Márciusban a mólón „Hát, köszi mindent, sok évre visszamenőleg, szia, Balaton” – mondtam magamban, s visszaindultamban följebb húztam télikabátomon a cipzárt. A víz megloccsant, mintegy válaszként, nekicsapódva a mólónak. Nem lehetett félreérteni. „Te is fogsz nekem” – feleltem, de továbbmentem utamon. Tovább.

Címkék: Halál, Nyaralás, Ünnep, Vers

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Röviden a hétvégéről:

A bécsi szelet finom, de drága.
A bécsi szelet nem szeretem, főleg ha az eső is esik.


Hosszabban ugyanarról:

Tomival és Steóval Bécsben töltöttünk egy hosszú hétvégét. Nyilván sokan vannak, akik számára egy ilyen mondat izgalmassági faktora egyenértékű azzal, hogy „vacsorára vettem magamnak tíz deka párizsit”, de az élményeit mindenki a maga mércéje szerint méri. Tomi utoljára 1999-ben járt Bécsben (történetesen Steóval), én 1995-ben voltam ott egy hetet, és mivel vendég voltam, akire gondosan ügyelnek, kalauzolnak, hoznak-visznek, ez az élményem meglehetősen kevéssé autonóm. Gyakorlatilag alig van emlékem azokról a napokról; mondhatni, most voltam ott először úgy, hogy saját benyomásokat legyek képes kialakítani.

Amilyen marha nagy világjáró vagyok, Bécs a második európai főváros, amit látni volt szerencsém, úgyhogy összehasonlítási alapként állandóan Róma lebegett a szemem előtt. (Lásd itt, itt és itt.) Talán a legnagyobb különbséget úgy tudnám megfogalmazni, hogy amíg Rómából úgy jöttem haza, hogy majd’ megszakadt a szívem, és visszavágytam oda, Bécsből úgy, hogy „oké, jó volt”.

Rómában állandóan azt éreztem, hogy körülvesz a múlt, minden szépségével és minden borzalmával. Bécsben azt éreztem, hogy Budapest vesz körül, csak épp tisztább, szabályozottabb, drágább, külföldiül vannak a feliratok, és nehezebben igazodom el. Mindkét városban vannak monumentális építmények. Rómában ezt autentikusnak éreztem, Bécsben hivalkodónak és manírosnak. A Schönbrunn kertje gyönyörűen rendben van tartva: gyönyörűbben, mint ami az én ízlésemmel találkozik. A lépcső tetejéről látni egy-egy fasort balra és jobbra. A fák lombkoronája a fasortól kifelé eső oldalon szép, egészséges, gömbölyű; a fasor felé eső oldalukon valamilyen munkagéppel leborotválták, dermesztően egyenesre és függőlegesre. Tökéletes a kilátás a fasor teljes hosszában, kétségtelen. És körülbelül annyira természetes látványt nyújt, mint egy rizsporos paróka. A fasor előtt egymástól centiméterre azonos távolságban (nem mértem le, de biztos vagyok benne) sorakoznak az antik jeleneteket idéző szobrok. Minden precíz, minden a helyén van, és az egész – szemben a Róma minden tenyérnyi darabkájában lüktető eleven tűzzel – valahogy teljesen élettelen. Ha egy szóban akarnám megragadni a két város közti különbséget, azt mondanám: az egyik klasszikus, a másik klasszicista.

Az összbenyomásom az, hogy Bécs olyan, mint egy élemedett korú, a kispénisz-komplexusát túlkompenzálni igyekvő, kényszerneurotikus férfi. Nem csoda, hogy innen indult világhódító útjára a pszichoanalízis.

Bécsben minden korrekt. (Legalábbis minden, amit láttunk.) Nincs lehúzás, nincs ügyeskedés, nincs lábtörlő-használati díj (egy láb letörlése 60 cent, mindkét lábé – akciósan – 1 EUR). A lehúzás magukba az árakba van beépítve: egyszerűen megfizethetetlenül drága minden, legalábbis a mi pénztárcánknak. A sima kávé átlagára 2 EUR; a legolcsóbb kávéval egy kínai gyorsétteremben találkoztunk: 1 EUR volt; átszámolva ez is 275,– Ft. (Róma egyik legjobb kávézójában 80 centért kávéztunk.) A bécsi fizetésekhez képest ez persze nem sok, én pedig már évekkel ezelőtt megfogalmaztam a Birtalan-féle közgazdasági alaptételt, amely szerint az áru annyiba kerül, amennyiért megveszik, vagyis teljesen értelmetlen dolog azon rinyálni, hogy valami „szemérmetlenül drága”. Ha nem vennék meg annyiért, nem annyiba kerülne. Valószínűleg megtalálják a gazdájukat azok az (egyébként igen ronda) órák is, amelyeket egy kirakatban láttunk, és átszámolva 15 millió forintba kerülnek. És valószínűleg nem a mi személyünkben találják meg a gazdájukat. Az viszont kétségtelen, hogy olcsón ennünk sehol nem sikerült Bécsben. Igaz, rosszat sem ettünk sehol.

Még egy valamit említenék, mert számomra sokatmondó a három város (Budapest, Bécs és Róma) összehasonlításában. Ez pedig a zebrán való átkelés mikéntje.

Budapesten többnyire megvárjuk a zöldet – kivéve, ha nem. Az autósok a zebra előtt nem lassítanak – kivéve, ha igen. Ha tilosban készülünk átmenni, körülnézünk, hogy van-e a környéken rendőr, aki ezt nehezményezné. Aki akár pirosban, akár zöldben átmegy, az csöndben vagy hangosan anyázik, ha épp el akarják gázolni; az őt elgázolni igyekvő ugyancsak anyázik – függetlenül, hogy a gyalogos szabályosan vagy szabálytalanul lépett le elé.

Bécsben azt láttam, hogy autósok is, gyalogosok is a pirosnál állnak, a zöldnél mennek. Éjszaka is, üres utcán is. Az egyszeri járókelő kötelességtudóan áll a járda szélén, és noha égen-földön sehol egy autó, megvárja a zöld jelzést. Így tesz, mert így kell tenni.

Rómában nincs KRESZ, vagy ha van is, hát nemigen foglalkoznak vele. Aki át akar menni, az határozottan lelép a járdáról, az autós pedig úgy áll meg vagy megy tovább, hogy ne üsse el, és mindketten biztonságban érezhessék magukat. Autósok és gyalogosok nem a szabályokra figyelnek, hanem egymásra.

A schönbrunni állatkert mindezen averzióim ellenére óriási élmény volt: az óriáspanda, a koala, a hangyász, a fókák, a császárpingvinek, és mindenek fölött a két és fél hónapos afrikai babaelefánt felejthetetlen. A Práterben életemben először (és utoljára) felültem egy olyan szörnyeteg masinára (nevezetesen egy hullámvasútra), amely át is fordított, fejjel lefelé. A menet első húsz másodpercéről őrzök vizuális emléket, utána csak annyi van meg, hogy Tomival fogjuk egymás kezét, és szorosan zárt szemmel versenyt ordítunk a halálfélelemtől.

Hosszas tűnődés és egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy bár fejenként 8,5 EUR nagyságrendekkel több, mint amit megengedhetünk magunknak, egyszer élünk, úgyhogy mégis felülünk a Bécs jelképéül is szolgáló óriáskerékre. Aztán még egy kicsit tűnődés és egyeztetés után arra jutottunk, hogy éjjel, tök sötétben ennek az égvilágon semmi értelme nem volna, úgyhogy ilyenformán ezt a programot skippeltük.

Utolsó nap már nemcsak hűvös volt, hanem kifejezetten hideg, az eső is esett, és az utolsó centjeinket számolgattuk, hogy vajon akkor futja-e még arra, hogy valahová beüljünk a cudar idő elől úgy, hogy mindhárman tudjunk kávézni. Végül a tervezettnél egy két órával korábbi vonattal jöttünk haza. Szerencsére a helyjegy átírása zökkenőmentesen (és ingyen) ment.

Eredendően proletár szívem összbenyomása az, hogy Bécs olyan város, ami rendben van, ami élhető, sokaknak nyilván szerethető is – de számomra nem vált szimpatikussá. Lehet, hogy életem során járok még ott, de nem gondolnám, hogy a szívem fog visszahúzni.

Címkék: Nyaralás

Eddig 14 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Utolsó este szerettünk volna egy jót vacsorázni. Bementünk egy badacsonyi étterembe, a pincérhölgy az asztalhoz kísért minket, és mi leültünk. Megnéztük az étlapot: a választékot szegényesnek, az árakat, hogy úgy mondjam, gazdagosnak találtuk. És ekkor Tomi úgy döntött: igenis megtehetjük, hogy a tervekkel és az esetleges elvárásokkal szemben nem vacsorázunk itt. Nem kötelező. Autonóm személyek vagyunk, és nem tartozunk magyarázattal. Felálltunk, a pincérhölgynek megmondtuk, hogy meggondoltuk magunkat, és bármiféle magyarázkodás nélkül távoztunk. Majd átmentünk egy másik étterembe, ahol nem egészen egy órával korábban köszöntünk el egy évre azzal, hogy most mégsem ott vacsorázunk. Most visszamentünk, és rezzenéstelen arccal megmondtuk, hogy meggondoltuk magunkat: mégis ott vacsorázunk. Autonómia rulez.

Mindezt csak azért írtam le, hogy érthető legyen: szemben a hagyománnyal és a beharangozással, ez alkalommal miért, pontosabban milyen alapon marad el a nyaralós posztom. Legyen elég annyi, hogy nagyon jól éreztük magunkat.

És ami a poszt címét illeti: ma, azaz hétfő este 20:30-kor sugározza a Duna TV Az állatok nyelve című ismeretterjesztő filmsorozat első epizódját, melynek címe: Macskák és kutyák. A sorozat nevezetessége, hogy életem első filmfordításával, másként szólva magyar szövegével találkozhat benne a nagyéredemű – már akit érdekel.

Én mindenesetre megnézem – ennyire vagyok nárcisztikus.

Címkék: Felmutatható, Film, Fordítás, Nyaralás, Pszicho

Eddig 11 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Körül, belül Körül fenyők, ősöreg platánok. Belül szűnő miértek, talánok. A tisztásokon rengeteg virág. Az ösvényen meztelencsigák. A hosszú ösvény mentén gólyahír. Talpamra kéne némi hólyag-ír. Katatón béka. Álmos kis sziget, pár négyzetméter: egész Szigliget.

Címkék: Nyaralás, Vers

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Túl régóta nem írtam új posztot, és azt szeretném, hogy legalább a blogom legyen üdítő kivétel, ahol nem Orbán Viktor van legfölül.

Szóval fordítok; a német sorozat 6. részéből van még hátra úgy 4 perc, a sorozatból ezenkívül még négy rész. Ebből még egyet kell leadnom jövő péntekig, akkor megyünk nyaralni.

Az előző sorozat címét („Az állatok nyelve”) már megtaláltam a port.hu-n, de vetítési időpont még nincs mellette. Ha lesz szólok.

Ma (azaz tegnap, szóval szombaton) volt az új pszichodráma csoport második alkalmának első napja. Holnap (azaz ma, szóval vasárnap) folyt. köv. Féltem, hogy a régi csoport után hogy fogom megszokni az újat, de nagyon jól megy a dolog. Gyorsan kialakult a csoportintimitás; a második alkalommal már olyan téma volt játékban (olyasvalakinek a játékában, akinek ez az első drámacsoportja), ami egyébként csak úgy a századik óra körül szokott előjönni. Jól vagyok ott, azt hiszem.

Erősen gondolkodom, hogy az egész hóbelevancot (mármint a blogomat) át fogom passzolni a már vagy két éve regisztrált http://birtalan.blog.hu címre. Ha ez megtörténne, természetesen jelzem itt.

Van egy új tervem, egy írnivaló. Először úgy gondoltam, hogy egy poszt lesz belőle. Aztán rájöttem, hogy ahhoz túl komplikált a dolog: lehet, hogy van a témában egy komplett könyvnyi. Valószínűleg a megoldás a kettő között lesz – ha lesz. Ahhoz időre lenne szükségem, és a fordítás mellett arra se nagyon jut, hogy a leveleimet megválaszoljam. Mindenesetre ha belefulladnék a Balatonba vagy felfalnának a Káptalantótiban található kecskefarmon a kecskék, akkor Tominál és/vagy Brúnónál lehet érdeklődni a dologról: alaposan átbeszéltük a kérdést a minap. A téma röviden: az „izmaelesdi” a tranzakcióanalízis műtőasztalán megoperálva – avagy fordítva.

Amúgy persze nem kell aggódni, hiszen:

Címkék: Fordítás, Hüjeblogger, Nyaralás, Pszicho

Eddig 11 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tomi részéről az elmúlt félév egy szuperbrutál vizsgaidőszak, az én részemről egy meglehetősen éles kanyarral vett termékszerkezet-váltás (lásd itt, itt és itt) jegyében telt. Úgyhogy nagyon ránk fér már, hogy jövő hét végén irgalmatlanul elmenjünk nyaralni. Két hétre, a változatosság kedvéért Badacsonyba.

Ennek a nyaralásnak az előjátéka zajlott most a hétvégén. Bikkfa és Bambi úgy döntöttek, hogy rég látták utoljára Budapestet, úgyhogy feljöttek megnézni, milyen. És ha már itt voltak, csaknem két teljes napot együtt lógtunk velük.

Szombaton állatkerteztünk, ami mindig nagy élmény. A fejét vizes kendővel védő orángutánba és az egész pöttöm babagorillába egyszerűen nem lehet nem beleszeretni. Amikor elnézem őket, illetve magunkat, elfog a rossz érzés: hogy vesszük a bátorságot, hogy a főemlősök közül épp a Homo sapienst pécézzük ki viszonyítási alapnak, és ezeket az állatokat emberszabásúaknak nevezzük?! Jared Diamond meglehetősen jól érvel amellett, hogy a közönséges csimpánz, a törpecsimpánz és az ember rendszertanilag egy kalapban vannak. Sokkal korrektebb volna – ezt már én mondom –, ha a jövőben csimpánzszabásúakról beszélnénk: ideértve természetesen a gibbonokat, az orángutánokat, a gorillákat, a másik két csimpánzfajt, és a harmadik csimpánzt: minket.

Mára ennyit az ökológiai moralizmusról. Az állatkerttel kapcsolatban még feltétlenül szeretném megemlíteni az ottani legnagyobb élményemet: hozzám bújt egy zsiráf! Egy igazi zsiráf! Az arcomhoz! Na jó, a tárgyilagosság megkívánja annak közlését is, hogy Tomi elég sokat dolgozott ezen, hogy srégen mögém állva pont a megfelelő szögben és magasságban nyújtsa fel a tenyerére helyezett zoo-csemegét, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.

Este itthon koktélozás és sültcsirkeszárny-zabálás a fiúkkal; addiktív parti-drogként a botrányosan finom és felháborítóan méregerős sültpaprika-saláta szolgált. Másnap pedig megünnepeltük Uruguay 1830. július 18-án kikiáltott alkotmányát. Nem mintha bármelyikünknek bármi köze lenne Uruguayhoz (túl azon, hogy Bikkfa spanyoltanár, nekem meg nagy könyvélményem volt az 1972-es uruguayi repülőgép-szerencsétlenség krónikája, az Életben maradtak). Ellenben a Malackarajon Tomi talált egy hirdetést, miszerint egy káposztásmegyeri erdőszélen tartott grillpartin uruguayi kaja lesz, egységáron korlátlan zabálással. Ezt nem lehetett kihagyni. És túl azon, hogy az étel tényleg finom volt, kifejezetten meghökkentünk, amikor a kiváló hangulatú bulin úgy mellesleg tájékoztattak bennünket, hogy ez a nap egy uruguayi nemzeti ünnep, a fent megjelölt okból kifolyólag.

Nálunk a nemzeti ünnepek bukott forradalmak gyásznapjai. Arról szólnak, hogy valakik valamikor hősiesen nekiugrottak az oroszlán szájának, a csúnya oroszlán meg – nahát! – széttépte őket. Azon örömködni valóban nem sokat jelent, hogy a történelmünkben valami már megint nem sikerült. Ennek megfelelően nemzeti ünnepeinken a megemlékezés semmi egyéb, mint politikai cirkusz: aktuális pártunk és kormányunk öntömjénezése egyfelől, illetve az édesanyjába való elküldése másfelől. (Ajánlott olvasmány Tóta W. Árpád Egy másik ünnep óhajtása című opusza.)

Tegnap azt láttuk, hogy ezek az emberek simán örülnek az életnek. Nem volt szónoklat, nem volt mély értelmű és áthallásos megemlékezés. Volt helyette vidám zene, volt bélszín és sangria, és igen: elhangzott az uruguayi himnusz is, amire mindenki fölállt. És mivel az ő himnuszuk szabad fordításban sem úgy hangzik, hogy „Jól kibasztak mivélünk, / temessük el magunkat”, a végén zavart torokköszörülés, mocorgás és széktologatás helyett taps volt, aztán folytatódott a buli, ahol mindenki jól érezte magát. Az árban (3000,– Ft/fő) az ételen és az ásványvízen kívül benne volt fél liter sangria is. A többiért (pl. a sörért) fizetni kellett. De amikor valaki odament a pulthoz, hogy esetleg kérne még egy kis sangriát, senkit nem küldtek el, nem mondták, hogy „jó, de ennyibe és ennyibe kerül”. Jutott is, maradt is. Az egész rendezvény egy erdőszéli lakótelep előtti füves területen zajlott. A kérdésre, hogy merre van a vécé, jó hangosan elmondták, hogy jobbra be az épületbe, aztán még jobbra, végig a folyosón, és balra lesz egy nyitott lakásajtó. Volt is. A névtábla alapján az uruguayi Sergio, a séf lakása lehetett: ott állt tárva-nyitva órákon keresztül, őrizetlenül. Szemlátomást senkiben föl sem merült, hogy az interneten meghirdetett, vadidegenek számára rendezett buli résztvevői közül valaki esetleg valamit ellophatna, vagy egyáltalán, indiszkrécióra vetemedhetne. Erős a gyanúm, hogy magyar közegben, magyar mentalitással ugyanez elképzelhetetlen volna.

Ami pedig a kékszakállú hercegnőt illeti, a nevezett vígoperai előadásra az állatkertezés és az uruguayozás közötti éjszakán, pontosabban vasárnap hajnalban került sor. A hőségre való tekintettel nyitott ablaknál aludtunk, amikor is úgy 5 óra tájban a következőre riadtam:

– Anya!

A hang kintről jött, a háztól jó húsz méter távolságból, és a hajnali csöndben kristálytisztán felhallatszott a harmadik emeletig. Egy idő után már nemcsak hallgattam, hanem az ablakhoz menvén néztem is az előadást, amely valahogy így folytatódott:

– Anyaaa! Add ide a kulcsot! Nem érted? Add – ide – a – kulcsot! – A főszereplő anyának a menedzserkosztümbe öltözött, sovány, huszonharminc év körüli lánya volt. Anya – amennyire ebből a távolságból meg tudtam ítélni – jó ötvenes lehetett, és kicsit sem volt sovány, ellenben, ha létezik ilyen, némileg hasonlított az archetipikus anyósra.

– Anya! Add már ide azt a kurva kulcsot! Nem érted? A kurva isten bassza meg, anyaaa!!! – Az előadás számomra e ponton váltott át hangjátékból vizuális élménybe: itt keltem ki az ágyból. – Anya! Anyaaa!!! El ne menj már, bazmeg, anyaaa! Add ide azt a kurva kulcsot, nem hallod?!

Anya erre fogta magát, és elindult a szálloda sarka felé, a lánya utána. A lány azonban nem látta, hogy anya elbújik a sarok mögötti kukák rejtekébe. Ott leguggolt, lehúzta a bugyiját, és diszkréten szart egyet. A lánya közben járt egyet, őt keresvén. Anya végzett, de továbbra is elbújt, hogy a lánya ne vegye észre. Végül megunhatta, mert előjött (közben a bugyiját bedobta a kukába), és folytatódott a fogócska meg a monológ. (Érdekes módon szövege csak a lánynak volt: anya részéről csupán mozdulatszínház volt az egész.)

Időközben apa is megjelent a színen (valószínűleg végzett a recepciónál a kijelentkezéssel), de túl azon, hogy pisált egyet a kerítés mellett, különösebben nem folyt bele kis családja életébe. Azok beszálltak a kocsiba, de nem egyszerre: előbb a lány, és üvöltött az anyjával, hogy mért nem száll be, aztán az anya, ekkor a lány, ha jól értettem, azért üvöltött, hogy mért nem száll ki (és egyébként is, hol van az a kibaszott kulcs). Felváltva ültek az autó különböző ülésein. Amikor történetesen anya ült a volánnál, és nem tudta vagy nem akarta verbális eszközökkel felvenni a versenyt a lányával, megnyomta a dudát. Többször. Jó hosszan.

Fordulat és katarzis nincs; egy idő után csökkent a hangerő, én meg visszafeküdtem, és félálomban még halottam, hogy egy kocsi felberreg, majd szép lassan elindul és elhajt.

Minden bizonnyal meglett a kulcs.

Címkék: Kapcsolatok, Nyaralás, Politika, Sztori, Ünnep, Vendéglátás

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tájékoztatásul közlöm, hogy ma Szent Iván napja van. A mai napon a nap közép-európai idő szerint 3 óra 50 perckor kelt és 20 óra 13 perckor nyugszik. Holnap napnyugta ugyanebben az időpontban. Napkelte 3 óra 51 perckor, vagyis 1 perccel később.

Röviden annyit akartam csak mondani, hogy az elmúlt hetek verőfénye, kánikulája és szárazsága után mindjárt vége a nyárnak.

Címkék: Brühühü, Nyaralás

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Úgy tíz-tizenegy éves lehettem. Suli után, meg a nyári szünet jó részében is, a magam uraként lófráltam a lakótelepen. Ez még az a korszak volt, amikor kuriózumnak számított, ha a Télapó narancsot is hozott, banánt talán ha egyszer egy évben láttam, egy görögdinnye családi megvásárlása pedig ünnepszámba ment. Így amikor a Kerék utcai zöldségesnél váratlanul megláttam, hogy lehet görögdinnyét kapni, összefutott a számban a nyál. Mondjuk nagyon nem ugrálhattam: föl sem merült, hogy a heti zsebpénzemből egész dinnyét meg tudjak venni.

Lekuporodtam a járdára, elő egy füzetlap, és számolni kezdtem. Ha ennyi pénzem van, a dinnye kilója meg annyiba kerül, akkor... Számoltam hosszasan, aprólékosan, hogy nehogy valami hiba csússzon a dologba. A számban már érezni véltem a dinnye cukros-leves rostjait, amikorra meglett az eredmény. Összeszedtem a bátorságomat, és odaléptem a zöldségeshez:

– Csókolom, kérek szépen 37 dkg görögdinnyét.

Nem, az anyámba konkrétan nem küldött el. De dinnyét nem kaptam, és empátiát sem. Nagyon szomorú voltam.

Jó pár évvel később – lehettem már 18 is talán – amikor nagyanyámnak vittem épp tiszta hálóinget a kórházba, a Budagyöngyénél lévő zöldségesnél észrevettem, hogy nahát: van eper. Nagyon tavasz volt, és én hirtelen nagyon megkívántam. Apával évek óta jártunk oda vásárolni; a zöldséges néni meg az apja is ismert arcról. Apa soha nem kedvelte őket; én nem igazán értettem, mi baja velük. Mindenesetre addigra már egy rakás pénzt hagytunk ott náluk.

Az anyagi helyzetembe nyilvánvalóan nem fért bele, hogy soron kívül vegyek egy tálcányi epret. Azonban a sokéves jó viszony alapján odaköszöntem a néninek, aki kedvesen visszaköszönt. Én magamban nyeltem egy nagyot, és félszegségemet legyőzve megkérdeztem, kaphatnék-e kóstolóba egy szem epret.

– Persze – mondta a néni kedvesen. – Kivett az epres ládából egy szem epret, rátette a mérlegre: – Öt forint.

Tegnap Tomival a „Szedd magad!” akció jegyében elmentünk Érdre, és mintegy két óra leforgása alatt szedtünk kb. 8 kg epret. A felét odaadtuk a szüleinek, a másik felét Lacinak. A maradékból ettünk, a nyomottjából ittunk turmixot, és egy jó részét lefagyasztottuk.

Furcsa volt az eperföldön guggolni. Városi bunkóként az eperről is azt gondoltam, hogy az nagy faládákban nő, húszkilós kiszerelésben, erre kiderül, hogy a növények aljáról kell levadászni a már érett, még nem rohadt szemeket. Hajolva, térdelve vagy guggolva – negyvenévesen már egyik megoldás sem legényálom.

Meleg volt így déltájban, levettük hát a pólónkat. „Majd szépen lebarnulok” – gondolta Tutajos, amikor annak idején a berekben – tizen-nemsok évesen – ugyanezt csinálta. Hát, mit mondjak... Aludni azért valamelyest sikerült éjszaka, de amikor az imént próbaképpen magamra vettem egy pólót, kevés híján zokogni kezdtem. Azért kellemes tudat, hogy annyi múlandó dolog közepette a hülyeségem örök. Apám hasonló helyzetekben szokta mondani, hogy csodagyerek vagyok: már ötéves koromban is annyi eszem volt, mint most...

Szóval pompásan meg vagyok grillezve; némi uborkasalátával ajánlom magamat mindenki figyelmébe. Desszertként javaslom az epret: van a hűtőben elég.

És ami a legszebb a dologban: egy pillanatra se bánom a dolgot. Fel-felordítok ugyan a fájdalomtól, de minden mozzanatában hálás vagyok a tegnapi napért. Alant a „Nyaralás” címke nem véletlen.

Címkék: Emlék, Kapcsolatok, Nyaralás, Szomatik, Sztori

Eddig 13 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

..., de a legrohadtabb dolgok egyike, amikor egy korábban csaknem tökéletesnek mutatkozó étterembe évekkel később visszatérve kiderül, hogy azon az utóbbi időben a titkosnak egyáltalán nem nevezhető pitiánerség foga rág, ráadásul ízléstelenül csámcsogva.

Hévíz egyik legreprezentatívabb helye a Kocsi Csárda. A hatalmas, épp hogy csak nem I. osztályú éttermet 2006 elején ajánlotta figyelmünkbe egy helybeli vendéglátós, és amikor egy év múlva ismét Hévízen jártunk, nagy várakozásokkal ültünk be ebédelni. Nem kellett csalódnunk. A hely hangulatos, az étel teljesen korrekt, a pincérek rátermettek és segítőkészek voltak. Amikor az ebéd végeztével történetesen épp olyan koktélra támadt kedvem, amihez valamelyik alapanyagjuk kifogyott (ami a legjobb helyeken is megeshet), akkor nem tárták szét sajnálkozva a karjukat, hogy bocsi, öcsi, mellényúltál, hanem az egyik pincér nyakába vette a várost, térült-fordult, és ott volt előttem a kívánt ital. Mindent a vendégért: ha már arra adta a fejét az ártatlan, hogy az egész évben összespórolt pénzének egy olyan üdülővárosban ver a seggére, ami jószerével csak szállodákból, éttermekből, presszókból, bárokból és masszázsszalonokból áll, akkor kifejezetten szerencsésnek érezheti magát az a hely, ahová a vendég ténylegesen betér, és maximálisan indokolt, ha teljes erőbedobással igyekeznek fényesre nyalni a valagát.

A hálás vendég annyit tehet, hogy egyrészt illő mértékű borravalóval fejezi ki elégedettségét (amint azt tettük mi is 2007-ben), másrészt lehetőségeihez mérten hírverést csap az adott helynek (amint azt tettem én is a blogomban), harmadrészt amikor legközelebb arra jár, gondolkodás nélkül választja ismét a helyet – amint azt tettük mi is múlt szombaton. Nem hirtelen ötlettől vezérelve: a hévízi pihenésünket tervezgetve már hónapokkal ezelőtt evidens programpontként gondoltunk a Kocsi Csárdára.

A tófürdőben a mínusz sok fokban való pancsolás, majd az ezt követő szaunázás együttesen kiadós éhséget, valamint némi fejfájást eredményezett. Ez utóbbi miatt az étterembe beülve azt mondtuk a mosolygós pincérnek, hogy ebéd előtt kávézni szeretnénk. Kérdésére, hogy mit hozhat inni, jeleztük, hogy az ebédhez majd iszunk mindenfélét, most csak egy kancsó csapvizet hozzon, legyen szíves, némi jéggel.

Mondhatnám stílusosan: e kérésünk vízválasztónak bizonyult. A mosolygós pincér ugyanis mosolyogva azt felelte: sajnos nem áll módjában csapvizet felszolgálni.

Először azt hittem, rosszul hallok. Ezzel a mondattal már máskor is találkoztam. Először egy nyóckeres pincehelyiségben (korábban az is kellemes vendéglő volt, szinte törzshelyünk) akartak hasba akasztani azzal, hogy „nincs vizük”. Ez sok éve történt, és az illető helyet azóta sem láttuk belülről. Épp elég időm volt eltöprengeni ennek a mondatnak mind az arcátlanságán, mind a jogszerűségén ahhoz, hogy most ne jöjjek zavarba, hanem ártatlan, csodálkozást mímelő arccal visszakérdezzek:

– De hát akkor miben mosogatnak?

A mosolygós pincér továbbra is mosolyogva tájékoztatott: néhány nappal ezelőtt a tulajdonos letiltotta a víz felszolgálását. Én, továbbra is naiv hangon, csodálkozva:

– De hát a Magyar Köztársaságban kormányrendelet rendelkezik arról, hogy már a IV. osztályú helyeken is kötelező ivóvizet a vendég rendelkezésére bocsátani, ráadásul kérés nélkül!

Ez nem blöff volt, csak némi pontatlanság. Az évekkel ezelőtti eseten annyira felbasztam az agyamat, hogy kitúrtam a net bugyraiból a vonatkozó jogszabályt, ami – rosszul emlékeztem – nem kormány-, hanem minisztériumi rendelet. A 43/1998. (VI. 24.) IKIM rendelet a vendéglátó üzletek kategóriába sorolásáról, valamint ártájékoztatásáról című jogszabály mellékletének A IV. kategóriába sorolás feltételei című szakaszában ez olvasható:

IV. kategóriába sorolható az a vendéglátó üzlet, amely nem felel meg a III. kategória követelményeinek, de – ha van belső fogyasztótere – nemenként elkülönített WC- és mosdóhelyiséggel rendelkezik, ezenkívül megfelel a III. kategóriájú besorolás 4–7., 9., 10–12. pontjában foglaltaknak. A WC- és mosdóhelyiség használatáért ellenérték nem kérhető.

A hivatkozott „III. kategóriájú besorolás 4–7.” pontjai között található az alábbi szövegezésű 5. pont:

5. Ételfogyasztás esetén a vendég rendelkezésére bocsátják az étkezéshez szükséges egységes és tiszta eszközöket és a különböző ízesítőanyagokat, továbbá amennyiben a vendég italt nem rendel, úgy a vendég külön kérése nélkül is hideg ivóvizet szolgálnak fel. (Kiemelés tőlem. B.B.)

Ez a követelmény tehát már a IV. osztályú kocsmákra (ismertebb nevükön: késdobálókra) is érvényes, nem hogy egy előkelő (vagy legalábbis annak látszani óhajtó) étteremre.

Fenti mondatomra a mosolygós pincér mosolyát átmenetileg enyhe mártírarc mögé rejtve közölte, hogy jó, akkor majd valahogy megpróbálja, és hoz nekem csapvizet. S eközben egész testbeszéde szinte ordította felém, hogy ő most, élete kockáztatásával, óriási szívességet tesz nekem.

Kisvártatva meg is jelent a két kávéval, az étlapokkal, valamint egy két decis pohárral, amelyben valóban jeges víz volt. „Milyen szánalmasan kicsinyes!” – gondoltam magamban, de talán még az is lehet, hogy hagyom magamból előtörni a gondosan rejtőző úri mivoltomat, és nagyvonalúan nem teszem szóvá, hogy én egy kancsónyi vizet kértem (nem véletlenül: egy kiadósabb ebédhez, amilyenre készültünk, valóban meg szoktam inni két-három pohár vizet, túl a boron, sörön vagy egyeben). Azonban a mosolygós pincér maga hozta elő a témát mosolyogva:

– Sajnos kancsóban aztán végképp nem tudtam vizet hozni. Egészségükre!

Ekkor a szememre borult a lila köd, de Tomi is rosszul tűrte a dolgot. Gyors haditanácsot követően úgy döntöttünk, a pénzünket máshol is el tudjuk költeni. Néhány perc múlva ismét megjelent a mosolygós pincér, és megkérdezte, sikerült-e választanunk.

– Sikerült – feleltem –, másik éttermet választunk. Kérném a számlát és a vásárlók könyvét.

– Rendben – válaszolta bámulatos nyugalommal mosolyogva a mosolygós pincér –, de írja bele, hogy kapott vizet!

– Nyugodjon meg, beleírom – biztosítottam, és bele is írtam. Nem mintha ez olyan egyszerű lett volna.

Kihozták a könyvet egy tollal, és ekkor találkoztam az ízléstelen pitiánerség két apró jelével. A rendelkezésemre bocsátott toll ugyanis gondosan működésképtelenné volt téve. Hogy volt-e benne tinta, nem tudom, odáig nem jutottam el: a hegyét egyszerűen nem lehetett kinyomni. Szerencsére volt nálunk toll, és nekifogtam volna írni, amikor is a következő, zseniálisan arcátlan felállással szembesültem: a könyv lapjait egy damilból készült kis karikával lezárták. Egyszerűen nem lehetett benne lapozni! A vendég, ahogy a szabály előírja, megkapja mind a könyvet, mind az íróeszközt. Hogy nem lehet használni? Hát istenem: erre nézve nem ír elő semmi semmit!

Sok perc után odajött egy másik pincér, és amikor mutattam neki, hogy a könyv gyakorlatilag kinyithatatlan, a világ legtermészetesebb mozdulatával elővett egy öngyújtót, és elégette a damilt. „Sajnálom” vagy „Elnézést” föl sem merült.

A vásárlók könyve valamennyi oldalán a „vállalat, szövetkezet, magánkereskedő neve (bélyegző helye)” rovat meg van csillagozva, és a lábrészben ez az utasítás olvasható: „Ezt a rovatot az egység vezetője a tömb használatba vétele előtt valamennyi példányban köteles – kézírással olvashatóan vagy bélyegzővel – kitölteni.” A fentiekhez képest apróság, hogy a könyv egyetlen oldalának egyetlen példányán sem szerepelt a cég neve, se kézírással, se bélyegzőlenyomattal. Erre felhívtam a pincér figyelmét, aki azt mondta: „úgy látszik, a tulajdonos elfelejtette”.

Ennyi a történet. Kifizettük a kávét, és elmentünk két utcával arrébb egy másik – a Hungária névre hallgató – étterembe. Ami ugyan nem puccos, kicsit időutazó is (és ennek megfelelően az árai is diszkrétebbek), a pincér (gyaníthatóan maga a tulaj) nem gyárilag mosolygós, ellenben udvariasan és korrekt módon szolgált ki, a sertésflekkennek és a meggyes palacsintának pedig mind az íze, mind a tálalása tökéletes volt.

Poén nincs. A történtek után a vendég annyit tehet, hogy egyrészt illő mértékű borravalóval fejezi ki elégedettségét (meg is tettük: egy plusz fillért sem adtunk), másrészt lehetőségeihez mérten hírverést csap az adott helynek (erről szól a jelen bejegyzés), harmadrészt amikor legközelebb arra jár, gondolkodás nélkül és messziről elkerüli a helyet – amint azt tesszük majd mi is, ha legközelebb Hévízre vet a sors. Nem hirtelen ötlettől vezérelve: hévízi pihenéseiket tervezgetve evidens, hogy a jövőben programpontként föl sem merül többé a – számunkra egykor oly kedves – Kocsi Csárda.

Címkék: Nyaralás, Panaszkönyv, Sztori, Vendéglátás

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A badacsonyi borok különlegessége, hogy a Badacsony oldalában termő szőlőt háromszorosan érleli a meleg: egyrészt természetesen odafentről süti a nap, másrészt a Balaton felszíne tükrözi vissza a napfényt, harmadrészt a hegyoldal, a nagy felületű bazalt is sugározza a hőt. Ezt a standard badacsonyi turistavadító dumát sokszor hallottuk az elmúlt évek során; kicsit fellengzős, de szeretjük.

Miközben nyaranként Tomival kettesben járjuk a környékbeli éttermeket, pincéket és egyebeket, időnként eltűnődünk azon, hogy a – többnyire nagyon kedves – pincérek, borászok és egyebek, akik évek óta látnak minket együtt, és már-már előreköszönnek, vajon levették-e, hogy milyen relációban vagyunk egymással. Általában arra jutunk, hogy ha nem különlegesen hülyék, akkor igen. Úgyhogy nem kizárt, hogy a szőlőt érő meleg fent taglalt három forrása mellé apránként hozzávesznek negyedik tényezőként minket is. Mindenesetre a tűnődésünkhöz tegnap rendelkezésünkre bocsáttatott egy új adalék.

Ott kezdődött a dolog, hogy az egyik környékbeli pincemestertől vásároltunk jó pár üveg bort, de különböző okok miatt abban maradtunk vele, hogy nem hozzuk el azonnal, hanem majd ő jön föl Pestre és felhozza nekünk, és majd akkor fizetünk. Így is történt: a tranzakció lebonyolítására tegnap került sor. Mivel én épp hipnózisban tűrtem, hogy a jobb felső hetesemben kicseréljék az amalgámot, továbbá leszedjék a fogkövemet, az ügyet Tomi intézte egyedül.

A srácnál a nyár folyamán elég sok időt töltöttünk a pincében, és egyszer csúnyán berúgtunk – borvidéken megesik az ilyen. Több mint egy tucat bort kóstoltunk végig többször is; a végén már nem ő töltötte a különböző hordókból a poharakat, hanem azt mondta, érezzük magunkat otthon. Szóval a hangulat megvolt, de magánéleti kérdésekről nem beszéltünk. Illetve az kiderült, hogy van barátnője.

Nos, Tomi tegnap megismerkedett a sokat emlegetett barátnővel. A munkahelyén vették fel Tomit kocsival, és hazáig vitték. A lány vezetett, Tomi az anyósülésen, a srác hátul ült. A lány speak only üzemmódba volt kapcsolva: végigbeszélte a (némileg kanyargósra és hosszúra sikeredett) utat. Egyebek közt szidta a többi autóst: mert leelőzik, mert nem előzik le, mert kijönnek elé, mert nem jönnek ki elé, stb. Egyszer épp a mögötte jövőt anyázta le, aztán belenézett a visszapillantóba, és a következőt találta mondani:

– Ja, ez egy buzi taxis...!

Aztán elharapta a mondatot, zavartan Tomira nézett, és így szabadkozott:

– Jaj, bocsánat... Nem tudom, valamelyikőtök nem taxis-e...

Címkék: Emlék, Melegség, Nyaralás, Sztori

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Lehet, hogy valamelyest használt mentálisan a balatoni levegő, a badacsonyi bor, a kecskesajt meg a mangalicasonka?

Brúnó az imént beugrott az irodába meglátogatni, hogy a Camino előtt elbúcsúzzon, és beszélgettünk pár percet. Elmondta, hogy összeakadt valakivel, aki hírét vette, hogy immár nem keresztény, s az illető elszörnyedve a következő kérdést bírta föltenni neki:

– Akkor te most sötétségben élsz...?!

Brúnó szomorú mosollyal kérdezte tőlem, hogy most mi a fenét lehet válaszolni egy ilyen kérdésre. Ahogy beleképzeltem magam a helyzetbe, pár hete a zsigeri reakcióm valószínűleg valamilyen végtelenül racionális, kínosan didaktikus válasz lett volna, amelyben megpróbálom megértetni a kérdezővel mindazt, amiről az elmúlt hónapok során oly sokat és oly hosszan blogoltam. Most viszont (mondom: talán így nyaralás után) sokkal jobb ötletem támadt egy ilyen kérdés megválaszolására. Tehát a kérdés:

– Akkor te most sötétségben élsz...?!

A válasz:

– Igen!

És legyen neki az ő hite szerint; dolgozzon vele ő. Én már dolgoztam eleget.

Címkék: Kapcsolatok, Kommunikáció, Nyaralás, Vallás

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Megjöttünk. Igazság szerint már tegnapelőtt megjöttünk, de kicsit lassan megy az akklimatizálódás, úgyhogy csak most értem el idáig.

Először is mind Tomi, mind a magam nevében nagyon szépen köszönöm az esküvői jó kívánságokat.

Ami a nyaralást illeti, az meglehetősen rendhagyóra van sikerülve. Azért van, mert két hétig voltunk Balatonon, de ezen a héten is szabadságon vagyunk. Ez így elvileg bruttó három hét, gyakorlatilag ami a tényleges, ún. „nyaralást” illeti, az jó esetben másfél. Az első hetünk során ugyanis olyan fáradtak voltunk, hogy még pihenni sem tudtunk tőle. Gyakorlatilag aludtunk végig, ill. estefelé lementünk pancsolni.

Az alvásprojektet meglehetősen nagy mértékben nehezítette Robika. Egy olyan helyen laktunk, ahol vagy tizenkét apartman volt. A hely önmagában még alkalmas lenne arra, hogy a vendégek ne lógjanak egymás seggébe, de Robikával súlyosbítva ugyanez sokkal nehezebb. A kb. kilencéves Robika, ahogy ránézésre sikerült megítélni, nagy valószínűséggel értelmi fogyatékos. Ez persze a jó érzésű emberből kihozza az empatikusat, a zsiráfot, de legalábbis a politikailag korrektet. Úgy tűnik azonban, hogy amikor terveim szerint tíz-tizenegy óra előtt nem szívesen kelnék fel, akkor reggel hétkor a bennem rejlő „jó érzésű ember” elérhetetlen mélységben szunnyad. Amikor reggel hétkor (vagy nyolckor, vagy délután kettőkor vagy bármikor, random módon) Robika a ház legkülönbözőbb pontjain elüvölti magát artikulálatlan visítással, valahogy így:

– Mueeeeeeeeeeee!!! –

– akkor egy idő után a zsigeri reakcióm az, hogy márpedig én most azonnal Robikát akarok enni: kicsontozva, véresen, esetleg jól átsütve. Az empátia esélyét az sem növeli, amikor egyszer csak arra riadunk, hogy dörömbölnek az ajtónkon; félkómásan ajtót nyitunk, és azt látjuk, hogy Robika rugdossa az ajtót. Csak úgy. A szülei meg sehol.

Félreértés ne essék: ha józan pillanatokban, higgadtan végiggondolom, akkor minden tiszteletem a szülőké, akik nem azt választják, hogy a hülyegyereküket berakják valami csökkentérték-megőrzőbe, és évente kétszer – kötelességszerűen – meglátogatják, hanem maguk mellett tartják, emberként kezelik, szeretik, nyaralni viszik, stb. Robikából nekünk egy hét jutott, és ennek során is csak napi néhány (válogatott) perc. Nekik évi 52 hét jut belőle, napi 24 órával. Nem irigylem őket. És ebből az aspektusból teljes mértékben megértem, hogy nyaralás alatt a gyerekre nem adnak pórázt és szájkosarat, hanem – a lehetőségekhez mérten – szabadon eresztik a ház területén, és legalább addig szusszanhatnak egyet-egyet, amíg Robika a változatosság kedvéért nincs a közvetlen közelükben.

Borzasztó nehéz ez, és tanácstalan is vagyok, hogy mi a „helyes” hozzáállás az ilyen kérdésekhez. Örülök, hogy alkalmas vagyok (legalábbis szeretném azt hinni) az elvi megértésre – ugyanakkor meglehetős kognitív disszonanciát élek meg, amikor azt tapasztalom magamon, hogy kitör belőlem a vérsakál (vö. a fenti gasztronómiai eszmefuttatást). Szerencsére bizonyos vagyok benne, hogy a bennem zajló indulatokból se Robika, se a családja nem észlelt semmit. És hát végső soron tekinthetem úgy, hogy Robika egy ugyanolyan random módon „megnyert” faktor a pihenés iránti szükségletem tekintetében, mint mondjuk a két héten keresztül rendszeresen visszatérő esők, viharok és záporok voltak a strandolás iránti szükségleteim tekintetében. Az idén ez jutott. Máskor meg más jut.

Ezzel együtt összességében jól éreztük magunkat. Ötödik alkalommal nyaraltunk ezen a környéken, és ebből harmadszor konkrétan Badacsonytomajon. Tavaly már azon tűnődtünk, hogy vajon van-e még egy nyaralásnyi a helyben – most bebizonyosodott, hogy van, sőt úgy jöttünk haza, hogy van miért ismételten visszamenni. Találtunk új helyeket, ahonnan gyönyörű a kilátás, felfedeztünk új borokat és új borászokat, sőt rábukkantunk egy kecskefarmra is, ahol csodálatos, végtelenül büdös sajtokat lehet kóstolni és venni (vettünk is). Szóval szép volt, jó volt, és nagy valószínűséggel folytatása következik.

Címkék: Nyaralás

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Nyaralás! :-D

Címkék: Nyaralás

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Állítólag régen blogoltam. Az állítás igaz. Furcsa ez: ahhoz képest, hogy recesszió van, és nincs elég munka, túl sok a munka. A fene se érti ezt. Most igyekszem egy kicsit pótolni.

Hétvégén Pécsett jártunk, Csabinál és Viktornál. Tomi amúgy is konzultációra ment, mégpedig a változatosság kedvéért nem vonattal, hanem Bercikével, én meg péntek délután mentem utána. Kajáltunk jókat, játszottunk jókat, még kirándultunk is. Most mutasd meg!-et játszó társaságoknak, ha nincs ötletük feladványra, melegen ajánlom többek között a következő kifejezések elmutogatását: pozíció, Megasztár, toros káposzta, Guernica, kardántengely. Utóbbi különösen akkor élvezetes, amikor a szót ugyan minden játékos ismeri, de senki nem tudja, hogy a kocsinak pontosan melyik alkatrészét jelenti valójában.

Megnéztük a siklósi várat, aminek azért örültem, mert A Tenkes kapitánya kölyökkorom egyik kedvenc könyve volt. Azt a kurvaságot azonban nem szerettem, ami a pénztárnál folyik: van a belépő, valami nyóccáz forint vagy mennyi, és emellett lehet váltani fénykép- és videójegyet kétszáz forintért, amelynek fejében jogosult vagy fényképezni, ill. videózni. Ez számomra borzasztóan visszataszító, azonkívül még nem is tartom hatékonynak: mi például dafke nem fényképeztünk, pedig máskülönben Tominál ilyen helyeken csaknem automatikusan bekapcsolódik az a szkript, amelynek eredményeképpen a fényképezőgép odanő a kezéhez. Kérdeztem a pénztáros nőtől: utólag nem lehet ezt kifizetni, miután vagy fényképeztünk, vagy nem? Nem – mondta csúnyán nézve. – És mi van, ha kifizetem a kétszáz forintot, aztán bent körülnézek, és azt látom, hogy nem szép? – kérdeztem, természetesen ezt már csak tisztán gecizésből, mert nagyon felhúztam magam ezen a szarrágáson. A nő adekvát módon reagált: nem szólt, a tekintetével azonban a legszörnyűbb kínhalált kívánta nekem.

Más. Tegnap megszavazta a Parlament a bejegyzett élettársi törvény 2.0-s verzióját, amely az AB döntésének megfelelően immár kifejezetten Lex Buzinak nevezhető. Voltaképpen én ennyit vártam még ettől a garnitúrától – tőlem most már jöhetnek is az előrehozott választások. Így is, úgy is kétharmados Fidesz-többség lesz – ezen az egy éven már nem múlik: essünk túl minél előbb azon a néhány évtizeden, amit nyilvánvalóan bebiztosítanak maguknak, ha nem hülyék és nem demokraták. Márpedig sem. Ezt már bizonyították.

Örömtelen dolog számomra ez a törvény. Amikor olvastam, konstatáltam, hogy jó, oké, megvan. De az a töméntelen mocsok, ami a törvény megszületésének hátterében van, és aminek következtében a végső (?) verzió olyan lett, amilyen, hát ez nem ad okot arra, hogy lelkesedjek. Lehet, hogy majd ez feloldódik, és amikor ténylegesen odajutunk Tomival, hogy az anyakönyvvezető elé állhatunk, akkorra tán valamiféle ünnepélyes érzület is kialakul bennem, de ez bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Egy évvel ezelőtt már kis híján a lagzi ülésrendjét tervezgettük, de legalábbis azt, hogy ki legyen az a hatvan, usque száz ember (családtag, barát, kollega), akit meghívunk. A jelen felállás szerint, ha megérjük, az lesz, hogy öten leszünk mindösszesen, az anyakönyvvezetővel meg a két tanúval együtt. Ha valami változik ebben, majd szólok időben. De annyira elkedvetlenítő ez az egész.

Csak hogy tiszta legyen a kép, minek is szól a rossz érzés: ha van egy egymást szerető pár, akiknek a biológia kegyelméből azt dobta a gép, hogy véletlenül épp különböző neműek, akkor amint úgy érzik, hogy érzelmi és gazdasági megfontolások alapján itt az ideje, formálisan elköteleződnek egymás felé. „Örömmel értesítünk mindenkit, hogy miután elhatároztuk, hogy összekötjük életünket, összeházasodunk. Szeretettel várunk az esküvőnkre stb.” – áll az aranybetűs esküvői meghívón. És mi mit írjunk egy meghívóra?

Örömmel értesítünk mindenkit, hogy minekutána csaknem kilenc évvel ezelőtt összekötöttük az életünket, a jog végre (kis szavazattöbbséggel, de annál nagyobb gyűlölködések közepette) kegyesen hozzánk baszta a lehetőséget, hogy végre formalizálhatjuk a kapcsolatunkat. Szeretettel meghívunk az összeregisztrálódásunkra. Megjelenés az alkalomhoz illő öltözékben: tojás- és kockakőálló bukósisakban, sav- és tűzálló overallban, valamint kényelmes futócipőben.

Ezen gondolatok elmém környékezék. Mindeközben Aronson és Tavris Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) – Az önigazolás lélektana c. könyvét olvasom. Az Aronsontól megszokott olvasmányos stílusban, nagyon élvezetesen és kristálytisztán bizonyítja be, rengeteg példán keresztül, hogy mindannyiunk életét miként szövi át meg át az önigazolás: miként hatja át a pszichoterápiát, az igazságszolgáltatást, a politikát, a házasságokat. És bár az utolsó fejezetet (Helyrerakva) még nem olvastam, nagyon elkeserítő azzal szembesülni, hogy az egyik pszichológiai alapműködés miként kergeti bele a legegyenesebb, legjóindulatúbb embereket is a végletesen kártékony hazugságok spiráljába: egy olyan útra, amely teljességgel hamis, élet- és szeretetellenes – s ezzel együtt miként tud ez az út úgy mutatkozni az azon járó szemében, mint az emberi jóság, nemesség, önzetlenség és becsület útja. Hogy mennyire naív hiedelem, hogy létezik objektív történelem, hogy léteznek ún. „tények” – legyen szó egy nemezt történelméről, egy tudományág történetéről, egy párkapcsolatban élők saját történetéről vagy akár az ember saját életéről. Nincsnek tények, csak narratívák vannak, amelyek az évek, évitzedek (és évszázadok) során önmagukat erősítik, és hatékonyan vértezik fel magukat minden olyan ténnyel és adattal szemben, amelyek ellentmondani látszanak a bebetonozott álláspontnak. Ez a mechanizmus elég hatékonyan magyarázza, hogy miért olyan elcseszett körülöttünk, az életünkben, a világunkban oly sok minden.

Az érthetőség kedvvéért: a fenti kép nem a rossz, a gyenge, a jellemtelen, a gerinctelen emberekre vonatkozik. Hanem mindenkire. Rám is, de rád is, aki ezt olvasod. Stabil és érett személyiség, valamint a tudatosság nagyon magas foka szükséges ahhoz, hogy valaki ebből a lefelé vezető spirálból legalább egyes esetekben ki tudjon szállni. És sajnos erősen azt hiszem, hogy azzal, hogy én erről a célról egyáltalán tudok, hogy látótávolságban van (jóllehet nagyon messze), lényegesen előrébb tartok embertársaim túlnyomó többségénél.

És ez így végtelenül magányos érzés.

Címkék: Kapcsolatok, Könyv, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ez most már tényleg csak vázlat lesz, címszavakkal. Emlékeztető. A lelkesedő kifejezéseket már mind leírtam a korábbi két posztban, egyszerűen nincs erőm új és újabb bravúros megfogalmazásokat találni arra, hogy leírjam, mennyire szép, megdöbbentő, felemelő, hihetetlen stb. volt mindaz, amit láttunk.


Vasárnap

Porta Portese: zsibvásár.

Capitolium. Marcus Aurelius lovasszobra. A capitoliumi farkas. (Megtudtam, hogy a farkas etruszk műalkotás, Romulus és Remus figurája a barokk korban került oda.) A Tövishúzó szobra. Szókratész mellszobbra. Michelangelo mellszobbra, amely a halotti maszkja alapján készült. Nagy Konstantin kolosszusának darabjai (fej, láb stb.)

Forum Romanum. Titus diadalíve a menórával. A szenátus épülete.

Colosseum (kívülről), mert egyszerűen nem fért volna bele az időbe. Millióan álltak sorba ezen a derűs, februári nyári napon.

Santa Maria Maggiore templom. A kis Jézus állítólagos jászla.

Santa Maria della Vittoria templom. Bernini: Szent Teréz extázisa. (!!!)

San Pietro in Vincolo templom. Szent Péter állítólagos bilincsei, ami hagyján, de: Michelangelo Mózes szobra. (!!!) Különösen érdekes volt látni Freud tanulmányának ismeretében, amelyet újfent el kell olvasnom, immár a szobor ismeretében.

San Clemente templom, alatta altemplom, alatta egy III. századi Mithrász-szentély.

Trastevere. Vacsora egy kis étteremben: „menu turistico” + grappa + bor + cappuccino. (Tudom, hogy magyarul ma már kapucsínó-nak írják, de ez akkor is cappuccino volt.)

Esti séta a Tevere mentén.


Hétfő

Santa Maria in Cosmedin templom. Bocca della Verità, avagy az igazság szája. Ehhez kapcsolódik egy csomó legenda, és vázlat ide vagy oda, nem állom meg, hogy a legismertebbet ide ne írjam. A Bocca eredetileg minden bizonnyal egy római gőzfürdő vízköpője volt, és ki tudja, milyen úton-módon került a templom előcsarnokába. De igen hamar elterjedt a híre, hogy ha hazug ember dugja be a kezét a szájába, a Bocca azonnal leharapja. Féltékeny férjek rendszeresen rángatták el hozzá a feleségüket, hogy meggyőződjenek hűségükről. Történt egyszer, hogy egy férj, mit tesz isten, okkal volt féltékeny. Az asszony megtudta, hogy ura a Boccához akarja vinni, és hát féltette a kezét szegényke... Úgyhogy a szeretőjével megbeszélték a haditervet. Amikor a templom felé mentek, a szerető eszelősnek tetette magát, és előbb a férjet támadta meg a nyílt utcán, majd az asszonyt ölelte magához, végül elszaladt. Az incidens után odaértek a templomhoz, ahol is az asszony kijelentette: „Esküszöm, édes uram, hogy rajtad és ezen az eszelősön kívül más férfi soha nem ölet engem!” Majd bedugta a kezét – és sértetlenül húzta ki. A legenda úgy szól, hogy a Bocca annyira megharagudott amiatt, hogy így átverték, hogy azóta – sértődöttségből – juszt sem hajlandó senkinek leharapni a kezét.

Circus Maximus. (Ma kutyafuttató.)

Marcus Aurelius oszlopa.

Fontana di Trevi. (!!!) Na igen. Ehhez azért el kell mondanom, hogy a Trevi kútról azt persze tudtam, hogy oda kell bedobni a pénzt, ha vissza akarok menni Rómába, látni viszont soha nem láttam, mármint képen, vagy ha mégis, akkor nem tudtam, hogy az a Trevi kút. Úgyhogy valami olyasmit képzeltem, hogy egy hangulatos terecske közepén áll egy kis kerek szökőkutacska, esetleg valami szobrocskával a tetején. Hát nem. És jól ledöbbentem, amikor megláttam az egész teret kitöltő építményt a maga teljes valójában.

Pantheon. (!!!) Ehhez is egy anekdota. A timpanonján gyönyörű bronz berakás volt eredetileg, és csodák csodája, túlélte az ókort. Aztán a Barberini pápa, VIII. Orbán leszedette a szajrét, és abból készíttette el Berninivel a Szent Péter szentélyének csavart oszlopait és baldachinját. Ekkor terjedt el Rómában az a mondás, hogy „amit nem tettek meg a barbárok, azt megtették a Barberinik”.

Tazza d'Oro kávézó. (Nyamm...)

Piazza di Navona. Bernini szökőkútja sajnos körbe volt kerítve, felújíthatják, vagy mi.

Il Gesù, a jezsuita rend főtemploma. Sajnos csak kívülről, mert sziesztára bezárják. Pedig ezt nagyon megnéztem volna. Ez is egy indok, hogy visszamenjek.

Termini. Megvettük előre a vonatjegyet a repülőtérig, bár az információnál a bácsi olybá tűnt, mintha életében nem használta volna még a számítógépet, és nem nagyon tudná, mi a különbség kiindulási állomás és célállomás között.

San Giovanni in Laterano, vagyis a Lateráni Bazilika, és előtte a tér. Szent Ferenc és társai szobra „a tér közepén”, az útikönyv szerint „a templom előtt”, de amikor ott voltunk, alig tudtuk megtalálni, olyan messze volt. Tényleg a tér közepén van, de a tér nagyon nagy. A Lateráni Bazilika, a kiírás szerint „a Város és a világ minden templomának anyja és feje”; sokáig ez volt a pápa főtemploma (és hivatalosan még mai ez a pápa plébániatemploma). Úgy is néz ki. Monumentális az épület, és legalább 4-5 orgonát számoltam össze benne. Itt őrzik állítólag Péter és Pál koponyáit.

Az útikönyv megemlített egy érdekességet: ha valaki a jobb oldali hajó második oldalkápolnájának első oszlopánál mond valamit suttogva, akkor az, aki a hajót a főhajótól elválasztó negyedik oszlophoz illeszti a fülét, pontosan hallja azt, az aránylag nagy távolság (legalább öt méter, de lehet, hogy több) ellenére. Kipróbáltuk, működik. Nagyon vicces. És – írja a könyv – senki nem tudja, mi a jelenség magyarázata.

Némi bevásárlás egy szupermarketben, egy pizza a Potter Pizzeriában (igen, úgy és azért Potter, ez kiderül a P betű villám alakú szárából), aztán fel a Szent István Házba a csomagmegőrzőben hagyott cuccért, aztán irány a Trastevere állomás, majd a repülőtér. A check in teljesen olajozottan ment, a beszállás kevésbé (vagy húsz perccel később kezdődött, mint ahogy ki volt írva), de a gép azért időben elindult, és némi turbulencia dacára baj nélkül hazaértünk, valamivel éjfél előtt.

A gépről még nézegettem egy kicsit a kivilágított Rómát, és majd a szívem szakadt. Tegnap pedig, amikor este leszálltam a villamosról, hogy bemenjek a bótba kenyérért, és a jeges szél a lelket is majd kifújta belőlem, eszembe jutott ismét Róma: a februári napsütés, a narancsfák...

Címkék: Nyaralás

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Amint korábban jeleztem, lesz még egy római poszt: tételes élménybeszámoló. Ez a mostani poszt az. Önmagamnak van rá szükségem, hogy utólag visszanézve felidézhetővé váljék számomra az, ami most még eleven emlék.


Csütörtök

Este 8-kor indult a fapados WizzAir-gép Ferihegy 1-ről, és fél 10-re értünk Rómába, a fiumicinói repülőtérre. A megbeszélt transzfer ott várt ránk, és kb. félóra alatt a Szent István Házba értünk. Megjegyzendő, hogy a transzfer így fejenként 15 euró volt, ami szemérmetlenül sok ahhoz képest, hogy a vonatjegy Termini – Fiumicino viszonylatban mindössze 5,5 euró.

A szállás aránylag rendben volt, bár Tomi megjegyezte, hogy az alatt az idő alatt, amíg a bejárattól felértünk a 3. emeletre, több Szent István portrét látott, mint egész addigi életében. Imponált, hogy a házban elhelyezett magyar nyelvű feliratok (a hűtőn, a kávéautomatán stb.) helyesírása tökéletes, beleértve a központozást is. Megdöbbentő volt számomra, hogy Rómáig kell elmennem, hogy egy olyan feliratot lássak, amelyen egy ilyen mondatban, mint „A hűtőben elhelyezett ételekre, kérjük, írják rá a nevüket és a szobaszámot!”, a „kérjük” szó elé és mögé is kiteszik a vesszőt. (Elutazás előtt aztán megnyugodott a lelkem: a káponában elhelyezett táblán fölfedeztem a következő mondatot: „ÁLLÍTATTA A NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA”.)

Amúgy érkezéskor (meglepő módon) sötét volt, nem sok mindent láttunk se Rómából, se a ház körüli parkból. Másnap láttuk, hogy nagyon szép és gondozott. Amíg a kocsi kanyargott velünk fölfelé a dombra, a házhoz, teljesen kétségbe estem: innen órákig tart majd, amíg lekeveredünk.


Péntek

Hozott anyagból reggeliztünk, Éva néni sütött mindenféle finomakat, meg volt tepertő és némi szalámi. Továbbá Laci vett egy jó nagy adag száraz kolbászt, amit sikeresen otthon is hagyott, úgyhogy az iránt csak vágyakoztunk. Az automata frissen őrölt kávéból készült mindenféléket ad, és ízre teljesen rendben voltak.

Elindultunk, és kiderült, hogy az előző esti aggodalmam alaptalan volt: létezik egy shortcut lefelé, egy olyan meredek utca, amely már-már függőleges. Ezen levergődve ültünk be egy kávé erejéig az előző posztban említett pékségbe, majd elindultunk Tivoli felé. Ami a közlekedést illeti: négy napunk volt Rómában, ezért első napra vettünk mindenre jó napijegyet, másnaptól pedig az ún. Roma Pass-t, amely háromnapos jegyet tartalmaz, egy térképet, továbbá ingyenes belépőt két múzeumba.

Tivoli egy Róma környéki kisváros. Azért írom ide, mert hátha van, aki nem tudja, amint én sem tudtam. Ottani úticélunk a Villa d'Este volt, amelynek szökőkútjairól Liszt Ferenc méltán írta híres darabját. A rengeteg kisebb-nagyobb szökőkút látványa önmagában is lenyűgöző, de mindez egy csodaszép, hatalmas, több teraszból álló parkban helyezkedik el, és igazi barokk pompát nyújt. Emellett csak hab a tortán, hogy itt láttam először igazi, narancsokkal teli narancsfát – február elején!

A park után maga a ház már csak ráadás volt, utána pedig Tivoliban mászkáltunk. Na, ekkor azért már kezdett megcsapni a mediterrán hangulat, és ezt csak tetézte életem első igazi olasz pizzája, amelyet egy igazi olasz donnától vettünk, akit magamban gyorsan el is neveztem Mamma Rosának, mert úgy nézett ki. Megnéztünk két templomot, egy régit és egy újat, aztán nagy nehezen megtaláltuk a vonatot, és vissza Rómába. Ott elég hosszas kavargás után bevásároltunk vacsorára meg reggelire (eközben elmentünk a Coming Out nevű melegbár előtt), és minden eltévedésre irányuló próbálkozásunk ellenére is sikerült megtalálni a buszt, amivel hazaértünk.


Szombat

Vatikán, egész nap.

9:15-kor kezdődött az angol nyelvű idegenvezetés a Szent Péter Bazilika alatti ásatásoknál, amelyről korábban már írtam. Laci részéről óriási bravúr volt, hogy ezt megszervezte nekünk, mert hónapokkal ezelőtt le kellett levelezni angolul az egészet. Az ásatások megtekintése nem alanyi jog, hanem kiváltság, amit a Szentszék engedélyez, de ha úgy van kedve, meg is tagadhatja.

Az ásatás végén egyszer csak ott találtuk magunkat II. János Pál sírja előtt, ahol nagy tömegben térdeltek a zarándokok. Majd következett maga a bazilika, amelyről sokat nem akarok írni, mert a sok is kevés lenne. Nagy. Nagyon nagy. Baromi nagy, és ez hol felemelő, hol zavaró. (Amikor a Szent Péter építésével kapcsolatos terveiről faggatták, Michelangelo szerényen annyit válaszolt: „A Maxentius bazilikára rá akarom tenni kupolaként a Pantheont.”) Mindenesetre a sok bunkó turista (köztük mi négyen) által produkált zsibvásár lehetetlenné tesz minden fajta áhítatot. Azaz minden fajtát nem, mert művészi áhítatra van lehetőség, csak imádkozásra nemigen. Bár az egyik, függönnyel leválasztott oldalkápolnában ki volt téve szentségimádásra az Eucharisztia, és mondjuk jó is volt egy kicsit elcsöndesülni előtte. Persze van valami pikáns abban, hogy egy szigorú gorillán kell magadat átverekedni ahhoz, hogy lehetőséged nyíljék szentségimádásra, aki vesébe hatoló tekintettel igyekszik megállapítani rólad, hogy bvalóban imádkozni akarsz-e, vagy esetleg – aljas módon – csak gyönyörködni a látványban.

A főhajó padlóján, mint köztudott, be van jelölve, hogy a Szent Péterben elhelyezve az apszistól számítva meddig tartanának a világ nagy bazilikái. Mint egy igazi fütyiméregető verseny az óvodában – borzasztó visszataszító. Egyszer az Apostoli Szentszék megtagadta az engedélyt egy katedrális felépítésére, mert az nagyobb lett volna, mint a Szent Péter. A szöveg az volt, hogy azért nem engedélyezik, mert ez a templom, úgymond, nem Isten dicsőségét szolgálná, hanem az emberét. Na ja, persze.

A Szent Péterben található műalkotások legnevezetesebbike nyilvánvalóan Michelangelo Pietàja, amely valóban tetszetős darab – de itt például az volt, hogy maga a tény, hogy látom, annyira megrendítő volt, hogy elfödte előlem a tényleges látványt.

A bazilika után Tomival fölmentünk a kupolába, Laci addig lent maradt Éva nénivel, akinek a hetvenéves lába már nincs ilyen túrákra hitelesítve. A bazilika tetejéig lift visz fel, onnan viszont, ha jól emlékszem a kiírásra, 323 lépcsőfokot kell megmászni, a végén már ívben meghajlított törzssel, olyan szűk a hely. A kiltás viszont csodaszép. És ha a vasárnapot meg a hétfőt előre vettük volna, akkor valószínűleg egy csomó mindent föl tudtunk volna ismerni madártávlatból.

15 órára szólt az előre váltott jegyünk a vatikáni múzeumokba. Ezt is Laci intézte. Némi többletköltsége volt az elővételnek, de így nem kellett sorba állnunk jegyért. Sőt, jó háromnegyed órával előbb ott voltunk, és nem mondták, hogy várjuk ki a három órát, hanem beengedtek. Viszont ez a csaknem négy óra sem volt elég a múzeumok végigjárására. Sőt, kifelé jövet megállapítottam, hogy valószínűleg egy élet is kevés lenne hozzá. Egyszerűen képtelenség ugyanolyan nyitottsággal befogadni a háromszázadik festményt is, mint az első tizenötöt, és a négyszázkilencvenedik ókori epigráfia már teljességgel hidegen hagyja az embert. Pedig a múzeum termeinek is csak egy kis részében jártunk.

Csak nagyon hiányos felsorolását tudom itt visszaadni mindannak, ami a látottakból fontos volt számomra. Raffaellótól a Krisztus színeváltozása, a Disputa és Az athéni iskola. Ezekkel mind úgy voltam, hogy hát ez biztos nem is velem történik, hogy látom őket. Guido Renitől a Szent Máté és az angyal. (Eléggé el nem ítélhető módon fogalmam nem volt a festőjéről, most kukáztam ki a nevét a netről, és nagyon megörültem, hogy megtaláltam.) A Laokoon-csoport. Csak úgy, mellékesen, berakva egy nyitott udvar félreeső sarkába. Egy hatalmas ókeresztény mozaik, amit véletlenül vettem észre, lenézve valahonnan valahová, egy emelettel lejjebb. És persze a Sixtus-kápolna Michelangelo freskóival, amelyekről inkább nem is írok semmit.

A múzeumból eljövet még egyszer megnéztük a Szent Péter teret (Bernini műve), és ismét megállapítottam, amit már reggel is: zseniális alkotás. Reggel ugyanis, amikor mentünk a bazilika felé nyílegyenesen vezető Via della Conciliazionén, zavartan kérdeztem Lacitól, hogy most akkor hogy is van? Ez itt a bazilika oldala lenne? Vagy én vagyok a hülye? Mert homlokzatnak néz ki ugyan – de nem kéne itt lenni egy világhírű térnek is? Térnek híre-pora nem volt ugyanis. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok a hülye. A teret úgy építette Bernini, hogy amíg egészen oda nem ér hozzá az ember, addig nem látszik. Aztán egyszerre csak ott van, váratlanul, teljes valójában, és menthetetlenül magába szippant. Tényleg hihetetlen, és ezt egyetlen fénykép vagy filmfelvétel sem tudja visszaadni.

Amikor hazaindultunk, nagyon kellemes este volt, aztán csöpögni kezdett az eső. Aztán egy kicsit jobban csöpögött. Aztán elkezdett esni, úgyhogy megálltunk, hogy elővegyem az esernyőt. Na, ezt nem kellett volna tennünk. Ezalatt ment el a 870-es a busz (egy életre megjegyeztem a számát), amely a baromi távoli Szent István Házba vitt. Írd és mondd, tíz másodperccel maradtunk le róla. Ekkor rákezdte, és akkora felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, mint talán még soha az életben. Az esernyő semmit nem ért, beállóhely sehol, a 870-es félóránként járt. Mire hazaértünk, a gatyánkból is csavarni lehetett a vizet, ami hagyján, de a zokninkból is. Megnéztem a másfél éve vett cipőmet, hogy vajon hol ereszt. Nem volt nehéz megtalálni: simán végig volt repedve a talpa.

Ebben a cipőben mászkáltam aztán még két napot Rómában, de az már egy következő poszt lesz.

Címkék: Nyaralás

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Talán már idéztem itt korábban az egyszeri indiánfőnök történetét, amit Vikitől hallottam. Az illetőt Amerika túlsó felébe invitálták valami kongresszusra, és természetesen repülőgéppel vitték. Amikor megérkezett, kérdezték tőle, hogy milyen volt az útja, hogy érezte magát, és egyáltalán, mit szól ahhoz, hogy repülőgép. A törzsfőnök azt felelte: nagyszerű találmány, csak az a zavaró, hogy a nagy sebesség miatt az ember teste előbb ér célba, mint a lelke. Az csak némi késéssel jön utána.

Ezt teljes mértékben átéltem én magam is. Már két és fél éve is, amikor Görögországba utaztunk, meg most is, Rómába, ill. Rómából repülve. A megérkezés után úgy másfél-két nappal fogtam fel, hogy te jó ég, hol is vagyok valójában. És most, a hazaérkezés után másfél-két nappal még mindig nem ért haza a lelkem. És tartok tőle, hogy egészében nem is fog: egy része ott maradt.

Lesz majd egy külön poszt is – elsősorban önmagam számára – a látottak tételes listájával. Itt elsősorban a szubjektív vonatkozásokat próbálom szavakba gyömöszölni.

A legalapvetőbb benyomásom/érzésem (amely különböző megfogalmazásokban és intenzitásokban újra és újra átjárt) az volt: „Úristen, ez nem lehet igaz!” Mármint az, hogy itt vagyok, hogy látom, hogy kézzel tapintom mindazt, ami eleddig csak a „mesében” létezett számomra; a mesében – vagyis történelemkönyvekben, albumokban, regényekben, filmekben stb. És most itt vanank, tényleg léteznek, nem puszta kitalációk. Hihetetlen, hogy ennek a részese vagyok, részese lehetek.

Amint mondtam, a lelkem némi késéssel érkezett csak meg. Így pl. már első este láttam a Colosseumot, és tárgyilagosan tudtam is, hogy igen, ez a Colosseum, felfogni a maga valójában mégis csak két nappal később sikerült, amikor ismételten odakeveredtünk, és újra a szemem elé tárult, teljes nagyságában.

Valószínűleg a Vatikánban is túl korán voltunk (második napon) – bár ott azért már megvoltak azok a pillanatok, amikor teljesen ott tudtam lenni a jelenben, és át tudtam élni, hogy épp hol is vagyok és mit látok. Ezzel együtt pl. Szent Péter sírját taln később kellett volna megnéznem, és akkor minden bizonnyal mélyebbre ment volna az élmény, hogy épp a katolikus egyház sziklaalapjánál vagyok (függetlenül attól, hogy hogy is állok per pillanat a katolikus egyházzal). „Szent Péter sírja” alatt egyébként nem azt a díszes, aranyozott valamit értem, ami fölé nagybetűvel ki van írva latinul, hogy Szent Péter sírja, és ami standard turistalátványosság. Hanem az ez alatt két emelet mélységben található ásatás egy üvegfallal elzárt részét, ahol pár méterről, egy kis lyukon át rálátni egy üregben nyugvó, átlátszó falú dobozra, amelyben emberi csontok láthatók. E doboz a kiállíthatóságot biztosítja, ami viszont magát a leletet (a ládában talált csontokat) illeti, azt a XX. század negyvenes éveiben tárták fel. És a régészeti bizonyítékok (amelyeket itt most több okból nem részletezek) arra mutatnak, hogy azok valóban Péter apostol földi maradványai.

A csontok előtt volt, aki letérdelt, volt, aki keresztet vetett. Én némileg tehetetlennek éreztem magam, hogy mit is csináljak, aztán, csak úgy magamban, ezt kérdeztem szomorúan Pétertől: „Biztos, hogy ezt akartad?” – Értettem pedig ezalatt nemcsak a Vatikán közhelyesen sokat kárhoztatott gazdagságát és pompáját, hanem általában azt, ahogy a katolikus egyház ma exponálja magát a világban. A bürokráciát, az arroganciát, az intézményesített bizalmatlanságot. Ahhoz, hogy – két órával korábban – a Vatikán területére belépjek, még a gatyaszíjamat is le kellett vennem az átvilágításhoz. Morogva kérdeztem Tomit, hogy Jézus vajon mit tenne most. Azt mondta: levenné az övét. Igen, feleltem mogorván, és ostort csinálna belőle.

Ettől függetlenül némi mélabúval állapítottam meg magamban, hogy nekem úgy tizenkét évvel ezelőtt kellett volna itt járnom, amikor lánglelkű katolikusként fenntartás nélkül fogadhattam volna be mindazt, amivel találkozom. Mindemellett az egész Vatikán (az ásatás, a bazilika, a kilátás a kupolából, a múzeumok, a Sixtus-kápolna) lenyűgöző volt; a bámulatos műalkotások attól függetlenül bámulatosak, hogy aktuálisan mi a véleményem az egyház szerepéről a múltban és a jelenben, ill. mit gondolok arról a valamiről, amit civilizációnak neveznek.

Ugyanez az ambivalencia végigkísérte az egész római kirándulást: a tudatom egyfelől piros lámpákat villogtatott figyelmeztetően egy-egy épület vagy szobor vagy festmény láttán, jelezvén, hogy azok keletkezéstörténete és üzenete meglehetősen sok mindennel szemben áll, ami számomra ma érték és fontos. Másfelől hagytam, hogy az érzékeimet eluralja a csodálat és a megrendültség. Ez a kognitív disszonancia eleinte nagyon zavart, aztán megszoktam. És a Rómáról kialakított összbenyomásom feltétlenül pozitív.

Amikor először tapasztaltam, hogy az autók nem állnak meg a zebránál, miután leléptem, jó pesti szokás szerint szitkozódtam és csúnyán néztem. Aztán megtanultam, hogy itt az emberek nem a KRESZ-re figyelnek (meg arra, hogy azt hogyan kell kijátszani), hanem önmagukra és egymásra. Ha át akarok menni, akkor az a dolgom, hogy átmenjek. Az autósnak meg az, hogy ne üssön el, mert aze gyikünknek sem jó. Vigyázok magamra, vigyázunk magunkra.

A pékségben, ahol reggelenként megittuk a (pompás) kávénkat, utólag kellett fizetni a fogyasztást és a vásárlást, a kasszánál. A kassza a be- és kijárat (ez egy ajtót jelent) mellett van. Ha fogyasztasz valamit, leülhetsz vele az asztalhoz, ha vásárolsz valamit, a pultnál a kezedbe nyomják. És ha kisétálsz fizetés nélkül, hát kisétálsz. Senki nem figyeli. Még csak infrastruktúrájuk sincs, hogy megakadályozzák – valószínűleg azért, mert senkinek eszébe se jut ilyesmit csinálni. A bizalmi elv, a saját és a másik határainak ismerete és tiszteletben tartása itt is működik.

Pár tucat olasz szót fölszedtem magamra, és (fötelmes nyelvhelyességgel) igen sokszor kommunikáltam a helyiekkel. Azt tapasztaltam, hogy végtelenül segítőkész mindenki, és roppant hálásak azért a pár olasz kifejezésért, ha rosszul is használom őket.

Harmadik nap este, a Trasteverén sétálva fogalmazódott meg bennem az, hgoy most először vagyok olyan helyen (Budapesten kívül), amire azt mondom: szívesen élnék itt. Ez nagyon megdöbbentett, mert eleddig azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egyáltalán tudnék huzamosabb ideig élni másutt. Most meg azt élem meg, hogy nemcsak tudnék, de egyenesen szívesen is tenném.

Nem hinném persze, hogy a dolog kifutása az lenne, hogy Rómába költözzünk. De az kétségtelen, hogy akaratlanul is beálltam azok végtelenül hosszú és végtelenül unalmas sorába, akik beleszerettek Rómába, és akik vissza akarnak még térni oda.

Címkék: Nyaralás

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az előző, több mint egy hete írt posztban olvasható „próbálok visszatalálni a hétköznapokba” kitételt nem úgy értettem, hogy ettől kezdve nem írok blogot, csak hát így jött össze. Gyors helyzetjelentés két tételben:

1.) Apa kórházban van hétfő óta, és jövő hétig bent is marad. Kivizsgálás, stb.

2.) Utazunk Rómába. Nem valamikor, hanem tüstént. Ma este. Négy napra: hétfő éccaka jövünk haza. Négyesben megyünk: Tomi, Laci, Éva néni (Laci édesanyja) meg én. Az utazást voltaképpen Éva néni kapta 70. születésnapjára, de hát jobb ízű a falat, ha mindnyájan repülnek, szóval Laci invitálására mi is betársultunk. Tres faciunt collegium, négyen meg pláne.

Teljesen felkészületlen vagyok egyébként az útra, ahhoz képest, hogy szeptemberben megvettük a repülőjegyet. Begyűjtöttem némi olasz nyelvkönyveket, és riadtan tapasztalom, hogy hiába voltak kikészítve az asztalra hónapokig, továbbra sem tudok olaszul. Azt hiszem, egyáltalán nem fogtam fel, hogy néhány óra múlva kihúzzák a betont a lábam alól. Elvileg sokkal idegesebbnek kéne lennem, hiszen életemben ez lesz a harmadik repülés (volt 2006-ban egy Zakynthos oda-vissza), ehhez képest pedig teljesen nyugodtnak tűnök. Ugyanakkor feldereng lelki szemeim előtt egy pár barátom-ismerősöm, akik úgy röpködnek össze-vissza, mint a füstifecske, és akik valószínűleg egy szót nem értenek sem ebből, sem a fentebb belinkelt posztból.

Amikor a római utat tervezgettük, felmerült, hogy esetleg szívesen megnéznénk a konklávét. >:-D Erről a programról nyilvánvalóan lecsúsztunk. Ettől függetlenül remélem, szép és jó lesz az egész. Négy nap alatt annyit fogunk menni, mint máskor egy év alatt sem: amolyan igazi bunkóturista módon. De a görögországi nyaralással ellentétben most nem viszek videokamerát: a változatosság kedvéért látni is szeretném, hogy hol vagyok, nem csak utólag rácsodálkozni, a képernyőn, hogy „jé, de szép helyeken voltam!”.

Címkék: Apa, Emlék, Nyaralás

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Na jó, kezdődjön el az év blogilag is, legaglább formálisan.

A két hét szabadság alatt volt sok találkozás és beszélgetés, vidám is, komoly is; elvesztettem szerepjátékok vonatkozásában a szüzességemet; IRL találkoztam igazi hús-vér wikipédistákkal; ezen fellelkesülve megírtam (saját korábbi blogbjegyzéseim felhasználásával) a Hat Gondolkodó Kalap c. szócikket; Brúnóval jól megbeszéltük (B és B, ha találkoznak...), hogy mi is az Antikrisztus örömhíre; fölszedtem vagy 5 kilót (aztán leadtam, aztán megint fölszedtem, aztán megint leadtam, két hét alatt vagy nyolcszor); megtanultam a Yinsh nevű társasjátékot, ami az Amőba és az Othelló nagyon ügyes kutyuléka... –

– meg nyilván volt még egy csomó minden, ami most hirtelen nem ugrik be.

Szabadság után holnaptól dolgozás, de a változatoság kedvéért most nemigen remélhetem, hogy ősi magyar szoks szerint a munkahelyemen kipihenhetem a pihenés fáradalmait, mert olybá tűnik, hogy Draskovits Tibor ismét átszervezte a közjegyzői irodák életét, és persze az utolsó pillanatban, és persze senki nem tud semmit, hogy holnaptól hogyan is kéne másképp csinálni azt, amit év(tized)ek óta csinálunk valahogy. Nem akarok jobban nyafogni, mint amennyire szükséges, de szó, ami szó, előre utálom a várható, éjszakákba nyúló programozásokat, valamint az ugyancsak várható, munkaidőben esedékes kapkodászatot és hisztizészetet.

Mindazonáltal úgy vagyok vele, hogy I will survive. Dafke.

Címkék: Brühühü, Kapcsolatok, Nyaralás, Súlyos, Sztori, Ünnep, Virtuál

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Üdülőövezetek környékén járva gyönyörű csokrot lehet összeszedni egyazon szó különböző írásmódjaiból. „Apartman”, „appartement”, „apartemente”, „apartmann” stb. – becsületszabvamra, ma már meg nem tudnám mondani, hogy is írják valójában. Pedig, ahogy Róbert Gida mondta volt, tudtam, de elfelejtettem.

Elképzelhető, hogy a létező variációk között véletlenül a címben írt „apartemente” verzió is fellelhető – holott én egyáltalán nem az üdülési célból kiadott lakrészre utaltam, hanem a helyre, ahol az elmúlt két hetet töltöttük: a part mente. Mármint a Balaton-part: annak mentén járkáltunk és úszkáltunk (annak függvényében, hogy a part szélétől melyik irányban tartózkodtunk éppen). Az előző posztban írt tervet sikeresen abszolváltuk: minimumra redukált kapcsolat a külvilággal, nagy evések, borozások, strandolások, alvások, olvasások. Ismételten volt szerencsénk a magyar vendéglátás egynémely (mérsékelten igaz-) gyöngyszeméhez, de a részletek leírásához nincs hangulatom.

Tegnap bejöttem dolgozni, és egynémely kézen-közön hozzám eljutott megjegyzésből megtudtam, hogy a kollegáim, akikről azt hittem, hogy alapvetően jóban vagyunk, felszabadultan vették tudomásul, hogy két hétig nem rontom a levegőt az irodában. Többnyire paranoid tünetnek, de legalábbis sakálkodásnak tekinthető az univerzális kvantorok (mindig, mindenki, senki, soha stb.) használata, de jelen esetben ténylegesen azt hallottam vissza, hogy a régi (tehát nem pár hónapos) kollegáim közül mindegyik panaszkodott rám. Emellett a nyaralás előtt tökéletes állapotban itthagyott gépem két hét alatt használhatatlanná vált (legalábbis arra, ami a munkám), és egész nap buheráltuk a rendszergazdával, amíg végre elkezdte azt csinálni, amit kéne. Ebből az lett, hogy 17:30 helyett este kilenc után tudtam csak hazaindulni, nem tudtam edzésre menni, alig álltam a lábamon – itt a munkahelyemen pedig, mint ma kiderült, az egésznek az a látszata, hogy a Balázs egész nap nem dolgozott.

Rosszul érzem magam a bőrömben. Tomi egyébként, aki telefonon végigasszisztálta, hogy ki vagyok borulva, nagyon aranyosan mellettem állt és áll; rendkívül figyelmes volt velem egész este, kaptam meglepit is, amikor hazaértem, úgyhogy az életem legalább ezen a vonalon, úgy tűnik, rendben van.

Egyébként, visszatérve a címre, nem öncélú poénkodásnak szántam. A Balatonban többnyire a part mentén úszkáltam, volt, hogy – bólyától bólyáig meg vissza – több száz métereket, pihenés nélkül. Amikor azonban megpróbáltam a parttól eltávolodni és befelé úszni, többször is az történt, hogy néhány tíz méter után bepánikoltam, no nem nagyon, de inkább visszafordultam: nem mertem elhagyni a biztonságos övezetet. Persze óhatatlanul eszembe jutott az obligát újszövetségi párhuzam, miszerint „Evezz a mélyre!” – annak minden lelkiségi és moralizálós magyarázatával. Jó lenne tisztán látnom, hogy a mindennapi életemben és úgy általában, életem irányításában vajon mit csinálok: a mélyre evezek-e, vállalva a kockázatot a bőséges zsákmányért, vagy a part mentén evickélek fel s alá. Nincs egyértelmű válaszom erre a kérdésre: túl közel vagyok magamhoz, nem tudom a megfelelő távlatból szemlélni az életemet.

Az egyik ilyen part menti úszkálásom során fogalmazódott meg bennem egy regény gondolata. Azóta is ezen rágódom, de nem tudok dűlőre jutni vele. Sem azt nem tudom, hogy vajon érdekes lenne-e másnak is (nekem feltétlenül), sem azt, hogy képes lennék-e megírni. Nagyon komoly előtanulmányok kellenének hozzá, az biztos, az viszont korántsem biztos, hogy képes is lennék ténylegesen, olvasmányosan, hitlesen megírni. Tanácstalan vagyok; ez ismételten olyan téma, amelyhez el kéne távolodnom a biztonságos partoktól.

És nem vagyok meggyőződve, hogy bármilyen kaland, bármekkora zsákmány ér nekem most annyit, hogy beáldozzam érte a part nyújtotta biztonságot, amiről úgy érzem, hogy számomra pillanatnyilag a legfontosabb.

A gáz persze az, amikor bokáig érő vízben tapicskolok csupán, és így is elborít a mélységiszony, így sem találom meg az irányt hogy merre is van épp a part, a biztonság.

Címkék: Kapcsolatok, Kommunikáció, Könyv, Nyaralás, Pszicho, Vendéglátás

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---