Tud valaki segíteni?

A minap letöltöttem az IE 9-et, és azóta nem tudok belőle blogolni. Ha a Bejegyzés közzététele gombra kattintok, akkor kiírja, hogy javascript:void(0), és nem csinál semmit. A többi funkció (pl. a mentés) tökéletesen működik. Van a gépen egy Firefox is, onnan ki tudom ugyan posztolni a vázlatban lévő szöveget, de ez számomra nem megoldás, és nagyon zavar, hogy nem tudom, mi a hiba oka, ill. mi a megoldás.

Eddig a következők történtek az ügy érdekében:

- Java legyalulva; reinstall.
- Előzmények, ideiglenes fájlok, cookie-k törölve.
- Káromkodás, szívettépő zokogás, ördögűzés. (Na jó, nem.)

Valakinek van valami tippje?

Előre is örök hála.

Megosztás

Címkék: Brühühü, Hüjeblogger

Eddig 17 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Dzsásztfor fészbuk.

Ápdét:
Köszönöm a segítséget, Pulykakakas! :)

Címkék: Hüjeblogger, Kapcsolatok

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Túl régóta nem írtam új posztot, és azt szeretném, hogy legalább a blogom legyen üdítő kivétel, ahol nem Orbán Viktor van legfölül.

Szóval fordítok; a német sorozat 6. részéből van még hátra úgy 4 perc, a sorozatból ezenkívül még négy rész. Ebből még egyet kell leadnom jövő péntekig, akkor megyünk nyaralni.

Az előző sorozat címét („Az állatok nyelve”) már megtaláltam a port.hu-n, de vetítési időpont még nincs mellette. Ha lesz szólok.

Ma (azaz tegnap, szóval szombaton) volt az új pszichodráma csoport második alkalmának első napja. Holnap (azaz ma, szóval vasárnap) folyt. köv. Féltem, hogy a régi csoport után hogy fogom megszokni az újat, de nagyon jól megy a dolog. Gyorsan kialakult a csoportintimitás; a második alkalommal már olyan téma volt játékban (olyasvalakinek a játékában, akinek ez az első drámacsoportja), ami egyébként csak úgy a századik óra körül szokott előjönni. Jól vagyok ott, azt hiszem.

Erősen gondolkodom, hogy az egész hóbelevancot (mármint a blogomat) át fogom passzolni a már vagy két éve regisztrált http://birtalan.blog.hu címre. Ha ez megtörténne, természetesen jelzem itt.

Van egy új tervem, egy írnivaló. Először úgy gondoltam, hogy egy poszt lesz belőle. Aztán rájöttem, hogy ahhoz túl komplikált a dolog: lehet, hogy van a témában egy komplett könyvnyi. Valószínűleg a megoldás a kettő között lesz – ha lesz. Ahhoz időre lenne szükségem, és a fordítás mellett arra se nagyon jut, hogy a leveleimet megválaszoljam. Mindenesetre ha belefulladnék a Balatonba vagy felfalnának a Káptalantótiban található kecskefarmon a kecskék, akkor Tominál és/vagy Brúnónál lehet érdeklődni a dologról: alaposan átbeszéltük a kérdést a minap. A téma röviden: az „izmaelesdi” a tranzakcióanalízis műtőasztalán megoperálva – avagy fordítva.

Amúgy persze nem kell aggódni, hiszen:

Címkék: Fordítás, Hüjeblogger, Nyaralás, Pszicho

Eddig 11 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Fogalmam sincs, miért van az, hogy ha a blogomban valaki rákattint egy címkére, akkor nem jelenik meg az összes olyan bejegyzés, amely az adott címkével van ellátva, csak valameddig visszamenőleg. Valószínűleg ezt nem tudom orvosolni. Mindazonáltal különböző okokból aktuálisnak láttam, hogy visszamenőleg átnézzem a posztjaimat, és az erőszakmentes kommunikáció témájában írott 38 eddigi bejegyzésemet egységesen ellássam az EMK címkével. Úgyhogy ha valaki sok-sok elméleti és gyakorlati zsiráfozásra kíváncsi, akkor e címkére kattintva (akár oldalt, a címkegyűjteményben, akár valamelyik poszt alatt) kilistázódik neki egy csomó olvasnivaló.

Címkék: EMK, Hüjeblogger

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A blogomban vannak élménybeszámolós, mesélős posztok, és vannak „gondolkodós” posztok. Ez utóbbiak híradások arról, hogy egy adott témában hol tartok épp most túl (és valószínűleg innen) sok évnyi töprengésen, tépelődésen. E posztok írásába többnyire nagyon sok munkát fektetek, mind időben, mind energiában (gondolatot és érzelmet egyaránt), mert azt szeretném, hogy azokat a gondolataimat, amelyek aggasztanak vagy épp örömet okoznak, érthetően tudjam megosztani. Azért, mert az érzéseimmel nem szeretek egyedül maradni. A közös aggódás elviselhetőbb számomra, a közös öröm felemelőbb számomra.

