Először is húsvét témájában: a blogom minden olvasójának azt kívánom, és nem mást, amit vár a húsvéttól. Aki egy hosszú hétvégényi pihenést, jó nagy kajálásokkal, annak „kellemes”; aki a feltámadás misztériumának ismételt megélését, annak „áldott”; aki a tavaszra, az élet megújulására való rácsodálkozást, annak meg „boldog” ünnepet kívánok. De a fenti opciók persze nem zárják ki egymást: lehet halmozni és keverni is őket.

Ami pedig a címet illeti: ma hajnalban a következőt álmodtam:

Egy forgalmas utcán (tán a Váci utca?) megyek valahová Tomival, meg még valakivel (azt hiszem, Steoboy-jal). Utóbbi ideiglenesen elválik tőlünk, előremegy, aztán visszajön, és átad egy kis játékautót, egy kb. harminc centis, fehér, önműködő modellt vagy mit. Gyorsan ki is próbáljuk, de néhány méter után bedöglik, nem csinál semmit. Dühös vagyok és frusztrált, hogy most megint ügyintéznem kell majd, veszekedni valakivel, borzasztó, előre utálom az egészet.

Aztán – most már csak ketten Tomival – odaérünk, ahol a játékautókat árulják. Ez valami nagy pláza- vagy áruházszerűség; zsúfoltság van, és középen egy placcon áll egy hatalmas kosár, benne a mienkhez hasonló kis fehér autómodellek. De látom, hogy különböző méretben vannak: akad egy lényegesen nagyobb is. A kosár mellett az eladó egy fiatal srác: ránézésre modern, beképzelt és flegma – az a típus, akitől mindig is féltem, tízévesen is, meg most, közel negyvenévesen is. Tomi a háttérben marad: az ügyintézés rám hárul.

Odamegyek a sráchoz, és kezdeném neki mondani, hogy autó, meg vettük, bár nem mi voltunk itt, meg hogy nem működik, meg hogy valamit kéne csinálni... A srác alig figyel rám, és ha mond is valamit, akkor nem arra reagál, amit én próbálok egyre feszültebben a tudtára adni, hanem azt jelzi, hogy igen, van ilyen, de neki lejárt a munkaideje, nem ér rá, mennie kell, hagyjam békén. Én magamban konstatálom, hogy ez megint a szokott helyzet: én egy vagyok csupán az eladónak a százezer másik vevőből, míg nekem ez az egyetlen kisautóm van, nekem ez nagyon fontos. Ezt próbálom is megértetni vele, de ő már megy is valahova hátra, ahol a raktár vagy öltöző vagy mi van. Én jó pár lépéssel mögötte lemaradva loholok utána, és teljesen megalázva érzem magam, maximális kiszolgáltatottságot élek meg. Egyre indulatosabb vagyok, nem is tudom, mit szeretnék valójában elérni: hogy adja vissza a pénzt, hogy cserélje ki a kocsit, hogy, hogy menjen a picsába, hogy vegyen csupán komolyan – nem tuom...

A srác, mielőtt belép az öltözőbe, még hátraszól valamit a válla fölött. Én elsőre nem értem pontosan, azaz félreértem: úgy hallom, mintha azt mondaná (lényegében), hogy nem foglalkozik a dologgal. (Álmomban pontosan tudtam, hogy mi az a mondat, amit mond, most már nem emlékszem, csak a tartalmára). És ekkor elborítja agyamat a tehetetlenség érzéséből fakadó indulat: vagy öt méter távolságból teljes erőből hozzávágom a sráchoz a kezemben lévő játékautót. Az célt téveszt, a srác belép, becsukja az ajtót– és én ebben a pillanatban kapcsolok: de hiszen valójában azt mondta, hogy megoldjuk valahogy a dolgot! Tehát pont az ellenkezőjét értettem!

Ott állok egyedül, és végtelenül szégyellem magam; az ajtó mellett az (immár törött) autó; tiszta hülyét csináltam magamból: rátámadtam arra, aki voltaképpen mégis segíteni akart volna (de most már nyilvánvalóan nem fog); roppant kínos az egész – de mégis tovább kell görgetnem a szituációt, most már végig kell csinálni.

