– a Budapest Pride margójára –

1989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:

– Hát te, testvérem, ki vagy, mi vagy?

A kérdéstől rettentő zavarba jöttem. Nem egészen húszéves koromra már számos olyan tapasztalat állt a hátam mögött, hogy idősebb pasik utcán megszólítottak. Az ilyen helyzetek elől mindig harsány belső sikollyal menekültem, mert saját homoszexualitásom e kamasz években csupán a szexuális fantáziálásig terjedt. Az hogy a titkos és mélyen szégyellt vágyak valamilyen módon valósággá váljanak, elérhetetlennek tűnt, az pedig, hogy maga a szégyen valamikor semmivé oldódjon, és átadja helyét az egészséges identitásnak, egyenesen elképzelhetetlennek. Nem létezett meleg infrastruktúra, nem voltak (tudtommal) meleg ismerőseim, jószerével még objektív, leíró szókincs sem volt arra a káoszra, ami a fejemben tombolt, csak obszcén, gondolatban is megvetendő kifejezések.

Ráadásul két hónappal a megtérésem után radikálisan kiiktattam a szexualitás puszta gondolatát is az életemből. Ekkorra már eldöntöttem a pályámat: ferences szerzetes leszek, azon belül pap, nyilvánvalóan távol tartva magam bárminemű szexuális tevékenységtől, és legalább senki nem fog azzal baszogatni, hogy van-e barátnőm, kivel járok, mikor nősülök meg és hány gyereket akarok.

Úgyhogy amikor a több órás szertartás és szentségimádás után a mennyországban való lebegés apránkénti bevégeztével épp visszaereszkedőben voltam 1989 tavaszának realitásába és a Mártírok útja aszfaltjára, meglehetősen megütődtem a kérdésen: zavarba jöttem, de azért udvariasan válaszoltam – elvégre udvarias fiúnak neveltek. Megmondtam, hogy imádkozni voltam itt, mire a fickó lelkesen bólogatott, hogy az nagyon jó, és hogy van-e kedvem Jézusról beszélgetni.

E ponton már lehetett sejteni, hogy az illető nem a farkamra pályázik, úgyhogy kezdtem kiengedni, mindazonáltal kissé pikáns volt, hogy ezek után édes kettesben a templom feletti park, a Mechwart liget fás-bokros részei felé vettük az irányt. Ott végül egy padra leülve órákon át beszélgettünk, és megtudtam, mi az a karizmatikus megújulás a kereszténységen belül, átéltem, hogy milyen az, amikor valaki személyesen imádkozik értem, kézrátétellel, és eközben, úgymond, nyelveken beszél (a külső megfigyelő azt hallaná: halandzsázik). Aztán én is elkezdtem fennhangon imádkozni, amit soha korábban nem csináltam – ehhez egy hatalmas belső gátnak kellett átszakadnia; dőltek belőlem a korábban soha ki nem mondott szavak és mondatok (gondosan kikerülve a szexualitás témáját, mert az nyilvánvalóan nem illett a helyzet szentségéhez).

Az egész beszélgetésnek volt valami rettenetesen fülledt légköre: egy tavaszi éjszakán titkos beavatást nyertem valamibe egy éjszakai parkban, olyan körülmények között, amilyen körülmények között akár valami másba is beavatást nyerhettem volna ugyanott, hasonló szerepleosztásban.

A szexualitásba való beavatásom ettől kezdve még három, a melegvilágba történő betagozódásom jó négy és fél évet váratott magára.

A köztes idő első felét mindenestől Jézusnak, az egyháznak, a teológiának, a karizmatikus mozgalomnak és az evangelizációnak (magyarul: térítésnek) szenteltem. Az ezen időszakban írt naplóim hemzsegnek a „Dicsőség neked, Uram”, az „Alleluja!”, és a „Szűzanyám, add, hogy ő is (szinte mindegy, hogy ki, bárki, aki az utamba tévedt) megtérjen és befogadja a Szentlelket!” jellegű mondatoktól. Büszke és öntudatos hordozója voltam a beavatottságnak, megdöbbentő intenzitással sajátítottam el a különböző teológiai stúdiumok anyagát és gondolkodásmódját – valamint ijesztő gyorsasággal azonosultam azzal a gondolattal, amely szerint a világban titokzatosan hálót szövő New Age mozgalom aljas és veszélyes eszközökkel tör előre, azon céllal, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és Lucifert ültesse a világ trónjára.

Egyszerre volt hát jelen bennem az Isten iránti lobogó, szenvedélyes szeretet, a napról napra gyarapodó teológiai tudás, az afeletti öröm, hogy végre tartozom valahová (ugyanis betagozódtam a katolikus karizmatikus megújulás közösségeibe), és estem áldozatául egy olyan gondolatrendszernek, amit mai tudásommal csak paranoid téveseszme-rendszernek, köznapibb szóval összeesküvés-elméletnek tudok minősíteni.

A szexualitás ebbe a csomagba nem fért bele.

Jó barátaim lettek, köztük Gyuri, az a srác, aki a templom előtt szedett föl; összejártunk imádkozni, énekelni, már én is nyelveken szóltam ima közben, és utcán szólítottunk le embereket, hogy Jézusról beszéljünk nekik.

A szexualitás gondolata 1991-ben, a szemináriumban kezdett visszaszivárogni az életemben, és amikor 1992 tavaszán először éreztem meg, hogy milyen egy másik férfi ölelése, akkor az előző években felépült rendszernek darabokra kellett volna robbannia.

Nem robbant, csak épp megreszketett, alapjainál fogva. A korábbi beállítódásomat (miszerint én – mint karizmatikusan megújult keresztény – alapvetően OK vagyok, a meg nem újult keresztények – a nem hívőkről nem is beszélve – nem OK-k, de imádkozunk értük), amit a tranzakcióanalízis műszavával paranoid életpozíciónak neveznek, felváltotta a mardosó bűntudat és a depresszív életpozíció: egy rohadt, kárhozatra méltó, Jézus szeretetével hálatlanul visszaélő buzi vagyok, és rajtam kívül mindenki más (akinek a gondolatatit nem a saját és mások farka tölti ki) tökéletes, magasan fejlett személyiség – vagyis jószerével szent.

