Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szombat, július 11, 2015
13:43
 
Egy hajdani keresztény meleg visszatekintése


– a Budapest Pride margójára –



BB 19911989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:

– Hát te, testvérem, ki vagy, mi vagy?

A kérdéstől rettentő zavarba jöttem. Nem egészen húszéves koromra már számos olyan tapasztalat állt a hátam mögött, hogy idősebb pasik utcán megszólítottak. Az ilyen helyzetek elől mindig harsány belső sikollyal menekültem, mert saját homoszexualitásom e kamasz években csupán a szexuális fantáziálásig terjedt. Az hogy a titkos és mélyen szégyellt vágyak valamilyen módon valósággá váljanak, elérhetetlennek tűnt, az pedig, hogy maga a szégyen valamikor semmivé oldódjon, és átadja helyét az egészséges identitásnak, egyenesen elképzelhetetlennek. Nem létezett meleg infrastruktúra, nem voltak (tudtommal) meleg ismerőseim, jószerével még objektív, leíró szókincs sem volt arra a káoszra, ami a fejemben tombolt, csak obszcén, gondolatban is megvetendő kifejezések.

Ráadásul két hónappal a megtérésem után radikálisan kiiktattam a szexualitás puszta gondolatát is az életemből. Ekkorra már eldöntöttem a pályámat: ferences szerzetes leszek, azon belül pap, nyilvánvalóan távol tartva magam bárminemű szexuális tevékenységtől, és legalább senki nem fog azzal baszogatni, hogy van-e barátnőm, kivel járok, mikor nősülök meg és hány gyereket akarok.

Úgyhogy amikor a több órás szertartás és szentségimádás után a mennyországban való lebegés apránkénti bevégeztével épp visszaereszkedőben voltam 1989 tavaszának realitásába és a Mártírok útja aszfaltjára, meglehetősen megütődtem a kérdésen: zavarba jöttem, de azért udvariasan válaszoltam – elvégre udvarias fiúnak neveltek. Megmondtam, hogy imádkozni voltam itt, mire a fickó lelkesen bólogatott, hogy az nagyon jó, és hogy van-e kedvem Jézusról beszélgetni.

E ponton már lehetett sejteni, hogy az illető nem a farkamra pályázik, úgyhogy kezdtem kiengedni, mindazonáltal kissé pikáns volt, hogy ezek után édes kettesben a templom feletti park, a Mechwart liget fás-bokros részei felé vettük az irányt. Ott végül egy padra leülve órákon át beszélgettünk, és megtudtam, mi az a karizmatikus megújulás a kereszténységen belül, átéltem, hogy milyen az, amikor valaki személyesen imádkozik értem, kézrátétellel, és eközben, úgymond, nyelveken beszél (a külső megfigyelő azt hallaná: halandzsázik). Aztán én is elkezdtem fennhangon imádkozni, amit soha korábban nem csináltam – ehhez egy hatalmas belső gátnak kellett átszakadnia; dőltek belőlem a korábban soha ki nem mondott szavak és mondatok (gondosan kikerülve a szexualitás témáját, mert az nyilvánvalóan nem illett a helyzet szentségéhez).

Az egész beszélgetésnek volt valami rettenetesen fülledt légköre: egy tavaszi éjszakán titkos beavatást nyertem valamibe egy éjszakai parkban, olyan körülmények között, amilyen körülmények között akár valami másba is beavatást nyerhettem volna ugyanott, hasonló szerepleosztásban.

A szexualitásba való beavatásom ettől kezdve még három, a melegvilágba történő betagozódásom jó négy és fél évet váratott magára.

A köztes idő első felét mindenestől Jézusnak, az egyháznak, a teológiának, a karizmatikus mozgalomnak és az evangelizációnak (magyarul: térítésnek) szenteltem. Az ezen időszakban írt naplóim hemzsegnek a „Dicsőség neked, Uram”, az „Alleluja!”, és a „Szűzanyám, add, hogy ő is (szinte mindegy, hogy ki, bárki, aki az utamba tévedt) megtérjen és befogadja a Szentlelket!” jellegű mondatoktól. Büszke és öntudatos hordozója voltam a beavatottságnak, megdöbbentő intenzitással sajátítottam el a különböző teológiai stúdiumok anyagát és gondolkodásmódját – valamint ijesztő gyorsasággal azonosultam azzal a gondolattal, amely szerint a világban titokzatosan hálót szövő New Age mozgalom aljas és veszélyes eszközökkel tör előre, azon céllal, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és Lucifert ültesse a világ trónjára.

Egyszerre volt hát jelen bennem az Isten iránti lobogó, szenvedélyes szeretet, a napról napra gyarapodó teológiai tudás, az afeletti öröm, hogy végre tartozom valahová (ugyanis betagozódtam a katolikus karizmatikus megújulás közösségeibe), és estem áldozatául egy olyan gondolatrendszernek, amit mai tudásommal csak paranoid téveseszme-rendszernek, köznapibb szóval összeesküvés-elméletnek tudok minősíteni.

A szexualitás ebbe a csomagba nem fért bele.

Jó barátaim lettek, köztük Gyuri, az a srác, aki a templom előtt szedett föl; összejártunk imádkozni, énekelni, már én is nyelveken szóltam ima közben, és utcán szólítottunk le embereket, hogy Jézusról beszéljünk nekik.

A szexualitás gondolata 1991-ben, a szemináriumban kezdett visszaszivárogni az életemben, és amikor 1992 tavaszán először éreztem meg, hogy milyen egy másik férfi ölelése, akkor az előző években felépült rendszernek darabokra kellett volna robbannia.

Nem robbant, csak épp megreszketett, alapjainál fogva. A korábbi beállítódásomat (miszerint én – mint karizmatikusan megújult keresztény – alapvetően OK vagyok, a meg nem újult keresztények – a nem hívőkről nem is beszélve – nem OK-k, de imádkozunk értük), amit a tranzakcióanalízis műszavával paranoid életpozíciónak neveznek, felváltotta a mardosó bűntudat és a depresszív életpozíció: egy rohadt, kárhozatra méltó, Jézus szeretetével hálatlanul visszaélő buzi vagyok, és rajtam kívül mindenki más (akinek a gondolatatit nem a saját és mások farka tölti ki) tökéletes, magasan fejlett személyiség – vagyis jószerével szent.

Hogy ez az OK–+ életpozíció hogy hozta magával azon döntésemet, hogy félbehagyom a szemináriumot és a teológiát, hogy sodort bele három öngyilkossági kísérletbe, hogy kerültem aztán pszichiátriára, ahol négy és fél hónapot töltöttem, az szinte részletkérdés. A közösségem – és általában a keresztény testvérek – felé egy idő után nem tudtam mit hazudni az egyre rosszabb állapotomról, és szép lassan mindenki megtudta, hogy a Birtalan Balázs buzi. Voltak, akik jobban szerettek és tiszteltek annál, hogy emiatt bármiben is megváltozzék az attitűdjük; a kórházban nagyon sok látogatóm volt, részint a kisközösségem tagjai közül, amiért máig nem tudok elég hálás lenni.

Katona IstvánMások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:

– Pont most, amikor az Úr ilyen sok megtérőt ad, a gyónók csak úgy állnak sorba, és akkora szükség lenne papokra?

Ennyi. Az első önpusztító kísérletem hírére egy ízben telefonon beszélt apámmal másfél percet, amúgy végig nem adta jelét az iránti érdeklődésének, hogy élek-e vagy halok, és hol tartok a magam lelki fejlődésében. Gyuri ugyanez a kategória volt, pepitában.

A magam lelki fejlődése több fázison ment át. A totális el nem fogadás időszakában pszichológusok és pszichiáterek sokaságát jártam végig, hogy kezeljenek ki a homoszexualitásomból, amit nyilvánvalóan betegségnek tekintettem – mi másnak tekintettem volna?

Hogy mi másnak? Természetesen bűnnek, emellett a sátán munkájának, démoni megszállottságnak. Hosszú órákon, napokon, heteken és hónapokon át imádkoztam, böjtöltem, kértem a testvérek imáját, és egy ízben ördögűzésnek is alávetettem magam, az akkori karizmatikus sztárpap, Marik Tamás atya keze által. Tudtam magamról, hogy én teljes szívvel Jézust akarom szolgálni, és azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljak meg ettől a borzalomtól.