Kijön a srác, átöltözve, utcai ruhában. Most észlelem csak, hogy valójában jó tizenöt évvel fiatalabb nálam, jóképű, szemüveges, nem tudom, kire hasonlít: valakire, akibe egykor vagy szerelmes voltam, vagy legalábbis szerettem volna lefeküdni vele, nem tudom: mindenesetre az elérhetetlen ideál kategóriájába tartozik. Jön ki – és valahogy rohadtul felnőttes, ahogy kurta, odavetett mondatokkal beszél hozzám. Nem emlékszem a szavakra, de arra vonatkoztak, teljes joggal és higgadtsággal előadva, hogy aki segítséget kér, az ne viselkedjen így, ahogy az előbb én. Én próbálok a felszínen maradni és erősnek látszani, ezért amikor olyasmit mond, hogy ne is álmodjak arról, hogy kicseréli az autót, akkor így kérdezek vissza, látszólag végtelenül tárgyilagosan, minden indulatot száműzve a hangomból:

   – És ha véletlenül beverem a pofádat?

A srác válasza arra vonatkozik, hogy ha már egyszer hisztiztem (ezt a szót használta, ez biztos), akkor viseljem is a következményét. Közben azonban konstatálom magamban, hogy most valahogy ő a hisztis, nem én. Ezalatt a raktárrészről kiérünk ismét az eladótérbe, Tomi ott vár, és én intek neki, hogy adja ide a táskájából a kisautót. (Álmomban nem jelent problémát, hogy az autó nálam volt, és hogy az imént törtem ripityára.) Azért kérem tőle, mert ekkorra kezdem érezni, hogy igen, el lesz intézve a dolog, nem tudom, hogyan, de el lesz intézve. Annak ellenére ezt érzem, hogy a srác még mindig le akar rázni; a következő kép az, hogy beszáll egy kocsiba, a hátsó ülésre. Én pedig bevágódom mellé, és mondom a magamét, egyre izgatottabban, egyre lelkesebben, mígnem egyszer csak bevillan az igazság, és ezt döbbenten közlöm is a sráccal:

   – De hiszen mi egyek vagyunk! Te – én vagyok!

És ott, a kocsi hátsó ülésén ülve, ezel a mindenkt kitöltő, katartikus felismeréssel hozzá is teszem álmomban, önmagam számára: – Akkor most már föl is ébredhetek.

És valóban fölébredek.

Ébredés után kimentem pisilni, fogat mosni, zuhanyozni, borotválkozni, és eközben a következők történtek. Először is valamiért megállapítottam magamban, hogy ez egy fontos álom. Azt is, hogy szokatlanul élesen emlékszem rá. Gyors egymásutánban többször el is mondtam magamban, hogy el ne felejtsem, és megpróbáltam rájönni, mit is jelent ez az egész. Az tiszta sor, hogy Tomi is, Steoboy is csak statiszták voltak az álomban. A forgalmas utcára teljesen spontán azt asszociálom, hogy az élet, a forgalmas plázaszerűségre pedig azt, hogy a saját pszichém. És teljes erővel belém hasít egy szó:

(RE)INTEGRÁCIÓ

Így, zárójellel az elején. Nem tudok szabadulni tőle. S innen már meg is van. Az ún. antipszichiátria egyik kulcsgondolata, hogy az elmebetegség egy túlmisztifikált valami, valójában nincs ilyen, csak egyesek felosztják a világot normálisokra és hülyékre. (A felosztást természetesen a „normálisok” végzik.) Nem kell azonban elmebetegnek lenni ahhoz, hogy valaki átmenetileg pszichotikusan viselkedjen. Amiről az álmom szólt (szerintem), az egy akut skizofrénia megélése, és a belőle való felgyógyulás. Skizofrénia: abban az értelemben, hogy hasadás támad a psziché különböző funkciói között. Zuhanyozás közben a spontán válaszom arra, hogy mely funkciók között is állt be ez a hasadás, az, hogy az értelem és az érzelem. Eközben a kocsihoz (amiben hárman vagyunk, hiszen mi a hátsó ülésen ülünk, de valaki nyilván vezeti is) Platón klasszikus hasonlatát asszociálom a hármas lélekfogatról (nem mintha emlékeznék rá pontosan).