Hogy ez az OK–+ életpozíció hogy hozta magával azon döntésemet, hogy félbehagyom a szemináriumot és a teológiát, hogy sodort bele három öngyilkossági kísérletbe, hogy kerültem aztán pszichiátriára, ahol négy és fél hónapot töltöttem, az szinte részletkérdés. A közösségem – és általában a keresztény testvérek – felé egy idő után nem tudtam mit hazudni az egyre rosszabb állapotomról, és szép lassan mindenki megtudta, hogy a Birtalan Balázs buzi. Voltak, akik jobban szerettek és tiszteltek annál, hogy emiatt bármiben is megváltozzék az attitűdjük; a kórházban nagyon sok látogatóm volt, részint a kisközösségem tagjai közül, amiért máig nem tudok elég hálás lenni.

Mások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:

– Pont most, amikor az Úr ilyen sok megtérőt ad, a gyónók csak úgy állnak sorba, és akkora szükség lenne papokra?

Ennyi. Az első önpusztító kísérletem hírére egy ízben telefonon beszélt apámmal másfél percet, amúgy végig nem adta jelét az iránti érdeklődésének, hogy élek-e vagy halok, és hol tartok a magam lelki fejlődésében. Gyuri ugyanez a kategória volt, pepitában.

A magam lelki fejlődése több fázison ment át. A totális el nem fogadás időszakában pszichológusok és pszichiáterek sokaságát jártam végig, hogy kezeljenek ki a homoszexualitásomból, amit nyilvánvalóan betegségnek tekintettem – mi másnak tekintettem volna?

Hogy mi másnak? Természetesen bűnnek, emellett a sátán munkájának, démoni megszállottságnak. Hosszú órákon, napokon, heteken és hónapokon át imádkoztam, böjtöltem, kértem a testvérek imáját, és egy ízben ördögűzésnek is alávetettem magam, az akkori karizmatikus sztárpap, Marik Tamás atya keze által. Tudtam magamról, hogy én teljes szívvel Jézust akarom szolgálni, és azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljak meg ettől a borzalomtól.

Aztán – ennek is megvan a külön története – teológiai és pszichológiai tudásom legjavának mélyére ásva apránként elkezdtem összerakni azt a felismerést, amely szerint az egyházban jelen lévő homoszexualitás-ellenesség a teológia érvényes eszközeivel nem vezethető le a Bibliából, illetve általában abból, amit a keresztények isteni kinyilatkoztatásnak neveznek. E felismerés először csak egy rövid írást és sok beszélgetést eredményezett, majd ebből jött létre Magyarországon először a keresztény–meleg mozgalom.

1993 őszén alapítottam a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösséget, 1996 nyarán egy barátommal az aztán tíz évig prosperáló Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvem, 2004-ben pedig, az Öt Kenyér saját kiadásában, a „Válaszd az életet” – Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez című tanulmányom. Utóbbiban a „keresztyén” szó nem elírás: a szöveg (amely a Halállal lakoljanak? erősen feljavított – megkurtított és kibővített – verziója) eredetileg a Magyarországi Református Egyház zsinata számára íródott. Mindeközben általában, a kereszténységtől függetlenül is szerepet vállaltam a hazai melegmozgalomban: évekig voltam a Mások magazin munkatársa, 1997-ben egyik kezdeményezője voltam az első budapesti melegfelvonulásnak, részt vettem különböző jogi és politikai akciókban, illetve bekapcsolódtam egy melegeknek és hozzátartozóiknak segítő telefonos szolgálat munkájába.

Előreszaladtam az időben. Egyelőre 1993 nyara van, februári beköltözésem után épp elhagyom a kórházat, és gyenge lábakkal ugyan, de próbálok visszakapaszkodni az életbe. Azt, hogy a halál helyett inkább az életben maradást választom, beleértve saját szexuális orientációm elfogadását is, amit – immár, komoly belső munka után – nem bűnek tekintek, hanem adottságnak, amellyel meg kell tanulnom együtt élni, nem titkoltam el barátaim elől.

És ekkor jön egy telefon Istvántól, a kisközösségünk közvetlen vezetőjétől, aki elmondja: Katona atya szokása ellenére megjelent a legutóbbi közösségi találkozón, és őt, Istvánt, aki túl megértő volt velem, túl baráti kapcsolatot ápolt velem, leváltotta a közösség vezetéséről, rólam pedig eldöntötte, hogy „a közösség érdekében és Balázs érdekében is jobb lenne, ha Balázs eltekintene a közösségi alkalmak látogatásától”. Magyarul ki vagyok rúgva a picsába. Az, hogy bolond valaki, hogy öngyilkos akar lenni a buziságával, az rendben. Az, hogy élni akar, nem szemen köpve önmagát – na, az már elfogadhatatlan. És mindezt telefonon, mandinerről, és, ismétlem, mindenféle személyes találkozás, kérdés, beszélgetés nélkül.

Úgyhogy az épp megszilárdulni kezdő talaj maradékát keresztény testvéreim kihúzták a lábam alól. Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy további több mint tíz évig katolikusnak mondtam magam. És annak, hogy ezt az identitásomat feladtam, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, semmi (vagy majdnem semmi) köze az egyháznak a homoszexualitáshoz való viszonyához. Az pedig, hogy 2009-ben eljutottam annak kimondásáig, hogy „nem vagyok keresztény”, ettől teljesen független vonalon zajlott, s ezért itt most nem is vesztegetek rá több szót.

