Egy hajdani keresztény meleg visszatekintése

– a Budapest Pride margójára –

1989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:

– Hát te, testvérem, ki vagy, mi vagy?

A kérdéstől rettentő zavarba jöttem. Nem egészen húszéves koromra már számos olyan tapasztalat állt a hátam mögött, hogy idősebb pasik utcán megszólítottak. Az ilyen helyzetek elől mindig harsány belső sikollyal menekültem, mert saját homoszexualitásom e kamasz években csupán a szexuális fantáziálásig terjedt. Az hogy a titkos és mélyen szégyellt vágyak valamilyen módon valósággá váljanak, elérhetetlennek tűnt, az pedig, hogy maga a szégyen valamikor semmivé oldódjon, és átadja helyét az egészséges identitásnak, egyenesen elképzelhetetlennek. Nem létezett meleg infrastruktúra, nem voltak (tudtommal) meleg ismerőseim, jószerével még objektív, leíró szókincs sem volt arra a káoszra, ami a fejemben tombolt, csak obszcén, gondolatban is megvetendő kifejezések.

Ráadásul két hónappal a megtérésem után radikálisan kiiktattam a szexualitás puszta gondolatát is az életemből. Ekkorra már eldöntöttem a pályámat: ferences szerzetes leszek, azon belül pap, nyilvánvalóan távol tartva magam bárminemű szexuális tevékenységtől, és legalább senki nem fog azzal baszogatni, hogy van-e barátnőm, kivel járok, mikor nősülök meg és hány gyereket akarok.

Úgyhogy amikor a több órás szertartás és szentségimádás után a mennyországban való lebegés apránkénti bevégeztével épp visszaereszkedőben voltam 1989 tavaszának realitásába és a Mártírok útja aszfaltjára, meglehetősen megütődtem a kérdésen: zavarba jöttem, de azért udvariasan válaszoltam – elvégre udvarias fiúnak neveltek. Megmondtam, hogy imádkozni voltam itt, mire a fickó lelkesen bólogatott, hogy az nagyon jó, és hogy van-e kedvem Jézusról beszélgetni.

E ponton már lehetett sejteni, hogy az illető nem a farkamra pályázik, úgyhogy kezdtem kiengedni, mindazonáltal kissé pikáns volt, hogy ezek után édes kettesben a templom feletti park, a Mechwart liget fás-bokros részei felé vettük az irányt. Ott végül egy padra leülve órákon át beszélgettünk, és megtudtam, mi az a karizmatikus megújulás a kereszténységen belül, átéltem, hogy milyen az, amikor valaki személyesen imádkozik értem, kézrátétellel, és eközben, úgymond, nyelveken beszél (a külső megfigyelő azt hallaná: halandzsázik). Aztán én is elkezdtem fennhangon imádkozni, amit soha korábban nem csináltam – ehhez egy hatalmas belső gátnak kellett átszakadnia; dőltek belőlem a korábban soha ki nem mondott szavak és mondatok (gondosan kikerülve a szexualitás témáját, mert az nyilvánvalóan nem illett a helyzet szentségéhez).

Az egész beszélgetésnek volt valami rettenetesen fülledt légköre: egy tavaszi éjszakán titkos beavatást nyertem valamibe egy éjszakai parkban, olyan körülmények között, amilyen körülmények között akár valami másba is beavatást nyerhettem volna ugyanott, hasonló szerepleosztásban.

A szexualitásba való beavatásom ettől kezdve még három, a melegvilágba történő betagozódásom jó négy és fél évet váratott magára.

A köztes idő első felét mindenestől Jézusnak, az egyháznak, a teológiának, a karizmatikus mozgalomnak és az evangelizációnak (magyarul: térítésnek) szenteltem. Az ezen időszakban írt naplóim hemzsegnek a „Dicsőség neked, Uram”, az „Alleluja!”, és a „Szűzanyám, add, hogy ő is (szinte mindegy, hogy ki, bárki, aki az utamba tévedt) megtérjen és befogadja a Szentlelket!” jellegű mondatoktól. Büszke és öntudatos hordozója voltam a beavatottságnak, megdöbbentő intenzitással sajátítottam el a különböző teológiai stúdiumok anyagát és gondolkodásmódját – valamint ijesztő gyorsasággal azonosultam azzal a gondolattal, amely szerint a világban titokzatosan hálót szövő New Age mozgalom aljas és veszélyes eszközökkel tör előre, azon céllal, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és Lucifert ültesse a világ trónjára.

Egyszerre volt hát jelen bennem az Isten iránti lobogó, szenvedélyes szeretet, a napról napra gyarapodó teológiai tudás, az afeletti öröm, hogy végre tartozom valahová (ugyanis betagozódtam a katolikus karizmatikus megújulás közösségeibe), és estem áldozatául egy olyan gondolatrendszernek, amit mai tudásommal csak paranoid téveseszme-rendszernek, köznapibb szóval összeesküvés-elméletnek tudok minősíteni.

A szexualitás ebbe a csomagba nem fért bele.

Jó barátaim lettek, köztük Gyuri, az a srác, aki a templom előtt szedett föl; összejártunk imádkozni, énekelni, már én is nyelveken szóltam ima közben, és utcán szólítottunk le embereket, hogy Jézusról beszéljünk nekik.

A szexualitás gondolata 1991-ben, a szemináriumban kezdett visszaszivárogni az életemben, és amikor 1992 tavaszán először éreztem meg, hogy milyen egy másik férfi ölelése, akkor az előző években felépült rendszernek darabokra kellett volna robbannia.

Nem robbant, csak épp megreszketett, alapjainál fogva. A korábbi beállítódásomat (miszerint én – mint karizmatikusan megújult keresztény – alapvetően OK vagyok, a meg nem újult keresztények – a nem hívőkről nem is beszélve – nem OK-k, de imádkozunk értük), amit a tranzakcióanalízis műszavával paranoid életpozíciónak neveznek, felváltotta a mardosó bűntudat és a depresszív életpozíció: egy rohadt, kárhozatra méltó, Jézus szeretetével hálatlanul visszaélő buzi vagyok, és rajtam kívül mindenki más (akinek a gondolatatit nem a saját és mások farka tölti ki) tökéletes, magasan fejlett személyiség – vagyis jószerével szent.

Hogy ez az OK–+ életpozíció hogy hozta magával azon döntésemet, hogy félbehagyom a szemináriumot és a teológiát, hogy sodort bele három öngyilkossági kísérletbe, hogy kerültem aztán pszichiátriára, ahol négy és fél hónapot töltöttem, az szinte részletkérdés. A közösségem – és általában a keresztény testvérek – felé egy idő után nem tudtam mit hazudni az egyre rosszabb állapotomról, és szép lassan mindenki megtudta, hogy a Birtalan Balázs buzi. Voltak, akik jobban szerettek és tiszteltek annál, hogy emiatt bármiben is megváltozzék az attitűdjük; a kórházban nagyon sok látogatóm volt, részint a kisközösségem tagjai közül, amiért máig nem tudok elég hálás lenni.

Mások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:

– Pont most, amikor az Úr ilyen sok megtérőt ad, a gyónók csak úgy állnak sorba, és akkora szükség lenne papokra?

Ennyi. Az első önpusztító kísérletem hírére egy ízben telefonon beszélt apámmal másfél percet, amúgy végig nem adta jelét az iránti érdeklődésének, hogy élek-e vagy halok, és hol tartok a magam lelki fejlődésében. Gyuri ugyanez a kategória volt, pepitában.

A magam lelki fejlődése több fázison ment át. A totális el nem fogadás időszakában pszichológusok és pszichiáterek sokaságát jártam végig, hogy kezeljenek ki a homoszexualitásomból, amit nyilvánvalóan betegségnek tekintettem – mi másnak tekintettem volna?

Hogy mi másnak? Természetesen bűnnek, emellett a sátán munkájának, démoni megszállottságnak. Hosszú órákon, napokon, heteken és hónapokon át imádkoztam, böjtöltem, kértem a testvérek imáját, és egy ízben ördögűzésnek is alávetettem magam, az akkori karizmatikus sztárpap, Marik Tamás atya keze által. Tudtam magamról, hogy én teljes szívvel Jézust akarom szolgálni, és azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljak meg ettől a borzalomtól.

Aztán – ennek is megvan a külön története – teológiai és pszichológiai tudásom legjavának mélyére ásva apránként elkezdtem összerakni azt a felismerést, amely szerint az egyházban jelen lévő homoszexualitás-ellenesség a teológia érvényes eszközeivel nem vezethető le a Bibliából, illetve általában abból, amit a keresztények isteni kinyilatkoztatásnak neveznek. E felismerés először csak egy rövid írást és sok beszélgetést eredményezett, majd ebből jött létre Magyarországon először a keresztény–meleg mozgalom.

1993 őszén alapítottam a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösséget, 1996 nyarán egy barátommal az aztán tíz évig prosperáló Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvem, 2004-ben pedig, az Öt Kenyér saját kiadásában, a „Válaszd az életet” – Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez című tanulmányom. Utóbbiban a „keresztyén” szó nem elírás: a szöveg (amely a Halállal lakoljanak? erősen feljavított – megkurtított és kibővített – verziója) eredetileg a Magyarországi Református Egyház zsinata számára íródott. Mindeközben általában, a kereszténységtől függetlenül is szerepet vállaltam a hazai melegmozgalomban: évekig voltam a Mások magazin munkatársa, 1997-ben egyik kezdeményezője voltam az első budapesti melegfelvonulásnak, részt vettem különböző jogi és politikai akciókban, illetve bekapcsolódtam egy melegeknek és hozzátartozóiknak segítő telefonos szolgálat munkájába.

Előreszaladtam az időben. Egyelőre 1993 nyara van, februári beköltözésem után épp elhagyom a kórházat, és gyenge lábakkal ugyan, de próbálok visszakapaszkodni az életbe. Azt, hogy a halál helyett inkább az életben maradást választom, beleértve saját szexuális orientációm elfogadását is, amit – immár, komoly belső munka után – nem bűnek tekintek, hanem adottságnak, amellyel meg kell tanulnom együtt élni, nem titkoltam el barátaim elől.

És ekkor jön egy telefon Istvántól, a kisközösségünk közvetlen vezetőjétől, aki elmondja: Katona atya szokása ellenére megjelent a legutóbbi közösségi találkozón, és őt, Istvánt, aki túl megértő volt velem, túl baráti kapcsolatot ápolt velem, leváltotta a közösség vezetéséről, rólam pedig eldöntötte, hogy „a közösség érdekében és Balázs érdekében is jobb lenne, ha Balázs eltekintene a közösségi alkalmak látogatásától”. Magyarul ki vagyok rúgva a picsába. Az, hogy bolond valaki, hogy öngyilkos akar lenni a buziságával, az rendben. Az, hogy élni akar, nem szemen köpve önmagát – na, az már elfogadhatatlan. És mindezt telefonon, mandinerről, és, ismétlem, mindenféle személyes találkozás, kérdés, beszélgetés nélkül.

Úgyhogy az épp megszilárdulni kezdő talaj maradékát keresztény testvéreim kihúzták a lábam alól. Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy további több mint tíz évig katolikusnak mondtam magam. És annak, hogy ezt az identitásomat feladtam, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, semmi (vagy majdnem semmi) köze az egyháznak a homoszexualitáshoz való viszonyához. Az pedig, hogy 2009-ben eljutottam annak kimondásáig, hogy „nem vagyok keresztény”, ettől teljesen független vonalon zajlott, s ezért itt most nem is vesztegetek rá több szót.

Gyurival, aki negyedszázaddal ezelőtt egy tavaszi éjszakán a parkba csábított – és aki a karizmatikus megújulás berkeiben kifejezetten értelmiséginek számított –, több mint húsz éve találkoztam utoljára. A melegségemről tán soha nem beszéltem vele; nyilvánvalóan eljutott hozzá a hír, de nem érezte magát megszólítva, hogy bármi módon kapcsolódjék hozzám e tekintetben. A Facebookon láttam, hogy él, hogy jelen van, hogy családja van, de amikor beleszaladtam egy evolúciószkeptikus bejegyzésébe, úgy gondoltam, csak magammal szúrnék ki, ha ismerősnek jelölném. Egy hete azonban egy link elvezetett az oldalára, ahol is azt láttam, hogy kifejezetten homofób, gyűlöletkeltő, féligazságokkal operáló szövegeket és képeket oszt meg, feltűnő szorgalommal, amelyek a régi összeesküvés-elmélet kottájára íródtak: a sátán meg akarja semmisíteni az egyházat, aktuálisan a buzikat eszközül használva erre.

Néhány éles pengeváltás után jóleső volt látni, hogy elővette az úriember mivoltát, és belátta, hogy olyasmiben nyilvánult meg magabiztosan, amihez nem ért, és ezért meg is követett. Én ennek örültem, és fölajánlottam neki, hogy amennyiben a benne rajzó kijelentő, felkiáltó és felszólító mondatok mellett esetleg kérdő mondatokra is bukkan, szívesen állok rendelkezésére, akár személyes történetekkel, akár az általa kárhoztatott Gay Pride jelenségét tágabb szociális-történeti kontextusba helyezve.

Ő válaszában nem írta, hogy élne a felajánlásommal, ellenben ő maga azt ajánlotta fel, hogy bemutat egy olyan férfinak, aki korábban meleg volt, de akit az Úr csodálatos gyógyító ereje megszabadított, és ma négygyerekes, heteró családapa.

Ezen a ponton körülbelül egy tucat válasz kezdett hemzsegni a fejemben, és egy nap töprengés után le is írtam neki, szép sorjában (azaz nagyjából összevissza), az alábbiak szerint:

1. Miért lenne ez jó akár nekem, akár a páromnak, akivel 14 éve tartozunk egymáshoz?

2. A legjobb szándékot vélelmezve a felajánlásod mögé: tisztában vagy azzal, hogy milyen mélyen sértő és megalázó egy ilyen fölvetés (függetlenül a szexuális orientáció témájától), bárkinek is, aki kapja?

3. Van fogalmad arról, hogy min mentem én keresztül az egyházban a melegségem miatt, még akkor, amikor ugyanazt gondoltam róla, mint te (hogy bűn, hogy betegség, hogy démoni eredetű)?

4. Ha az Úrnak olyan borzasztó nagy gyógyíthatnékja van velem kapcsolatban, akkor kezdhetné a produkciót az áttétes rákommal, aztán beszélhetünk a szexualitásról is.

5. Tudsz arról, hogy az amerikai ex-gay mozgalmak legprominensebbje beszüntette a működését, és bocsánatot kért az évtizedek alatt okozott súlyos mentális károkért, amit emberek tömegében okozott?

6. Ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a szexuális szokásait, marhára nincs szükség az „Úr gyógyító erejére” –- elég hozzá a környezettől való rettegés. A vészkorszakban a zsidók tömeges áttérése mögött, tán nem leplek meg ezzel, nem valami nagy megtérési hullám volt, hanem életben akartak maradni a nyomorultak. Az ex-gay történetek java része ezzel a paradigmával írható le.

7. Fenntartom, amit korábban már jeleztem: keresztények kezéhez rengeteg meleg ember vére tapad. Nem tudunk olyanról, hogy melegek kezéhez keresztények vére tapadna. Nincs egy súlycsoportban az, ha feszületeket hordanak halomba és égetnek el, vagy akár ha valaki nyilvánosan egy feszülettel dugja seggbe magát (igen, lehet: bizonyára történt ilyen a világon, hiszen nagyon sok szélsőséges megnyilvánulás előfordul) – szóval ez nincs egy súlycsoportban azzal, amikor embereket meggyilkolnak, kivégeznek, megmerényelnek, öngyilkosságba kergetnek. Nagyon leegyszerűsítve: az egyikben van halálos áldozat, a másikban nincs. (Hogy ízléstelen? Ezt egy percig nem vitattam.)

8. A fentiek miatt: ahogy II. János Pál elismerte a kereszténység felelősségét a Holokausztban, és bocsánatot kért a Soáért, ugyanúgy tartozik a kereszténység egy bocsánatkéréssel azokért az életellenes bűncselekményekért, amelyeket elkövettek és a mai napig elkövetnek a melegekkel szemben. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az a keresztény, aki megkövette a kétezer évnyi kereszténység alatt elpusztított és megalázott homoszexuálisok tömegét – azzal hajlandó vagyok erkölcsi kérdésekről szóba elegyedni. Aki nem, az a gyilkosok pártján áll – ez ilyen egyszerű.

9. A hivatalos egyház és minden egyes keresztény, aki bármilyen nyilvános megszólalásban akár csak utalás szintjén is összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a szexuális erőszakkal, a közszeméremsértéssel vagy bármi olyannal, amivel riogatni lehet az embereket, az – ha van Isten – felelni fog a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” parancs megsértéséért.

10. Még folytathatnám, köteteken keresztül. Talán csak egyvalami: Gyuri, te komolyan azt gondolod, hogy a homoszexualitás kérdésében tudsz nekem bármi újat mondani, akár erkölcsi, akár pszichológiai, akár tudományos, akár teológiai vonalon?

Gyuri mindezekből a 10. pontra válaszolt: nem, nem tud újat mondani, és be is szünteti a vitát. Én még fortyogtam magamban egy darabig, negyedszázados sebek szakadtak fel bennem, régi idők magára hagyottságának, megalázottságának emlékével küszködtem napokig, míg nem arra jutottam, hogy nem vagyok köteles a világ minden rosszindulatú őrültjének minden rosszindulatú őrültségét magamra venni, pláne kezelni. Gyuri oldalát letiltottam, mert nem szeretném, ha az általam írottakon csámcsogna, az egész fenti történetet pedig megírtam most.

Ezzel adózom a mai Budapest Pride-nak.

Címkék: 5K, Életkor, Emlék, Halál, Kisebbség, Melegség, Politika, Pszicho, Szomatik, Ünnep, Vallás

Eddig 22 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Varázsvers

Mágia megyek az ősz felé fordul a helyzet rövidülő erekciók hosszabbodó versek megyek mert menni kell nem nézhetek hátra de ez itt egy rövid vers hátha

Címkék: Agymenés, Életkor, Szomatik, Vers

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Lett hozzá mese – avagy végre őszintén a rákról

„Unalmas, semmilyen. Nincs hozzá mese” – írtam bő egy éve születésnapom alkalmából a 43-as számról. Nos, az élet, a világmindenség meg minden gondoskodott róla, hogy legyen hozzá mese. Májustól szeptemberig titkoltam a nagyobb közönség előtt, de aztán coming outoltam egy júniusban írt verssel, mert rájöttem, hogy semmi rejtegetnivalóm nincs. Nem bűncselekményről vagy szégyenletes perverzióról van szó, csupán egy egyszerű rákról.

2012 nyarán egy hetet feküdtem valami nyavalyával, amire a borzalmas hasgörcsök miatt kihívott ügyeletes orvos azt írta a kórlapra, hogy „vírusos bélgyulladás”. Ez megnyugtató volt: a vírust ki lehet feküdni, lehet diétázni, bélflóra-regeneráló izéket fogyasztani, meg hasonlók. A felépülésem után hetekig nem is volt semmi gond, mígnem újra elkapott a hasgörcs. Aztán egy-két hét múlva megint. Aránylag rendszeressé vált, hogy egy-másfél napra ledönt a lábamról a fájdalom, minekutána nemcsak a pocim sajgott „egy kicsit”, hanem annyira elgyengültem a kínlódástól, hogy alig álltam a lábamon. Nem is álltam: feküdtem, és volt, hogy az utolsó pillanatban mondtam le a klienseket. Egy ízben félbe is kellett szakítani egy terápiás ülést, mert nem bírtam tovább a fájdalmat.

Ősszel szóltam a háziorvosnak, hogy hát izé. Írt fel béltisztító gyógyszert, ami nem használt ugyan, de legalább nem is olcsó. Aztán ezt a kört lefutottuk még egyszer vagy kétszer, mígnem február első napjaiban végre megkaptam a beutalót a gasztroenterológiára. Át is slattyogtam a kórházba, hogy kérjek időpontot. Nem vizsgálatra – csupán első megbeszélésre. Először májusra akartak adni, de aztán szomorú kiskutyaszemekkel néztem a nővérre. Ő ugyan elsőre azt mondta, hogy nem tud mit csinálni, mert a háziorvos semmi olyasmit nem írt, hogy sürgős volna a dolog, de győzött a kiskutyaszem, és március végére kaptam időpontot.

El is érkezett a nap. A doktornőnek elsoroltam a tüneteimet, ő pedig annak rendje s módja szerint előírta a gyomortükrözést, a hasi ultrahangot és a vastagbéltükrözést. Történetesen az első két vizsgálatot meg is verseltem. Fordított szereposztás címen írtam meg a gyomortükrözéses élményeimet, a hasi ultrahang után pedig a frappáns című Hasi ultrahang után született. Utóbbi utolsó sora már meglehetősen spoileresre sikerült, bár ezt akkor még nem tudtam: „Ne ölj még meg, öt centi bél!”

Az ultrahang által kimutatott 5 cm-es bélfal-vastagodás a vastagbél leszálló ágában ugyan akármi is lehetett, mindenesetre nem örültem neki. Őszintén szólva legfeljebb vastagbélgyulladásra tippeltem, de hát az sem igazán buli. Ám az elsőfokú ítéletre egy hetet még várnom kellett.

Május 6-án dugtak seggbe az e célra rendszeresített instrumentummal. Sokra nem emlékszem, ugyanis – kérésemre – mélyaltatásban zajlott a vizsgálat. Aztán magamhoz tértem egy kórteremben. Az orvosnő berobogott, és futtában közölte, hogy nem tudták teljesen végigtolni a belemen a műszert, mert úgy fél méter után elakadt egy szövetszaporulatban. Igen, mondta aggódó kérdésünkre (Tomi ott volt mellettem), daganatról van szó. Ja, és hogyne: szinte biztos, hogy rosszindulatú. Magyarul rák. Úgyhogy majd műteni kell – tessék, itt a beutaló a CT-re, és másfél hét múlva menjek vissza a szövettani eredményéért.

Na, ez az a másfél hét, amit nem kívánok senkinek.

Az, hogy „rák”, borzasztó tág fogalom. Másfél hét alatt az ember mindent megtudhat róla az internetről, amiről azt remélte, hogy soha nem lesz rá szüksége, és amiről utóbb be is bizonyosodik, hogy jobb róla nem tudni. Egymásra tromfoló és egymásnak ellentmondó – egyenként halálbiztos – információk, tapasztalatok, „nagynénémmel az történt, hogy...” jellegű történetek ezerszámra. Ha érintettként mindezt elolvasod, szíved szerint azonnal megrendelnél egy nagyobbfajta hadsereg tízévi ellátására elegendő csodaszert, amitől egész biztos, hogy meggyógyulsz, plusz valami akciós koporsót, hiszen világos, hogy a napjaid meg vannak számlálva...

Sírás; A, B és C forgatókönyvek felvázolása; még sírás; titkolózás; megosztás a kiválasztottakkal; szembesülés azzal, hogy vajmi kevés ember az, akitől valódi empátiát lehet kapni (jó tanácsot persze annál többet), aztán még sírás, és persze Xanax meg altató, hogy viselhető legyen mind a nappal, mind az éjszaka.

Másfél hét múlva a szövettani és a CT által jogerőre emelt ítélet kimondta: vastagbélrák. Aznap megkaptam az időpontot a sebészhez, aki – szerencsémre – egy nagyon jó nevű szakember, és akit teljesen más vonalon amúgy is ajánlottak. Merthogy, el ne felejtsem, világos volt, hogy ezt a dögöt ki kell onnan szedni, mielőtt elevenen felfalna.

...Ahhoz képest, hogy az első, tavaly nyári hasgörcstől mintegy tíz hónap telt el a diagnózisig, ettől kezdve aránylag felgyorsultak az események. Május 6-án találták meg bennem az állatkát, és május 29-én már ki is kapták onnan egy rutinműtéttel, amely „maximum másfél óra lehet” – ezt a tanár úr személyesen mondta nekem.

Nettó három és fél, bruttó öt óra lett belőle. Kiszedtek egy jókora férfiökölnyi daganatot a szigmabélből, valamint megkurtítottak 40 centi vastagbéllel. A hasamon most egy 31 cm hosszú heg van – de legalább a sztómát megúsztam. Magyarul: a belemet nem kellett kivarrni, sem véglegesen, sem ideiglenesen. Ezt persze előre nem lehetett tudni, mint ahogy azt sem, hogy sikerül-e annak rendje s módja szerint eltávolítani a daganatot.

„Kivették? Nincs sztóma? Biztos, hogy kivették? Orvos mondta? Tényleg nincs sztóma?” – az altatásból ébredve, félbódult állapotban ezeket a kérdéseket kb. ötvenszer tettem fel tíz perc leforgása alatt. A félbódult állapot még négy napig tartott: addig adagolták a gerincembe vezetett csövön át a morfiumot, hogy egyáltalán el tudjam viselni azt a tényt, hogy élek.

El tudtam, de nem volt könnyű. Szuperhősként ünnepeltem magam, amikor először tudtam az oldalamra fordulni; arról nem is szólva, amikor önállóan meg tudtam tenni az ágy mentén másfél lépést. Ezt még úgy, hogy lógott az orromból a gyomorszonda, a pöcsömből a katéter, az oldalamból meg a drain-cső. Aztán jött az, amit korábban tőlem fényévnyi távolságra lévő emberektől láttam: a ruha alól kilógó véres zacskóval jártam a folyosót, tolva magam előtt az infúziós állványt. A közhelyes „ez csak mással történhet meg” sablon minősített esete – epic fail.

Nyolc nap után engedtek haza, rá bő egy hétre szedték ki a varratokat. Június 18-án már dolgoztam, és dolgozom azóta is teljes gőzzel. Nagy dilemma volt, hogy a klienseimnek elmondjam-e, miért estem ki a munkából csaknem egy hónapra. Azt a tanácsot kaptam, hogy ne mondjam el: az emberek félnek a ráktól, és egyébként is: ki akarna egy olyan terapeutával dolgozni, aki saját maga nem tudott kikerülni egy daganatot?

Nem fogadtam meg a tanácsot: a kongruenciát választottam, és elmondtam. Bevállalva: ha valaki emiatt akar kiszállni a közös munkából, ám tegye. Senki nem szállt ki.

Időközben megtörtént a tetemre hívás: megjelentem a sok főt számláló onkológiai bizottság előtt, amely nem tudta nélkülözni a nőgyógyász szakorvost sem; a bizottsági véleményen az ő aláírása is ott díszeleg. Az ítélet: adjuváns kemoterápia, ami azt jelenti, hogy a műtétet követően adják, biztos, ami biztos: azért, hogy megakadályozzák az áttétek kialakulását. A protokoll 12 alkalmat jelent, kéthetes időközökben, alkalmanként egy komplett hétvége, péntek reggeltől vasárnap délelőttig. Az első két alkalmat még bentlakással abszolváltam, a harmadikat már úgy, hogy hazajöhettem, a nyakamban hordott pumpából a karomba kötött slaggal, amiből előírásszerűen baromi lassan csöpög belém a méreg. Merthogy a kemoterápia nem orvosság, hanem méreg: az a feladata, hogy kinyírja a gyorsan osztódó sejteket – mint például a rákos sejteket. Meg ami még adódik a szervezetben.

Szerencsémre az a protokoll, amit én kapok, aránylag irgalmas mellékhatások tekintetében: megvan a hajam, hányinger alig van, és ha van is, kapok rá külön gyógyszert. A karom mondjuk ronda a kezelés után még jó ideig, mert a méreg kinyírja a vénákat. Nagy cucc. Kedves tőlem, hogy egyáltalán élek. A daganat jó ideje nőtt bennem, és meglehetősen rusnya stádiumban volt már.

Ezzel együtt a kontrollvizsgálatok szerint sem áttét, sem kiújulás nem áll fönn. A kemó a tervek szerint december közepéig tart. Azt, hogy meggyógyultam, elvileg a diagnózis után öt évvel lehet kijelenteni. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy nem ebben a betegségben fogok meghalni. (Ha ez ügyben újratervezés történne, időben szólok.)

Elébe menve a kérdéseknek: köszönöm, jól vagyok. Tényleg. Kicsit tán fáradékonyabb – ennyi még belefér a ronda kar mellé. De amúgy élek és virulok. A bevitt disznómennyiséget csökkentettem, a bevitt tömény szesz mennyiségét pedig átmenetileg nullára redukáltam. Orvosi javaslatra ugyanezen mennyiséget szedek a mindenféle csodaszerekből is: nullát. Na jó: a Béres-cseppet azért tolom naponta kétszer. Valamint szúrom magam mindennap a véralvadásgátlóval. Egyrészt, hogy elejét vegyük a trombózisnak, másrészt ez a cucc állítólag jó az áttétképződés gátlására. Úgyhogy az eredetileg a műtét után három hétig előirányzott injekció eltart a kezelés végéig.

Ahogy jeleztem: a gyógyulás kikiáltásával várok még jó négy és fél évet. Azonban ezúton közlöm, hogy nem vagyok rákos. Voltam, de kivették, és nem vagyok. Jelenleg tehát egészségesnek mondhatom – és mondom – magam, leszámítva az épp múlófélben lévő náthámat. Jobbulást tehát ne kívánjon senki – nincs miért. Legfeljebb tartósan jó egészséget: ez valódi jó kívánság, és mindenkinek mindenkor adekvát.

És persze újra elkezdtem terápiába járni, mert úgy gondolom, hogy a daganatnövesztés nem okvetlenül a legjobb megküzdési stratégia az életből ránk zúduló nehézségekre. Úgy hiszem, tudok ennél jobbat is – de azért e téren elkél a segítség.

Lett tehát mese a 43-as számhoz. Holnap pedig, a 44. születésnapomon épp folyamatban lesz a kezelés – szám szerint a nyolcadik a tizenkettőből. Sajnálatos személyiségvonásom, hogy a „44”-ről nem tudok nem 1944-re és a holokausztra asszociálni. Ez van. A kormány jelenleg többek között azon fáradozik, hogy visszaállítsa a Kossuth tér 44-es arculatát. Ennek jegyében József Attilát leköltöztették a Duna-partra, egész közel a Cipők emlékművéhez. Őszintén remélem, hogy az én 44-es arculatom ennél szebb, jobb és emberibb lesz.

Dolgozom rajta.

Címkék: Életkor, Pszicho, Szomatik

Eddig 19 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Na, csak megértem...

...hogy ez itt aktuális legyen. Persze ez is elmúlik.

És újra igazolódni látom az évek óta érvényes maximámat: Annyi ismerőst tarts csak a Facebookon, hogy a születésnapi köszöntéseket mindenkinek személyesen tudd megköszönni!

Én tán épp a határon vagyok, de még belül, szerencsére. De ez itt most egy összevont köszönet mindenkinek. :)

Címkék: Életkor, Ünnep

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Gondosan ellenőrizve

Hosszú-hosszú ideig senki se szólt.
Szeme sarkából Foochg láthatta a várakozástól feszült arcok tengerét odakünn a téren.
    – Minket most meglincselnek, ugye? – suttogta.
    – Nehéz hivatal – jegyezte meg Bölcs Elme szelíden.
    – Negyvenkettő! – ordította Loonkawl. – Ez minden, amit hét és fél millió év alatt kiagyaltál?
    – Viszont gondosan ellenőriztem – mondta a komputer –, és egész egyértelműen ez a Válasz. Hogy őszinte legyek, a probléma szerintem abban rejlik, hogy magatok sem tudjátok, mi a kérdés.

(Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak)

---

Ezt a verset Apa írta, a versben jelezett alkalomból. Én ma csupán idézem.

Keserű versutánzat József úr! Szólíthatnám öcsémnek! Ma lettem negyvenkét éves. Eladnám én is, hogyha vennék. Acsarkodik felém a nemlét. Szárnyamon penész, sár, por. Dadogok valami jobb világról... Húsomat zabálja föl az ének. Hullnak, hullnak a Szárszószépek,           az ám,           Hazám!

Megosztás

Címkék: Életkor, Könyv, Vers, Világ+ember

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Ajándék

Az alábbi verset Jgy-től kaptam születésnapomra. És jóllehet nagyon örültem neki, és meg voltam hatva, a többrendbeli kapkodászatban és egyebészetben elmaradt, hogy itt – az ő engedélyével – közreadjam. Eddig.

Születésnapunkra Sok óra száll. Lejárnak mind a kölcsönök. Még öt-hat év, és zsírmalacként szörcsögök. A sejtjeim, miként dühös kis hörcsögök, Fellázadtak. Az ajtócsengő fölcsörög: Vendég jött. „Akkor hát igyunk. No, tölts, köcsög!„ Milyen vendég?! Ki fél s mitől? A bölcs röhög. S te jössz a negyveneddel, merthogy... ördögöt! Hát Isten éltessen, te drága, zöld kölyök!

Címkék: Életkor, Kapcsolatok, Kopipészt, Ünnep, Vers

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Fiatal-e vagy?

Egyik kedvenc idézetemet parafrazeálva: Ebben a korban József Attila már nyolc éve halott volt.

Az idézet eredetijében emlékezetem szerint Mozart szerepel, és ezzel a főmondattal indul: „Elkeserítő arra gondolni, hogy...”

Nekem nem áll szándékomban elkeseredni, de felmérni valóm van bőven. „Közeledve a negyvenedik évhez, a számadások idejét élem” – írta apám akkor, amikor közeledett a negyvenedik évhez.

Nem áll szándékomban a mai napon nagy létösszegzést rendezni (hiszen egyebet se csinálok a blogomban). Csak a címben föltett kérdésre keresem a választ, a transzgenerációs transzmisszió jegyében, két szempont alapján.

Amikor apámnak nyegyvenéves korában megjelent az első könyve, ún. fiatal költőnek számított. Eszerint ma én is fiatal vagyok.

Ha viszont végiggondolom azt, hogy ma a környezetemben élők közül hányan vannak, akik minden további magyarázat nélkül megértik és tudják, hogy valaki annak idején miért számíthatott negyvenévesen fiatal költőnek – na, akkor azt hiszem, alaposan elrepült a fejem fölött az idő nikkelfoga.

– Szép kerek – hallom ma sokaktól. Én meg lenézek a hasamra, és megállapítom: így igaz.

Címkék: Apa, Életkor, Súlyos, Ünnep

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
El ne kiabáljam, de..

Részeredmény a versenypálya feltűnően hosszú a maga bő 924 millió kilométerével ilyen távon a jó öreg 49-es esélytelen lenne a reggeli csúcsban ám ezen időpróbálta némiképp lestrapált járműre felkéredzkedve tűrhető részidővel immár a negyvenedik körnél tartok

Címkék: Életkor, Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
2 + 1 + 1

Két mai:
Az aktuális miniszterelnök-jelölt: Gordonka (csel-ló).
És akik rábólintottak: Bajnai majmai.

Meg még egy, sajátélmény:
Hogyan fiatalodjunk egy hét alatt tíz évet? – Növesszünk hat nap alatt ronda deres szakállat, amely tíz évet öregít. Először ijedjünk meg önmagunktól a tükörben, aztán mindinkább törődjünk bele, hogy ez van, nincs mit tenni. Majd a hetedik napon borotválkozzunk meg.

Meg még egy, ami nem vicces, de fontos: anyám ma lenne 65 éves.

Címkék: Agymenés, Életkor, Kapcsolatok, Politika, Pszicho

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Falatkák villásreggelire

Kaptam reggel SMS-ben egy dicsérő visszajelzést a tegnapi posztomra, a következő záradékkal: „Az a legaggasztóbb, hogy ezek az emberoidák valszeg a gazdasági ügyekben is hasonlóan alaposak, és így törvényhoznak.”

Hát igen. Az alaposság témájában eszembe jutott egy epizód a Tom és Jerry Semjén és én c. folytatásos burleszkből. Azon a bizonyos három évvel ezelőtti beszélgetésen adtam neki egy-egy példányt a Halállal lakoljanak?, ill. a „Válaszd az életet!” c. könyveimből. (Aki nem ismeri, és lusta klikkelni: mindkettő teológiai reflexió a homoszexualitás témájára.)Dedikáltam is őket, valami olyasmi tartalommal, hogy tisztelettel, meg hogy kellemesen csalódva stb. Köszönte szépen, örült nekik, mondta, hogy elolvassa őket, nagyon is kíváncsi rájuk, és szívesen elmondja majd teológiai véleményét.

Amikor legközelebb találkoztunk (az az ominózus nyolcszemközti meeting, a szivárványszínű-keresztes sarokban Berci és én, a pirosfehérzöld-turulos sarokban Semjén és Lukács), miközben helyet foglaltunk az asztal körül, Semjén megemlítette, hogy áttanulmányozta mind a két könyvet, és szép meg jó meg érdekes, blablabla – csak az volt számára furcsa, mondta, hogy a másodikban olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan protestáns a szóhsználatom: „,keresztyén” meg „úrvacsora” meg „kijelentés”... És nem érti, miért.

Elárultam neki a nagy titkot: azért protestáns a szóhasználat, mert protestáns volt a célközönség. Ugyanakkor a beszélgetés e kezdeti pontján már némi csalódottságot éreztem. A könyv célját ugyanis egyáltalán nem valami apróbetűs lábjegyzetbe rejtettem. A könyv legelső mondata a következő: „Jelen dolgozatot azért állítottuk össze, mert tudomásunkra jutott, hogy a Magyarországi Református Egyház 2004. év tavaszán ülésező zsinata – a hazai történelmi egyházak közül elsőként – napirendjére tűzte a homoszexualitás problémáját, és döntést szándékozik hozni arra nézve, hogy a református egyház a jövőben milyen stratégiát kövessen e kérdést illetően.”

Úgy gondolom, különösebb absztrakciós képesség nem szükséges ahhoz, hogy ebből az ember egyedül is megfejtse a rejtvényt: ugyan, vajon mitől protestáns a szóhasználat? Nem, nem absztrakciós képesség kell hozzá, hanem minimális odafigyelés.

---

Ugyancsak ma reggel kaptam egy e-mailt, benne egy mondat, azzal, hogy „ha tetszik, vedd ajándékul, szabad felhasználásra”. Tetszik a mondat, ezennel közreadom: „Biztos tudomásom van titkos társaságokról, melyek időről időre összegyűlnek, és összeesküvés-elméleteket gyártanak.”

---

Jöttem befele a villamospótlóval, olvastam (két és feledik ízben) a Harry Potter 7. kötetét, de közben fél szemmel és füllel figyeltem, mi zajlik körülöttem. Megütötte a figyelmemet, hogy egy aranyos, ősz hajú néni (olyan John Anderson-feelinges), akinek már valószínűleg több a szeme, mint a foga, miközben épp lesegítik a buszról, kedvesen és némileg pöszén mond köszönetet. Nem tudott nem eszembe jutni a régi vicc:

Az öreg Piták bácsi fölszáll a falusi buszra, és – gyönge szemére való tekintettel – megkéri az őt régről ismerő sofőrt, szóljon majd neki, hol kell leszállnia. Mennek, mennek, és egy idő után a sofőr hátra szól a válla felett:
   – Öreg Piták, leszállás! – Mire az első sorban két öregasszony feláll:
   – Kötönjük tépen!

---

A metróval úgy a Forgách utca táján járhattunk, amikor azt a részt olvastam a könyv vége felé, hogy Harry elindul a Tiltott Rengetegbe. Aki ismeri, tudja, mire gondolok. És kvázi kívülről figyeltem magam: nahát, milyen érdekes a dolog; abszolút kétesélyes: vagy simán elbőgöm magam itt a metróban, a munkahelyemre menet, közel negyvenévesen, körülöttem egy csomó emberrel – vagy nem. Na, vajon mi lesz? Tényleg: mi történne, ha elbőgném magam?

Természetesen nem történt semmi; nyeltem egyet-kettőt. De a kérdés megmaradt: Mi történne? Valószínűleg semmi az égvilágon. Hülyén érezném magam, és végtelenül zavarban lennék. A körülöttem állók szintén zavarban lennének, és hülyén éreznék magukat. Ennyi.

Az a helyzet – gondoltam tovább, miközben a Városkapunál leszálltam – hogy egy olyan világban vágyom élni, ahol egy közel negyvenéves férfi akár munkába menet a metrón, akár máshol megengedheti magának, hogy sírjon, ha sírásra érez késztetést. Abban a tudatban, hogy ettől se neki, sem a környezetének nem kell zavarba jönnie és hülyének éreznie magát.

Kevés dologra mondom az utóbbi időben, hogy biztos vagyok benne, de meggyőződésem, hogy egy ilyen világban sokkal kisebb lenne a szív- és érrendszeri, ill. a daganatos megbetegedések aránya. A háborúról és a családon belüli erőszakról nem is szólva.

---

Aztán beértem a munkahelyemre. Most itt vagyok; gyorsan megírtam ezt a posztot. És nekiállok dolgozni: várnak a közjegyzői okiratok: a személytelenség, a kiszolgáltatottság és az intézményesített bizalmatlanság manifesztumai.
 

Címkék: Életkor, Emlék, Felmutatható, Humor, Kapcsolatok, Könyv, Melegség, Politika, Pszicho, Sztori, Világ+ember

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Köszönöm...

...mindenkinek, egyénileg is, külön is! Szülinapilag is, jobbulásilag is. Az elsőről még nem tudok nyilatkozni, mert az éjfélig eltart, dicsérni pedig, ugye, nyugtával... a második vonatkozásában annyi, hogy lázam már nincs, ellenben gyönge vagyok, mint a német kávé.

Ennek értelmében megyek is vissza az ágyba; már ennyiért is ki fogok kapni!

És még egyszer: köszönöm szépen! :,-)




PS.: Napok óta próbálok valami frappáns asszociációt összeszedni ahhoz, hogy „38” – de soha nem jutok tovább a Smith and Wesson revolvernél. Ennél csak az gázabb, amikor a születélsi évemre (69) próbálok asszociálni...

 

Címkék: Agymenés, Életkor, Kapcsolatok, Szomatik

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
Fokoló

Úgy terveztem, hogy a héten csupán a 38-at fogom elérni – azt is csak holnapután.

Ehhez képest ma délelőtt már a 39-et is elértem.

Továbbá fejfájás, hányás, hidegrázás.

Ez van. Én meg itthon, a héten. Jobbára paplan alatt vacogva.

Címkék: Életkor, Szomatik

Eddig 6 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
+18

Ez van beírva a mai naphoz a naptárba. Tomi ránézett pár napja, és kérdezte, ki halt meg 18 éve. Mondtam, senki: azt jelenti a jel, hogy ma 18 éve keresztelkedtem meg.

Elég furcsa dolog belegondolni ebbe. Mind gyakrabban szembesülök olyasmivel, hogy ez és ez a beszélgetés, az és az az esemény stb. mennyi idővel ezelőtt történt: negyedszázada, három évtizede, egy nagykorúvá válásnyi idővel ezelőtt... Ez röviden összefoglalva úgy hangoznék: öregszem. De ez így olyan snassz... Vagy épp ez volna a lényeg...?

Amit a múltkor írtam, hogy listába kéne szednem, mi mindenben változott a véleményem a Halállal lakoljanak? megjelenése óta, az azóta is foglalkoztat. Az elmúlt egy-másfél hét egyik legmeghatározóbb élménye egy levelezés, amely még mindig folyamatban van. Úgy alakult, hogy a Wikipédián összeakadtam valakivel, akivel egy másik fórumon többször is véresen egymás torkának estünk (nyilván a többi fórumozó gyönyörűségére). Itt meg úgy jött ki a lépés, hogy az adott témában véletlenül egy oldalon álltunk, és fölvetődött, hogy esetleg meg lehetne kísérelni tisztázni az évek óta tartó konfliktusokat. Nem feltétlenül az egyetértésre jutás szándékával, csak legalább megérteni, hogy mit is akar a másik. Ahogy Dávid fogalmazott egyszer egy konfliktusunkban: eljutni oda, hogy egyetértsünk abban, mi is az, amiben nem értünk egyet.

A levelezés nálam azt jelenti, hogy képes vagyok huszoniksz oldalnyi borzadmányokat gyártani, és hajnali 4-kor lefeküdni (hét közben). De ahogy a konkrét témáktól apránként átlibegtünk az általánosak felé, egyre több olyan területre tévedtem gondolatban, ahol a világnézetem alapjai vannak érintve. Rájöttem arra, hogy elemi metafizikai, ismeretelméleti és etikai kérdésekben van véleményem. Ez így leírva meglehetősen banálisnak tűnik, nekem mégis aha-élményt jelentett maga a felismerés folyamata.

Tehát tanulságos számomra ez az egész levélváltás. A vitapartnerem a maga keresetlen módján nem egyszer erőteljesen konfrontál és bírál. Nem könnyű eset. És emlékszem arra, hogy bő egy éve az ilyen esetekben milyen tünetekkel reagáltam: kisebb fajta pánikrohamokkal, fulladással, gyomor- és vesegörcsökkel, álmatlansággal stb. Ismét visszaigazolódni látszik, hogy nem volt kidobott pénz, amit a terápiáért fizettem. A levelezés egy pontján a rossz érzések ismét megjelentek, de felismertem őket, és tudtam velük mit kezdeni, úgy hogy azok ne bénítsanak le, ne tegyenek tönkre.

Persze az még megoldatlan kérdés, hogy ilyenkor, amikor nappal és éjszaka egyfolytában leveleket írok, mi lesz a magánéletemmel. Nem feltétlenül jó, ha a grafomániám miatt Tomi magányosnak érzi magát. Nem tudom, hogy erre van-e valami hatékony eszköz. Talán kéne szereznem egy időnyerőt. Bár állítólag az összes összetört a minisztériumi csatában...

Címkék: Életkor, Kommunikáció, Pszicho, Világ+ember

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

 
37

• A 37 a tizenkettedik prímszám.
  
• A 37 bináris alakja: 100101.
  
• A 37 hexadecimális alakja: 25.
  
• A 37. elem a rubídium (Rb) nevű ezüstfehér alkálifém.
  
• Az ember testhőmérséklete esetében 37 Celsius foktól beszélünk hőemelkedésről.
  
• Kr. e. 37-ben Heródes elfoglalja Jeruzsálemet.
  
• Kr. u. 37-ben trónra lép Caligula, ugyanebben az évben megszületik Josephus Flavius.
  
• 337-ben megkeresztelkedik, majd gyorsan meg is hal Nagy Konstantin császár.
  
• 1037-ben meghal Avicenna.
  
• 1237-ben hazatér Juliánusz barát a tatár veszedelem hírével.
  
• 1337-ben kezdetét veszi a 116 évig tartó százéves háború.
  
• 1437-ben Magyarországon parasztfelkelés tör ki, Angliában megalapítják az Oxfordi Egyetemet.
  
• 1637-ben meghal Pázmány Péter.
  
• 1737-ben meghal Stradivari.
  
• 1837-ben trónra lép Viktória királynő, megnyílik a Pesti Magyar Színház, elindul az Athaeneum c. folyóirat és párbajban meghal Puskin.
  
• 1937-ben megjelenik A hobbit, Szent-Györgyi Albert és Roger Martin du Gard Nobel-díjat kap, XI. Pius pápa a Mit brennender Sorge kezdetű enciklikájában elítéli a faji törvényt, megszületik Wittner Mária, Juhász Gyula és József Attila pedig öngyilkos lesz.
  

[Szpesölszenx: Wikipédia.]

Ezúton is is köszönöm mindenkinek, aki tegnap (vagy előtte) élőben vagy virtuálisan meghúzta a fülemet 37. születésnapom alkalmából. Minden külön értesítés helyett jelzem: nem tudom,hogy sokáig-e, de egyelőre Isten éltet.

Címkék: Életkor

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---