Akkor, amikor épp írok egy ilyen gondolkodós, elemző posztot, feszültség van bennem, gyakorta pattanásig feszült vagyok. Szeretnék valami nagyon jót létrehozni, valami maradandót, valamit, ami igazán igényes, ami legalább olyan fontossá tud válni az olvasónak, mint nekem, aki írom. Ha fogalmazás közben találok egy olyan példát vagy hasonlatot, amely számomra érthetőbbé, átláthatóbbá teszi a problémát, örülök és kicsit megkönynebbülök, és reménykedem, hogy aki majd olvassa, az tud majd velem osztozni a megértés örömében. Kapkodva írok, mert szeretnék nagyon sok mindent elmondani (ezért is marad a posztjaimban sok elütés), de időnként hosszú szüneteket tartva, mert hosszasan keresgélem a megfelelő kifejezést, amelyről úgy gondolom, hogy a legmegfelelőbben adja vissza, ami a fejemben kavarog. Amikor végül kiválasztok egy igét, egy melléknevet, akkor egy pillanatra ismét felszabadultabb vagyok, aztán visszaolvasok pár sort, és rájövök, hogy az egész szöveget át kéne szerkeszteni, mert elfog a félelem, hogy aki olvassa, mégsem fogja kihallani azt, amit pedig oly nagyon szerettem volna beleadni...

Aztán elkészülök, és útjára bocsátom a szöveget, amely immár egy darab belőlem, a lelkemből, az életemből, a sorsomból, a múltamból és (alkalmasint) a jövőmből – és amely az interneten virtuálisan többmilliárd (de facto néhány tucat) ember reakciójának lesz kitéve: vagy elolvassák, vagy nem; ha elolvassák, akkor vagy azt hallják ki belőle, amit szerettem volna közölni, vagy nem; lehet, hogy meghatódnak és fellelkesülnek rajta, lehet, hogy bosszankodnak miatta, lehet, hogy nyugtalanság keletkezik bennük, és lehet, hogy megnyugodnak. De lehet, hogy a domináns érzésük az unalom lesz vagy a csalódottság. Elképzelhető, hogy elolvasván az adott posztot, semmi különöset nem fognak érezni...

Ezt a mantrát pörgetem magamban; nézegetem időnként a számlálót, hogy hányan olvasták vajon, amit írtam, próbálom kitalálni, kik lehettek azok; nézegetem és a blogon eltöltött időt, és ha azt látom, hogy egyik vagy másik látogató nem húsz-harminc másodperceket meg egy perceket töltött itt, hanem mondjuk nyolcat, akkor azt mindig ünnepként élem meg. Aztán jön egy értesítő e-mail arról, hogy valaki kommentelt... (Már amikor. Ma valamiért órák óta nem kapok értesítést az új kommentekről, emiatt frusztrált vagyok és tehetetlennek érzem magam.)

És elfog a szorongás, hogy jaj, vajon mit írtak... Kapok-e visszajelzést arról, hogy amit mondani akartam, az valóban célba ért? Megosztja-e valaki az örömét vagy bánatát? Kapok-e olyan bírálatot, amelyből megtudom azt, hogy a bíráló megértette a mondanivalóm egészét – vagy olyan bírálat jön, amely a posztban levő – mondjuk így: – tíz kilónyi gondolatból csupán három dekára reagál? És mi van, ha épp olyan háromra, amely kicsit sem tartozik a mondandóm lényegéhez?

Örülök az elismerésnek és örülök a bírálatnak. De mindkettőnek csak akkor tudok örülni, ha azok nem az utóbbi kategóriából kerülnek ki. Amikor olyan dicséretet, bírálatot (vagy éppen értő továbbkérdezést) kapok, amely egyértelművé teszi, hogy valaki ténylegesen elolvasta, amit írtam, és az életre kelt benne (így vagy amúgy), akkor képes vagyok eufóriát is megélni. (Akkor is, ha valaki épp ellenvéleményének ad hangot vagy rámutat egy következetlenségemre.) Ilyenkor megesik, hogy egy csapásra szertefoszlik az aktuális téli depresszióm, az öngyilkos, nihilista hangulatom, és fél perc alatt éveket fiatalodok.

Van olyan azonban, hogy nem érkezik visszajelzés. Se szóban, se kommentben, se privát e-mailben. Vagy ami hasonló: olyan visszajelzés jön csak, ami (ahogy már utaltam rá két bekezdéssel feljebb) nem arra reagál, amit én a lényegnek tartok, hanem vagy olyasmire, amit eszem ágában nem volt mondani, vagy valami (szerintem) marginális momentumra, mondjuk egy többszörösen összetett mondatból egy nem elég körültekintően megválaszott minőségjelzőre.

