Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz: „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Birtalan Balázs naplója
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
péntek, december 25, 2015
21:35
Amikor rájössz milyen
Amikor rájössz milyen
„El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok!” (Tadeusz Borowski: Nálunk, Auschwitzban)
amikor a fájdalom
az éjszakát
a végtelenbe nyújtja
rájössz
milyen nagyszerű dolog az alvás
amikor minden lépést eltervezel
talpad mely négyzetcentimétereire
nehezedhetsz büntetlenül
rájössz
milyen fantasztikus képesség a járás
amikor napod fő szervezési elve
minél kevesebb tárgyhoz kelljen
hozzáérned
rájössz
milyen főúri luxus a tapintás
amikor hetek óta
képtelen vagy kinyitni
egy könyvet
rájössz
milyen ajándék az olvasni tudás
amikor
mindezen rájövések
sorokká rendeződnek
rájössz
milyen kegyelmi adomány a rák
amikor rájössz
ez kellett ahhoz
mindezen közhelyekre rájöjj
rájössz
milyen vak a csodákra az ember
Feladó:Birtalan Balázs
Tárgy:Betegvisszajelzés
Küldés:2015. november 10. kedd, 22:05
Szent Imre Egyetemi
Oktatókórház
Prof. Dr. Bedros J.
Róbert
főigazgató főorvos,
főtanácsos
Németh Piroska
ápolási menedzser,
ápolási igazgató
Tisztelt
Kórházvezetőség!
Engedjék meg, hogy a Szent Imre Kórház immáron régi
betegeként rövid visszajelzést adjak betegségem eddigi történetéről és
tapasztalatairól.
Amikor 2013. május 6-án, a kolonoszkópia
eredményeképpen közölték velem, hogy nagy valószínűséggel vastagbélrákom van,
abban a pillanatban tisztában voltam vele, hogy a rokonoktól, barátoktól és
ismerősöktől hatalmas mennyiségben számíthatok majd kéretlen jó tanácsokra,
ötletekre, alternatív gyógymódokra vonatkozó javaslatokra stb. És azt is
tudtam, hogy ezzel kapcsolatban ott és akkor meg kell hoznom egy döntést:
betegségem kezelése során meg fogok-e bízni az orvosaimban – vagy nem. Harmadik
lehetőség nincs. Én aznap úgy döntöttem, hogy a legracionálisabb döntés, ha
látatlanban bizalmat szavazok az engem majdan kezelő egészségügyi dolgozóknak;
azt megvonni majd ráérek akkor, ha erre esetleg alapos okom lesz.
Szeretném leszögezni, hogy két és fél évvel ezelőtti
döntésemet mindmáig jónak tartom, és nem volt okom annak felülbírálására.
A diagnózis után gördülékenyen zajlottak a további
vizsgálatok, és a – vártnál komplikáltabb és hosszabb – műtétre gyorsan sor
került, abból problémamentesen fölépültem. Majd mire észbe kaptam, már túl is
voltam az Onkológiai Bizottság ülésén, és elkezdődött az adjuváns kemoterápia.
Nagyon gyorsan világossá vált számomra, hogy egy
igazán hatékonyan együtt dolgozó csapathoz vetett a sorsom. Mivel én is ebben
az országban élek, elég sok szörnyű beszámolót hallok a környezetemben
rendelőkben és kórházakban átélt rémséges és megalázó élményekről. Kicsit talán
bizarr, hogy progrediáló máj-, tüdő- és nyirokcsomó metasztázisokkal ilyet
mondok – de kifejezetten szerencsésnek tartom magam, hogy erre az osztályra
kerültem. Látom, tapasztalom a forráshiánnyal való küszködést, átélem a hosszú
várakozási időket – de tudom, hogy ezek olyan adottságok, amelyek függetlenek a
személyzet hozzáállásától. És ami ez utóbbit, a hozzáállást illeti, arról csak
a legjobbakat tudom elmondani.
Mind az orvosok, mind az ápolók figyelmesek és
segítőkészek; határozottak, de a lehetőségekhez mérten rugalmasak. Rendkívül
pozitív tapasztalat számomra, hogy a nyilvánvaló túlterheltség dacára minden
kezelés során jut rám annyi idő, hogy kérdéseimre, aggályaimra barátságos,
kielégítő választ kapjak. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nyoma sincs tudálékos
lekezelésnek: partnerszámba vesznek, és sem hurráoptimista, sem katasztrofizáló
jövőképekkel nem traktálnak. Amíg a gyógyulás volt a kitűzött cél, arra nézve
kaptam sok bátorító szót, főleg a kezelőorvosomtól, de nemcsak tőle, hanem
bárkitől, akivel helyettesítések, szabadságok során összehozott a sors. Az utóbbi
időben, amióta egyre valószínűbb, hogy nem fogok meggyógyulni, ugyancsak
tapintattal és jóindulatúan viselkednek velem; orvosok és ápolók egyaránt azon
vannak, hogy javítsák az életminőségemet. A mosoly, az arrogancia hiánya, a
közvetlen hangnem nagyon sokat segít a megpróbáltatások elviselésében.
Nem értek hozzá, csak feltételezem, hogy a gyógyulási
arányt, és ebből adódóan a betegek és hozzátartozók elégedettségét tekintve az
onkológia nem tartozik a "sikerágazatok" közé. Ezért is tartom
fontosnak, hogy ezt a visszajelzést elküldjem a kórház tisztelt Vezetőségének:
ezek egy elégedett betegük sorai, aki – a kezelése kimenetelétől függetlenül –
fenntartás nélküli köszönettel tartozik a Szent Imre Kórház Onkológiai Profilja
minden munkatársának.
1989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:
– Hát te, testvérem, ki vagy, mi vagy?
A kérdéstől rettentő zavarba jöttem. Nem egészen húszéves koromra már számos olyan tapasztalat állt a hátam mögött, hogy idősebb pasik utcán megszólítottak. Az ilyen helyzetek elől mindig harsány belső sikollyal menekültem, mert saját homoszexualitásom e kamasz években csupán a szexuális fantáziálásig terjedt. Az hogy a titkos és mélyen szégyellt vágyak valamilyen módon valósággá váljanak, elérhetetlennek tűnt, az pedig, hogy maga a szégyen valamikor semmivé oldódjon, és átadja helyét az egészséges identitásnak, egyenesen elképzelhetetlennek. Nem létezett meleg infrastruktúra, nem voltak (tudtommal) meleg ismerőseim, jószerével még objektív, leíró szókincs sem volt arra a káoszra, ami a fejemben tombolt, csak obszcén, gondolatban is megvetendő kifejezések.
Ráadásul két hónappal a megtérésem után radikálisan kiiktattam a szexualitás puszta gondolatát is az életemből. Ekkorra már eldöntöttem a pályámat: ferences szerzetes leszek, azon belül pap, nyilvánvalóan távol tartva magam bárminemű szexuális tevékenységtől, és legalább senki nem fog azzal baszogatni, hogy van-e barátnőm, kivel járok, mikor nősülök meg és hány gyereket akarok.
Úgyhogy amikor a több órás szertartás és szentségimádás után a mennyországban való lebegés apránkénti bevégeztével épp visszaereszkedőben voltam 1989 tavaszának realitásába és a Mártírok útja aszfaltjára, meglehetősen megütődtem a kérdésen: zavarba jöttem, de azért udvariasan válaszoltam – elvégre udvarias fiúnak neveltek. Megmondtam, hogy imádkozni voltam itt, mire a fickó lelkesen bólogatott, hogy az nagyon jó, és hogy van-e kedvem Jézusról beszélgetni.
E ponton már lehetett sejteni, hogy az illető nem a farkamra pályázik, úgyhogy kezdtem kiengedni, mindazonáltal kissé pikáns volt, hogy ezek után édes kettesben a templom feletti park, a Mechwart liget fás-bokros részei felé vettük az irányt. Ott végül egy padra leülve órákon át beszélgettünk, és megtudtam, mi az a karizmatikus megújulás a kereszténységen belül, átéltem, hogy milyen az, amikor valaki személyesen imádkozik értem, kézrátétellel, és eközben, úgymond, nyelveken beszél (a külső megfigyelő azt hallaná: halandzsázik). Aztán én is elkezdtem fennhangon imádkozni, amit soha korábban nem csináltam – ehhez egy hatalmas belső gátnak kellett átszakadnia; dőltek belőlem a korábban soha ki nem mondott szavak és mondatok (gondosan kikerülve a szexualitás témáját, mert az nyilvánvalóan nem illett a helyzet szentségéhez).