Gyurival, aki negyedszázaddal ezelőtt egy tavaszi éjszakán a parkba csábított – és aki a karizmatikus megújulás berkeiben kifejezetten értelmiséginek számított –, több mint húsz éve találkoztam utoljára. A melegségemről tán soha nem beszéltem vele; nyilvánvalóan eljutott hozzá a hír, de nem érezte magát megszólítva, hogy bármi módon kapcsolódjék hozzám e tekintetben. A Facebookon láttam, hogy él, hogy jelen van, hogy családja van, de amikor beleszaladtam egy evolúciószkeptikus bejegyzésébe, úgy gondoltam, csak magammal szúrnék ki, ha ismerősnek jelölném. Egy hete azonban egy link elvezetett az oldalára, ahol is azt láttam, hogy kifejezetten homofób, gyűlöletkeltő, féligazságokkal operáló szövegeket és képeket oszt meg, feltűnő szorgalommal, amelyek a régi összeesküvés-elmélet kottájára íródtak: a sátán meg akarja semmisíteni az egyházat, aktuálisan a buzikat eszközül használva erre.

Néhány éles pengeváltás után jóleső volt látni, hogy elővette az úriember mivoltát, és belátta, hogy olyasmiben nyilvánult meg magabiztosan, amihez nem ért, és ezért meg is követett. Én ennek örültem, és fölajánlottam neki, hogy amennyiben a benne rajzó kijelentő, felkiáltó és felszólító mondatok mellett esetleg kérdő mondatokra is bukkan, szívesen állok rendelkezésére, akár személyes történetekkel, akár az általa kárhoztatott Gay Pride jelenségét tágabb szociális-történeti kontextusba helyezve.

Ő válaszában nem írta, hogy élne a felajánlásommal, ellenben ő maga azt ajánlotta fel, hogy bemutat egy olyan férfinak, aki korábban meleg volt, de akit az Úr csodálatos gyógyító ereje megszabadított, és ma négygyerekes, heteró családapa.

Ezen a ponton körülbelül egy tucat válasz kezdett hemzsegni a fejemben, és egy nap töprengés után le is írtam neki, szép sorjában (azaz nagyjából összevissza), az alábbiak szerint:

1. Miért lenne ez jó akár nekem, akár a páromnak, akivel 14 éve tartozunk egymáshoz?

2. A legjobb szándékot vélelmezve a felajánlásod mögé: tisztában vagy azzal, hogy milyen mélyen sértő és megalázó egy ilyen fölvetés (függetlenül a szexuális orientáció témájától), bárkinek is, aki kapja?

3. Van fogalmad arról, hogy min mentem én keresztül az egyházban a melegségem miatt, még akkor, amikor ugyanazt gondoltam róla, mint te (hogy bűn, hogy betegség, hogy démoni eredetű)?

4. Ha az Úrnak olyan borzasztó nagy gyógyíthatnékja van velem kapcsolatban, akkor kezdhetné a produkciót az áttétes rákommal, aztán beszélhetünk a szexualitásról is.

5. Tudsz arról, hogy az amerikai ex-gay mozgalmak legprominensebbje beszüntette a működését, és bocsánatot kért az évtizedek alatt okozott súlyos mentális károkért, amit emberek tömegében okozott?

6. Ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a szexuális szokásait, marhára nincs szükség az „Úr gyógyító erejére” –- elég hozzá a környezettől való rettegés. A vészkorszakban a zsidók tömeges áttérése mögött, tán nem leplek meg ezzel, nem valami nagy megtérési hullám volt, hanem életben akartak maradni a nyomorultak. Az ex-gay történetek java része ezzel a paradigmával írható le.

7. Fenntartom, amit korábban már jeleztem: keresztények kezéhez rengeteg meleg ember vére tapad. Nem tudunk olyanról, hogy melegek kezéhez keresztények vére tapadna. Nincs egy súlycsoportban az, ha feszületeket hordanak halomba és égetnek el, vagy akár ha valaki nyilvánosan egy feszülettel dugja seggbe magát (igen, lehet: bizonyára történt ilyen a világon, hiszen nagyon sok szélsőséges megnyilvánulás előfordul) – szóval ez nincs egy súlycsoportban azzal, amikor embereket meggyilkolnak, kivégeznek, megmerényelnek, öngyilkosságba kergetnek. Nagyon leegyszerűsítve: az egyikben van halálos áldozat, a másikban nincs. (Hogy ízléstelen? Ezt egy percig nem vitattam.)

8. A fentiek miatt: ahogy II. János Pál elismerte a kereszténység felelősségét a Holokausztban, és bocsánatot kért a Soáért, ugyanúgy tartozik a kereszténység egy bocsánatkéréssel azokért az életellenes bűncselekményekért, amelyeket elkövettek és a mai napig elkövetnek a melegekkel szemben. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az a keresztény, aki megkövette a kétezer évnyi kereszténység alatt elpusztított és megalázott homoszexuálisok tömegét – azzal hajlandó vagyok erkölcsi kérdésekről szóba elegyedni. Aki nem, az a gyilkosok pártján áll – ez ilyen egyszerű.

9. A hivatalos egyház és minden egyes keresztény, aki bármilyen nyilvános megszólalásban akár csak utalás szintjén is összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a szexuális erőszakkal, a közszeméremsértéssel vagy bármi olyannal, amivel riogatni lehet az embereket, az – ha van Isten – felelni fog a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” parancs megsértéséért.

10. Még folytathatnám, köteteken keresztül. Talán csak egyvalami: Gyuri, te komolyan azt gondolod, hogy a homoszexualitás kérdésében tudsz nekem bármi újat mondani, akár erkölcsi, akár pszichológiai, akár tudományos, akár teológiai vonalon?