Keresgélem magamban, hogy hol is élem meg valójában a disszonanciát aközött, amit az értelmem elmagyaráz, és aközött, amire az érzelmeim vágynak. Az egyik kézenfekvő válasz, hogy a vallás területén. Miközben évek óta kérlelhetetlen logikával végzem el a saját hitemben azt, amit a teológia mítosztalanításnak nevez, valójában vágyom a magam mögött hagyott, naív gyermeki hitre, arra, hogy a Bibliából továbbra is azzal a magától értetődő természetességgel és egyszerűséggel tudjam kiolvasni a válaszokat az élet (és az életem) kérdéseire, ahogy már rég nem tudom. Tegnap este egyedül voltam itthon, és (húsvéti szertartás címén) megnéztem Zefirelli négy és fél órás A Názáreti Jézus c. filmjét. A film nézése közben is ezt a hasadást éltem meg: egyrészt olyan jó lenne ismét bűnbánó ártatlansággal odabújni Jézushoz... Másrészt vannak olyan intellektuális tényezők, amelyek miatt ezt teológiailag vállalhatatlannak, értelmezhetetlennek tartom. Erről bővebben majd máshol, vagy legalábbis máskor.

A másik disszonancia, ettől nem teljesen függetlenül, a gyermeknek vagy felnőttnek lenni problematika. Erre banális módon borotválkozás közben jöttem rá. Az egész reggeli tisztálkodás enyhén módosult tudatállapotban zajlott. Már le akartam törölni a habot a képemről, amikor kapcsoltam, hogy hoppá: az állam már tökéletesen Gilette-sima, a bajuszomhoz azonban még hozzá se nyúltam. Kvázi úgy akartam abbahagyni a borotválkozást, hogy bajuszom van. S mivel nagyon lélekelemző stádiumban voltam, gyorsan asszociáltam is, hogy vajon mit is jelent számomra az, hogy valakinek bajusza van. És hát felnőttséget. Vagyis azzal, hogy meghagytam a bajuszomat, azt a vágyamat fejeztem ki, hogy végre felnőtt akarok lenni. Ez annál is érdekesebb, mert egy hete, a pszichodrámán, miközben két ököllel, sírva vertem a matracot, azt ordítottam, hogy „Nem akarok felelősséget vállalni, nem akarok felnőtt lenni, gyerek akarok lenni!” Ekkor villan be, hogy a kisautó motívuma is innen jön: a drámán úgy éltem meg a „gyermeknek lenni” vágyamt, hogy egy távirányítós autóval játszottam önfeledten. Tehát két kielégítetlen vágy küzd bennem: egyrészt gyerek akarok lenni, mentesülni minden felelősségtől (pl. az olyan ügyintézésektől, amikor flegma eladóknál kell elintézni valami reklamációt, vagy amikor Margókkal kell kommunikálnom), másrészt felnőtt akarok lenni: olyasvalaki, aki képes arra, hogy úgy tudjon elintézni egy ilyen reklamációt, hogy közben ne bassza hozzá az árut az eladóhoz. Hasonló a valós életben is megtörtént már velem, nem egyszer: amikor ilyen, elvileg „felnőtt” szituációban szembesülök a flegmasággal, azzal, hogy a másik nem vesz komolyan, hogy le se szar – akkor megesik, hogy eltölt a tehetetlenség, teljesen lebénít, előtör belőlem a gyermek (amúgy igazi tranzakció-analízises módon), bőgnék legszívesebben, de nem tudok, nem merek, nem szabad – és dühkitöréssel reagálok, mint egy igazi hisztis hároméves. Ez persze meglehetősen maladaptív módja a konfliktusok feldolgozásának: egy ilyen helyzetben az eladó (aki világra szólóan hülye fasz volt ugyan, geci és arrogáns, de azért leköpnöm talán mégsem kellett volna) utánam rohant, és vaskalapáccsal akart megverni a nyílt utcán. Ezek nem jó emlékek. Szégyellem is őket, meg aztán nem is biztonságosak: egyszer lehet, hogy tényleg agyonüt valaki.

Ott, az autó hátsó ülésén megtörtént a reintegráció. Átéltem, és felszabadító volt átélni, hogy a felnőtt és a gyermek, ugyanaz, hogy mindkettő én vagyok, és hogy e kettőnek békében kell élnie egymással. Hogy nem játszhatók ki egymás ellen. Ahogy a bennem élő mítosztalanító teológus sem játszható ki a bennem élő fundamentalista hívővel szemben (vagy fordítva).

Egyetlen álomtól természetesen nem változik meg az életem. A reintegráció egyszeri élménye nem jelent teljes harmóniát és megvilágosodást. A 39 évből is sok, nemcsak korbácsütésből. Vannak lassan gyógyuló sebek, vannak lassan gyógyuló évek. De ez az egy álom is mindenképpen gyógyító, megtisztító hatású volt.

Címkék: Film, Pszicho, Sztori, Ünnep, Vallás

---