Az egész beszélgetésnek volt valami rettenetesen fülledt légköre: egy tavaszi éjszakán titkos beavatást nyertem valamibe egy éjszakai parkban, olyan körülmények között, amilyen körülmények között akár valami másba is beavatást nyerhettem volna ugyanott, hasonló szerepleosztásban.
A szexualitásba való beavatásom ettől kezdve még három, a melegvilágba történő betagozódásom jó négy és fél évet váratott magára.
A köztes idő első felét mindenestől Jézusnak, az egyháznak, a teológiának, a karizmatikus mozgalomnak és az evangelizációnak (magyarul: térítésnek) szenteltem. Az ezen időszakban írt naplóim hemzsegnek a „Dicsőség neked, Uram”, az „Alleluja!”, és a „Szűzanyám, add, hogy ő is (szinte mindegy, hogy ki, bárki, aki az utamba tévedt) megtérjen és befogadja a Szentlelket!” jellegű mondatoktól. Büszke és öntudatos hordozója voltam a beavatottságnak, megdöbbentő intenzitással sajátítottam el a különböző teológiai stúdiumok anyagát és gondolkodásmódját – valamint ijesztő gyorsasággal azonosultam azzal a gondolattal, amely szerint a világban titokzatosan hálót szövő New Age mozgalom aljas és veszélyes eszközökkel tör előre, azon céllal, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és Lucifert ültesse a világ trónjára.
Egyszerre volt hát jelen bennem az Isten iránti lobogó, szenvedélyes szeretet, a napról napra gyarapodó teológiai tudás, az afeletti öröm, hogy végre tartozom valahová (ugyanis betagozódtam a katolikus karizmatikus megújulás közösségeibe), és estem áldozatául egy olyan gondolatrendszernek, amit mai tudásommal csak paranoid téveseszme-rendszernek, köznapibb szóval összeesküvés-elméletnek tudok minősíteni.
A szexualitás ebbe a csomagba nem fért bele.
Jó barátaim lettek, köztük Gyuri, az a srác, aki a templom előtt szedett föl; összejártunk imádkozni, énekelni, már én is nyelveken szóltam ima közben, és utcán szólítottunk le embereket, hogy Jézusról beszéljünk nekik.
A szexualitás gondolata 1991-ben, a szemináriumban kezdett visszaszivárogni az életemben, és amikor 1992 tavaszán először éreztem meg, hogy milyen egy másik férfi ölelése, akkor az előző években felépült rendszernek darabokra kellett volna robbannia.
Nem robbant, csak épp megreszketett, alapjainál fogva. A korábbi beállítódásomat (miszerint én – mint karizmatikusan megújult keresztény – alapvetően OK vagyok, a meg nem újult keresztények – a nem hívőkről nem is beszélve – nem OK-k, de imádkozunk értük), amit a tranzakcióanalízis műszavával paranoid életpozíciónak neveznek, felváltotta a mardosó bűntudat és a depresszív életpozíció: egy rohadt, kárhozatra méltó, Jézus szeretetével hálatlanul visszaélő buzi vagyok, és rajtam kívül mindenki más (akinek a gondolatatit nem a saját és mások farka tölti ki) tökéletes, magasan fejlett személyiség – vagyis jószerével szent.
Hogy ez az OK–+ életpozíció hogy hozta magával azon döntésemet, hogy félbehagyom a szemináriumot és a teológiát, hogy sodort bele három öngyilkossági kísérletbe, hogy kerültem aztán pszichiátriára, ahol négy és fél hónapot töltöttem, az szinte részletkérdés. A közösségem – és általában a keresztény testvérek – felé egy idő után nem tudtam mit hazudni az egyre rosszabb állapotomról, és szép lassan mindenki megtudta, hogy a Birtalan Balázs buzi. Voltak, akik jobban szerettek és tiszteltek annál, hogy emiatt bármiben is megváltozzék az attitűdjük; a kórházban nagyon sok látogatóm volt, részint a kisközösségem tagjai közül, amiért máig nem tudok elég hálás lenni.
Mások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:
– Pont most, amikor az Úr ilyen sok megtérőt ad, a gyónók csak úgy állnak sorba, és akkora szükség lenne papokra?
Ennyi. Az első önpusztító kísérletem hírére egy ízben telefonon beszélt apámmal másfél percet, amúgy végig nem adta jelét az iránti érdeklődésének, hogy élek-e vagy halok, és hol tartok a magam lelki fejlődésében. Gyuri ugyanez a kategória volt, pepitában.
A magam lelki fejlődése több fázison ment át. A totális el nem fogadás időszakában pszichológusok és pszichiáterek sokaságát jártam végig, hogy kezeljenek ki a homoszexualitásomból, amit nyilvánvalóan betegségnek tekintettem – mi másnak tekintettem volna?
Hogy mi másnak? Természetesen bűnnek, emellett a sátán munkájának, démoni megszállottságnak. Hosszú órákon, napokon, heteken és hónapokon át imádkoztam, böjtöltem, kértem a testvérek imáját, és egy ízben ördögűzésnek is alávetettem magam, az akkori karizmatikus sztárpap, Marik Tamás atya keze által. Tudtam magamról, hogy én teljes szívvel Jézust akarom szolgálni, és azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljak meg ettől a borzalomtól.
Aztán – ennek is megvan a külön története – teológiai és pszichológiai tudásom legjavának mélyére ásva apránként elkezdtem összerakni azt a felismerést, amely szerint az egyházban jelen lévő homoszexualitás-ellenesség a teológia érvényes eszközeivel nem vezethető le a Bibliából, illetve általában abból, amit a keresztények isteni kinyilatkoztatásnak neveznek. E felismerés először csak egy rövid írást és sok beszélgetést eredményezett, majd ebből jött létre Magyarországon először a keresztény–meleg mozgalom.
1993 őszén alapítottam a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösséget, 1996 nyarán egy barátommal az aztán tíz évig prosperáló Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvem, 2004-ben pedig, az Öt Kenyér saját kiadásában, a „Válaszd az életet” – Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez című tanulmányom. Utóbbiban a „keresztyén” szó nem elírás: a szöveg (amely a Halállal lakoljanak? erősen feljavított – megkurtított és kibővített – verziója) eredetileg a Magyarországi Református Egyház zsinata számára íródott. Mindeközben általában, a kereszténységtől függetlenül is szerepet vállaltam a hazai melegmozgalomban: évekig voltam a Mások magazin munkatársa, 1997-ben egyik kezdeményezője voltam az első budapesti melegfelvonulásnak, részt vettem különböző jogi és politikai akciókban, illetve bekapcsolódtam egy melegeknek és hozzátartozóiknak segítő telefonos szolgálat munkájába.
Előreszaladtam az időben. Egyelőre 1993 nyara van, februári beköltözésem után épp elhagyom a kórházat, és gyenge lábakkal ugyan, de próbálok visszakapaszkodni az életbe. Azt, hogy a halál helyett inkább az életben maradást választom, beleértve saját szexuális orientációm elfogadását is, amit – immár, komoly belső munka után – nem bűnek tekintek, hanem adottságnak, amellyel meg kell tanulnom együtt élni, nem titkoltam el barátaim elől.
És ekkor jön egy telefon Istvántól, a kisközösségünk közvetlen vezetőjétől, aki elmondja: Katona atya szokása ellenére megjelent a legutóbbi közösségi találkozón, és őt, Istvánt, aki túl megértő volt velem, túl baráti kapcsolatot ápolt velem, leváltotta a közösség vezetéséről, rólam pedig eldöntötte, hogy „a közösség érdekében és Balázs érdekében is jobb lenne, ha Balázs eltekintene a közösségi alkalmak látogatásától”. Magyarul ki vagyok rúgva a picsába. Az, hogy bolond valaki, hogy öngyilkos akar lenni a buziságával, az rendben. Az, hogy élni akar, nem szemen köpve önmagát – na, az már elfogadhatatlan. És mindezt telefonon, mandinerről, és, ismétlem, mindenféle személyes találkozás, kérdés, beszélgetés nélkül.
Úgyhogy az épp megszilárdulni kezdő talaj maradékát keresztény testvéreim kihúzták a lábam alól. Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy további több mint tíz évig katolikusnak mondtam magam. És annak, hogy ezt az identitásomat feladtam, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, semmi (vagy majdnem semmi) köze az egyháznak a homoszexualitáshoz való viszonyához. Az pedig, hogy 2009-ben eljutottam annak kimondásáig, hogy „nem vagyok keresztény”, ettől teljesen független vonalon zajlott, s ezért itt most nem is vesztegetek rá több szót.
Gyurival, aki negyedszázaddal ezelőtt egy tavaszi éjszakán a parkba csábított – és aki a karizmatikus megújulás berkeiben kifejezetten értelmiséginek számított –, több mint húsz éve találkoztam utoljára. A melegségemről tán soha nem beszéltem vele; nyilvánvalóan eljutott hozzá a hír, de nem érezte magát megszólítva, hogy bármi módon kapcsolódjék hozzám e tekintetben. A Facebookon láttam, hogy él, hogy jelen van, hogy családja van, de amikor beleszaladtam egy evolúciószkeptikus bejegyzésébe, úgy gondoltam, csak magammal szúrnék ki, ha ismerősnek jelölném. Egy hete azonban egy link elvezetett az oldalára, ahol is azt láttam, hogy kifejezetten homofób, gyűlöletkeltő, féligazságokkal operáló szövegeket és képeket oszt meg, feltűnő szorgalommal, amelyek a régi összeesküvés-elmélet kottájára íródtak: a sátán meg akarja semmisíteni az egyházat, aktuálisan a buzikat eszközül használva erre.
Néhány éles pengeváltás után jóleső volt látni, hogy elővette az úriember mivoltát, és belátta, hogy olyasmiben nyilvánult meg magabiztosan, amihez nem ért, és ezért meg is követett. Én ennek örültem, és fölajánlottam neki, hogy amennyiben a benne rajzó kijelentő, felkiáltó és felszólító mondatok mellett esetleg kérdő mondatokra is bukkan, szívesen állok rendelkezésére, akár személyes történetekkel, akár az általa kárhoztatott Gay Pride jelenségét tágabb szociális-történeti kontextusba helyezve.
Ő válaszában nem írta, hogy élne a felajánlásommal, ellenben ő maga azt ajánlotta fel, hogy bemutat egy olyan férfinak, aki korábban meleg volt, de akit az Úr csodálatos gyógyító ereje megszabadított, és ma négygyerekes, heteró családapa.
Ezen a ponton körülbelül egy tucat válasz kezdett hemzsegni a fejemben, és egy nap töprengés után le is írtam neki, szép sorjában (azaz nagyjából összevissza), az alábbiak szerint:
1. Miért lenne ez jó akár nekem, akár a páromnak, akivel 14 éve tartozunk egymáshoz?
2. A legjobb szándékot vélelmezve a felajánlásod mögé: tisztában vagy azzal, hogy milyen mélyen sértő és megalázó egy ilyen fölvetés (függetlenül a szexuális orientáció témájától), bárkinek is, aki kapja?
3. Van fogalmad arról, hogy min mentem én keresztül az egyházban a melegségem miatt, még akkor, amikor ugyanazt gondoltam róla, mint te (hogy bűn, hogy betegség, hogy démoni eredetű)?
4. Ha az Úrnak olyan borzasztó nagy gyógyíthatnékja van velem kapcsolatban, akkor kezdhetné a produkciót az áttétes rákommal, aztán beszélhetünk a szexualitásról is.
5. Tudsz arról, hogy az amerikai ex-gay mozgalmak legprominensebbje beszüntette a működését, és bocsánatot kért az évtizedek alatt okozott súlyos mentális károkért, amit emberek tömegében okozott?
6. Ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a szexuális szokásait, marhára nincs szükség az „Úr gyógyító erejére” –- elég hozzá a környezettől való rettegés. A vészkorszakban a zsidók tömeges áttérése mögött, tán nem leplek meg ezzel, nem valami nagy megtérési hullám volt, hanem életben akartak maradni a nyomorultak. Az ex-gay történetek java része ezzel a paradigmával írható le.
7. Fenntartom, amit korábban már jeleztem: keresztények kezéhez rengeteg meleg ember vére tapad. Nem tudunk olyanról, hogy melegek kezéhez keresztények vére tapadna. Nincs egy súlycsoportban az, ha feszületeket hordanak halomba és égetnek el, vagy akár ha valaki nyilvánosan egy feszülettel dugja seggbe magát (igen, lehet: bizonyára történt ilyen a világon, hiszen nagyon sok szélsőséges megnyilvánulás előfordul) – szóval ez nincs egy súlycsoportban azzal, amikor embereket meggyilkolnak, kivégeznek, megmerényelnek, öngyilkosságba kergetnek. Nagyon leegyszerűsítve: az egyikben van halálos áldozat, a másikban nincs. (Hogy ízléstelen? Ezt egy percig nem vitattam.)
8. A fentiek miatt: ahogy II. János Pál elismerte a kereszténység felelősségét a Holokausztban, és bocsánatot kért a Soáért, ugyanúgy tartozik a kereszténység egy bocsánatkéréssel azokért az életellenes bűncselekményekért, amelyeket elkövettek és a mai napig elkövetnek a melegekkel szemben. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az a keresztény, aki megkövette a kétezer évnyi kereszténység alatt elpusztított és megalázott homoszexuálisok tömegét – azzal hajlandó vagyok erkölcsi kérdésekről szóba elegyedni. Aki nem, az a gyilkosok pártján áll – ez ilyen egyszerű.
9. A hivatalos egyház és minden egyes keresztény, aki bármilyen nyilvános megszólalásban akár csak utalás szintjén is összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a szexuális erőszakkal, a közszeméremsértéssel vagy bármi olyannal, amivel riogatni lehet az embereket, az – ha van Isten – felelni fog a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” parancs megsértéséért.
10. Még folytathatnám, köteteken keresztül. Talán csak egyvalami: Gyuri, te komolyan azt gondolod, hogy a homoszexualitás kérdésében tudsz nekem bármi újat mondani, akár erkölcsi, akár pszichológiai, akár tudományos, akár teológiai vonalon?
Gyuri mindezekből a 10. pontra válaszolt: nem, nem tud újat mondani, és be is szünteti a vitát. Én még fortyogtam magamban egy darabig, negyedszázados sebek szakadtak fel bennem, régi idők magára hagyottságának, megalázottságának emlékével küszködtem napokig, míg nem arra jutottam, hogy nem vagyok köteles a világ minden rosszindulatú őrültjének minden rosszindulatú őrültségét magamra venni, pláne kezelni. Gyuri oldalát letiltottam, mert nem szeretném, ha az általam írottakon csámcsogna, az egész fenti történetet pedig megírtam most.
