Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz: „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Birtalan Balázs naplója
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
hétfő, április 25, 2011
12:18
Így készült...
– Pali bácsi, leadta már a jövő heti ebédrendelését? – Jaj, még nem. – Ki van készítve az asztalára, csak alá kell írnia.
Helyesírási hibák élőszóban, avagy ilyet szólt ma Schmitt Pál a képviselőkhöz (az idézett szöveg kínosan pontos; a pontosság az én művem, a kínosság nem; a kínosságok kiemelése viszont megint igen):
„...Arra kérem tisztelettel mindannyiukat, hogy tiszteljék meg országunk lakóságát azzal, hogy esküjükhöz híven az önökre testált népakaratot felelősséggel birtokolják. Őszintén bízom benne, hogy ha előbb nem is, de a részleteket szabályozó sarkalatos törvényeknek mindannyian társalkodói lesznek, és ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy a jövő nemzedékek sorsát meghatározó keret majd megteljen igazi tartalommal. Tisztelt képviselők! Köztársaság elnökeként örömmel tölt el, hogy az alaptörvény hamarosan megszületik, s ezzel egy új életnek tesszük le a lapjait.”
Ugyancsak ma hangzott el a Parlamentben Varga István fideszes képviselő szájából, hogy „ma van a költészet napja, mert ma van Márai Sándor születésnapja”.
Asszem, jobban teszem, ha elmegyek balneológusnak Ausztráliába.
Sok dologban változott a véleményem az elmúlt években, de azért akad, amiben ugyanúgy gondolkodom. Ez az írás az utóbbira példa: egy négy évvel ezelőtti posztom betű szerinti ismétlése. Még a címe is ugyanaz. Nem tudok újat mondani azóta, ezt viszont fontosnak tartom ahhoz, hogy megismételjem.
Délután bejött egy plusz munka, ezért tovább kellett maradnom az irodában. Ez némileg elkeserített, mert mindenképp haza akartam érni, még az elsötétítés és a kijárási tilalom előtt (a papírjaim némi kívánnivalót hagynak maguk után). Így nem tudtam elmenni K-hoz, pedig reggel kaptam egy biztosnak tűnő tippet a házmestertől, hogy tőle lehet lisztet szerezni. Már épp indulni akartam, amikor megszólaltak a szirénák. Mire lefújták a légiriadót, esélyem se volt, hogy odaérjek K-hoz. Aztán újabb öröm: tudtam ugyan, hogy a híd fel van robbantva, ezért kerültem egyet, de kiderült, hogy a villamost is kilőtték. Gyalog vergődtem haza (épp hogy megúsztam az igazoltatást). A kapualjban összefutottam a házmesterrel, aki mondta, hogy nézzek más forrás után, ha lisztet akarok, mert délután K. egész családját elhurcolták. Őt magát lelőtték, mert cirkuszolni próbált...
...Hát, valahogy így blogoltam volna én kb. 62 (2011-es update: 66) évvel ezelőtt. Meg kell hagyni, elég izzadságszagú a fenti szöveg. Ha máshol olvasnám, akkor is jó eséllyel rájönnék, hogy a szerzőjének fogalma sincs arról, hogy háború. Olvasott róla, filmeket is látott, de nincs személyes tapasztalata. Ez van. És az is van, hogy én tökéletesen elégedett vagyok e hiányosságommal.
Nem én vagyok az a valaki, akit meg kell győzni arról, hogy az egész civilizációnk gyári hibás, magyarán úgy szar, ahogy van. (Bővebben lásd: Izmael) Továbbá, noha nem éltem át az ötvenes éveket, sem az 56 utáni megtorlásokat, nem kell meggyőzni arról sem, hogy 45 után Magyarországon diktatúra volt (kemény is, puha is). Az utórezgéseit kamaszként még volt szerencsém megtapasztalni. Azt is tudom, hogy idegen hatalom megszállása alatt állt az ország; énekeltem én eleget gimnazistként, berúgva, hogy „Ellopták az oroszok a tyúkot, megbaszták a béna nagymamát...” (Apró megjegyzés: liberálisként számomra minden hatalom eleve idegen). Tudom, hogy a rendszernek nagyon sok halálos, még több mentális áldozata volt; tudom, hogy gazdaságilag tönkrement az ország (ahogy a táborban a többi barakk is). Ezt mind tudom.