Aztán – ennek is megvan a külön története – teológiai és pszichológiai tudásom legjavának mélyére ásva apránként elkezdtem összerakni azt a felismerést, amely szerint az egyházban jelen lévő homoszexualitás-ellenesség a teológia érvényes eszközeivel nem vezethető le a Bibliából, illetve általában abból, amit a keresztények isteni kinyilatkoztatásnak neveznek. E felismerés először csak egy rövid írást és sok beszélgetést eredményezett, majd ebből jött létre Magyarországon először a keresztény–meleg mozgalom.

1993 őszén alapítottam a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösséget, 1996 nyarán egy barátommal az aztán tíz évig prosperáló Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvem, 2004-ben pedig, az Öt Kenyér saját kiadásában, a „Válaszd az életet” – Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez című tanulmányom. Utóbbiban a „keresztyén” szó nem elírás: a szöveg (amely a Halállal lakoljanak? erősen feljavított – megkurtított és kibővített – verziója) eredetileg a Magyarországi Református Egyház zsinata számára íródott. Mindeközben általában, a kereszténységtől függetlenül is szerepet vállaltam a hazai melegmozgalomban: évekig voltam a Mások magazin munkatársa, 1997-ben egyik kezdeményezője voltam az első budapesti melegfelvonulásnak, részt vettem különböző jogi és politikai akciókban, illetve bekapcsolódtam egy melegeknek és hozzátartozóiknak segítő telefonos szolgálat munkájába.

Előreszaladtam az időben. Egyelőre 1993 nyara van, februári beköltözésem után épp elhagyom a kórházat, és gyenge lábakkal ugyan, de próbálok visszakapaszkodni az életbe. Azt, hogy a halál helyett inkább az életben maradást választom, beleértve saját szexuális orientációm elfogadását is, amit – immár, komoly belső munka után – nem bűnek tekintek, hanem adottságnak, amellyel meg kell tanulnom együtt élni, nem titkoltam el barátaim elől.

És ekkor jön egy telefon Istvántól, a kisközösségünk közvetlen vezetőjétől, aki elmondja: Katona atya szokása ellenére megjelent a legutóbbi közösségi találkozón, és őt, Istvánt, aki túl megértő volt velem, túl baráti kapcsolatot ápolt velem, leváltotta a közösség vezetéséről, rólam pedig eldöntötte, hogy „a közösség érdekében és Balázs érdekében is jobb lenne, ha Balázs eltekintene a közösségi alkalmak látogatásától”. Magyarul ki vagyok rúgva a picsába. Az, hogy bolond valaki, hogy öngyilkos akar lenni a buziságával, az rendben. Az, hogy élni akar, nem szemen köpve önmagát – na, az már elfogadhatatlan. És mindezt telefonon, mandinerről, és, ismétlem, mindenféle személyes találkozás, kérdés, beszélgetés nélkül.

Úgyhogy az épp megszilárdulni kezdő talaj maradékát keresztény testvéreim kihúzták a lábam alól. Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy további több mint tíz évig katolikusnak mondtam magam. És annak, hogy ezt az identitásomat feladtam, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, semmi (vagy majdnem semmi) köze az egyháznak a homoszexualitáshoz való viszonyához. Az pedig, hogy 2009-ben eljutottam annak kimondásáig, hogy „nem vagyok keresztény”, ettől teljesen független vonalon zajlott, s ezért itt most nem is vesztegetek rá több szót.

Gyurival, aki negyedszázaddal ezelőtt egy tavaszi éjszakán a parkba csábított – és aki a karizmatikus megújulás berkeiben kifejezetten értelmiséginek számított –, több mint húsz éve találkoztam utoljára. A melegségemről tán soha nem beszéltem vele; nyilvánvalóan eljutott hozzá a hír, de nem érezte magát megszólítva, hogy bármi módon kapcsolódjék hozzám e tekintetben. A Facebookon láttam, hogy él, hogy jelen van, hogy családja van, de amikor beleszaladtam egy evolúciószkeptikus bejegyzésébe, úgy gondoltam, csak magammal szúrnék ki, ha ismerősnek jelölném. Egy hete azonban egy link elvezetett az oldalára, ahol is azt láttam, hogy kifejezetten homofób, gyűlöletkeltő, féligazságokkal operáló szövegeket és képeket oszt meg, feltűnő szorgalommal, amelyek a régi összeesküvés-elmélet kottájára íródtak: a sátán meg akarja semmisíteni az egyházat, aktuálisan a buzikat eszközül használva erre.

Néhány éles pengeváltás után jóleső volt látni, hogy elővette az úriember mivoltát, és belátta, hogy olyasmiben nyilvánult meg magabiztosan, amihez nem ért, és ezért meg is követett. Én ennek örültem, és fölajánlottam neki, hogy amennyiben a benne rajzó kijelentő, felkiáltó és felszólító mondatok mellett esetleg kérdő mondatokra is bukkan, szívesen állok rendelkezésére, akár személyes történetekkel, akár az általa kárhoztatott Gay Pride jelenségét tágabb szociális-történeti kontextusba helyezve.

Ő válaszában nem írta, hogy élne a felajánlásommal, ellenben ő maga azt ajánlotta fel, hogy bemutat egy olyan férfinak, aki korábban meleg volt, de akit az Úr csodálatos gyógyító ereje megszabadított, és ma négygyerekes, heteró családapa.

Ezen a ponton körülbelül egy tucat válasz kezdett hemzsegni a fejemben, és egy nap töprengés után le is írtam neki, szép sorjában (azaz nagyjából összevissza), az alábbiak szerint:

1. Miért lenne ez jó akár nekem, akár a páromnak, akivel 14 éve tartozunk egymáshoz?

2. A legjobb szándékot vélelmezve a felajánlásod mögé: tisztában vagy azzal, hogy milyen mélyen sértő és megalázó egy ilyen fölvetés (függetlenül a szexuális orientáció témájától), bárkinek is, aki kapja?

3. Van fogalmad arról, hogy min mentem én keresztül az egyházban a melegségem miatt, még akkor, amikor ugyanazt gondoltam róla, mint te (hogy bűn, hogy betegség, hogy démoni eredetű)?

4. Ha az Úrnak olyan borzasztó nagy gyógyíthatnékja van velem kapcsolatban, akkor kezdhetné a produkciót az áttétes rákommal, aztán beszélhetünk a szexualitásról is.

5. Tudsz arról, hogy az amerikai ex-gay mozgalmak legprominensebbje beszüntette a működését, és bocsánatot kért az évtizedek alatt okozott súlyos mentális károkért, amit emberek tömegében okozott?

6. Ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a szexuális szokásait, marhára nincs szükség az „Úr gyógyító erejére” –- elég hozzá a környezettől való rettegés. A vészkorszakban a zsidók tömeges áttérése mögött, tán nem leplek meg ezzel, nem valami nagy megtérési hullám volt, hanem életben akartak maradni a nyomorultak. Az ex-gay történetek java része ezzel a paradigmával írható le.

7. Fenntartom, amit korábban már jeleztem: keresztények kezéhez rengeteg meleg ember vére tapad. Nem tudunk olyanról, hogy melegek kezéhez keresztények vére tapadna. Nincs egy súlycsoportban az, ha feszületeket hordanak halomba és égetnek el, vagy akár ha valaki nyilvánosan egy feszülettel dugja seggbe magát (igen, lehet: bizonyára történt ilyen a világon, hiszen nagyon sok szélsőséges megnyilvánulás előfordul) – szóval ez nincs egy súlycsoportban azzal, amikor embereket meggyilkolnak, kivégeznek, megmerényelnek, öngyilkosságba kergetnek. Nagyon leegyszerűsítve: az egyikben van halálos áldozat, a másikban nincs. (Hogy ízléstelen? Ezt egy percig nem vitattam.)

8. A fentiek miatt: ahogy II. János Pál elismerte a kereszténység felelősségét a Holokausztban, és bocsánatot kért a Soáért, ugyanúgy tartozik a kereszténység egy bocsánatkéréssel azokért az életellenes bűncselekményekért, amelyeket elkövettek és a mai napig elkövetnek a melegekkel szemben. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az a keresztény, aki megkövette a kétezer évnyi kereszténység alatt elpusztított és megalázott homoszexuálisok tömegét – azzal hajlandó vagyok erkölcsi kérdésekről szóba elegyedni. Aki nem, az a gyilkosok pártján áll – ez ilyen egyszerű.

9. A hivatalos egyház és minden egyes keresztény, aki bármilyen nyilvános megszólalásban akár csak utalás szintjén is összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a szexuális erőszakkal, a közszeméremsértéssel vagy bármi olyannal, amivel riogatni lehet az embereket, az – ha van Isten – felelni fog a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” parancs megsértéséért.