ahogy felsírtam
meg is kezdtem aláereszkedésemet a hegyről
mindenhatóságom hiánya régóta bizonyosság
jóllehet évről évre napról napra
mind kevesebb szégyen fájdalom jár vele
indiánkoromban rettentően zavart
hiába szökdécselek
tollakkal csatabárddal
Winnetou Old Shatterhand testi valójukban
semmilyen praktikámra nem bújnak elő
kamaszként obligát világfájdalommal
titokban fogyasztott két deci boroktól berúgva
hiába vártam a kusza univerzum
engem használva rendezi
a végső nagy verssé magát
aztán lealkudtam
nem kell hogy én magam mindenhassak
elég ha kibaszott jó közvetítő vagyok
a lepusztult világ
s a mindenható között
e projekt szakítópróbája kétségtelenül az volt
képes leszek-e megtéríteni anyámat
kit önző és makacs módon
inkább saját haldoklása érdekelt
szemben az Úr általam naponta szállított igéivel
a hit hegyeket mozgat de a rák nem hegy
anyám meghalt hitetlenül
papírforma szerint
amivel bárki jó előre tisztában lehetett
aki nem égre emelt szemekkel száguldozott a világban
halála bántó piszokfolt volt
mind letisztultabb rendszeremben
s kétségkívül személyes kudarcom
amint erre figyelmemet
több testvér gondosan fel is hívta
a reverendát már szerényebben
de töretlen lelkesedéssel húztam magamra
ha gyógyító nem hát leszek lánglelkű szónok
az ehhez beugró szextelenséget
szokásosan mindenhatóságomra bíztam
annyit is ért
pár év alatt empirikus igazolását nyertem
a leszopott faszok számossága
semmilyen módon nem korrelál
IQ-val státusszal életszentséggel
új kihívás
én leszek a híd
feszülve Krisztus keresztjeként ég és föld között
rajtam keresztül kötnek örök békét
Isten Városával az istentelen buzik
a hídszerep maradt változtak a partok
a természet vigasztaló szavakkal ölelt magához:
„az életnek nincs egyetlen helyes útja”
de ott volt az anyaszentegyház melynek tanítása
az élet egyetlen helyes útja ez nyilvánvaló
egy nap végleg eleresztettem az ácsot
hadd térjen vissza az ókori gyalupadhoz
saját eleven fámat kerestem
saját eleven húsommal tápláltam a griffet
hogy az alvilágból a fényre röpítsen
aztán kiderült az eleven húsba
mégsem a griff mélyesztette karmát
de a legdermesztőbb háttérben is végig ott lapult
az önmagammal kötött régi titkos alku
a halhatatlanság alanyi jogon jár nekem
a titkos alkukkal annyi a baj
végül túl titkosnak bizonyulnak
az enyémről látványosan nem vett tudomást
az isten a kozmosz
a természet a hegy
lassan a völgybe érek nyújtózkodik a tavasz
fütyülve hetykén februárra
nézem a kis virágot életre küzdi magát a télből
kiengedem mellemből évtizedek szorítását
na jól van megy ez az egész nélkülem is
Ha a zenekar már a ráadásnál tart is,
mikor lekér a parkettről
egy ismeretlen, orcáját rejtő lovag,
ízlésre, fáradtságra hivatkozni
nem comme il faut;
ha kiválasztott,
úgy való,
vele járjam el az utolsót,
nem ímmel-ámmal,
húzatva magam,
hanem
mindazon keccsel és finomsággal,
ahogy korábban mindig is;
s végül őszinte mosollyal engedjem neki:
végső helyemre kísérjen.
Ha nem így teszek, ócska botrány szennyezi azt is,
mi egykor nemes és szép volt.
Ha így teszek, az egész estély enyém marad,
s a lovag illően hajt fejet előttem,
midőn utamra bocsát.
Ezt a verset öt nap híján öt éve írtam. Első versem, amelyben a saját rákomról – egyáltalán lehetőség szintjén – nyíltan szóltam. Nem volt se égi, se biológiai előjel. Fogalmam sem lehetett semmiről. Előérzés volt csupán.
Erős négy évvel később, 2013 májusában lett lefülelve a kis gazfickó, és a terv úgy szólt, hogy móresre tanítjuk. Az odavágót (a műtétet és az azt követő féléves megelző kemót) meg is nyertük, negatív leletek tömegével. Negyedév múlva, 2014. márciusban hívott ki a „májáttét” nevű rosszarcú visszavágóra. Harcoltunk is eleget, és a meccs első fordukója döntetlennek volt tekinthető.
A második forduló most ért véget, az ő győzelmével. Papírforma szerint most egálban vagyunk, de a meccsnek nincs vége, ímhol a döntő küzdelem: Az ő oldalán őserővel bíró, szervezetlen szabadcsdapatok, növekvő számbeli fölényben. A mi sorainkban a tudomány, a hit, szeretet, a mesék, a Halál erekléyi és hasonlók, meg az őszinte várakozás. Nem egy súlycsoport, szó, mi szó.
Ezt a meccset jó eséllyel nem mi visszük el. De addig is legyen mementó az ártatlanság öt évvel ezelőtti kordokumentuma: a vers, ami oly ártatlan volt, mint egy ma született haiku, miközben a vers végén megénekelt képződmény ekkor már vígan szervezte bennem kisded játéait.
A vers gyakran megmutatja, ami az orvosi képalkotó eljárások szemében rejtve marad.
Ráktérítő
elegánsan zárva a parabolikus ívet porból feldobott porként hullni alá a porba hazatalálni a végtelenbe bevackolódni az entrópiába
igen tudom
teszem magam mint majom a rúdon s csak dől belőlem dől a magyarázat gondosan válogatott spontaneitások ketrecében ekképp tartatik féken a gyalázat
amíg tudom
hogy bár itt lent kozmikus tudattal illegek biz igen szarnak rám ott fent a csillagok s egy életen át csiszolt szavak helyett végül csupán a vak nyüszítés marad
mivel tudom
egy ismeretlen ponton tán a testem féltőn szeretve őrzi már a sejtet mely egy napon sorsunkat teljesítve az ismert módon osztódásnak indul
2013. május 6-án déltájban,
miután a kolonoszkópiáról hazaértem
– tehát az új időszámítás első óráiban –,
fittyet hányva közhelyességnek, teatralitásnak,
a fenti címmel akartam verset írni,
beleordítva mind a bennem fortyogó masszát:
döbbenetet, dühöt, pánikot és kétségbeesést;
tételes lista lett volna mindazokról,
akik valaha bántottak, megaláztak,
egyértelműen felelőssé téve őket
a hasamban növekvő szörnyetegért.
A vers nem hagyta megírni magát:
közbejött CT, szövettan, mellkasröntgen, vérkép,
végül a konzultáció, mikor is a sebész
a szakmai alaposság jegyében közölte:
bár elvileg kiszedhető,
nem véletlenül hívják a tényleges felnyitást
az igazság pillanatának.
Aztán a műtét és folyományai:
katéter, szonda, drain, branül,
a gerincbe adagolt morfium által
mérsékelten differenciált napszakok,
s mialatt az ország apraja-nagyja
hordta, csak hordta a homokzsákot a gáton,
hogy megállítsa a közös pusztulást,
majd szétvetett a boldog büszkeség,
mikor ágyam mellett pipiskedve
egyedül – bár az infúziós állványt nem eresztve –
megtettem csaknem másfél lépést,
mintegy demonstrálva:
saját pusztulásom, íme, megállt.
Majd a tanár úr kiszedte a varratokat
(azt az egyet, amit benne felejtett,
Tomi operálta ki itthon körömollóval,
kis változatosságot víve addig is magának
a hosszú hetekig tartó „Mi újat lehet még elővarázsolni
fűszer és zsiradék nélkül
csirkemellből, krumpliból és sárgarépából?”
projektbe),
s ezzel el is érkeztünk a kemoterápiához,
mely a maga „kéthetente péntektől vasárnapig, előtte EKG, labor”
rituáléjával
kérlelhetetlenebb struktúrát vitt életembe,
mint korábban bármi,
beleértve érettségit, felvételit,
kispapságot és közjegyzői irodát.
Mindeközben
– értsd: 2013. május 6-án déltájtól kezdődően –
ömlött a tengernyi hasznos és haszontalan infó,
néha kérve, gyakrabban kéretlenül:
mit muszáj enni-inni, mit tilos;
ki élte túl, ki nem, és mitől;
valamint a kérdések, úgymint:
hallottam-e róla,
próbáltam-e azt, hogy,
eszembe jutott-e már,
nem gondoltam-e még –
továbbá mindezek ellenkezője,
egyenként és/vagy tetszés szerinti kombinációban.
E jól szervezett szép új világban,
melyben többet tudtam meg
stádiumokról, statisztikákról,
prognózisokról és multifaktorialitásról,
mint valaha reméltem,
az önvizsgálatnak jutott ugyan hely
– feltárva valós és vélt emlékek özönét,
összefüggésbe hozva bármit bármivel,
gerjesztve új s újabb bűntudatokat,
hogy kivel, mikor, mit rontottam el –,
tanultam szép számmal életbölcsességeket is,
de a „Vádolok!” a maga kezdeti hevületével
már sehogy nem akart passzolni a képbe.
A mai vérvétel után
a boltban egy flegma tyúk
akut múzsámmá lett hirtelen,
s lassan két év után újra fölmerült:
mégis össze kéne írnom azt a listát,
kezdve azzal, hogy...
Nekiveselkedtem,
s lett belőle ez,
beleverve orrom újból a régi leckébe:
hogy a vers, bár ócska kurva,
mégsem hagyja egykönnyen megbaszni magát,
s a költő, ha már amúgy is
a megalázás témáján rugózik,
az újabb dózist elkerülendő,
jobban jön ki a végén,
ha kizárólag
a sajátjával játszadozik.
Külső nagy cél mindig akad:
kar’jer, lófasz, tapasztalat...
Íme, most egy csöpp benti cél:
Ne ölj még meg, öt centi bél!
*
Bibis a hasam.
Ott jött ki a rosszaság.
*
Félméteres heg!
Nem császár ugyan,
de király!
*
Könnyebb megtalálni
a tűt a szénakazalban,
mint az új tű helyét
a szétkemózott karban.
*
talpra magyar hí a haza
álmos előd ond kond
minden vízbe mártott test
á négyzet plusz bé négyzet
vizeletet vérvétel után a huszonkilencesben
a leletért holnap tizenegy után TAJ-kártyával
de szabadíts meg a
miképpen kezdetben most és
*
A karba kötött pumpát
túlzás, hogy megszerettem,
de fokról fokra sikerül
ambidexterednem.
*
Csöpög belém, teszi a dolgát
az Avastin.
Tán csak nem megérem
a tavaszt?! Hm.
Egy éve, 2013. május 6-án kezdődött az új időszámítás, valamikor délelőtt, a kolonoszkópiát követően, altatásból ébredve, a Szent Imre Kórház „A” épületének 1092-es számú kórtermében.
Tíz nappal utána írtam az alábbi verset, amit akkor csak egy szűk körnek mutattam meg. Most már publikus.
Borotválkozás tíz nap után
„Ez olyan szép! Megírod versnek?”
Magam nem láttam benne költészetet:
cinikus én-védő stratégiáim
utolsó maradéka lett csak összekotorva,
amikor a váratlan borotválkozásom okát firtató kérdésre
így feleltem:
„Bármit mondjanak majd, úrként fogadom.”
Tíz nap.
Tíz napba belefér három kereszthalál,
darabonként egy-egy feltámadással,
s jut még egy külön arra, hogy szétterjedjen a hír;
lesz, aki kétkedve, lesz, ki zokogva fogadja,
lesz, aki rezignáltan
– hisz annyi minden történik a Nap alatt –,
s lesz, ki könyékig nyúl a sebbe,
többször, egymás után,
elvégre a seb nyilván azért keletkezett,
hogy neki legyen mibe könyékig belenyúlni.
Tíz nap elég, hogy áthidalja
az enigmatikus, mégis
minden lehetséges lehetőséget magába záró,
első fokon érvényes colon desc tu szakvélemény
és a szövettani jogerős eredménye közé ékelt
ontológiai szakadékot
(nem: a jelzőben nincs betűtévesztés).
A fenti választ
a várakozás utolsó éjszakájának
illő mennyiségű Xanax és altató,
valamint illetlen mennyiségű alkohol
kombójától remélt,
mégsem elegendő mélységű bódulatát oldó
reggeli meleg zuhany,
és az azt követő borotválkozás
utáni kérdésre adtam,
turkálva épp a szekrényben
orvos-kompatibilis gatya és póló után.
A költészet mibenlétét sem figyelmen kívül hagyó,
többszöri oda-vissza kérdezés eredményeképpen végül
feltisztult a kép:
lakásunk jellegzetes akusztikájának köszönhetően
szavaim a fogadói oldalra ilyen formában érkeztek:
„Bármit mondjanak majd, múltként fogadom.”
Túl bosszankodáson
(„Elvégre kettőnk közül én vagyok a költő – én vajon miért nem tudok
ilyen sorokat kitalálni?!”),
túl a félrehallás lehetséges mélyebb okára
reflexszerűen rávetődő, atavisztikus freudista allűrökön,
gyorsan beláttam:
ez valóban szép,
versbe kívánkozik.
„Unalmas, semmilyen. Nincs hozzá mese” – írtam bő egy éve születésnapom alkalmából a 43-as számról. Nos, az élet, a világmindenség meg minden gondoskodott róla, hogy legyen hozzá mese. Májustól szeptemberig titkoltam a nagyobb közönség előtt, de aztán coming outoltam egy júniusban írt verssel, mert rájöttem, hogy semmi rejtegetnivalóm nincs. Nem bűncselekményről vagy szégyenletes perverzióról van szó, csupán egy egyszerű rákról.
2012 nyarán egy hetet feküdtem valami nyavalyával, amire a borzalmas hasgörcsök miatt kihívott ügyeletes orvos azt írta a kórlapra, hogy „vírusos bélgyulladás”. Ez megnyugtató volt: a vírust ki lehet feküdni, lehet diétázni, bélflóra-regeneráló izéket fogyasztani, meg hasonlók. A felépülésem után hetekig nem is volt semmi gond, mígnem újra elkapott a hasgörcs. Aztán egy-két hét múlva megint. Aránylag rendszeressé vált, hogy egy-másfél napra ledönt a lábamról a fájdalom, minekutána nemcsak a pocim sajgott „egy kicsit”, hanem annyira elgyengültem a kínlódástól, hogy alig álltam a lábamon. Nem is álltam: feküdtem, és volt, hogy az utolsó pillanatban mondtam le a klienseket. Egy ízben félbe is kellett szakítani egy terápiás ülést, mert nem bírtam tovább a fájdalmat.
Ősszel szóltam a háziorvosnak, hogy hát izé. Írt fel béltisztító gyógyszert, ami nem használt ugyan, de legalább nem is olcsó. Aztán ezt a kört lefutottuk még egyszer vagy kétszer, mígnem február első napjaiban végre megkaptam a beutalót a gasztroenterológiára. Át is slattyogtam a kórházba, hogy kérjek időpontot. Nem vizsgálatra – csupán első megbeszélésre. Először májusra akartak adni, de aztán szomorú kiskutyaszemekkel néztem a nővérre. Ő ugyan elsőre azt mondta, hogy nem tud mit csinálni, mert a háziorvos semmi olyasmit nem írt, hogy sürgős volna a dolog, de győzött a kiskutyaszem, és március végére kaptam időpontot.
El is érkezett a nap. A doktornőnek elsoroltam a tüneteimet, ő pedig annak rendje s módja szerint előírta a gyomortükrözést, a hasi ultrahangot és a vastagbéltükrözést. Történetesen az első két vizsgálatot meg is verseltem. Fordított szereposztás címen írtam meg a gyomortükrözéses élményeimet, a hasi ultrahang után pedig a frappáns című Hasi ultrahang után született. Utóbbi utolsó sora már meglehetősen spoileresre sikerült, bár ezt akkor még nem tudtam: „Ne ölj még meg, öt centi bél!”
Az ultrahang által kimutatott 5 cm-es bélfal-vastagodás a vastagbél leszálló ágában ugyan akármi is lehetett, mindenesetre nem örültem neki. Őszintén szólva legfeljebb vastagbélgyulladásra tippeltem, de hát az sem igazán buli. Ám az elsőfokú ítéletre egy hetet még várnom kellett.
Május 6-án dugtak seggbe az e célra rendszeresített instrumentummal. Sokra nem emlékszem, ugyanis – kérésemre – mélyaltatásban zajlott a vizsgálat. Aztán magamhoz tértem egy kórteremben. Az orvosnő berobogott, és futtában közölte, hogy nem tudták teljesen végigtolni a belemen a műszert, mert úgy fél méter után elakadt egy szövetszaporulatban. Igen, mondta aggódó kérdésünkre (Tomi ott volt mellettem), daganatról van szó. Ja, és hogyne: szinte biztos, hogy rosszindulatú. Magyarul rák. Úgyhogy majd műteni kell – tessék, itt a beutaló a CT-re, és másfél hét múlva menjek vissza a szövettani eredményéért.
Na, ez az a másfél hét, amit nem kívánok senkinek.
Az, hogy „rák”, borzasztó tág fogalom. Másfél hét alatt az ember mindent megtudhat róla az internetről, amiről azt remélte, hogy soha nem lesz rá szüksége, és amiről utóbb be is bizonyosodik, hogy jobb róla nem tudni. Egymásra tromfoló és egymásnak ellentmondó – egyenként halálbiztos – információk, tapasztalatok, „nagynénémmel az történt, hogy...” jellegű történetek ezerszámra. Ha érintettként mindezt elolvasod, szíved szerint azonnal megrendelnél egy nagyobbfajta hadsereg tízévi ellátására elegendő csodaszert, amitől egész biztos, hogy meggyógyulsz, plusz valami akciós koporsót, hiszen világos, hogy a napjaid meg vannak számlálva...
Sírás; A, B és C forgatókönyvek felvázolása; még sírás; titkolózás; megosztás a kiválasztottakkal; szembesülés azzal, hogy vajmi kevés ember az, akitől valódi empátiát lehet kapni (jó tanácsot persze annál többet), aztán még sírás, és persze Xanax meg altató, hogy viselhető legyen mind a nappal, mind az éjszaka.
Másfél hét múlva a szövettani és a CT által jogerőre emelt ítélet kimondta: vastagbélrák. Aznap megkaptam az időpontot a sebészhez, aki – szerencsémre – egy nagyon jó nevű szakember, és akit teljesen más vonalon amúgy is ajánlottak. Merthogy, el ne felejtsem, világos volt, hogy ezt a dögöt ki kell onnan szedni, mielőtt elevenen felfalna.
...Ahhoz képest, hogy az első, tavaly nyári hasgörcstől mintegy tíz hónap telt el a diagnózisig, ettől kezdve aránylag felgyorsultak az események. Május 6-án találták meg bennem az állatkát, és május 29-én már ki is kapták onnan egy rutinműtéttel, amely „maximum másfél óra lehet” – ezt a tanár úr személyesen mondta nekem.
Nettó három és fél, bruttó öt óra lett belőle. Kiszedtek egy jókora férfiökölnyi daganatot a szigmabélből, valamint megkurtítottak 40 centi vastagbéllel. A hasamon most egy 31 cm hosszú heg van – de legalább a sztómát megúsztam. Magyarul: a belemet nem kellett kivarrni, sem véglegesen, sem ideiglenesen. Ezt persze előre nem lehetett tudni, mint ahogy azt sem, hogy sikerül-e annak rendje s módja szerint eltávolítani a daganatot.
„Kivették? Nincs sztóma? Biztos, hogy kivették? Orvos mondta? Tényleg nincs sztóma?” – az altatásból ébredve, félbódult állapotban ezeket a kérdéseket kb. ötvenszer tettem fel tíz perc leforgása alatt. A félbódult állapot még négy napig tartott: addig adagolták a gerincembe vezetett csövön át a morfiumot, hogy egyáltalán el tudjam viselni azt a tényt, hogy élek.
El tudtam, de nem volt könnyű. Szuperhősként ünnepeltem magam, amikor először tudtam az oldalamra fordulni; arról nem is szólva, amikor önállóan meg tudtam tenni az ágy mentén másfél lépést. Ezt még úgy, hogy lógott az orromból a gyomorszonda, a pöcsömből a katéter, az oldalamból meg a drain-cső. Aztán jött az, amit korábban tőlem fényévnyi távolságra lévő emberektől láttam: a ruha alól kilógó véres zacskóval jártam a folyosót, tolva magam előtt az infúziós állványt. A közhelyes „ez csak mással történhet meg” sablon minősített esete – epic fail.
Nyolc nap után engedtek haza, rá bő egy hétre szedték ki a varratokat. Június 18-án már dolgoztam, és dolgozom azóta is teljes gőzzel. Nagy dilemma volt, hogy a klienseimnek elmondjam-e, miért estem ki a munkából csaknem egy hónapra. Azt a tanácsot kaptam, hogy ne mondjam el: az emberek félnek a ráktól, és egyébként is: ki akarna egy olyan terapeutával dolgozni, aki saját maga nem tudott kikerülni egy daganatot?
Nem fogadtam meg a tanácsot: a kongruenciát választottam, és elmondtam. Bevállalva: ha valaki emiatt akar kiszállni a közös munkából, ám tegye. Senki nem szállt ki.
Időközben megtörtént a tetemre hívás: megjelentem a sok főt számláló onkológiai bizottság előtt, amely nem tudta nélkülözni a nőgyógyász szakorvost sem; a bizottsági véleményen az ő aláírása is ott díszeleg. Az ítélet: adjuváns kemoterápia, ami azt jelenti, hogy a műtétet követően adják, biztos, ami biztos: azért, hogy megakadályozzák az áttétek kialakulását. A protokoll 12 alkalmat jelent, kéthetes időközökben, alkalmanként egy komplett hétvége, péntek reggeltől vasárnap délelőttig. Az első két alkalmat még bentlakással abszolváltam, a harmadikat már úgy, hogy hazajöhettem, a nyakamban hordott pumpából a karomba kötött slaggal, amiből előírásszerűen baromi lassan csöpög belém a méreg. Merthogy a kemoterápia nem orvosság, hanem méreg: az a feladata, hogy kinyírja a gyorsan osztódó sejteket – mint például a rákos sejteket. Meg ami még adódik a szervezetben.
Szerencsémre az a protokoll, amit én kapok, aránylag irgalmas mellékhatások tekintetében: megvan a hajam, hányinger alig van, és ha van is, kapok rá külön gyógyszert. A karom mondjuk ronda a kezelés után még jó ideig, mert a méreg kinyírja a vénákat. Nagy cucc. Kedves tőlem, hogy egyáltalán élek. A daganat jó ideje nőtt bennem, és meglehetősen rusnya stádiumban volt már.
Ezzel együtt a kontrollvizsgálatok szerint sem áttét, sem kiújulás nem áll fönn. A kemó a tervek szerint december közepéig tart. Azt, hogy meggyógyultam, elvileg a diagnózis után öt évvel lehet kijelenteni. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy nem ebben a betegségben fogok meghalni. (Ha ez ügyben újratervezés történne, időben szólok.)
Elébe menve a kérdéseknek: köszönöm, jól vagyok. Tényleg. Kicsit tán fáradékonyabb – ennyi még belefér a ronda kar mellé. De amúgy élek és virulok. A bevitt disznómennyiséget csökkentettem, a bevitt tömény szesz mennyiségét pedig átmenetileg nullára redukáltam. Orvosi javaslatra ugyanezen mennyiséget szedek a mindenféle csodaszerekből is: nullát. Na jó: a Béres-cseppet azért tolom naponta kétszer. Valamint szúrom magam mindennap a véralvadásgátlóval. Egyrészt, hogy elejét vegyük a trombózisnak, másrészt ez a cucc állítólag jó az áttétképződés gátlására. Úgyhogy az eredetileg a műtét után három hétig előirányzott injekció eltart a kezelés végéig.
Ahogy jeleztem: a gyógyulás kikiáltásával várok még jó négy és fél évet. Azonban ezúton közlöm, hogy nem vagyok rákos. Voltam, de kivették, és nem vagyok. Jelenleg tehát egészségesnek mondhatom – és mondom – magam, leszámítva az épp múlófélben lévő náthámat. Jobbulást tehát ne kívánjon senki – nincs miért. Legfeljebb tartósan jó egészséget: ez valódi jó kívánság, és mindenkinek mindenkor adekvát.
És persze újra elkezdtem terápiába járni, mert úgy gondolom, hogy a daganatnövesztés nem okvetlenül a legjobb megküzdési stratégia az életből ránk zúduló nehézségekre. Úgy hiszem, tudok ennél jobbat is – de azért e téren elkél a segítség.
Lett tehát mese a 43-as számhoz. Holnap pedig, a 44. születésnapomon épp folyamatban lesz a kezelés – szám szerint a nyolcadik a tizenkettőből. Sajnálatos személyiségvonásom, hogy a „44”-ről nem tudok nem 1944-re és a holokausztra asszociálni. Ez van. A kormány jelenleg többek között azon fáradozik, hogy visszaállítsa a Kossuth tér 44-es arculatát. Ennek jegyében József Attilát leköltöztették a Duna-partra, egész közel a Cipők emlékművéhez. Őszintén remélem, hogy az én 44-es arculatom ennél szebb, jobb és emberibb lesz.
Este tíz – az osztály süket.
Helló ismét, kockás füzet!
Íródik a kemó-versem,
komótosan – nem lóverseny;
csupán néhány félsor kattog,
az is fejben: itt nincs laptop...
Megfordult a régi képlet:
nem belőlem dől a méreg.
Nyakamban kúl high-tech pumpa –
valahol bent forr a munka.
Nincs irgalom, nincsen rejtek:
sorra hullnak el a sejtek,
nem követve égi tervet:
rákos sejtek, immunsejtek,
rákos sejtek, immunsejtek,
immunsejtek, rákos sejtek...
Egy a kérdés (semmi líra):
tovább végül melyik bírja?
Áramlik a tűz a vérben –
jó volna nem porrá égnem.
Jó volna most anyám karja,
ölbe venne, elringatna,
mint csak ő tud: halkan, lágyan –
ha meg nem halt volna rákban.
Maradnak a belső képek
trendi pszicho-segítségnek:
erős fák a szélviharban,
tűzálló ház, védett barlang,
óvják-őrzik testem-lelkem –
reggel-este tíz-tíz percben...
...Amúgy meg: a fenti kérdés.
Nincs megnyugvás, hazatérés:
majd az évek válaszolnak.
Most egybeér ma és holnap:
barlangok, fák, mérgek, tüzek...
Úgy tíz-tizenegy éves lehettem. Suli után, meg a nyári szünet jó részében is, a magam uraként lófráltam a lakótelepen. Ez még az a korszak volt, amikor kuriózumnak számított, ha a Télapó narancsot is hozott, banánt talán ha egyszer egy évben láttam, egy görögdinnye családi megvásárlása pedig ünnepszámba ment. Így amikor a Kerék utcai zöldségesnél váratlanul megláttam, hogy lehet görögdinnyét kapni, összefutott a számban a nyál. Mondjuk nagyon nem ugrálhattam: föl sem merült, hogy a heti zsebpénzemből egész dinnyét meg tudjak venni.
Lekuporodtam a járdára, elő egy füzetlap, és számolni kezdtem. Ha ennyi pénzem van, a dinnye kilója meg annyiba kerül, akkor... Számoltam hosszasan, aprólékosan, hogy nehogy valami hiba csússzon a dologba. A számban már érezni véltem a dinnye cukros-leves rostjait, amikorra meglett az eredmény. Összeszedtem a bátorságomat, és odaléptem a zöldségeshez:
– Csókolom, kérek szépen 37 dkg görögdinnyét.
Nem, az anyámba konkrétan nem küldött el. De dinnyét nem kaptam, és empátiát sem. Nagyon szomorú voltam.
Jó pár évvel később – lehettem már 18 is talán – amikor nagyanyámnak vittem épp tiszta hálóinget a kórházba, a Budagyöngyénél lévő zöldségesnél észrevettem, hogy nahát: van eper. Nagyon tavasz volt, és én hirtelen nagyon megkívántam. Apával évek óta jártunk oda vásárolni; a zöldséges néni meg az apja is ismert arcról. Apa soha nem kedvelte őket; én nem igazán értettem, mi baja velük. Mindenesetre addigra már egy rakás pénzt hagytunk ott náluk.
Az anyagi helyzetembe nyilvánvalóan nem fért bele, hogy soron kívül vegyek egy tálcányi epret. Azonban a sokéves jó viszony alapján odaköszöntem a néninek, aki kedvesen visszaköszönt. Én magamban nyeltem egy nagyot, és félszegségemet legyőzve megkérdeztem, kaphatnék-e kóstolóba egy szem epret.
– Persze – mondta a néni kedvesen. – Kivett az epres ládából egy szem epret, rátette a mérlegre: – Öt forint.
Tegnap Tomival a „Szedd magad!” akció jegyében elmentünk Érdre, és mintegy két óra leforgása alatt szedtünk kb. 8 kg epret. A felét odaadtuk a szüleinek, a másik felét Lacinak. A maradékból ettünk, a nyomottjából ittunk turmixot, és egy jó részét lefagyasztottuk.
Furcsa volt az eperföldön guggolni. Városi bunkóként az eperről is azt gondoltam, hogy az nagy faládákban nő, húszkilós kiszerelésben, erre kiderül, hogy a növények aljáról kell levadászni a már érett, még nem rohadt szemeket. Hajolva, térdelve vagy guggolva – negyvenévesen már egyik megoldás sem legényálom.
Meleg volt így déltájban, levettük hát a pólónkat. „Majd szépen lebarnulok” – gondolta Tutajos, amikor annak idején a berekben – tizen-nemsok évesen – ugyanezt csinálta. Hát, mit mondjak... Aludni azért valamelyest sikerült éjszaka, de amikor az imént próbaképpen magamra vettem egy pólót, kevés híján zokogni kezdtem. Azért kellemes tudat, hogy annyi múlandó dolog közepette a hülyeségem örök. Apám hasonló helyzetekben szokta mondani, hogy csodagyerek vagyok: már ötéves koromban is annyi eszem volt, mint most...
Szóval pompásan meg vagyok grillezve; némi uborkasalátával ajánlom magamat mindenki figyelmébe. Desszertként javaslom az epret: van a hűtőben elég.
És ami a legszebb a dologban: egy pillanatra se bánom a dolgot. Fel-felordítok ugyan a fájdalomtól, de minden mozzanatában hálás vagyok a tegnapi napért. Alant a „Nyaralás” címke nem véletlen.
Az is bolond, aki bolonddá lesz Magyarországon! Legalábbis kurva nehéz neki a bolondságáról papírt szerezni, és mire megszerzi, sanszos, hogy tényleg belehülyül.
A munkahely elvesztése után a házi orvos fölveheti az embert egy hónapra ún. passzív táppénzre, amely a hivatalos nettó bér kb. 50%-a. Ahhoz, hogy a TB az emberhez hozzá vágja ezt a horribilis összeget (esetemben cca. 45 ezer forintról van szó), még a nagyon jóindulatú házi orvosnak is be kell írnia valami diagnózist a Megfelelő Rovatba. Incike, az asszisztens mondta, hogy a krónikus refluxom nem lesz jó, mert arra max. 7 nap jár. (Nyilván egy hét után meggyógyul a krónikus [!] refluxot okozó rekeszsérv; ha valaki Kompetens Személy olvassa ezt a posztot a TB-nél, árulja már el a csodagyógymódot – köszi előre.) Én bátortalanul javasoltam, hogy esetleg írjanak be depressziót, minekutána ennek felettébb sok jelét produkálom amúgy is. Na jó, de ehhez kell az ideggondozói szakvélemény. Úgyhogy kaptam beutalót, menjek, szerezzek diliflepnit. Valamit rebesgettek, hogy időpontot kell kérni, de ez nem volt világos.
Mindez múlt hét kedden történt, de mivel valóban irtó nehezen vakarom össze magam mostanában bármilyen hasznos tevékenységre, ma reggel hívtam csak fel az ideggondozót, hogy mi is a helyzet az időponttal. A telefon végén a néni első kérdése (miután lakcím alapján kiderítette, kihez tartozom) az volt: „Táppénzben van az orvosnál?” Ezt persze nem értettem: hiszen pont ahhoz kéne nekem az ideggondozói igazolás, hogy táppénzt kapjak. Az nem úgy megy ám, mondja ő, táppénzben vagyok-e, vagy sem?! Ekkor már kezdtem magam kínosan érezni, de elmondtam, hogy fölvettek táppénzre, viszont kellene a papír, hogy... itt a beutalóm... Na igen, de rajta van-e, hogy „táppénzben van”?! Mert ha ez a mondat nincs rajta (külön pecséttel ellátva), akkor csak április végére kaphatok időpontot. Ha rajta van, akkor már jövő hétre. Nincs rajta, de esküszöm mindenre, hogy... Az nem számít, menjek vissza a házi orvoshoz, hogy írja rá ezt, és pecsételje le. Merthogy az idő-vallum (sic!) miatt ez csak így megy, különben csak április vége, és a doktor úr amúgy sincs most hivatalosan, hanem csak helyettesít, tetszek érteni. Nem tetszett, ami hagyján, de nem is értettem. Rákérdeztem még egyszer: tehát akkor így telefonban nem is tud időpontot adni? Személyesen kell bemenni időpontkérés végett is?! Még hogy telefonban?! Hogy képzelem azt? Hiszen látnia kell a papírt, hiszen telefonon mindenki azt mond, amit akar, és értem, ugye, hogy az idő-vallum, hogy április vége, hogy jövő hét, és menjek be ma időpontért 13 órára, nem ám akármikorra, mert csak akkor lesz bent a váltás, aki helyettesíti a helyettesítőt, aki nem tud adni, mert aki tud adni, annak az időpontjai, a vallum, a táppénz, a pecsét, a jövő hét, az április, a vége...