Ilyenkor is kavarognak az érzéseim, és ennek megértéséhez szükséges tudni, hogy noha 10 éves koromtól publikáltam rendszeresen mindenféle lapokban, folyóiratokban, az utóbbi években a publikálásom egyetlen tényleges fóruma az internet, pontosabban a jelen blog, az önkifejezésemnek gyakorlatilag egyetlen megnyilvánulási műfaja a blogbejegyzés. Akadémikus és felesleges kérdés, hogy ez jó-e vagy sem: jelenleg ez van. A blogom (plusz a mailboxom) vált gyakorlatilag az egyetlen referenciaközegemmé: itt osztom meg, ami nyomaszt, itt örülök és itt sírok, itt írom ki magamból a kérdő mondatokat, és itt kap nyilvánosságot az a látszólag temérdek, valójában alig egy-két(!) olyan gondolat, amiről azt hiszem, hogy biztos vagyok benne.

Szóval amikor visszajelzések nincsenek, ill. vannak, csak éppen, ahogy fent próbáltam körülírni, számomra nem releváns visszajelzések – akkor az említett kavargó érzések közül a legdominánsabb: a magány, pontosabban a magányban való szorongás. Ha ez kiteljesedik (és az irreleváns kommentek számával négyzetesen növekszik), akkor elhatalmasodik rajtam a csalódottság, a szomorúság, mert kielégítetlen marad az a szükségletem, hogy ami számomra fontos, az másnak is fontos legyen, hogy – amint írtam valahol az elején – társam legyen az örömben és társam legyen az aggódásban.

   – Egyszerre ennyi mindent nem érezhet valaki, mert felrobbanna.
   – Csak azért, mert te egy teáskanál érzelmi színvonalán állsz, nem kell másokról is ezt feltételezned – válaszolta gonoszul Hermione, és megint kézbe vette pennáját.

Kivételesen ennél a posztnál nincs kommentelési lehetőség. Bocs.

Címkék: Hüjeblogger, Pszicho, Virtuál

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Bő egy hete nem blogoltam. Most be akartam jelentkezni, erre a Blogger volt szíves közölni, hogy márpedig ő megújította magát, leszek szíves készíteni egy Google Account-ot (hogy mi a rossebnek, az nem derült ki), aztán majd elküldik nekem az izét, meg visszaigazolás meg jó ég tudja. OK, megcsináltam, főleg azért, mert nem volt válsztásom, meg aztán közölte, hogy nyugika, nem lesz semmi baj, maradnak a sablon-beállításaid úgy, ahogy voltak – na peeeersze...!

Kerregett vagy két és fél percet a program, aztán megjelent az új felület. Bejelentkeztem, megnéztem a blogot – és tele volt hieroglifákkal. Állítom át a kódolást (bármire): egyre rosszabb. Ihaj, na, mondok; belenézek a sablonba: hát a hieroglifák ott vannak, benne a kódban! Meglehetősen bánatos lettem: nagyon utáltam volna kisillabizálni és karaktereknként újra gyártani a szövegeket. Szerencsére volt annyi eszem, hogy rákerestem önmagamra a neten, és egy korábbi tárolt változat kódjából (több lépésben) összevakartam ismét a sablont.

Az újítás, ha jól látom, hogy immáron lehet címkéket hozárendelni az egyes postokhoz, téma szerint, ami azért lesz jó, mert az olvasó majd kiválogathatja ezentúl, teszem azt, az összes eddigi Hüjeblogger megjelölésű szösszenetet.

Az egész mizéria annyi előnnyel járt, hogy legalább itten van egy új poszt.

Címkék: Hüjeblogger

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A blogom az létezik, itt írom éppen az új posztot. Ha beírom egy régebbi poszt url-jét, akkor simán bejön. Maga a blogger bejön. Ha viszont pusztán a blog címét írom be (vagy a rámutató linkre kattintok), akkor nem jön be semmi.

Itt a blogom vége? Vagy mi van?!

:-(((

Kiegészítés: Most, hogy új posztot írtam, most meg jó. Nyuvadjak meg, ha értem. De örülök neki.

Címkék: Hüjeblogger

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Basszus.
Persze, hogy volt egy csomó komment, csak – amint Gábor is jelezte itten jobbra, a sáutbokszban – bekapcsolva hagytam véletlenül valami miafrancot, és engedélyezni kellett egyenként a hozzászólásokat. Most már rendben van.

Bocsánat mindenkitől, aki kommentelni próbált, sikertelenül. A duplikált kommenteket meghagyom, hogy a saját hülyeségem mementójául szolgáljanak.

Ááá.

Címkék: Hüjeblogger, Virtuál

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---