10. Még folytathatnám, köteteken keresztül. Talán csak egyvalami: Gyuri, te komolyan azt gondolod, hogy a homoszexualitás kérdésében tudsz nekem bármi újat mondani, akár erkölcsi, akár pszichológiai, akár tudományos, akár teológiai vonalon?


Gyuri mindezekből a 10. pontra válaszolt: nem, nem tud újat mondani, és be is szünteti a vitát. Én még fortyogtam magamban egy darabig, negyedszázados sebek szakadtak fel bennem, régi idők magára hagyottságának, megalázottságának emlékével küszködtem napokig, míg nem arra jutottam, hogy nem vagyok köteles a világ minden rosszindulatú őrültjének minden rosszindulatú őrültségét magamra venni, pláne kezelni. Gyuri oldalát letiltottam, mert nem szeretném, ha az általam írottakon csámcsogna, az egész fenti történetet pedig megírtam most.

Ezzel adózom a mai Budapest Pride-nak.

Címkék: , , , , , , , , , ,


péntek, május 02, 2008
21:32
 
Nyílt levél Semjén Zsoltnak


Kedves Zsolt!

Mint okleveles teológushoz fordulok Hozzád, segítségedet kérve egy logikai, egyszersmind erkölcsi/eszkatológiai probléma megoldásához. A probléma fókuszában a hazugság áll, amelyet a zsidó-keresztény vallás, a Sínai-hegyi kinyilatkoztatástól kezdve mind a mai napig konzekvensen bűnnek tekint. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a hazugság önmagában bocsánatos bűn, azonban „halálos bűnné válik, amikor súlyosan megsérti az igazságosság és szeretet erényeit. ” (KEK 2484) A halálos bűn pedig, mint a katolikus egyház tanítja, per definitionem olyan cselekedet, amelynek eredménye a lélek végleges halála, a kárhozat.

Talán emlékszel még, hogy három éve én, mint a magyarországi keresztény-meleg (civil) önszerveződések alapítója és egyik képviselője, személyes találkozót javasoltam Neked, a KDNP elnökének, egy kettőnk közötti, éles hangú levélváltást követően. Abban a reményben kezdeményeztem ezt a beszélgetést, hogy amennyiben kamerák és mikrofonok által ránk kényszerített szerepek nélkül tudunk informálisan szót váltani egymással, talán sikerül emberként közelebb kerülni a másik álláspontjához. Úgy gondoltam akkor, hogy a melegek elleni rendszeres és nyilvános uszításaid mögött valójában nem rosszindulat vagy politikai számítás húzódik, hanem egyszerű tudatlanság.

A javaslatot készségesen fogadtad, és 2005. május 4-én este hangulatos másfél órát töltöttünk együtt egy kávé mellett egy a Parlamenthez közeli presszóban. Féltem a találkozástól, de roppant megnyerőn viselkedtél: azonnal fölajánlottad a tegezést, és szemlátomást pózolás nélkül voltál jelen a szituációban, önmagadat adva. Így nagyon gyorsan ki is derült, amit gyanítottam: valóban meglepően tájékozatlannak bizonyultál a homoszexualitás egész kérdéskörét illetően. Saját bevallásod szerint nem voltál például tisztában azzal, amit ma egy nyolcadikos gyerek is tud: hogy a homoszexualitás és a pedofília két különböző dolog. Tárgyi tévedésben voltál a melegek jogi helyzetét illetően (öröklésjog, beleegyezési korhatár stb.) Ez nem gátolta beszélgetésünket, ellenkezőleg: köszönettel fogadtad, hogy tájékoztalak az elemi tényekről. Amikor pedig hoztam az egyszeri meleg ember életéből néhány banális példát arra, hogy milyen jellegű kirekesztésekkel és konfliktushelyzetekkel kell szembenéznünk mindennapjainkban, jól láthatóan megrendültél, mondhatni, elérzékenyültél.

A melegek jogi helyzetével kapcsolatban fenntartottad véleményedet, hogy a „házasság” szó le van foglalva a heteroszexuális párkapcsolat számára, de az általam hozott nyilvánvaló jogi egyenlőtlenségeken úgy háborodtál fel, ahogy az bármely demokratától elvárható. Szembesülve ezen (számodra) új információkkal, ott és akkor, a szemembe nézve ígérted meg nekem, hogy egyértelműen támogatni fogod a melegek (beleértve a melegek párkapcsolatának) jogegyenlőségét.

Nagyon jó benyomásokkal, az emberben való hitemben megerősödve jöttem el a presszóból, és reményeim erősödtek, amikor pár hét múlva ismételt találkozóra invitáltál. Ezúttal az irodádban találkoztunk, méghozzá négyesben: a beszélgetés másik két résztvevője Sándor Bertalan, az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért akkori vezetője, illetve Lukács Tamás KDNP-s képviselő volt. Szakmai tárgyú eszmecserét folytattunk: kíváncsi voltál, mi volna a véleményünk egy olyan jogintézménnyel kapcsolatban, amely a meleg párok élettársi kapcsolatához ugyanazon jogkövetkezményeket fűzné, mint a házassághoz. A beszélgetés során Te felszabadultabb és közvetlenebb voltál, Lukács Tamás tartózkodóbb, talán zavarban volt. E zavar főleg akkor vált érthetővé, amikor kiderült: Hozzád hasonlóan ő sincs tisztában a hatályos magyar polgárjoggal, konkrétan az öröklés és a köteles rész szabályaival. Mindazonáltal az álláspontotok egyértelmű volt. Noha az örökbefogadás kérdését csak futólag érintettük, mind Te, mind Lukács Tamás világosan kiálltatok amellett, hogy – bár a melegkapcsolatok házasságnak nevezését elutasítjátok – a melegek számára az azonos jogok biztosítása indokolt. Lehetőségként még az is fölvetődött, hogy esetleg maga a KDNP fogja beterjeszteni az Országgyűlésnek a melegek jogegyenlőségét biztosító törvényjavaslatot – demonstrálandó azt, amivel maximálisan egyetértettetek: a melegkérdés nem jobb- vagy baloldali ügy.

Barátságosan elváltunk, és vártuk, mi történik. Nem történt semmi. Egészen 2006 tavaszáig nem tudok egyetlen olyan megnyilvánulásodról sem, amelyben szóba hoztad volna a homoszexuálisok helyzetét. Barátaim és ismerőseim tamáskodva fogadták a találkozásunkról szóló beszámolómat (kevésbé szofisztikáltan: hülyének néztek), hangot adva azon véleményüknek, hogy Részedről az egész nem volt egyéb, mint politikai marketingfogás. Nem tudtam mit felelni nekik: bizonyítékom nem volt, csak a reményem és a józan eszem. Ez utóbbi azt mondta nekem: nem volt okod arra, hogy négyszemközt mást állíts, mint amit plénum előtt szoktál, vagy amit gondolsz: senki és semmi nem kényszerített, hogy a szemembe hazudj.

Ekkor viszont, a választási kampányban, azt az enigmatikus mondatot találtad mondani egy alkalommal, hogy eleged van a „meleg tisztességből.” Hogy konkrétan mit is értettél ezen szintagma alatt, csak sejteni lehetett. Ami egyértelmű volt, az az üzenet tartalma. E tartalom pedig erősen arról szólt, hogy a barátaimnak igazuk volt: egy évvel korábban egyszerűen megpróbáltál eszközül használni arra, hogy a keresztény melegeken keresztül lenyúld magadnak a liberális szavazótábor egy részét. Másként fogalmazva: a józan eszem cserben hagyott – igenis a szemembe hazudtál.

Amint levelem elején írtam, a hazugság önmagában csak bocsánatos bűn; halálos bűnné akikor válik, „amikor súlyosan megsérti az igazságosság és szeretet erényeit.” Ez, kedves Zsolt, most történt meg. 2007 egy nyári éjszakáján a Fidesz-KDNP választási szövetségese, a Jobbik szervezésében homoszexuálisok elleni pogrom zajlott Budapesten. Te sajtónyilatkozatban ítélted el a történteket; e nyilatkozatban világossá tetted álláspontodat, amely szerint morálisan nem teszel különbséget a melegfelvonulás, illetve a melegek elleni szervezett fizikai erőszak között. Úgy gondolom, az igazságosság és szeretet erényeit e jogkövetkezmények nélküli nyilatkozatoddal még mindig nem sértetted meg: ez csupán hányingert keltő odakacsintás volt a fasizmus eszméjének.