Sikítottam, lélekben legalábbis. És csaknem fölrobbantam az idegességtől. De mivel arra volt dolgom amúgy is, 10 óra előtt nem sokkal benéztem: hátha el lehet intézni, hogy... A recepción a vallumos néni volt személyesen, aki, miután rájött, hogy mi beszéltünk nem sokkal korábban telefonon, rám ripakodott, hogy de hiszen megmondta, hogy 13 órára menjek, mert aki tudna időpontot adni, az most nincs bent, csak akkor lesz váltás, és a beutalómon rajta van-e, hogy... Hát ez így nem jó, vissza kell menni, rá kell íratni, le kell pecsételtetni...
Simán kiborultam, és (igazolt hisztériásként) levágtam egy kisebb cirkuszt, amire a vallumos néni picit megszeppent, és kedvesen megkért, hogy nyugodjak meg, foglaljak helyet, megcsinálja ezt a két beteget, aztán megpróbál segíteni... Miután a két beteget megcsinálta, kvázi megsúgta nekem, hogy ő elhiszi, hogy valóban táppénzben vagyok, és hogy holnap du. 5-re van egy szabad időpontja, mert valaki lemondta. Úgyhogy akkorra menjek.
Nagyon hálás voltam neki (de tényleg), megköszöntem szépen, és hazajöttem. Közben két dolog járt a fejemben.
Egyrészt az, hogy a zsiráfnyelvet arra fejlesztették ki, hogy összekapcsolódjunk a másikkal. Ha a másiktól nem azt várom, hogy ő és én a szív szintjén kapcsolódjunk egymáshoz, hanem hogy adjon egy kibaszott időpontot, ami ahhoz kell, hogy megkapjam azt a nevetséges pár tízezer forintot – akkor, bár szomorú, lehetséges, hogy hatékonyabb a sakálbeszéd valamely válfaja (pl. a játszmázás). Bár persze ez sem ennyire egyértelmű: a jelen helyzetben nem közvetlenül a sakálkodásom (vagyis a levágott hiszti) vezetett el közvetlenül a célig. Az csak arra volt elég, hogy áttörje a vallumos néniben több évtized alatt kiépült bürokratikus falakat. A falon túl valóban rálátott az érzéseimre és a szükségletemre, és a vágyott időponthoz ténylegesen az ő empátiája révén jutottam hozzá. Úgyhogy azt hiszem, túl összetett ez a kérdés ahhoz, hogy egyszavas válasszal lehessen rá megfelelni.
Másrészt végiggondoltam, hogy bár nekem ordas nagy szerencsém volt, alapesetben mi történhet azzal az emberrel, aki kiborul, és – valamelyest felkészült emberként – tudja, hogy neki egy ideggondozói szakvéleményre lesz majd szüksége a passzív táppénzhez. És aki nem olyan asszertív, mint én voltam ma.
1. Elmegy az ideggondozóba. Ott várakozás után sorra kerül, és megtudja, hogy beutaló nélkül szóba sem állnak vele. Menjen a házi orvoshoz.
2. Elmegy a házi orvoshoz. Kivárja a sorát, rosszabb esetben összeszed valamit a váróban, az orvos, ha már ott van, megvizsgálja (fonendoszkóp, vérnyomás, hasi tapi) – és végül megkapja a beutalót az ideggondozóba.
3. Elmegy az ideggondozóba. Ott várakozás után megnézik a papírját, és adnak neki egy másfél hónappal későbbi időpontot, ami persze neki nem jó, hiszen a táppénz intézéséhez sürget az idő. Ja, ha korábbi időpont kell, menjen vissza a házi orvoshoz, és írassa rá a beutalóra, hogy táppénzen van.
4. Elmegy a házi orvoshoz. Talán már van annyi rutinja, hogy nem várja végig a sort, és tudja, hogy elég az asszisztenshez bejutnia, így másfél óra helyett félóra alatt végez.
5. Elmegy az ideggondozóba. Kivárja a sorát, és megtudja, hogy rossz időpontban ment időpontért: menjen vissza máskor (teszem azt, aznap 13 órára).
6. Elmegy az ideggondozóba (teszem azt, aznap 13 órára). Várakozás után megkapja az időpontot egy héttel későbbre.
7. Elmegy az ideggondozóba a megbeszélt időpontra. Megtörténik a vizsgálat. Megkapja a szakvéleményt.
8. Elmegy a házi orvoshoz, viszi a szakvéleményt. Kivárja a sorát és megkapja a táppénzes papírját.
Nyolc lépcső. Nyolc út, amihez nyolc elmenetel kell, amihez nyolc nekikészülődés szükséges. Magamról tudom (aki végeredményben csak aránylag enyhe tünetekkel küzdök), hogy micsoda stressz akár csak egy ilyen útnak is nekivágni. De mi van azzal, aki súlyos depresszióban szenved? Akinek emberfeletti erőfeszítést jelent kikelni az ágyból? Mi van azzal, aki a közlekedési – vagy épp szociális – fóbiája miatt minden egyes ilyen utat úgy él meg, mint egy-egy karóba húzást? Vagy ne menjünk messzebb: mi van azzal, aki mozgáskorlátozott (mint anyám volt), és a hasonló kalandtúrák kivitelezéséhez segítségre szorul?
Ja, és akkor még nem történt semmilyen gyógyító beavatkozás, semmilyen segítségnyújtás. Ez csak az adminisztráció. Persze ha belegondolunk abba, hogy milyen segítségre számíthat valaki a körzeti ideggondozóban, akkor addig jobb neki, amíg megússza az effajta intervenciót. Igaz, hogy e vonatkozásban a legutóbbi információm bő tíz évvel ezelőtti. Akkor egy barátunk keveredett el a nevezett intézménybe, akinek akkoriban az volt a szokása, hogy – miután az élete teljesen szétcsúszott – hetente átlag 2-3 ízben próbált öngyilkos lenni. Gyógyszerekkel: altatókat és nyugtatókat vett be, ha nem zárták (zártuk) el előle gondosan. Végül nagy nehezen rávette magát arra, hogy beszél egy szakemberrel a pszichés problémáiról. Az ideggondozóban a doktor meghallgatta, majd a következő szakszerű és empatikus reakciót volt képes produkálni:
– Hát... Hát én most mit csináljak magával? Nem is tudom... Írok fel magának nyugtatót, rendben?
Amikor az embert stressz éri (pl. kirúgják), válogatott pszichoszomatikus tüneteket képes produkálni: fájdalmakat, viszketéseket és egyebeket. Persze egy tünet csak akkor tekinthető pszichoszomatikusnak, ha a szervi eredetű okokat kizárták – így kerültem ma reggel egy kis piros tégely vidám társaságában a kerületi ÁNTSZ anyagleadó szekciójához.
E ponton megjegyzem: teljesen természetesnek tartom, hogy bölcsődék és óvodák esetén időnként indokolt a csoportos bakteriológiai vizsgálat. Az is magától értetődő, ha az ilyen intézményeket hangulatos fantázianevekkel látják el alapítóik. Mindazonáltal meglehetősen meghökkentem – főként, mivel meglehetősen jó vizuális fantáziám van –, amikor a soromra várva azt hallottam, hogy az anyagminta-átvevő asszisztens hölgy az alábbi mondattal tájékoztatja telefonon kollégáját: