Fejelős

Hopp, egy maladaptív séma! – mondtam magamnak kb. két hete, amikor ismételten belefutottam abba, hogy bizonyos helyzetekben menthetetlenül regrediálik a Lázadó Gyermekimbe, annak is a preverbális állapotába. Korábban már leblogoltam, hogy ilyen szituációban egyszer már majdnem szétverettem a fejem kalapáccsal. És mivel jobban szeretem a fejemet úgy, hogy nincs szétverve, másfél évvel a terápia lezárása után bejelentkeztem Dávidhoz néhány további alkalomra. Úgy gondolom, olyan 3–5 ülés elég lesz. Tegnap voltam nála, és azt mondtam neki, két dolgot szeretnék: megérteni, hogy miért viselkedem ilyen módon az adott szituációkban, ill. megváltoztatni ezt a berögzülést, és új viselkedésmintát tanulni, ill. rögzíteni. Egyetértett abban, hogy pár alkalom tényleg elég lesz ehhez, mármint az elindításához. Merthogy ez nyilvánvalóan egy folyamat; a terápiás munka nem arra való, hogy végigkísérje a folyamatot, és tökéletes embert bocsásson szárnyra, hanem olyat, aki immár önállóan képes a további fejlődésre.


OFF
Ez utóbbi evidencia, és csak azért említem, mert a minap valaki, egynémely (valóban kevéssé szerencsés) sakálkodásomra reagálva, végtelen lekezeléssel nyilatkoztatta ki, hogy borzasztóan sajnálja, hogy az egyéves terápiám szemlátomást semmit nem használt nekem, pedig ő mennyire drukkolt. Mindig is csodáltam a tökéletes embereket, akiknek nincs tudattalanjuk, nincs vakfoltjuk, maximálisan tudják uralni negatív érzelmeiket, egyetlen énállapotuk a Felnőtt, mindig teljes mértékben racionálisak, és hibátlan a valóságészlelésük. Az illető is pontosan ilyen ember, és vélhetőleg úgy gondolja, hogy egy sikeresen lezárt terápia után mindenkinek ilyennek kell lennie. De azért bízik abban, hogy majd csak felnyílik a szemem az igazágra.
ON


Tegnap este aztán, miután a fentiek szerint megtettem a szükséges lépéseket azt elkerülendő, hogy valaki kívülről szétverje a fejemet, valaki elkezdte belülről szétverni a fejemet. Nem vagyok egy fejfájós alkat amúgy; néha szokott fájdogálni – olyankor beveszek egy Quarelint és elmúlik. Tegnap este viszont, amikor begörcsölt a fejem, mindent megpróbáltam: ittam kávét, vettem be Quarelint, ledőltem, hidegborogatódtam, kiszíneztem a fejfájást, imaginációban véres péppé vertem egy kisfiú fejét téglával, aztán az egész gyereket leturmixoltam, még pihentem, fölkeltem, vettem be Alka Seltzer-t, lefeküdtem, megint borogatódtam – és valamikor hajnali 3-kor fölkeltem arra, hogy reménytelen, nem tudok aludni, mert fáj a fejem: leginkább a bal szemem akar kiugrani a helyéről. Végül olvastam kb. másfél órát, megint lefeküdtem, és délben keltem, fejfájás nélkül. A fejfájás újbóli megjelenéséhez legalább tíz percet kellett várnom.

Szóval így.

Egyébként mostanság Eric Berne-től olvasom a Sorskönyvet; ezzel párhuzamosan (hajnalban) belekzdtem a Fritz Perls Gestalt-könyvébe, amelyet egyébként tegnap vettem meg, szinte véletlenül. Nem tudtam Perlsről semmit; később állt össze bennem, hogy Erickson és Satir mellett ő az a bizonyos harmadik harmadik pszichoterapeuta, akinek a bravúrosan intuitív és hatékony terápiás gyakorlata mintául szolgált az NLP kialakításához.

Félóra múlva indulok itthonról: húszéves érettségitalálkozunk. Érdekes lesz újra látni egy csomó olyan régi embert, akit már akkor sem ismertem, amikor egy osztályba jártunk. Valószínűleg kb. 25-en leszünk; mindenki beszámol átlag 2,5 gyerekről (értelemszerűen mindegyik külön-külön a világ legaranyosabb gyereke), kb. 1,5 diplomáról és/vagy önálló vállalkozásról. Én meg azon tűnődöm vagy másfél hete (TA-terminológia szerint: „előre-arc” aggodalom), hogy ha rám kerül a sor, mi az életemből az, amit látványosan fel tudok mutatni a többieknek.

Lehet, hogy a jobb középső ujjamat fogom.

És mire túljutok az egészen, talán a fejfájásra se lesz már szükségem.