Azonban a Magyar Köztársaság törvényhozása tavaly decemberben kinyilvánította, hogy az egyetemes emberi jogok kérdésében – szemben a KDNP törekvéseivel – nem Afganisztánhoz és Iránhoz kíván felzárkózni, hanem Európához. A Parlament (a Te nemleges szavazatod ellenére) megszavazta a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényt, gyakorlatilag pontosan ugyanazon tartalommal, ahogy arról 2005-ben beszélgettünk, és amely tartalomról Te és Lukács Tamás azt állítottátok, hogy egyetértetek vele, támogatjátok. Ez a jogszabály – hiányosságai ellenére –, amennyiben jövő év januárjában hatályba lép, sok ezer magyar meleg pár jogi és anyagi biztonságát garantálja.

A KDNP most az Alkotmánybírósághoz fordult, hogy semmisítse meg a kérdéses törvényt. Ezzel az aktussal eleget tettél a katekizmusban írott kritériumnak: hazugságod – a katolikus egyház értelmezése szerinti – halálos bűnné vált.

Azaz... Éppen ez a kérdésem: itt térek vissza a levelem elején említett logikai, illetve erkölcsi/eszkatológiai problémához. Két egymásnak ellentmondó állításról ugyanis csupán annyit lehet tudni, hogy közülük valamelyik hamis. Hogy melyik, az nem eldönthető. Jelen esetben a formális logika két lehetőséget enged meg:

1. Saját álláspontod vonatkozásában a nyilvánosság előtt konzekvensen igazat mondtál (és mondasz) – ez esetben 2005-ben egyértelműen hazudtál nekem, illetve említett barátomnak.

2. Barátom és én három éve azon privilegizált helyzetben voltunk, hogy egyedül nekünk tártad fel valós véleményedet. Ez esetben előtte és azóta hazudtál (illetve hazudsz) az egész országnak.

Logikailag harmadik lehetőség nincs. XVI. Benedek pápa nemrég erősítette meg ismételten a katolikus egyház tanítását arra nézve, hogy a pokol igenis létezik. Kedves Zsolt, kérlek, igazíts el: a két említett lehetőségből melyik a helytálló? Melyik miatt tervezel oda jutni?

Üdvözlettel:

          Birtalan Balázs
 
 

Címkék: , , , , , , ,


hétfő, augusztus 21, 2006
13:01
 
Megszűnt az Öt Kenyér Közösség

KÖZLEMÉNY

Magyarországon a kereszténység és melegség kérdésére adott pozitív válasz az elmúlt tíz évben elsősorban az Öt Kenyér Közösség névhez kapcsolódott. Az 1996. augusztus 1-jén született közösség nemcsak zárt imacsoportként működött, hanem számos úton igyekezett továbbadni egyszerű, sokak számára mégis nehezen elfogadható üzenetét: Isten szeretete nem függ a szexuális orientációtól. Működését nyilvános istentiszteletek, diszkriminációellenes megnyilatkozások, médiaszereplések kísérték – és nem utolsósorban a www.otkenyer.hu címen található honlap, amelyen a témával összefüggő hírek, cikkek, esszék, tanulmányok sokasága olvasható.

Úgy gondoljuk, tízéves munkánkkal járhatóvá tettünk egy utat az utánunk következők számára. Mostantól a hazai keresztény-meleg önszerveződések új stádiumba léphetnek: az Öt Kenyér – mint ez idáig az egyetlen keresztény-meleg közösség – megszűnt; reményeink szerint funkcióját ezt követően több, különböző arculatú imacsoport, közösség vagy gyülekezet veszi át.

Az Öt Kenyér néven továbbra is prosperáló egyesület tevékenységét a jövőben az információgyűjtésre és -átadásra – elsősorban a honlap fenntartására és fejlesztésére – kívánja összpontosítani.

Budapest, 2006. augusztus 17.

Ádám Miklós sk.
ügyvivő
Birtalan Balázs sk.
ügyvivő
Sándor Bertalan sk.
ügyvivő

Címkék:


vasárnap, április 16, 2006
12:37
 
Surrexit Dominus vere


„Valóban feltámadott az Úr” – hangzik fel a bizonyságtétel az evangéliumok szereplőinek ajkán, és ismétlődik e mondat azóta is a húsvéti liturgiában. A keleti kereszténységben bevett szokás, hogy a húsvéti időben a keresztények így köszönnek egymásnak: „krisztus feltámadt!” – Amire a válaszköszöntés: „Valóban feltámadt!” Az oroszoknál bevett szokás, hogy húsvét éjszakáján ismeretlenek, boldog-boldogtalan egymásra köszön a fenti módon.

Az öreg és síkhülye Leonyid Brezsnyevről mondták a következő anekdotát:

Brezsnyev késő este, az egész napos, megfeszített munka után elhagyja a Kremlt. Miközben az autója felé tart, egy ismeretlen derűs arccal így szól hozzá:
   – Krisztus feltámadt! – Brezsnyev oda se figyelve válaszol:
   – Köszönöm...
   Megy tovább még pár lépést, amikor valaki megint megszólítja:
   – Krisztus feltámadt! – Mire Brezsnyev:
   – Köszönöm, már jelentették.




Történelmileg úgy alakult, hogy tegnap/ma mégis volt/van húsvétom. Tomi egész nap dolgozott, gürcölt, piacra ment, sütött-főzött, és készülődött az Öt Kenyérbe, a vigíliára (meg nekem is próbált az elcseszett hangulatba némi húsvéti örömöt adagolni) – aztán este egyszer csak azon vettem észre magam, hogy borotválkozom meg zuhanyozom, és menni készülök vele. Szemlátomást örültek nekem, és volt, aki azt mondta, hogy erre aztán nem számított. Meg kell mondjam: én számítottam rá a legkevésbé. Örülök, hogy elmentem; azóta se tudom, hogy Tomi milyen bűbájt alkalmazott...

Gyóntam is, áldoztam is, jó volt. A szent és tiszta áldozattal kapcsolatban megemlítendő, hogy oly mértékben tiszta volt, hogy Tomi utólag határozottan állította: Krisztus testének kifejezett és intenzív mosogatószer-mellékíze volt. Ami persze nem von le semmit az Eukharisztia értékéből. Valamikor régen, vagy tíz éve, egyszer Brúnó itt misézett nálunk (hárman voltunk összesen). Mint kiderült, sikerült az áldozathoz valami lejárt szavatosságú, némileg megecetesedett bort szereznünk. Amikor Brúnó ivott a kehelyből („Krisztus Vére őrizzen meg engem az örök életre”), misztikus öröm helyett enhye fintor jelent meg az arcán, és így szóla:

– De savanyú vagy, Uram!

És még egy sztori, pár napja hallottam. A nagypénteki szertartásban szerepel az a szentírási mondat Jézusról, hogy „a gonosztevők közé számították”. Meglehetősen kínos volt, amikor a szent áhítat perceiben valakin kitört az akut diszlexia, és a fenti szöveget így vezette elő:

– A gonosz tevék közé számították...

Címkék: , , , ,


hétfő, március 06, 2006
11:47
 
„...fényesen ragyog a Mars ma este...”


Szemelvények a hétvége eseményeiből:

Visszamondtam a Pszinapszison való részvételemet.
Töröltem az iWiW-regisztrációmat.
Kiléptem az Öt Kenyér Közösségből.
Dávid közölte, hogy hosszabb és teljesen más jellegű lesz az együttműködésünk, mivel abszolút alkalmatlan vagyok a kognitív terápiára.
Tomival tegnap voltunk 5 évesek; ünneplés címén meg akartuk látogatni Santanát az állatkertben, de a hóvihar miatt kénytelenk voltunk otthon maradni.
Tegnap óta fáj a hátam jobb oldalt; ma óta a hasam is megy. (Pszichoszomatika rulez.)
Az éjjel a holokausztról álmodtam: koncentrációs táborba vittek.

Címkék: , , ,


péntek, január 13, 2006
16:32
 
Hóhérakasztás


Az Öt Kenyérben az egész Rivalda az én ötletem volt. Én találtam ki több mint egy éve, hogy jó lenne, ha havonta egyszer lenne egy olyan alkalom, amikor egy valaki áll a középpontban: ő mesél magáról, tőle lehet kérdezni mindenféléket, nyíltan, vagy akár névtelenül, kis cetliken.

A műfaj a közösségen belül népszerű lett – és úgy hozta a sors (effektíve sorsolás), hogy a januári áldozat én voltam, mégpedig a tegnapi napon. Nagyon furcsa érzés volt. Ez így most jó beképzelt dumának hangzik, de akkor is ez van: a kamerát meg a mikrofont megszoktam; tök rendben van, hogy néhány millió ember látja a képemet, és hallgatja az életbölcsességeimet. De most, hogy kevesebb mint 20 ember előtt kellett szerepelnem (azok előtt, akiknek már egy rakás előadást tartottam, mindenféle teológiai témákban), és magamról kellett beszélnem, úgy izgultam, mint egy kezdő statiszta.