Gyuri mindezekből a 10. pontra válaszolt: nem, nem tud újat mondani, és be is szünteti a vitát. Én még fortyogtam magamban egy darabig, negyedszázados sebek szakadtak fel bennem, régi idők magára hagyottságának, megalázottságának emlékével küszködtem napokig, míg nem arra jutottam, hogy nem vagyok köteles a világ minden rosszindulatú őrültjének minden rosszindulatú őrültségét magamra venni, pláne kezelni. Gyuri oldalát letiltottam, mert nem szeretném, ha az általam írottakon csámcsogna, az egész fenti történetet pedig megírtam most.

Ezzel adózom a mai Budapest Pride-nak.

Címkék: 5K, Életkor, Emlék, Halál, Kisebbség, Melegség, Politika, Pszicho, Szomatik, Ünnep, Vallás

Eddig 22 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Bayer Zsolt egy nagyinterjúban megingathatatlan pártfegyelemmel hozza az aktuális papírformát: hosszasan beszél középre, bűnbánatot tart a „félreértelmezett” mondatai miatt, és egyszerre több szólamban magyarázza, hogy ő aztán olyannyira nem szélsőséges, hogy csak na.

Ezt az interjút olvasva jutottak eszembe az ún. oltáros papok.

De mi fán terem egyáltalán az „oltáros pap”? A Magyar Katolikus Lexikon szerint „régebben egy meghatározott oltárnál miséző pap, aki az oltár javadalmából élt, s lelkipásztori hivatalt nem töltött be”. Mit jelent ez magyarul? A következőt.

Európában a reneszánsz előtt a tudás őrzője és továbbadója az egyház volt. A legműveltebb emberek többsége egyszersmind felszentelt pap is volt. Fordítva: aki eljutott odáig, hogy pappá szenteljék, az időközben meglehetős jártasságra tett szert az egyházi és világi tudományokban. Az egyház bevételi forrása (túl az egyházi adón) azonban nem a papjai műveltsége volt, hanem a papi tevékenysége, nevezetesen a misézés. Aki misét akar mondatni a húsz éve elhunyt Lujza néni lelki üdvéért, az perkál. Csakhogy kell valaki, aki ezt a misét érvényesen be is mutatja. Márpedig több volt a néhai Lujza néni, mint a kiművelt pap. Megoldás?

Nosza, szenteljünk pappá olyanokat is, nagy mennyiségben, akik annyira nem műveltek. Konkrétan olyan embereket, akik semmilyen tudományos vagy teológiai képzésben nem részesültek, alkalmasint funkcionális analfabéták, de egy rájuk bízott szöveget be tudnak magolni, és – miseruhába öltöztetett papagájként – azt naponta (f)el tudják mondani a templom egyik mellékoltáránál. Emellett semmi egyebet nem csinálnak: nem gyóntatnak, nem prédikálnak, nem keresztelnek, nem temetnek, nem vezetnek anyakönyvet, nem igazgatnak egyházközséget – egyszerűen azért, mert túl hülyék ahhoz, hogy ilyen intellektuális feladatokat rájuk lehessen bízni.

Tehát miséznek (nagyobb templomokban előfordult, hogy a főhajóban mondott nagymisével egyidejűleg több mellékoltárnál párhuzamosan nyomták az ipart az oltáros papok, csöndesen, magukban mondva a mise szövegét, hívek nélkül; közben a kispadon már melegítettek a következő papok, várva, hogy megüresedjen valamelyik oltár), a misepénz egy részét pedig megkapják ők maguk zsebbe, a többi megy az egyháznak.

Ez jutott eszembe a Bayer-interjú kapcsán, mégpedig akkor, amikor Semjén Zsoltról, pontosabban az ő hirtelen megtéréséről beszélt. Elmondta, hogy micsoda partyarcok – „ricsés csávók” – voltak ők ketten gimnáziumban, és hogy a Semjén Zsozsóéknál (aki azóta doktori címet szerzett, tudjukhogyan) micsoda bulikat tartottak rendszeresen. Aztán jött 1981 nyara.

„Szeptemberben ismét irány a Semjén-lakás, és azt láttuk, hogy a szobája kiürítve, a fal hófehérre meszelve, a teljes berendezés egy íróasztal, egy ágy, fölötte feszület.”

Mint egy szerzetesi cella, tényleg. Még egyszer: íróasztal, ágy, feszület.

Teccikérteni, ugye?

Könyvespolc sehol.

Címkék: Politika, Vallás

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Völgymenet ahogy felsírtam meg is kezdtem aláereszkedésemet a hegyről mindenhatóságom hiánya régóta bizonyosság jóllehet évről évre napról napra mind kevesebb szégyen fájdalom jár vele indiánkoromban rettentően zavart hiába szökdécselek tollakkal csatabárddal Winnetou Old Shatterhand testi valójukban semmilyen praktikámra nem bújnak elő kamaszként obligát világfájdalommal titokban fogyasztott két deci boroktól berúgva hiába vártam a kusza univerzum engem használva rendezi a végső nagy verssé magát aztán lealkudtam nem kell hogy én magam mindenhassak elég ha kibaszott jó közvetítő vagyok a lepusztult világ s a mindenható között e projekt szakítópróbája kétségtelenül az volt képes leszek-e megtéríteni anyámat kit önző és makacs módon inkább saját haldoklása érdekelt szemben az Úr általam naponta szállított igéivel a hit hegyeket mozgat de a rák nem hegy anyám meghalt hitetlenül papírforma szerint amivel bárki jó előre tisztában lehetett aki nem égre emelt szemekkel száguldozott a világban halála bántó piszokfolt volt mind letisztultabb rendszeremben s kétségkívül személyes kudarcom amint erre figyelmemet több testvér gondosan fel is hívta a reverendát már szerényebben de töretlen lelkesedéssel húztam magamra ha gyógyító nem hát leszek lánglelkű szónok az ehhez beugró szextelenséget szokásosan mindenhatóságomra bíztam annyit is ért pár év alatt empirikus igazolását nyertem a leszopott faszok számossága semmilyen módon nem korrelál IQ-val státusszal életszentséggel új kihívás én leszek a híd feszülve Krisztus keresztjeként ég és föld között rajtam keresztül kötnek örök békét Isten Városával az istentelen buzik a hídszerep maradt változtak a partok a természet vigasztaló szavakkal ölelt magához: „az életnek nincs egyetlen helyes útja” de ott volt az anyaszentegyház melynek tanítása az élet egyetlen helyes útja ez nyilvánvaló egy nap végleg eleresztettem az ácsot hadd térjen vissza az ókori gyalupadhoz saját eleven fámat kerestem saját eleven húsommal tápláltam a griffet hogy az alvilágból a fényre röpítsen aztán kiderült az eleven húsba mégsem a griff mélyesztette karmát de a legdermesztőbb háttérben is végig ott lapult az önmagammal kötött régi titkos alku a halhatatlanság alanyi jogon jár nekem a titkos alkukkal annyi a baj végül túl titkosnak bizonyulnak az enyémről látványosan nem vett tudomást az isten a kozmosz a természet a hegy lassan a völgybe érek nyújtózkodik a tavasz fütyülve hetykén februárra nézem a kis virágot életre küzdi magát a télből kiengedem mellemből évtizedek szorítását na jól van megy ez az egész nélkülem is

