Mérsékelten karácsonyi vers

Ne, velő                     „nem maradt nap hold se csillagok                    alanyi költő lettem”                                                  (Birtalan Ferenc) Néha az alanyi költő is arra vágyik: az alanyon túl eljusson a tárgyig. Ezért itt egy nevelő vers. Ez még az eleje. Most jön a veleje. Rímekben tán átadható, mit prózában nem lehet: rohadt sokan vannak az emberek. E sárteke sarában mintegy hétmilliárd hempereg – baszki, ez rengeteg! Zabáltatni ennyi szájat, föleszik a biomasszát: a többi fajt levesükbe belebasszák. Nem az a baj, hogy nem lesznek többé színes madarak. Jut is, marad is szín a Nap alatt. Nem is erkölcsi izé, hogy „mit szól majd a természet”. A természetben egy csupasz Föld is elférhet. Az a gond, hogy sokan hiszik: Minden Fajok Királya a törvény hatályát kizárja. Szent iratokba, csillagokba, köldökükbe révednek. S tévednek. Míg úgy teszünk, mintha az istenek nekünk szarták volna a világot – bolygókat, aranyat, no meg a zsiráfot –, és naponta több tucat fajt végérvényesen felfalunk, egy nap asztalunkra kerül enfajunk. Ismétlem: enfajunk. És meghalunk. Nem károgás, nem is vád ez. Jóslat se: nem vagyok vátesz. Nem ősi prófécia, nem titokzatos titok. Biosz és matek. A túléléshez nem kell para, dogma, csak egy új paradigma. Ez is megvolt hát. Itt hagyom e rímhegyet. Én megyek. Sejtem mennyi haszna; elvonulok sírva. Ennyi volt a népnevelő líra. Az alanyi költő alanyi kölke, ni, visszavonul alanyi költeni.