A közösség liturgiájában van egy olyan rész, hogy idézet: a bevezető imák és a zsoltározás között valaki felolvas egy, az alkalomhoz kapcsolódó kis szöveget, néhány mondatot. Ezt most én szállítottam, és én is olvastam föl. És nagyon örülök, hogy elmondhattam: olyan jó érzés volt, hogy ezt a verset, amely évek óta kísér, és annyi örömömet meg bánatomat felissza és táplálja, egyszer az életben nyilvánosan felolvashattam! (Olvastam, noha tudom kívülről.)

Az alkalom egyébként aránylag jól sikerült, bár Miki azt mondta, és valószínűleg igaza volt, hogy azért eléggé a felszín(em)en maradtunk, nem ástunk olyan mélyre, mint ahogy lehetett volna. Kaptam okos-érdekes (meg nem) kérdéseket. Az egyik kedvencemet idézem. Ez annak kapcsán hangzott el, hogy az ELTE Pszichológiát, ahová '95-ben fölvettek, '96-ban otthagytam. Elmondtam, hogy magánéleti meg anyagi nehézségeim voltak. Erre az egyik testvér, általános derültség közepette, megkérdezte:

– De eszed az lett volna hozzá?

Na. És hogy teljes legyen a kép, álljon itt az általam felolvasott vers, amelyre (mily meglepő) a közösség némi magyarázatot igényelt, hogy na de mégis...


Ai! laurië lantar lassi súrinen,
yéni únótimë ve rámar aldaron!
Yéni ve lintë yuldar avánier
mi oromardi lissë-miruvóreva
Andúnë pella, Vardo tellumar
nu luini yassen tintilar i eleni
ómaryo airetári-lírinen.

Sí man i yulma nin enquantuva?

An sí Tintallë Varda Oiolossëo
ve fanyar máryat Elentári ortanë
ar ilyë tier undulávë lumbulë
ar sindanóriello caita mornië
i falmalinnar imbë met,
ar hísië untúpa Calaciryo míri oialë.

Sí vanwa ná, Rómello vanwa, Valimar!
Namárië! Nai hiruvalyë Valimar!
Nai elyë hiruva! Namárië!

(J. R. R. Tolkien)

Címkék: , ,


hétfő, január 09, 2006
11:43
 
Terepautó színezüst erdők során


Pénteken Tomival sütiztünk a Veres Pálné utcai Bulldog cukrászdában, majd mentem Dávidhoz, akivel vagy elkezdődünk egy épkézláb terápiát, vagy nem. Ezt eddig nem blogoltam le, de úgy döntöttem: megvárom a felújítási mizéria végét, és akkor állok neki terapeutát keresni, amikor már tudom, hogy mennyit tudok rá szánni meg mikor meg ilyenek. És amikor elérkezék az idők teljessége, és ez valamikor a két ünnep között vala, megkerestem a tavalyi Pszinapszison az Ericksoni hipnózisról tartott műhely vezetőjét, és kértem tőle egy időpontot. A „vagy igen vagy nem” pedig arra vonatkozik, hogy közösen el kell még döntenünk, hogy valóban ő-e az, akivel a leghatékonyabban tudok terepautózni, a refluxom megszűnése és a szorongásaim csökkenése végett. Ez néhány alkalom lesz, amíg aztán megkötjük a terápiás szerződést – vagy nem, mint mondtam.

Szombaton felavatódott Netti szalagja, ami indirekt módon megint jelzés volt arra nézve, hogy én is milyen vén marha vagyok. (Tomival megbeszéltük, hogy nincs értelme számolgatni az ősz hajszálaimat, mert annyi van.) Szalagavató után otthon végre felbontottuk azt a jégbort, amit még nyáron vettünk Szigligeten. Először furcsa volt (elkezdett egy kicsit szénsavas lenni), de aztán hagytuk állni, majd beraktuk néhány percre a mélyhűtőbe – és akkor kijött az a bizonyos egyedi zamat, amely mellett a 6 puttonyos Tokaji Aszúnak is kapaszkodnia kell, ha versenyben akar maradni.

Vasárnap pedig lakásszentelő volt. Néhány ember híján (beteg volt, nem ért rá, nem mert eljönni) eljött az egész közösség. Kicsit tartottam tőle, hogy el fogunk-e férni és mit kezdünk ott annyian (összesen 19-en voltunk), de jó volt. A mise is, meg az utána következő beszélgetés is. A lakás mindenkinek tetszett, és minél többet és többen mondják, hogy „nahát, de klassz lett” annál inkább elhiszem én magam is. Apránként talán felülíródnak a harctéri sebesülések is...

Címkék: , , ,


péntek, január 06, 2006
00:16
 
Mk


Megtartottam az előadást a Márk 1,1–8-ból az Öt Kenyérben.
Nagyon sok órát készültem rá, nagyon sokat tanultam is belőle, nagyon alapos volt a vázlat, nagyon gondosan készítettem a segédanyagot, nagyon sokat beleadtam a tudásomból, a szívemből.

Nagyon kíváncsi voltam hát a végén, hogy milyennek találták.

Nagyon hosszúnak.

Non nobis, Domine, non nobis...

Címkék: ,


hétfő, január 02, 2006
13:50
 
Ábel napján


Isten éltesse a Meghagyók maradékát!

Volt szilveszterezés baráti körben, nem túl nagy mennyiségű, de változatos fajtájú szeszekkel, töltött csirkével, Mr. X-szel meg sok pletykával. Volt újév is (theotokosz-dogma rulez); Apa átjött Zselykével és kocsonyával. (Tomi megkóstolta a kocsonyát, életében először és utoljára.) Bocs Délután Viki SMS-ben történt figyelmeztetését követően megnéztük Tomival A medve c. francia-amerikai filmet. Valószínűleg tényleg le lehet gyengülve az érzelmi immunrendszerem, mert olyasmit műveltem a film közben, amilyet utoljára tán 5 éves koromban (vagy még akkor sem): eltakartam a szemem meg nyüszítettem meg bőgtem, amikor a macikat bántani akarták meg bántották is. Nagyon rosszul viseltem az egészet.

Este 6 körül Tomival ledőltünk egy kicsit, aztán kb. egy óra múlva felriadtam arra, hogy csöngettek, föl is keltem, és persze álmodtam az egészet. Tomi aludt tovább, nagyjából folyamatosan, reggel 9-ig (!). Én eközben nekiálltam Márk-egzegézist olvasni a csütörtöki Öt Kenyér-alkalomhoz. Aztán kénytelen voltam elővenni hozzá a Bibliát is. Aztán a görög szöveget. Meg a Csia-fordítást. Meg a görög nagyszótárat. Meg a János-egzegéist. És valószínűleg mostanáig olvasnék, ha Tomi olyan hajnali 1 körül föl nem ébred annyi időre, hogy beparancsoljon az ágyba.

Ma reggel mentem dolgozni. Azt tudtam előre, hogy munka nemigen lesz, azt viszont nem, hogy az ADSL-doboz megadja magát, és ezért internet sem lesz. Úgyhogy összedobtam azt az 1 db okiratot, amit kellett, aztán Jánossal megbeszélve leléptem. Fél nap szabadság. Közben kiderült, hogy Laci eltűnt, aztán nagy telefonálgatások meg mindenkinek a mindenféle idegeskedése-kiborulása után kiderült, hogy mégis megvan. De ez jó sok órán át tartott, és még mindig remeg a gyomrom. Igaz, a tegnapi kocsonya óta nemigen került bele semmi tápláló.

Elkezdődött az új esztendő.

Címkék: , , ,


péntek, szeptember 30, 2005
13:08
 
Rivalda


Mit fed az Öt Kenyérben a Rivalda program? – kérdezte a kettővel ezelőtti posztomra kommentként egy Anonymous nevű kedves olvasó, és rájöttem, hogy tök jogos a kérdés, úgyhogy válaszolok külön posztban.