A mai rendszer egyik politikai alaptétele, szinte dogmája, hogy 1945-ben nem felszabadulás történt, hanem szovjet megszállás. Ocsmány és/vagy stupid kommunista bérenc, de minimálisan is „politikailag inkorrekt” aki 1945 tavaszával kapcsolatban kiejti a száján a „felszabadulás” szót.
A képből csak az marad ki, hogy 1945 óta (néhány véres napot-hetet leszámítva) Magyarországon gyakorlatilag béke van. Ha máshonnan nem is, a fenti fiktív naplórészletből kiderül: a háborúban is lehet kialakítani modus vivendit. Az ember meglehetősen adaptív állat ahhoz, hogy egészen szélsőséges viszonyok között is képes legyen létezni. Mégis, én nem tudom, nem akarom egy napon említeni a háborút és az – akár erőszakkal is fenntartott – békét.
Igaz, jobb a torta tejszínhabbal, mint anélkül. És jobb az ebéd tortával, mint anélkül. Sőt, jobb a nap étkezéssel, mint anélkül. Lehet lefelé haladni az igények, szükségletek hierarchiájában, egészen a vízig és oxigénig. Ebben a hierarchiában azonban – legalábbis ami az én személyes rendszeremet illeti – a béke mint állapot (ismétlem: az akármilyen béke is, beleértve akár a gondolatrendőrség által fenntartott békét is!) feltétlenül és nagyságrendekkel felülmúlja a háború állapotát.
Nem akarok emellett érvelni. Lehet, hogy másoknak más szükségleteik vannak. Az viszont tény, hogy Magyarországon ma a bukott forradalmaknak (egyúttal össznemzeti vérfürdőkenk), a tartalmilag nehezen definiálható „magyarnak-lenni”-ségnek van ünnepe – annak a nagyon konkrét, kézzel fogható dolognak viszont, hogy ezen a földön évtizedek óta, tartósan békében élünk – annak nincsen. Pedig nemrég még volt.
Hülyén érzem magam évek óta, minden április 4-én. Pontosabban hiányérzetem van. Nem a piros zászlókat hiányolom, nem a „felszaba-dítónk-hősine-vééét” dicsőítő énekeket és a díszszemléket. De úgy gondolom, nagyon nagy baj van abban az országban, amelyben politikai okokból nem lehet ünnepelni azon egyszerű tényeket, hogy nem kell hozzászoktatnunk magunkat az ellőtt lábú, kilőtt szemű stb. veteránok látványához; hogy az „elesett a fronton” kifejezés lassan ugyanolyan idegen és avítt már, mint pl. a „hűbéreskü” hogy nem fognak az utcán legéppisztolyozni sem engem, sem a családomat; hogy nem kell félni attól, hogy hazaérve a házunk helyén csak egy bombatölcsért találok; hogy nem fenyeget a gázkamra ... – egyszóval nem lehet nyilvánosan, teljes társadalmi konszenzussal ünnepelni és örülni a békének.
Itt a blogomban, nagy titokban, pironkodva bevallom: én azért magamban ünneplem ezt, és örülök neki. És most lehet elmagyarázni a kommentekben, hogy miért hibásak az érzéseim, és miért hagyjam abba az örülést.
Úgy látszik, vannak javíthatatlan emberek. Közéjük tartozik Jgy is, aki a tavalyi Birtalan-paródia után az idei április 1-je alkalmából is megörvendeztetett engem és visszaeső olvasóimat néhány jól sikerült hamisítvánnyal. Meg kell mondjam, némelyikük birtalanabb, mint ha én magam írtam volna.
Köszönöm szépen!
Elefánttánc
Randall P. Mosenberg 1990-ben publikált tanulmánya elején leszögezi, hogy nem a zsiráfnyelv ellenében, hanem azt kiegészítendő írta meg dolgozatát. Miről van szó?
Mosenberg szerint a zsiráftánc szükségtelenül sok lépésből áll, mivel a hatékony kommunikáció már két lépésben megvalósulhat. Az EMK analógiáit követve ő is választott egy emblematikus állatot, ez pedig az elefánt. Lássuk, hogyan kommunikál?
Ahogy mondom, az elefánt két lépésben kommunikál.
1) Keres magának egy porcelánboltot; 2) Bemegy oda.