Címkék: Felmutatható, Pszicho, Szomatik, Vallás, Vers, Világ+ember

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Amennyiben Szőnyi Szilárd a XVI. század második felében ilyen mondatok leírásával provokálta volna a katolikusok vallási érzékenységét, könnyűszerrel máglyán találhatta volna magát.

Nem tudom a választ erre a kérdésre, de teológiai ismereteim alapján egyvalamit vitán felül kijelenthetek: nem keresztény. Ezt két tőle vett idézettel bizonyítom.

Címkék: Politika, Vallás

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ontológiai bagatell Szívesen hiszek dolgokat: hogy kézben tartják sorsomat, hogy van megoldás, tételes, amit keresni érdemes, és eljön majd az ébredés, hogy az áttét csak tévedés: nincs kéthetente rémület, csövekre kötve, nélküled, hogy gyermek vagyok, nincs kemó, homokvár van, fagylalt, legó, fehérbor van, lazac maki, és jön s elmondja valaki, hogy túl időkön, tereken, örökké tart a szerelem... Szívesen hinnék dolgokat, hogy attól legyek boldogabb; hinném, az élet szent titok, hinnék, mert fáj – de nem bírok: randomok habzó tengerén érkeztél te és jöttem én, s hogy ma jó itt neked, nekem, mindketten tudjuk, mit jelent: összesodródott pár atom, aztán majd szét, és baszhatom.

Címkék: Halál, Kapcsolatok, Vallás, Vers, Világ+ember

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vannak mondatok, amelyek örökre bevésődnek az ember fejébe. Az én fejembe például az a mondat vésődött be bő harminc éve, amit Gyéres tanár úr adott fel Nyilas Misinek, hogy latinra fordítsa. A kicsit nyögvenyelősen összehozott latin mondat így hangzott: „Etiam ille est fur qui fidutiam hominum rapit.” A magyar eredetije pedig így: „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.”

Persze, világos, hogy ez demagógia, olcsó moralizálás; hogy nem sokkal mélyebb igazság, mint nagyapáink „aki hazudik, az lop is, aki lop, az gyilkol is” jellegű életbölcsessége. De ez nem változtat az említett tényen, miszerint a nevezett mondat egykor bevésődött a fejembe, és azóta nem hajlandó kimenni belőle.

Olcsósága ellenére arra mindenképp rávilágít, hogy a cselekedetek nem a cselekvéssel indulnak. A lopás nem ott kezdődik, hogy elveszem a másét, hanem ott, hogy miként vélekedek a magántulajdonról.

Nem nehéz továbbvinni ezt a gondolatot. Még a nem épp a rugalmasságáról ismert katolikus egyház is elismerte, hogy az évszázadokon át ívelő keresztény antijudaizmus egyik oka volt a „modern”, XX. századi antiszemitizmusnak és a holokausztnak.

Gyéres tanár úr örökében fenntartás nélkül vallom: „Az is gyilkos, aki egy másik embert a mássága miatt elítél vagy leértékel.”

Lehetne itt most antiszemitizmusról, cigányellenességről és sok minden másról beszélni. Én önző módon a saját érdekeltségemet hangsúlyozom:

„J'accuse...” – Vádolom...

Vádolom – mégpedig gyilkossággal – mindazokat, akik bármilyen módon – szavazatukkal, szavukkal, hallgatásukkal, félrenézésükkel, okoskodó relativizálással stb. – évek óta módszeresen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon nekünk, melegeknek másodrendű állampolgárokként, szabadságunkat és fizikai épségünket féltve kell élnünk; hogy ma már a rendőrség is a nácik pártján áll; hogy ebből a kibaszott országból csak elmenekülni érdemes. Amíg lehet.

Persze: mindez továbbra is demagógia és olcsó moralizálás. De nem találtam jobb választást, mint mégis leírni. Tapasztalataim szerint ez az ország már csak a demagógia és olcsó moralizálás nyelvét beszéli készségszinten.

Címkék: Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Politika, Vallás, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Halál, Vallás, Vers

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A Szent Korona megsértése bűncselekmény.
A családon belüli erőszak nem.

Megosztás

Címkék: Húbazmeg, Politika, Vallás

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A Fioretti című legendárium (más néven: Assisi Szent Ferenc Virágoskertje) egyik elbeszélése szerint Szent Ferenc egy alkalommal megmagyarázta íródeákjának, Leó testvérnek, miben áll a tökéletes boldogság.

De rosszul tudta.