Szal az úúúúgy voooolt... hogy az Öt Kenyérben, amúgy sacc per kábé ötszáz ember megfordult már az elmúlt 9 évben. Van, aki kezdettől mindmáig jár, van, aki eltűnt két évre, aztán föltámadván halottaiból visszatért, van, aki egyszer megnézte magának, hogy mi ez, és soha többé, van, aki két alkalmat is kibírt... Szóval sokan és sokfélék voltunk-vagyunk. Ettől függetlenül egy-egy alkalom látogatottsága (mondjuk az utóbbi években) kb. 15-20 fős. Az alkalmak 1/2 7-től 9-ig tartanak, ebből az eleje kb. 15-20 perc liturgikus rész, a vége kb. 20-25 perc kötetlen ropizás-pilótakekszezés-üdítőzés, úgyhogy a nettó beszélgetési idő (ha épp nem film vagy pl. teológiai előadás van) hetente mintegy másfél óra. Amire a „baromi sok” kifejezés bajosan volna alkalmazható, főleg, hogy a célunk nem az, hogy elüssük valamivel a csütörtök estéinket, hanem hogy testvéri közösségként funkcionáljunk, ahol a tagok nem csereszabatosak, hanem mindenki a maga személyiségével, a maga hülyeségével, örömével, bánatával, hisztijével fontos és úgy van szeretve, ahogy van, amilyen.

A Rivalda alkalom arra lett kitalálva (egyébként általam, és ez talán az egyik legjobb ötletem volt, úgyhogy kicsit büszke is vagyok rá), hogy a másik ember megismerésére ne csupán az a heti 4-5 perc jusson, amennyi idő jut rá egy-egy alkalmon, hogy megszólaljon, hanem havonta egy egész estét szenteljünk egy valakinek. Előre lehet tudni, hogy a következő havi alkalommal ki áll ki a „rivaldafénybe”: kit lesz alkalmunk jobban, mélyebben megismerni. Körben ülünk a teremben, mint mindig, de a többi alkalommal szemben ilyenkor a körnek van egy kiemelt pontja: ahol a „páciens” ül. Ez az este az ő estéje, az ő jutalomjátéka. Az illető hoz magáról néhány régebbi fényképet (ha akar), elkezd mesélni az életéről, ahogy épp jön neki (egy általa felkért moderátor segíti az alkalom levezetését) – a többiek pedig kérdezhetnek tőle. Kimondott szabály, hogy mindent meg szabad kérdezni, és semmire sem kötelező válaszolni. Bárki bármikor közbekérdezhet, de a végén mindig megyünk egy kört, hogy akiben még maradt kérdés az illetővel kapcsolatban, feltehesse.

És van egy izgalmas momentum: lehetőség nyílik írásban, névtelenül kérdést föltenni. (Emlékeztek: mint 8. osztályban a szexuális felvilágosító órán. :-) ) Mindenki kap egy kis cédulát meg tollat, és ráírhatja, amire kíváncsi, de amiről nem feltétlenül szeretné, hogy a többiek megtudják, hogy tőle származik a kérdés. Menet közben íródnak meg a papírok, amelyeket aztán egy dobozba gyűjtünk, és a delikvens mellett ülő moderátor húzkodja ki őket, és olvassa fel neki a kérdéseket. Itt is érvényes szabály, hogy bármit szabad kérdezni, de semmire nem kötelező válaszolni. És egy másik, technikai szabály: akinek történetesen nincs kérdése, annak is kell valamit firkálnia a papírra (legalább annyit, hogy „szép időnk van”), hogy ne legyen az se látványos, ha valaki nem kérdez, és akik netán tippelgetni akarnának, hogy „na, ezt vajon ki kérdezte?” azoknak ne legyen megkönnyítve a dolga azzal, hogy bárkit eleve kizárhatnak.

Persze másfél óra sem elegendő egy ember megismerésére, de egyrészt jobb a semminél, másrészt talán arra elég, hogy legalább a teljes ismeretlenségből kilépjen az illető; hogy új kérdéseket fogalmazzunk meg magunkban vele kapcsolatban, amelyeket aztán alkalom után, az elkövetkező hetekben vagy években feltehetünk neki... Jobb esetben ezek az esték új barátságok alapjául szolgálhatnak.

Hát valahogy így...

Címkék:


szerda, augusztus 31, 2005
00:37
 
Bakterház


Ti. indul. Mármint a felújítás. Megígértem, hogy nem csapom agyon a blogot ezzel a témával, de ma túljutottunk egy jelentős lépésen: nagyjából lehet látni az árakat, és nagyjából lehet tudni, mikor kezdődik a cirkusz. Oprimális esetben 12-én, pesszimális (van ilyen szó?!) esetben 19-én. Elvileg három hét alatt végeznek vele, úgyhogy jobb esetben a szülinapomra lesz szép új lakásom.

Persze mindenki azt mondja, hogy ne éljem bele magam az időpontba, és nem is élem, de azért nem lenne hátrány. Tomival majd meg kell beszélnem, hogy csináljon jó pár előtte – utána jellegű fotót, lehetőleg ugyanazon kameraállásokból. Nem mintha ez rajtam kívül bárkit is érdekelne, de akkor is.

Még nem mondtam: Mikinél fogok lakni addig, amíg itt nem tudok. Miki (aki egyébként gyógyuljon meg gyorsan, mert beteg) ugyanis Vikinél lakik, amit persze nem a blogomból kéne megtudnia ország-világnak, de akik olvassák a blogomat, és ismerik őket, azok úgyis tudják, akik meg olvassák, de nem tudják, azok úgysem ismerik őket.

Épp A Jézus-dosszié c. könyvet olvasom, amire véletlenül nyúltam rá még pénteken egy könyvesboltban. Témáját és megközelítését tekintve a Több mint ács?-ra hasonlít: kicsit fundamentalista, kicsit populáris, kicsit amerikai – de alapvetően kellemes olvasmány, és időnként még új infókat is találok benne, amelyeket egyrészt a saját hitembe is tudok integrálni, másrészt kifejezetten hsznos az Öt Kenyérben tartandó előadások szempontjából. Biztos írtam már, de most megint aktuális: a közösségben Bevezetés a Szentírás világába címmel tartunk egy egész éves előadás-sorozatot Brúnóval, havonta egyszer. A nulladik (értsd: bevezető) és az első két előadást én tartottam, a következő, az Ószövetséget bemutató hatot Brúnó, és az utolsó négy megint rám vár. Most csütörtökön adom elő a Bevezetés az Újszövetségbe című magánszámot, amit azért próbálok nem magánszámként előadni, hanem amennyire lehet, igyekszem interaktívvá tenni. A vázlatban nettó kb. 8–9 munkaórám van.



[Azt, hogy Tomit fölvették az OTP-hez értékesítési elemző munkakörbe, azért nem írtam, mert már úgyis mindenki tudja. És úgysem tudnék annyira frappánsan írni erről, amennyire örülök neki és amennyire büszke vagyok rá.]

Címkék: , , ,


szombat, február 26, 2005
12:02
 
Nagyon


fáradt vagyok. Aludtam mintegy 12-13 órát, és így is.
Csütörtök este még némi anyagi vitákba keveredtem a főnökömmel, és ez meglehetősen kiakasztott. Este Öt Kenyér (jó volt), aztán Mikit boldogítottam hajnali fél 2-ig (jó volt), aztán reggel kellett kelnem (nem volt jó).

Tegnap voltaképpen nem volt sok munkám, de nagyon kitöltötte az időmet: 2 helyett fél 4-kor szabadultam. Aztán Tomival kaja, majd haza, mármint hozzájuk. Este fölköszöntöttük anyukáját szülinapilag, meghallgattuk a Nox c. együttes Bűvölet című CD-jét, amelyről megállapítottam, hogy a benne éneklő néni úgy csinál, mintha Sebestyén Márta volna, pedig nem.

Tomi, aki az online bankolásból szakdolgozik, tegnap végre maga is online bankoló lett (már csak azért is, hogy tudja, miről ír), és Nox után nekiállt itthonról online bankolni, és nagyon örült neki. Én meg ki voltam dőlve, és nem tudtam annyira örülni neki, amennyire ő örült volna, ha örülök neki. Úgyhogy ez kicsit rosszul érintette; végül Chopin Gyászindulójának (H-moll szonáta, op. 35) a dallamára (ugyanis a Peer Gynt CD-t a CD-olvasó volt szíves nem felismerni) vidáman elaludtunk...

Hajnali 1/2 12 körül kimásztam az ágyból, ettem reggelire Pálpusztai sajtot (nyamm); szomorúan megállapítottam, hogy nem kaptam levelet senkitőkl (a blogomba sem ír senki kommentet), úgyhogy most bánatosan elmegyünk a sarki izébe sörért. Aztán szülinapi ebéd lesz, rántott mindenfélével.