Ennek a kommunikációs technikának három alosztálya van a porcelánbolt természetének megfelelően. Porcelánbolt lehet minden olyan helyzet, körülmény, amelyet a) a partner szeretne elhallgatni, b) köztudott, csak az elefánt nem tud róla, c) mindenki tudja, éppen ezért kár feszegetni. Lássunk egy-egy példát a három pozícióra.
a) Elefánt: Nagyon helyes ez a gyerek. De vajon hogy lehet, hogy semennyire sem hasonlít rád? Partner: Nos… öhm…
b) E.: Ej, öreg cimbora, egyszer már szívesen felugornék hozzád. Imádom azt a saját gyártású lambériádat. P.: Azt hittem, tudod, hogy a múlt héten porig égett a házunk.
c) E.(lehetőleg társaságban): Szívből remélem, senki nem érezteti veled, hogy hipofizer törpe vagy. (Itt egyébként már egy lépés is elég volt.)
Láthatjuk, a tranzakció mindhárom esetben sikeresen lezajlott, a kommunikáció megvalósult, méghozzá anélkül, hogy a fárasztó megfigyelés-érzés-szükséglet-kérés lépéseket meg kellene tennünk. Van, aki azt állítja, az EMK hatékonyabb. Igaz. Csakhogy jelenlegi, Elvevő kultúránkban az idő pénz. Az elefánttánc lehet, nem hatékonyabb, de mindenképpen gyorsabb.
Hozzászólások:
Fluor Albus szerint: Nem igazán látom, ebben a kommunikációban hol az elefánt empátiája.
Gyéjé szerint: Nekem úgy tűnik, a háromfajta porcelánbolt voltaképpen egy.
Balázs szerint: Fluor Albus: Az empátia az elefántban is megvan, csak máshogy. Mondjuk, az elefánt kinyitja Cholnoky Világatlaszát, rálép az egyik oldalra, és megkéri a partnerét, lépjen rá a másikra, mert egy térképen akar lenni a partnerrel. Így empatikus az elefánt.
Gyéjé: Elszomorít, hogy a porcelánboltok közti különbség nem vált világossá. Talán át kéne fogalmaznom a posztot.
Két vers
Csokoládékrémes retró
Mottó: Egyél vajat, ne avasat, Amíg meleg, üsd a vasat. Alkony hátad, Hajnal hasad.
(Lord Juan Vasziljenko; ford. Kamarás Tamara)
Már nem emlékszem pontosan mikor történt biztos nem voltam idősebb háromévesnél de legfeljebb öt na mondjuk hogy nyolc de arra megesküszöm hogy tizenkettőnél kevesebb; szóval a huszadik születésnapomra készültem (persze ez is csúsztatás mint minden a költészetben hiszen én nem készültem az ünnepre nem én készültem készülni a rokonságom készült én csupán vártam a pillanatot amikor majd elfújom a gyertyákat (persze soha nem sikerült egy lélegzetre az összeset elfújnom (leszámítva az egyévest de hát ez ugyebár magától értetődik logikus gondolkodás rulez))) hogy majd felszeletelik azt a tortát de valami közbejött már nem emlékszem mi talán Dezső bácsi eltüsszentette magát rá a tortára, az én tortámra, a csokoládékrémre mire Irma néni azt mondta: – Nem baj, Balázs, a katonaságnál még ilyet se kapsz Mit mondjak, szép kis születésnapi köszöntő, ma már persze mindegy, de akkor mintha rám csapták volna az ajtót ami biztos nem igaz, de tény, hogy az orrom és a homlokom napokig lapos volt, és ezekre a sík felületekre hézag nélkül rá lehetett fektetni egy vonalzó élét és aztán a vonalzó éle nyoma látszott meg napokig de mindegy az idő azóta elgurult fogaskerekű szekerén minden fog és lyuk egy-egy másodperc bár azt a tortát biztos még mindig szeletelik.
A középdöntő kérdés
Nincs igazság abszolút, nyeld le ezt a kapszulát. Hajózkodik a tegnapra, vonatkozik a mára: Százados úr, sejeha’ most alul vagy felül a lovára?
Hazafiatlan agymenés
– Apu, mi az, hogy megistenálni? – Nem tudom, kicsim. Hol hallottad? – Az iskolai ünnepélyen énekelték, hogy istenáld meg a magyart.
Öreg néne őzikéje
Mrs Old, don’t; your night says always „ő”!
Cím nélkül
Hogyan köszön a mára már meghaladott pszichiátriai kezelést végző orvos női kliensének? – Sokkolom.
Paródia vége. Innentől megint én jövök. És ezek után csak remélem, hogy én magam is megütöm majd a szintet.