A legenda a következőkről számol be:

Kemény tél volt, úgyhogy az Isten hidege majd megvette őket. Egyszer csak Szent Ferenc odaszólt Leó testvérnek, aki egy kicsivel előtte ballagott, és azt mondta neki: – Leó testvér, bár a kisebb testvérek életének és jámborságának példája az egész földön a lelkek épülésére szolgálna is, mindazonáltal írd és szorgosan jegyezd föl, nem ebben van a tökéletes boldogság. Tovább haladva, Szent Ferenc másodszor is szólította őt: – Leó testvér, ha kisebb testvérünk visszaadná is szeme világát a vakoknak, meggyógyítaná a sántákat, kiűzné az ördögöket, hallókká tenné a süketeket és járókká a bénákat, megszólítatná a némákat, s ami még nagyobb dolog, feltámasztaná a négynapos halottakat; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság.

Szent Ferenc aztán még hosszan sorolta – a Fioretti szerint jó hét mérföldön keresztül –, hogy mi nem a tökéletes boldogság, és végül Leó testvér már nagyon kíváncsi lett, hogy akkor is ki a gyilkos.

Szent Ferenc akkor így felelt meg neki: – Amikor mi csuromvizesen az esőtől és összefagyva a hidegtől, mocskosan a sártól és elcsigázva az éhségtől, elérjük majd az Angyalos Boldogasszony kolostorát, s kopogunk a kapun, és a kapus mérgesen kinéz és megkérdezi: ,,Kik vagytok?”, mi meg azt feleljük: ,,Ketten a ti testvéreitek közül”, ő pedig így válaszol: ,,Hazudtok, közönséges csavargók vagytok, akik tekeregve a világon becsapjátok az embereket, és elorozzátok az alamizsnát a szegények elől, takarodjatok innen”, és nem nyitja ki nekünk a kaput, hanem kint hagy ácsorogni a hóban és a lucsokban, dideregve és éhezve a késő éjszakában. Akkor, ha mindezeket a bántalmakat, ha mindezt a durvaságot és megaláztatást türelmesen, fölindulás és zúgolódás nélkül elviseljük, sőt alázattal és szeretettel azt gondoljuk magunkban, hogy az a kapus csakugyan jól ismer bennünket, és Isten adja a szót ajkára ellenünk; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság.

Ezt kicsit még fokozza is, eladdig, hogy a kapus testvér kijön, és jól elveri őket egy furkósbottal, és ők ezt örömmel viselik „az áldott Krisztus szenvedéseire gondolva” – nos: ebben áll a tökéletes boldogság.

Szerinte.

Szerintem pedig ha egy fárasztó nap után, amikor már alig állsz a lábadon, és bajosan látsz ki a fejedből, kimész a fürdőszobába fogat mosni, és a nyitott mosógép fölötti polcon matatva véletlenül levered az egyik elektromosfogkefe-fejet, és az beesik a dob mellett a gépbe;

...amikor a zseblámpa, a csipesz és a görbített szög egyaránt haszontalannak bizonyul a fogkefefej eltávolításában;

...amikor végiggondolod, hogy a bent maradt tárgy egy erősebb centrifugálás során tönkreteheti a mosógépet, olyannyira, hogy az kilyukadhat, és belső szemed előtt megképzik a felázott járólap, az őrjöngő alsó szomszéd, a falbontás és a cementpor;

...amikor egy éjszakán át éber álmok gyötörnek pénzsóvár, ámde kontár mosógépszerelőkről, akik ízekre szedik a gépet, végül rosszul szerelik össze;

...amikor lélekben lemondasz a rég várt nyaralásról, majd már a zsíros kenyérről is, mert muszáj új mosógépet beszerezni;

...amikor egy ilyen éjszaka után reggel kibotorkálsz a fürdőszobába, és a valószínűség-számítás minden törvényére fittyet hányva a másik fogkefefej is beleesik a gépbe, pontosan ugyanúgy;

...na, és amikor ezek után a neten húsz másodpercen belül megtalálod, hogyan lehet a mosógép dobjának alját egy egyszerű mozdulattal megnyitni, és azon keresztül játszi könnyedséggel kiszedni a belepotyogott tárgyakat, és ez minden gond nélkül sikerül is, aztán megy tovább a nap, mintha mi sem történt volna –

– nos, ebben áll a tökéletes boldogság.

Csak hát ezt Szent Ferenc nem tudhatta, mert a XIII. században még nem volt se mosógép, se elektromos fogkefe.


Megosztás

Címkék: Sztori, Vallás

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tomi, miután kettéosztotta a tegnapról maradt pezsgő maradékát, és szemügyre vette oldalnézetből munkája eredményét:

– Hm, milyen igazságos vagyok! – Mire én:

– Legalábbis jól tudsz kettéosztani folyadékot. – Mire ő:

– Hiába, Mózes vére folyik az ereimben.

És kis gondolkodás után meg is értettem a poén összes vonatkozását.


Megosztás

Címkék: Kapcsolatok, Kisebbség, Sztori, Vallás

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A Kereszténydemokrata Néppárt elnöksége nyilatkozatában elhatárolódik Jézus Krisztustól, és hangsúlyozza, hogy inkriminált mondata [„Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van” (Máté 5,37)] csupán különvélemény, amely nem tükrözi a párt értékrendjét.

A Fidesz üdvözli a NER szellemében fogant nyilatkozatot.

Megosztás

Címkék: Politika, Vallás

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kitöltöttem a népszámlálási kényszerkérdőívet. Megválaszoltam mindent, de a 10. kérdés (törvényes családi állapot) mellé beírtam: „2009. évi XXIX. tv. 3. § (5) bek. alapján jogszabályellenes kérdésfeltevés!”

A nemzetiségem magyar és cigány, a vallásom természetesen zsidó. Szívem szerint beírtam volna fogyatékosságnak, hogy pszichésen sérült, de ezt már nem mertem, mert képesek, és értem jönnek kényszerzubbonnyal. Elvégre a személyi kérdőíven szerepel a lakásazonosító – a beazonosíthatatlanság garanciája!


Megosztás

Címkék: Politika, Vallás

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A kérdés Íme, a világ. Isten alkotta. De mi a főkotta?

Megosztás

Címkék: Vallás, Vers, Világ+ember

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Megnéztem a Bakács Tiborral készített interjút. És olvasom a neten az őt gyalázó kommentek özönét. Azonkívül, hogy alapvetően roppant kínos a dolog...

Nem tudom, a történtek után ki mit várt volna el Bakácstól. Hogy szidja nyilvánosan a saját kurva anyját? Hogy ígérje meg, soha többé nem vesz levegőt? Hogy élő adásban kövessen el harakirit?

Nem tagadta le, amit tett... Nem offolta el a beszélgetést. Nem bagatellizálta a dolgot. Nem kente másra a felelősséget. Nem csinált viccet belőle. Nem csinált belőle értelmi faszverést. Nem vitatta a súlyát. Nem tetszelgett a „jajistenem, mekkorabűnösvagyok” meglehetősen bulvárszagú szerepében sem.

Hogy a csekkek befizetése után megmaradt 80 ezer forint sok vagy kevés? Teljesen mindegy ebből a szempontból. Mindegy, mert nem mentségként hozta fel. Megkérdezték – elmondta.

Minden tiszteletem a sok kurva tisztességes emberé, de a magam részéről tudom, hogy az ember csinálhat olyat, ami nem fér össze az értékrendjével. Tudom – hiszen én is csináltam már ilyet. Szerencséje van annak, aki nem celeb és/vagy nem látnak bele a tetteibe/gondolataiba.

Eszem ágában sincs Bakácsot piedesztálra állítani. Eszemben sincs a lopást legitimálni. De úgy gondolom, hogy a megszólalása, a kiállása hiteles, emberi, őszinte és kongruens volt. E tekintetben (!) sokan tanulhatnának tőle.

Megosztás

Címkék: Jog, Politika, Vallás, Világ+ember

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vajon igaz-e, hogy nincs annál nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja barátaiért? Talán igen. De akkor is fej-fej mellett van ezzel az, ha valaki zsigerileg utálja a kocsonyát, viszolyog tőle, és ennek ellenére kocsonyát főz a párjának, aki viszont nagyon szereti.

Ma arra jöttem haza, hogy hat tányér kocsonya várt az erkélyen. :,-)

Jó élni.

Megosztás

Címkék: Gasztro, Kapcsolatok, Vallás

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Humor, Politika, Vallás, Virtuál

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Megosztás

Címkék: Humor, Vallás, Virtuál

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

XVI. Benedek pápa – született Joseph Ratzinger, úgy is, mint a Hittani Kongregáció egykori törzsfőnöke és II. János Pál kései fellépéseinek állandó szövegírója és stylistja – a most megjelenő könyvben azt mondja: bizonyos esetekben (amikor a cél a nemi betegsékeg továbbadásának megakadályozása) elfogadható a koton használata.

Attól a néhány millió (elsősorban afrikai) embertől, akik az elmúlt évtizedekben (amelynek során a fenti állításnak homlokegyenest az ellenkezőjét hirdették, mereven elutasítva bárminemű ellenvéleményt) lelkiismereti okból inkább a fertőz(őd)ést választották, azoktól őszentsége lélekben feltehetőleg szíves elnézést kér, csak nem jutott eszébe ezt mondani is.

Címkék: Húbazmeg, Vallás

Eddig 16 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ha nem tudod, nézd meg a Sorskönyv nélkül blogban! Ha tudod, akkor is nézd meg, már amennyiben érdekel, hogy miben látom én a Mindenszentek és halottak napja közötti különbséget – természetesen pszichológiai szempontból.

Címkék: Pszicho, Vallás, Virtuál

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Stephen Hawking új könyvéről számol be blogjában Pacsker. Idézi egyrészt a BBC News könyvismertetőjét:

Stephen Hawking professzor szerint nincs helye Istennek az univerzum keletkezésének elméleteiben. A brit fizikus eddig nem tartotta teljesen összeegyeztethetetlennek a tudománnyal egy teremtő létezését, de a héten, szeptember 9-én megjelenő The Grand Design című könyvében azonban kimondja, hogy az ősrobbanás a fizika törvényeinek elkerülhetetlen következménye. (...) „A gravitáció törvénye miatt az univerzum képes megteremteni, és meg is teremette önmagát a semmiből. Ez a spontán teremtés az oka, hogy a semmi helyett van itt valami, amiért az univerzum létezik, amiért mi létezünk. Nem szükséges Istent belekeverni a világegyetem működésébe.”

Ő maga pedig ehhez a következő megjegyzést fűzi:

A tudomány (...) sorra elvette az összes hülyeséget, ami a vallás alapja volt, és most elvenné az utolsót is: az Egy Végtelen és Mindenek Felett Álló Istenbe vetett hitet. (...) Ezzel a vallások sorsa megpecsételődött, már csak pár kognitív disszonanciás városi vagy gyengén oktatott vidéki hisz Istenben.

E blogbejegyzéshez írtam pár gondolatot kommentként, de Pacsker technikai okokból nem kapta meg, azóta meg már van egy csomó új posztja, tehát bármit írnék is oda, elsüllyedne. Ezért a reflexiómat célszerűnek tartom én magam közzétenni. Alább a kommentem szerkesztett változata olvasható, kis kiegészítéssel.

Az a megállapítás, hogy Hawking bejelentése gyakorlatilag a vallás végét jelenti, véleményem szerint három tényező miatt áll gyönge lábakon.

1.) A legelemibb az, hogy a „nem szükséges belekeverni” állítás nem ekvivalens a „nem lehet belekeverni” állítással.

Formálisan: az (1) Ha 'nem A', akkor lehet, hogy 'B' állítás igazságából nem következik a (2) Ha 'B', akkor 'nem A' igazsága.

2.) Az előzővel részint összefüggésben: a reflexióra képes istenhívők vonatkoztatási rendszerében Istennek közelítőleg sem az a definíciója, hogy „ tapasztalt tények (általunk) nem magyarázható meta-szintű magyarázata” Ebből kifolyólag az e definíció szerinti Isten elleni érvelés (vagyis annak felmutatása, hogy a világ minden jelensége tudományosan magyarázható) számukra irreleváns.

Formális(abb)an: Ha Józsi elképzelése/tudomása szerint Lajos azt állítja, hogy 'A', és ezen felbuzdulva bebizonyítja, hogy 'nem A', akkor az Lajos számára csak akkor releváns, ha ő valóban azt állítja, hogy 'A'. Ha ellenben Lajos azt állítja, hogy 'B', és csupán Józsi hallja ki ebből (különböző okok eredőjeként) tévesen azt, hogy „Lajos azt állítja, hogy 'A'”, akkor Józsinak a 'nem A' melletti érvei Lajos számára érdektelenek. És ha Józsi azt gondolja, hogy ő megcáfolta Lajos állítását, akkor egész egyszerűen téved. Megcáfolt ugyan valamit – de nem azt.

3.) Föltéve (de meg nem engedve), hogy valaminek a nemlétezése bizonyítható (ami persze logikailag kizárt), továbbá föltéve, hogy ily módon Isten nemlétezése fehéren-feketén kimutatható, akkor amennyiben ebből levonjuk azt a következtetést, hogy „ezzel tehát az emberek számára az Isten-kérdés egyszer s mindenkorra eldőlt”, akkor az érvelésünk nem logikus.

Az érvelésünk akkor és csak akkor (!) lenne logikus, ha feltételezzük azt, hogy az emberek teljesen, vagy legalábbis jelentős részben racionális lények. A fenti érvelésnek ugyanis burkoltan ez az egyik premisszája.

Csakhogy e premissza nyilvánvalóan hamis. Hamis volta tudományosan igazolt tény. Nyilván egy csomó dolog sokkal egyszerűbb lenne, ha nekünk, embereknek a racionalitás volna döntéshozásunk primer segítője – de nem az. Erről ábrándozni, erre bazírozni ugyanolyan tudománytalan naivitás, mint az örökmozgó szerkesztésén töprengeni.

Lehet erre azt mondani, hogy „az irracionális emberek buták, és nem kell velük foglalkozni”. Csakhogy ez esetben közel 7 milliárd emberről van szó.

Ugyanaz a helyzet itt is, mint a marxizmussal. Önmagában véve az is csodaszép rendszer, ami íróasztal mellett kidolgozva tökéletes. Egyetlen dologgal felejtett csak el számolni (azzal, amivel a fenti érvelés is), és emiatt bizonyult a valóságban megvalósíthatatlannak: az emberi természettel. Ami sajnos pontosan olyan, amilyen – nem pedig olyan, amilyen „ideális lenne”.

Ha valaki úgy gondolja, hogy a (bármely) vallásnak a különböző kérdésekre kínálta válaszai konkrétan nem igazak, és zavarja őt, hogy valaki más ezeket a válaszokat elfogadja, mi több, szeretné, ha az illető elkezdene apránként más válaszokat elfogadni, akkor szám szerint két dolgot tehet. Egyet, ami bizonyosan nem hatékony, és egyet, ami esetleg hatékony.

A bizonyosan nem hatékony módszer a következő: el kell kezdeni nagy hangon fikázni a vallásosokat. A Gyaloggalopp nevezetes mondatának mintájára: „Hülye vallásosok! Vallásos hülyék!” – Sokan próbálkoznak ezzel évszázadok óta, így sok évszázadnyi bizonyíték van arra, hogy e módszer hatásfoka zéró. Túl azon, hogy az ily módon kommunikáló valláskritikus a saját egóját fényesre nyalhatja közben, semmi eredményre nem vezet a kitűzött célt illetően.

Az esetleg hatékony módszer az lehet, hogy az illető elmélyed a vallásfenomenológiában, a kulturális antropológiában, de elsősorban is a valláspszichológiában. Az adekvát kérdés ugyanis nem az, hogy „Igazak-e a vallás nyújtotta válaszok?”. Emberi szinten teljesen érdektelen, hogy igazak-e. (Valamelyik idézetes könyvben olvastam annak idején: „Ha az emberek választhatnak az igazság és egy sonkás szendvics között, a sonkás szendvicset fogják választani.”)

Az adekvát kérdés ez: „Mit ad az embereknek a vallás? Milyen szükségletüket elégíti ki?” – Az emberek szükségletei az objektív valóság részét képezik. Eltekinteni tőlük az emberekkel folytatott kommunikációban olyan, mint eltekinteni a gravitáció tényétől repülőgép-tervezés közben. Mindkét eset hasonló sikerekkel kecsegtet.

Ez a kérdés tehát nem a másik erőszakos megváltoztatására irányul, hanem a megértésére. Ez az empátia, a közös nyelv megtalálására tett kísérlet. Ami egyébként teljesen logikus választás: elvégre ha te azt szeretnéd, hogy én elfogadjam a te válaszodat a sajátom helyett, akkor ennek elemi feltétele, hogy azt azon a nyelven terjeszd elém, amit én magam beszélek.

Amint mondtam: a másik megértésére tett kísérlet esetleg hatékony módszer a másik véleményének megváltoztatására. Garancia nincs rá. Ha ellenben ketten úgy „beszélgetnek”, hogy valójában különböző nyelveket használnak, akkor egész biztos, hogy annak (túl kölcsönös frusztráción) egyetlen valós eredménye lesz: éktelen – és értelmetlen – ricsaj.

Ami elől persze mindenki menekül.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Vallás, Világ+ember

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---