Címkék: , ,


kedd, február 22, 2005
20:12
 
Friss Kenyér, Izmael, neo-zsidótörvény


Volt reggel a madzagos ember; mire bejöttem, már vidáman működött az internet. Szerencsére. Sok dolgom nem volt, úgyhogy elkészítettem a márciusi Friss Kenyeret – jó nagy meló volt, nem mondom. De örülök, hogy megint van rá energiám. Le is másoltam a megfelelő mennyiségben (ejjjnye!), Brúnó pedig bejött érte, majd ő összetűzi.

A minap telefonáltak az antikváriumból, hogy érkezett egy Izmael, kell-e; mondtam, kell, naná; megkértem Brúnót, hozza el, el is hozta. Most már van kettő. :-) Azt tervezem, be fogom gépelni szépen, kis kezemmel az egészet, mert egyszerűen botrány, hogy nem lehet kapni; új kiadásra nincs pénz, a régi meg csak hébe-hóba bukkan föl antikváriumokban. Márpedig igen komolyan gondolom, hogy minél több embernek el kéne olvasnia.

A Kereszténydemokrata Szövetség elkezdte a kampányát: kiadtak egy Családvédelmi Charta nevű alkotást, amely arról szól, hogy fogy a magyar, ezért le a buzikkal, mert ők a család, ergo a nemzet ellenségei. Olyan kitételek vannak benne, miszerint meg kell akadályozni, hogy láthatóak legyenek a melegek a nyilvánosság előtt. – Néhány rövid beszélgetésből kiderült, nem én voltam az egyetlen, akinek erről azonnal a zsidótörvények ugrottak be. A szervezet egy elnökségi tagja ma reggel a rádióban volt szíves ingyenreklámot csinálni az Öt Kenyérnek: frappánsan kifejtette, hogy az Öt Kenyér Keresztény Közösség mindent elmondhat magáról, kivéve azt, hogy keresztény.

Méltatlan lenne az egyesületünk jó hírnévhez való jogának megsértése miatt jogi útra terelni a dolgot. Annyit üzennék Deák András úrnak, ha véletlenül a blogomat olvassa: szíve joga azt gondolni rólunk, amit akar. Hogy keresztények vagyunk-e, arra nézve valóban elszámolással tartozunk, de nem neki (hanem találja ki, hogy kinek). Mindemellett felhívnám a figyelmét arra, hogy a „ki keresztény és ki nem?” kérdés az egyháztörténet egyik legrégebbi témája. Egyházatyák, vértanúk, teológusok és misztikusok sokasága írt nagyon komoly értekezéseket és a lélek mélyrétegeit járó vallomásokat arról, hogy melyek a Jézushoz tartozás (=kereszténység) kritériumai.

Deák úrnak nyilván jogában áll saját teológiai nézeteinek hangot adni. De politikai vita tárgyává tenni, hogy ki birtokolhatja joggal a keresztény jelzőt – ez semmi más, mint húsz évszázad teológiájának és teológusainak a szemen köpése.

Címkék: , , , , ,


szerda, február 16, 2005
23:40
 
Még mindig Sorstalanság


Többen jelezték, hogy nem írtam tegnap blogot. Jólesik, hogy figyelnek az emberre. :-) Tegnap napközben beszéltem Kistigrissel; alaposan ki van borulva szegény. Este tanácsadói volt, vagyis az Öt Kenyér Közösség vezetője és a mellé választott néhány ún. tanácsadó havi rendes összejövetele, a közösség ügyes-bajos dolgainak megbeszélése céljából. Megbeszéltük, jól. Kiderült, hogy a Friss Kenyér c. sajtóorgánumot (alapítva by BB, tavaly), amelynek a szerkesztését novemberben lepasszoltam, mostantól ismét én fogom szerkeszteni, mert Kati és Virág elgéptelenedtek. Végül is nem baj; most mintha megint lenne valamivel több időm és energiám. (Ez persze a jelenre vonatkozik; ettől holnap még lehetek teljesen depressziós.)

Utána fölmentem Mikihez; jó rég beszélgettünk utoljára, már elvonási tüneteim voltak. Éjfél után tőle el, itthon még Lacival némi kommunikáció, 1/2 3-3 tájban már aludtam is...

Ma alig csináltam bent valamit, de jól elment vele az egész nap, pedig nem lógás volt, hanem munka. Nem sok, nem nagy, csak egy csomó kis apró szir-szar – 1/2 10-re értem haza. Tomi már várt. Most épp ki van dőlve szegény; mindjárt megyek, aztán dőlök én is.


A Sorstalanságot még mindig nem hevertem ki. És továbbra sem tudom összevakarni magam, hogy értelmes és összefüggő mondatokat írjak róla. Talán egyetlen nüanszot, azok számára, akik nem látták: a film szinte szemérmesen visszafogott, már ami a fizikai borzalmak bemutatását illeti. Nem hallgatja vagy mismásolja el, hanem egyszerűen lemond a hatásvadász eszközökről. Nem ömlik a vér, nincsenek hullahegyek, nincs látványos és horrorisztikus kínzás – azaz minderről tudjuk, hogy van: a rendező is tudja, a néző is tudja, és a rendező tudja, hogy a néző tudja. Nincs szükség a fizikai szörnyűségek naturalisztikus bemutatására. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat” – írta jó pár évvel az Endlösung kiagyalása előtt József Attila. Auschwitz kapcsán az „ott kívül”-ről már hallottunk, olvastunk, láttunk eleget. Most kaptunk valamit az „itt belül”-ről is. Kertésznek és Koltainak sikerült megosztani a megoszthatatlant. Egyébként van a filmben egy olyan kép – és itt minden tiszteletem az operatőré és a főszereplő fiúé és a vágóé –, amely méltán kerülhetne be a filmtörténelem nagy és klasszikus jelenetei közé. Arra gondolok, amikor Köves Gyuri várja, hogy a vállára adják a cementes zsákot, aztán rettegve visszanéz. Azt hiszem, ebben az egyetlen snittben benne van az egész XX. századi zsidóüldözés minden iszonyata, minden megaláztatása. Nem tudom túltenni magamat ezen a képen.

Címkék: , , ,


csütörtök, február 10, 2005
20:19
 
Dies irae

Nem az én napom.


Összeálmodtam egy csomó marhaságot, nagyobb része nyomasztó volt, leginkább a mozgalmassága miatt. Úgy volt, hogy Öt Kenyér után végre beszélgetünk Mikivel, erre kapok egy SMS-t, hogy 39 fokos lázzal ébredt, úgyhogy program kilőve. Tomi felhívott, jó idegesen, hogy a bátyja behalasztotta a gépet – ennek örömére össze is vesztünk alaposan, ő is megsértődött, én is, naccerű volt. Munkakedvem alulról verte a nullát, ebédelni sem igen volt érkezésem, úgyhogy nem mentem ki, hanem rendeltem neten kaját. A kajarendelő oldalon van egy gyönyörű lenyíló menü, amelyben nagyon akkurátusan be lehet jelölni, ha nagy bankjeggyel akar fizetni az ember. (Nagy = 5.000-től fölfelé.) Bejelöltem; kijön a faszi, és még nekem kellett kellemetlenül éreznem magam, hogy nem tud visszaadni a pénzemből. Évi gyorsan fölváltotta az ötösömet, de még így is sem tudott rendesen visszaadni: az 1.040,- Ft-os kajám így került 1.200,- Ft-ba.


Bánatomban nekiálltam a honlapommal bíbelődni (ja: a blog template-jébe is belepiszkáltam, ha vki nem látná), és csináltam egy Olvasókönyv c. új oldalt, ahová leginkább a számomra fontos verseket rakom be, természetesen elég laza válogatásban.


Aztán iroda off, Öt Kenyér, de olyan dög fáradt voltam, hogy leléptem; a többiek minden bizonnyal még mindig a Kolja c. filmet nézik.


Asszem, aránylag gyorsan lefexem, ill. előtte még beszélek Tomival, hátha sikerül a harapásokat annyira enyhíteni, hogy ne 8 napon túl gyógyuljanak.


(A mai post címe csak véletlenül egyezik meg egy bő húsz évvel ezelőtt írott versem címével. Vagy nem.)

Címkék: , , , ,


kedd, február 08, 2005
01:37
 
Iszonyú-

-an fáradt vagyok. Dolgozni nemigen sikerült ma, de megérdeklődtem UPC-éknál, hogy mennyi az annyi, és Apa délután már meg is rendelte magának a chellovat, úgyis, mint lájt. Meg a telefonját is átupcta a Matávtól. Örülök neki: remélem, ráérez a netezés izéjére.


Bejött délután Brúnó az irodába, olyan 1/2 5 körül, és mintegy 1/2 11 körül már le is léptünk. Nekiugrottunk ugyanis a bibliaismereti sorozat Ószövetség-részének: 5 db előadás vázlatának a vázlatát hoztuk össze. Nagy meló volt; Brúnó már majdnem nyüszített az álmosságtól, és könyörgött, hogy hagyjuk abba. Én azonban gonosz voltam és erőszakos :-D , így mégis végeztünk.


Érzelmileg teljesen lestrapál az itthoni helyzet. Persze nemcsak engem; voltaképpen én vagyok a hülye: miért vonódok bele olyanba, amibe nem kéne. Csak. :-/ Pedig Tomi is nehezen tolerálja, szegény, hogy az utóbbi hetekben mentálisan látványosan be vagyok szűkülve az itthoni eseményekre.


Tegnap kikerültem a kortarsirodalom.lap.hu-ra is. Az eszperantó oldalon is bepróbálkoztam, de egyelőre nem jeleztek vissza.

Címkék: , ,


vasárnap, február 06, 2005
14:17
 
Velő, reinkarnáció, sztrapacska és áldás

Tomi blogjában olvasható a tegnapi lakoma: velő velővel, nagyon nyammm volt... Nekem mint névnaposnak kellett kitalálnom, hogy mi legyen az ebéd, de persze az nem volt képben, hogy az egész családnak egyhetes programot szervezzek velőbeszerzésileg. Mindenesetre nagyon finom volt; utána beszélgetés: Tomi apukája elmesélte, hogy rendőrkorában volt olyan páciense, aki annyira szerette a rendőrséget, hogy majd' megette. (Meg is mutatta a karján a harapás helyét.)


A tegnapi nap Laciról meg Joe-ról szólt, meg már a péntek este is; aki csak él és mozog a környezetben, az mind kiborult – és ez egy darabig még el fog tartani. Bővebb infóért tessék felkeresni Laci vagy Joe blogját, már ha véletlenül elkezdenének ők is blogni. De úgy látszik, nekik azért több eszük van...


Tomi megírta, hogy összevesztünk és kibékültünk; így szép az élet dinamikája. Mindenesetre amikor az összeveszés után leraktuk a telefont, akkor kifakadtam, hogy elegem van a pasikból, és legközelebb, ha újraszületek, cölebsz leszek. (NB.: Nem hiszek a reinkarnációban).


Felkerült a honlapom kereszteny.lap.hu-ra, és ennek örömére nekiláttam átszerkeszteni a Linkek oldalamta. Fölvettem jó pár újdonságot, meg most már nem ömlesztve vannak a hivatkozások, hanem tematikusan szétszedve.


Most kajálni fogunk, sztrapacskát. Aztán indulok majd el, mert agapé lesz (gy.k.: zártkörű mise az Öt Kenyérben, utána szeretetlakomával). Lesz Balázs-áldás is (vö. Babits Mihály: Balázsolás).

Címkék: , , , ,


szombat, január 29, 2005
01:12
 
Szellemidézés
Köszönöm mindenkinek a jó kívánságokat! :-)
Aránylag korán ágynak dőltem, és úgy terveztem, 1/2 9-ig alszom. Ehhez képest 1/2 8-kor csöngetett a kapuban Márti, hogy akkor ő most itten van, mert korábban jött fel vidékről, mert a tárgyalás ekkor és ekkor lesz, de feküdjek vissza nyugodtan. Ebből sem a „feküdjek vissza”, sem a „nyugodtan” nem jött össze, de legalább aránylag korán beértem.
Viszonylag békés körülmények között megcsináltam a megcsinálnivalómat irodailag, aztán nekiestem vázlatot írni, mert jövő csütörtökön az Öt Kenyérben ismét előadást tartok, és még sehol nem vagyok a felkészüléssel. (Mármint papíron. Agyilag majdnem teljesen ezzel vagyok elfoglalva.) Aztán belefáradtam a vázlatba, hazajöttem, útközben csarnok, itthon kaja, majd valamivel 7 előtt leültem egy kicsit a géphez. Azóta itt ülök.
Felraktam a honlapra a Lidércnyomás c. kis rövidkémet, valamint a Mese a patkányról és a nádszálról c. riportomat, amelyet annak idején a Népszabadság le akart közölni, csak aztán nem merték. Viszont az írások között nem volt alkalmas hely sem kis rövidkéknek, sem riportoknak, így kénytelen voltam ismételten átszabni az egyik oldalamat – asszem, valamivel áttekinthetőbb. És ha már a gépnél voltam, megpróbáltam regisztrálni a honlapomat néhány keresőben.
Emellett nekiálltam, és a Google-ben véletlenszerűen rákerestem régi osztálytársak, barátok nevére. Érdekes és némileg felkavaró: találtam egy képet, amely annyira premier plán, hogy voltaképpen csak egy szempár. Mellette ott van a név, és nem hiszem, hogy csak névazonosság lenne, mert az a szem nagyon ismerős. Nagyon az az érzésem, hogy belefutottam annak a fiúnak a képébe, akibe először voltam szerelmes, még ezer éve, nyolcadikban. Ott van a kép mellett a címe. Gondoltam, dobok neki egy mailt, hogy tisztázzuk, valóban ő-e vagy sem. Aztán arra gondoltam, ugyan, minek... Mit is írhatnék neki...?

Címkék: , , , , ,


kedd, január 25, 2005
13:45
 
Hogy vagyok
Hogy vagyok, és főleg miért úgy? Ma délelőtt érkezett az Öt Kenyér Közösség számára egy olvasói levél. Egy a sok közül. Aránylag gyakran kapunk ilyesmit, hiszen kirakatban vagyunk. Természetesen nem foglalkozunk vele különösebben, hiszen nemigen lehet rá mit reagálni. De azért visszahat az ember hangulatára és munkahelyi, családi viselkedésére, ha rendszeresen belefut hasonló kedveskedésekbe. Íme a (feladó nélkül jött) levél, teljes terjedelmében:


Kedves Öt Kenyér Közösség!

Nem értem, miért kell ezen polemiázni... Az összes mocsok szemét buzit élve meg kell nyúzni, és a szerencsétlen éhező kóbor kutyákkal megetetni. (Remélem az emberi AIDS génjét nem kapják el ezektől az undorító patkányoktól!!!)

Címkék: , , ,


 
Mé blog?!
Asszem, a honlapom nagy részével kész vagyok. Szerkezeti átalakítást most nem tervezek, és (egyelőre legalábbis) kész vagyok a Tudatmódosítók oldallal, immár negyedórája. Ezt igazság szerint jóval lelkesebben kéne írnom: nagyon örülök, hogy mindezt össze tudtam vakarni magamból, aránylag kevés képmutatással. Utólag megnéztem Word-ben az egészet: 12-es betűvel jó tíz oldal. Így már értem, hogy miért tartott ennyi ideig. És kétségtelen, hogy rég végeztem magamban ilyen mélyfúrást.

Múlt csütörtökön Öt Kenyérben valaki megkérdezte tőlem, mire jó, ha az embernek van saját honlapja. Válaszként csak az exhibicionizmusomat tudtam felhozni; valamivel eufemisztikusabban: a gondolataim megosztására való igényt. Hétvégén megmutogattam Apának az újabb dolgaimat, köztük ezt a blogot is, ma (egy frászt, már bőven tegnap :-( ) délelőtt pedig felhívott, és mellesleg megkérdezte, hogy mire jó ez, kinek szól. Meglepődött ugyanis, hogy sok személyes dolgot leírok, gyakorlatilag teljes nyilvánosság előtt. Azt feleltem, kicsit olyan ez, mintha valaki a négy fal között brahiból meztelenül táncol, de hagy egy kis rést a függönyön, hogy aki nagyon akar, beláthasson. Ez persze csak egy közepesen frappáns analógia (amolyan C-kategóriás tanmese a Birtalan összes zsibbasztó példabeszédei című majdani posztumusz-kötetemből), csak éppen nem magyaráz meg semmit. Miért olyan divatos a blogolás? És miért blogolok én, aki már pusztán elvből is igyekszem nonkonformis lenni?

A válasz szerintem az Ady-féle „Szeretném magam megmutatni... Szeretném ha szeretnének” programcsomag környékén keresendő, és végső soron az ember istenképiségére, az egymásban kommunikáló isteni személyekhez való hasonlatosságára vezethető vissza.

Ez tök jó. Kíváncsi vagyok, hogy az aktív bloggerek hány százaléka bólogatna önfeledt lelkesedéssel a fenti mondatra. :-/

Címkék: , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta