Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz: „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Birtalan Balázs naplója
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
szombat, július 11, 2015
13:43
Egy hajdani keresztény meleg visszatekintése
– a Budapest Pride margójára –
1989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:
– Hát te, testvérem, ki vagy, mi vagy?
A kérdéstől rettentő zavarba jöttem. Nem egészen húszéves koromra már számos olyan tapasztalat állt a hátam mögött, hogy idősebb pasik utcán megszólítottak. Az ilyen helyzetek elől mindig harsány belső sikollyal menekültem, mert saját homoszexualitásom e kamasz években csupán a szexuális fantáziálásig terjedt. Az hogy a titkos és mélyen szégyellt vágyak valamilyen módon valósággá váljanak, elérhetetlennek tűnt, az pedig, hogy maga a szégyen valamikor semmivé oldódjon, és átadja helyét az egészséges identitásnak, egyenesen elképzelhetetlennek. Nem létezett meleg infrastruktúra, nem voltak (tudtommal) meleg ismerőseim, jószerével még objektív, leíró szókincs sem volt arra a káoszra, ami a fejemben tombolt, csak obszcén, gondolatban is megvetendő kifejezések.
Ráadásul két hónappal a megtérésem után radikálisan kiiktattam a szexualitás puszta gondolatát is az életemből. Ekkorra már eldöntöttem a pályámat: ferences szerzetes leszek, azon belül pap, nyilvánvalóan távol tartva magam bárminemű szexuális tevékenységtől, és legalább senki nem fog azzal baszogatni, hogy van-e barátnőm, kivel járok, mikor nősülök meg és hány gyereket akarok.
Úgyhogy amikor a több órás szertartás és szentségimádás után a mennyországban való lebegés apránkénti bevégeztével épp visszaereszkedőben voltam 1989 tavaszának realitásába és a Mártírok útja aszfaltjára, meglehetősen megütődtem a kérdésen: zavarba jöttem, de azért udvariasan válaszoltam – elvégre udvarias fiúnak neveltek. Megmondtam, hogy imádkozni voltam itt, mire a fickó lelkesen bólogatott, hogy az nagyon jó, és hogy van-e kedvem Jézusról beszélgetni.
E ponton már lehetett sejteni, hogy az illető nem a farkamra pályázik, úgyhogy kezdtem kiengedni, mindazonáltal kissé pikáns volt, hogy ezek után édes kettesben a templom feletti park, a Mechwart liget fás-bokros részei felé vettük az irányt. Ott végül egy padra leülve órákon át beszélgettünk, és megtudtam, mi az a karizmatikus megújulás a kereszténységen belül, átéltem, hogy milyen az, amikor valaki személyesen imádkozik értem, kézrátétellel, és eközben, úgymond, nyelveken beszél (a külső megfigyelő azt hallaná: halandzsázik). Aztán én is elkezdtem fennhangon imádkozni, amit soha korábban nem csináltam – ehhez egy hatalmas belső gátnak kellett átszakadnia; dőltek belőlem a korábban soha ki nem mondott szavak és mondatok (gondosan kikerülve a szexualitás témáját, mert az nyilvánvalóan nem illett a helyzet szentségéhez).
Az egész beszélgetésnek volt valami rettenetesen fülledt légköre: egy tavaszi éjszakán titkos beavatást nyertem valamibe egy éjszakai parkban, olyan körülmények között, amilyen körülmények között akár valami másba is beavatást nyerhettem volna ugyanott, hasonló szerepleosztásban.
A szexualitásba való beavatásom ettől kezdve még három, a melegvilágba történő betagozódásom jó négy és fél évet váratott magára.
A köztes idő első felét mindenestől Jézusnak, az egyháznak, a teológiának, a karizmatikus mozgalomnak és az evangelizációnak (magyarul: térítésnek) szenteltem. Az ezen időszakban írt naplóim hemzsegnek a „Dicsőség neked, Uram”, az „Alleluja!”, és a „Szűzanyám, add, hogy ő is (szinte mindegy, hogy ki, bárki, aki az utamba tévedt) megtérjen és befogadja a Szentlelket!” jellegű mondatoktól. Büszke és öntudatos hordozója voltam a beavatottságnak, megdöbbentő intenzitással sajátítottam el a különböző teológiai stúdiumok anyagát és gondolkodásmódját – valamint ijesztő gyorsasággal azonosultam azzal a gondolattal, amely szerint a világban titokzatosan hálót szövő New Age mozgalom aljas és veszélyes eszközökkel tör előre, azon céllal, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és Lucifert ültesse a világ trónjára.
Egyszerre volt hát jelen bennem az Isten iránti lobogó, szenvedélyes szeretet, a napról napra gyarapodó teológiai tudás, az afeletti öröm, hogy végre tartozom valahová (ugyanis betagozódtam a katolikus karizmatikus megújulás közösségeibe), és estem áldozatául egy olyan gondolatrendszernek, amit mai tudásommal csak paranoid téveseszme-rendszernek, köznapibb szóval összeesküvés-elméletnek tudok minősíteni.
A szexualitás ebbe a csomagba nem fért bele.
Jó barátaim lettek, köztük Gyuri, az a srác, aki a templom előtt szedett föl; összejártunk imádkozni, énekelni, már én is nyelveken szóltam ima közben, és utcán szólítottunk le embereket, hogy Jézusról beszéljünk nekik.
A szexualitás gondolata 1991-ben, a szemináriumban kezdett visszaszivárogni az életemben, és amikor 1992 tavaszán először éreztem meg, hogy milyen egy másik férfi ölelése, akkor az előző években felépült rendszernek darabokra kellett volna robbannia.
Nem robbant, csak épp megreszketett, alapjainál fogva. A korábbi beállítódásomat (miszerint én – mint karizmatikusan megújult keresztény – alapvetően OK vagyok, a meg nem újult keresztények – a nem hívőkről nem is beszélve – nem OK-k, de imádkozunk értük), amit a tranzakcióanalízis műszavával paranoid életpozíciónak neveznek, felváltotta a mardosó bűntudat és a depresszív életpozíció: egy rohadt, kárhozatra méltó, Jézus szeretetével hálatlanul visszaélő buzi vagyok, és rajtam kívül mindenki más (akinek a gondolatatit nem a saját és mások farka tölti ki) tökéletes, magasan fejlett személyiség – vagyis jószerével szent.
Hogy ez az OK–+ életpozíció hogy hozta magával azon döntésemet, hogy félbehagyom a szemináriumot és a teológiát, hogy sodort bele három öngyilkossági kísérletbe, hogy kerültem aztán pszichiátriára, ahol négy és fél hónapot töltöttem, az szinte részletkérdés. A közösségem – és általában a keresztény testvérek – felé egy idő után nem tudtam mit hazudni az egyre rosszabb állapotomról, és szép lassan mindenki megtudta, hogy a Birtalan Balázs buzi. Voltak, akik jobban szerettek és tiszteltek annál, hogy emiatt bármiben is megváltozzék az attitűdjük; a kórházban nagyon sok látogatóm volt, részint a kisközösségem tagjai közül, amiért máig nem tudok elég hálás lenni.
Mások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:
– Pont most, amikor az Úr ilyen sok megtérőt ad, a gyónók csak úgy állnak sorba, és akkora szükség lenne papokra?
Ennyi. Az első önpusztító kísérletem hírére egy ízben telefonon beszélt apámmal másfél percet, amúgy végig nem adta jelét az iránti érdeklődésének, hogy élek-e vagy halok, és hol tartok a magam lelki fejlődésében. Gyuri ugyanez a kategória volt, pepitában.
A magam lelki fejlődése több fázison ment át. A totális el nem fogadás időszakában pszichológusok és pszichiáterek sokaságát jártam végig, hogy kezeljenek ki a homoszexualitásomból, amit nyilvánvalóan betegségnek tekintettem – mi másnak tekintettem volna?
Hogy mi másnak? Természetesen bűnnek, emellett a sátán munkájának, démoni megszállottságnak. Hosszú órákon, napokon, heteken és hónapokon át imádkoztam, böjtöltem, kértem a testvérek imáját, és egy ízben ördögűzésnek is alávetettem magam, az akkori karizmatikus sztárpap, Marik Tamás atya keze által. Tudtam magamról, hogy én teljes szívvel Jézust akarom szolgálni, és azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljak meg ettől a borzalomtól.
Aztán – ennek is megvan a külön története – teológiai és pszichológiai tudásom legjavának mélyére ásva apránként elkezdtem összerakni azt a felismerést, amely szerint az egyházban jelen lévő homoszexualitás-ellenesség a teológia érvényes eszközeivel nem vezethető le a Bibliából, illetve általában abból, amit a keresztények isteni kinyilatkoztatásnak neveznek. E felismerés először csak egy rövid írást és sok beszélgetést eredményezett, majd ebből jött létre Magyarországon először a keresztény–meleg mozgalom.
1993 őszén alapítottam a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösséget, 1996 nyarán egy barátommal az aztán tíz évig prosperáló Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvem, 2004-ben pedig, az Öt Kenyér saját kiadásában, a „Válaszd az életet” – Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez című tanulmányom. Utóbbiban a „keresztyén” szó nem elírás: a szöveg (amely a Halállal lakoljanak? erősen feljavított – megkurtított és kibővített – verziója) eredetileg a Magyarországi Református Egyház zsinata számára íródott. Mindeközben általában, a kereszténységtől függetlenül is szerepet vállaltam a hazai melegmozgalomban: évekig voltam a Mások magazin munkatársa, 1997-ben egyik kezdeményezője voltam az első budapesti melegfelvonulásnak, részt vettem különböző jogi és politikai akciókban, illetve bekapcsolódtam egy melegeknek és hozzátartozóiknak segítő telefonos szolgálat munkájába.
Előreszaladtam az időben. Egyelőre 1993 nyara van, februári beköltözésem után épp elhagyom a kórházat, és gyenge lábakkal ugyan, de próbálok visszakapaszkodni az életbe. Azt, hogy a halál helyett inkább az életben maradást választom, beleértve saját szexuális orientációm elfogadását is, amit – immár, komoly belső munka után – nem bűnek tekintek, hanem adottságnak, amellyel meg kell tanulnom együtt élni, nem titkoltam el barátaim elől.
És ekkor jön egy telefon Istvántól, a kisközösségünk közvetlen vezetőjétől, aki elmondja: Katona atya szokása ellenére megjelent a legutóbbi közösségi találkozón, és őt, Istvánt, aki túl megértő volt velem, túl baráti kapcsolatot ápolt velem, leváltotta a közösség vezetéséről, rólam pedig eldöntötte, hogy „a közösség érdekében és Balázs érdekében is jobb lenne, ha Balázs eltekintene a közösségi alkalmak látogatásától”. Magyarul ki vagyok rúgva a picsába. Az, hogy bolond valaki, hogy öngyilkos akar lenni a buziságával, az rendben. Az, hogy élni akar, nem szemen köpve önmagát – na, az már elfogadhatatlan. És mindezt telefonon, mandinerről, és, ismétlem, mindenféle személyes találkozás, kérdés, beszélgetés nélkül.
Úgyhogy az épp megszilárdulni kezdő talaj maradékát keresztény testvéreim kihúzták a lábam alól. Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy további több mint tíz évig katolikusnak mondtam magam. És annak, hogy ezt az identitásomat feladtam, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, semmi (vagy majdnem semmi) köze az egyháznak a homoszexualitáshoz való viszonyához. Az pedig, hogy 2009-ben eljutottam annak kimondásáig, hogy „nem vagyok keresztény”, ettől teljesen független vonalon zajlott, s ezért itt most nem is vesztegetek rá több szót.
Gyurival, aki negyedszázaddal ezelőtt egy tavaszi éjszakán a parkba csábított – és aki a karizmatikus megújulás berkeiben kifejezetten értelmiséginek számított –, több mint húsz éve találkoztam utoljára. A melegségemről tán soha nem beszéltem vele; nyilvánvalóan eljutott hozzá a hír, de nem érezte magát megszólítva, hogy bármi módon kapcsolódjék hozzám e tekintetben. A Facebookon láttam, hogy él, hogy jelen van, hogy családja van, de amikor beleszaladtam egy evolúciószkeptikus bejegyzésébe, úgy gondoltam, csak magammal szúrnék ki, ha ismerősnek jelölném. Egy hete azonban egy link elvezetett az oldalára, ahol is azt láttam, hogy kifejezetten homofób, gyűlöletkeltő, féligazságokkal operáló szövegeket és képeket oszt meg, feltűnő szorgalommal, amelyek a régi összeesküvés-elmélet kottájára íródtak: a sátán meg akarja semmisíteni az egyházat, aktuálisan a buzikat eszközül használva erre.
Néhány éles pengeváltás után jóleső volt látni, hogy elővette az úriember mivoltát, és belátta, hogy olyasmiben nyilvánult meg magabiztosan, amihez nem ért, és ezért meg is követett. Én ennek örültem, és fölajánlottam neki, hogy amennyiben a benne rajzó kijelentő, felkiáltó és felszólító mondatok mellett esetleg kérdő mondatokra is bukkan, szívesen állok rendelkezésére, akár személyes történetekkel, akár az általa kárhoztatott Gay Pride jelenségét tágabb szociális-történeti kontextusba helyezve.
Ő válaszában nem írta, hogy élne a felajánlásommal, ellenben ő maga azt ajánlotta fel, hogy bemutat egy olyan férfinak, aki korábban meleg volt, de akit az Úr csodálatos gyógyító ereje megszabadított, és ma négygyerekes, heteró családapa.
Ezen a ponton körülbelül egy tucat válasz kezdett hemzsegni a fejemben, és egy nap töprengés után le is írtam neki, szép sorjában (azaz nagyjából összevissza), az alábbiak szerint:
1. Miért lenne ez jó akár nekem, akár a páromnak, akivel 14 éve tartozunk egymáshoz?
2. A legjobb szándékot vélelmezve a felajánlásod mögé: tisztában vagy azzal, hogy milyen mélyen sértő és megalázó egy ilyen fölvetés (függetlenül a szexuális orientáció témájától), bárkinek is, aki kapja?
3. Van fogalmad arról, hogy min mentem én keresztül az egyházban a melegségem miatt, még akkor, amikor ugyanazt gondoltam róla, mint te (hogy bűn, hogy betegség, hogy démoni eredetű)?
4. Ha az Úrnak olyan borzasztó nagy gyógyíthatnékja van velem kapcsolatban, akkor kezdhetné a produkciót az áttétes rákommal, aztán beszélhetünk a szexualitásról is.
5. Tudsz arról, hogy az amerikai ex-gay mozgalmak legprominensebbje beszüntette a működését, és bocsánatot kért az évtizedek alatt okozott súlyos mentális károkért, amit emberek tömegében okozott?
6. Ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a szexuális szokásait, marhára nincs szükség az „Úr gyógyító erejére” –- elég hozzá a környezettől való rettegés. A vészkorszakban a zsidók tömeges áttérése mögött, tán nem leplek meg ezzel, nem valami nagy megtérési hullám volt, hanem életben akartak maradni a nyomorultak. Az ex-gay történetek java része ezzel a paradigmával írható le.
7. Fenntartom, amit korábban már jeleztem: keresztények kezéhez rengeteg meleg ember vére tapad. Nem tudunk olyanról, hogy melegek kezéhez keresztények vére tapadna. Nincs egy súlycsoportban az, ha feszületeket hordanak halomba és égetnek el, vagy akár ha valaki nyilvánosan egy feszülettel dugja seggbe magát (igen, lehet: bizonyára történt ilyen a világon, hiszen nagyon sok szélsőséges megnyilvánulás előfordul) – szóval ez nincs egy súlycsoportban azzal, amikor embereket meggyilkolnak, kivégeznek, megmerényelnek, öngyilkosságba kergetnek. Nagyon leegyszerűsítve: az egyikben van halálos áldozat, a másikban nincs. (Hogy ízléstelen? Ezt egy percig nem vitattam.)
8. A fentiek miatt: ahogy II. János Pál elismerte a kereszténység felelősségét a Holokausztban, és bocsánatot kért a Soáért, ugyanúgy tartozik a kereszténység egy bocsánatkéréssel azokért az életellenes bűncselekményekért, amelyeket elkövettek és a mai napig elkövetnek a melegekkel szemben. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az a keresztény, aki megkövette a kétezer évnyi kereszténység alatt elpusztított és megalázott homoszexuálisok tömegét – azzal hajlandó vagyok erkölcsi kérdésekről szóba elegyedni. Aki nem, az a gyilkosok pártján áll – ez ilyen egyszerű.
9. A hivatalos egyház és minden egyes keresztény, aki bármilyen nyilvános megszólalásban akár csak utalás szintjén is összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a szexuális erőszakkal, a közszeméremsértéssel vagy bármi olyannal, amivel riogatni lehet az embereket, az – ha van Isten – felelni fog a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” parancs megsértéséért.
10. Még folytathatnám, köteteken keresztül. Talán csak egyvalami: Gyuri, te komolyan azt gondolod, hogy a homoszexualitás kérdésében tudsz nekem bármi újat mondani, akár erkölcsi, akár pszichológiai, akár tudományos, akár teológiai vonalon?
Gyuri mindezekből a 10. pontra válaszolt: nem, nem tud újat mondani, és be is szünteti a vitát. Én még fortyogtam magamban egy darabig, negyedszázados sebek szakadtak fel bennem, régi idők magára hagyottságának, megalázottságának emlékével küszködtem napokig, míg nem arra jutottam, hogy nem vagyok köteles a világ minden rosszindulatú őrültjének minden rosszindulatú őrültségét magamra venni, pláne kezelni. Gyuri oldalát letiltottam, mert nem szeretném, ha az általam írottakon csámcsogna, az egész fenti történetet pedig megírtam most.
Éjszaka mintegy három órát aludtam, ennek jelentős része egy olyan álomsorozat volt, aminek az egyik legkevésbé nyomasztó részében Tomi is, én is ejtőernyő nélkül ugrottunk ki egy repülőgéből, menekülve egy természetfeltti erővel bíró pszichopata gyilkos elől. A többi talán mellékes is.
Nem gondoltam, hogy az alábbi vers mostanában előkeveredik a múltból. Több mint húsz éve írtam. Akkoriban túl sok Jungot olvastam, ez lehetett az (egyik) oka a megszületésének. Az előkeveredésének pedig feltehetőleg az, hogy túl sok volt az este látott Sarah kulcsa című film. Amit szívem szerint megnézetnék mindenkivel, aki azt hiszi, hogy semmi köze a holokauszthoz, merthogy az a múlthoz tartozik, és ő személy szerint nem érintett benne.
Ne csak én álmodjak ilyeneket.
Egy nemlétező Dalí-kép alá
Ne higgy az őrült éjszakának,
ha kéjes vigyorral rád borítja
az álmok fojtó planetáriumát!
Görnyedten, végenincs barlangok során
kutatsz málló őssziklák szűz porában
elhullott szerelmek nyomai után.
Sarkadban bárgyú, vérszomjas gigásszal,
menekülvén templomtól templomig,
foszló múltadból jövőd mozaikját
próbálják kirakni kapkodó ujjaid,
de – Isten tudja, ha tudja, miért –
nem áll össze se kép, se keret
az egyformán szürke kövecsek tömegéből.
Vak harang döngi ítéletedet:
te vagy az ostya, bor, s az oltár.
Tisztátalanná szenteli hangja
a perceket, mikor költő voltál.
Vicsorgó szörnyek ölelnek lágyan...
Másnap éjfélig késik a reggel.
Ne higgy az őrült éjszakának –
várd, ha győzöd, míg felmentést csörren
a szívedben őrzött, ócska vekker!
Vannak mondatok, amelyek örökre bevésődnek az ember fejébe. Az én fejembe például az a mondat vésődött be bő harminc éve, amit Gyéres tanár úr adott fel Nyilas Misinek, hogy latinra fordítsa. A kicsit nyögvenyelősen összehozott latin mondat így hangzott: „Etiam ille est fur qui fidutiam hominum rapit.” A magyar eredetije pedig így: „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.”
Persze, világos, hogy ez demagógia, olcsó moralizálás; hogy nem sokkal mélyebb igazság, mint nagyapáink „aki hazudik, az lop is, aki lop, az gyilkol is” jellegű életbölcsessége. De ez nem változtat az említett tényen, miszerint a nevezett mondat egykor bevésődött a fejembe, és azóta nem hajlandó kimenni belőle.
Olcsósága ellenére arra mindenképp rávilágít, hogy a cselekedetek nem a cselekvéssel indulnak. A lopás nem ott kezdődik, hogy elveszem a másét, hanem ott, hogy miként vélekedek a magántulajdonról.
Nem nehéz továbbvinni ezt a gondolatot. Még a nem épp a rugalmasságáról ismert katolikus egyház is elismerte, hogy az évszázadokon át ívelő keresztény antijudaizmus egyik oka volt a „modern”, XX. századi antiszemitizmusnak és a holokausztnak.
Gyéres tanár úr örökében fenntartás nélkül vallom: „Az is gyilkos, aki egy másik embert a mássága miatt elítél vagy leértékel.”
Lehetne itt most antiszemitizmusról, cigányellenességről és sok minden másról beszélni. Én önző módon a saját érdekeltségemet hangsúlyozom:
„J'accuse...” – Vádolom...
Vádolom – mégpedig gyilkossággal – mindazokat, akik bármilyen módon – szavazatukkal, szavukkal, hallgatásukkal, félrenézésükkel, okoskodó relativizálással stb. – évek óta módszeresen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon nekünk, melegeknek másodrendű állampolgárokként, szabadságunkat és fizikai épségünket féltve kell élnünk; hogy ma már a rendőrség is a nácik pártján áll; hogy ebből a kibaszott országból csak elmenekülni érdemes. Amíg lehet.
Persze: mindez továbbra is demagógia és olcsó moralizálás. De nem találtam jobb választást, mint mégis leírni. Tapasztalataim szerint ez az ország már csak a demagógia és olcsó moralizálás nyelvét beszéli készségszinten.
Van egy történetem, amellyel kapcsolatban évek óta nem tudok zöldágra vergődni. Nyomasztja a lelkiismeretemet, ugyanakkor nyomasztja a lelkiismeretemet az a tény is, hogy nyomasztja a lelkiismeretemet.
Néhány fős baráti társaságban beszélgettünk: huszonéves srácok, plusz én, cirka egy tucat évvel idősebben. Volt a csapatban két-három meleg, másfél uszkve két zsidó – szóval szeterotip balliberális pesti értelmiségiek, mínusz romkocsma –, és kisebbségként egy fiú, erős jobboldali érzelmekkel, akinek furcsamódon úgy alakult az élete, hogy épp ez a társaság alkotta a baráti körét, azzal együtt, hogy tisztában volt mind a zsidók zsidóságával, mind a melegek melegségével.
Már nem emlékszem, konkrétan miről szólt a beszélgetés, de feltehetőleg konzervatív és liberális értékek, liberalizmus és tradicionalizmus témájában csépeltük a szót. A fenti szerepleosztás alapján azt lehetne vélelmezni, hogy sokan egy ellen, de valójában nem: a mind élesebb szópárbajban az egy fővel képviselt jobbos retorikával szemben voltaképpen egymagam maradtam a másik oldalon – a többiek talán fáradtak voltak, talán inkább nem akartak konfrontálódni.
Szó szót követett, mígnem a letűnt korokat visszasíró vitapartnerem szájából a következő mondat hangzott el:
– Én büszke vagyok arra, hogy a nagyapám kakastollas csendőr volt.
Stílusos lenne azt írnom, hogy erre dermedt csend támadt, de hát nem így történt, mert a bennem e mondat hallatán feltörő, leírhatatlan érzelmek prompt választ szültek:
– Vagonírozott is?
Eddig a történet. Az illető halálosan megsértődött rám, és azóta jószerével nem vagyunk beszélő viszonyban. Én pedig itt maradtam a kérdéssel, és ma, amikor az ügyészség őrizetbe vett egy 97 éves háborús bűnöst, aki 15 ezer ember meggyilkolását szervezte meg annak idején, továbbra sem tudom megválaszolni:
– egyfelől senki nem tehet arról, hogy kik vagy mik voltak a felmenői. És talán még foglalkozás szinten sincs helye kollektív bűnösségnek: bizonyára voltak nemes lelkű filantrópok a csendőrök, az SS-legények, az ávósok és a szekusok között is, akikre méltán lehetnek büszkék családtagjaik, rokonaik. Fogalmam sincs, hogy egykori barátom csendőr nagyapja milyen szerepet töltött be a vészkorszakban. Provokatív kérdésem tehát innen nézve mélyen igazságtalan és övön aluli;
– másfelől egy eo ipso bűnös szervezetet – mint szervezetet – nem ment fel sem egy, sem száz vagy ezer tagjának esetleges ártatlansága. Így tehát lehet büszkének lenni X-re vagy Y-ra annak ellenére, hogy az adott szervezethez tartozott, de nem lehet büszkének lenni rá – legalábbis az európai kultúra kollektív normái szerint – azért, mert oda tartozott;
tehát – félretéve minden pszichologizáló nem-minősítést – a kérdésem:
Az adott szituációból idézett két mondat közül melyik volt az ordas nagy bunkóság: az övé, az enyém, mindkettőnké vagy egyikünké sem?
Szívesen veszem a véleményeket, mert mint mondtam, máig nem tudom elengedni ezt a történetet és ezt a kérdést.
Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: Nagyon fáj.
(József Attila: Nagyon fáj)
Az imént láttam, hogy egy ismerősöm megosztotta a Facebookon Cseh Tamás és Másik János Budapest című számát (szöveg: Bereményi Géza). Nem kellett volna. Persze ismerem a dalt, kb. egymillió éve, de most újra meghallgattam, és azóta bőgök magamban. Könnyek nélkül, hangok nélkül. Talán a bőgés nem is jó szó. Szomorú vagyok, elkeseredett. Nagyon fáj.
Az ifjú kereszténydemokraták új akciója, hogy 10 pompás érvvel hazahívják a külföldre szakadt fiatalokat. Túl azon, hogy a szöveg olyan, mintha önmaga paródiája lenne, elkeserítő és ijesztő képet fest Magyarországról. Annál is inkább, mert az IKSZ-ről köztudott, hogy nem más, mint a kormány matyóhímzett hitlerjugendje, és azt az értékrendet, amely ebben a tízpontos pamfletben megjelenik, a teljes lakosságnak mindössze 30%-ának támogatásával országló Fidesz ezekben a napokban betonozza befele az alaptörvénybe, a saját leválthatatlanságának jogi garanciáival együtt.
Utálom. Hányingerem van tőle. Fojtogat. El akarok menekülni innen, végleg.
Érdemes megnézni a 10 érv alatti kommenteket. Többségükben külföldön élő magyarok mélyről fakadó, őszinte és intelligens megnyilvánulásai, amelyeket röviden úgy lehetne összegezni: „Egy faszt megyek vissza abba a mentális mocsokba.”
Persze nem tud nem eszembe jutni Kohn bácsi, aki 56-ban disszidált, és az osztrák menekülttáborban a kezébe nyomtak egy földgömböt, hogy nézze meg, és döntse el, hová akar majd továbbmenni onnan. Pörgette ide-oda hosszasan, többször, egyre jobban ingatva a fejét, majd kétségbeesetten megkérdezte a hivatalnokot:
– Bocsásson meg, nem tudna adni egy másik glóbuszt?
Hova mehetnék, mit csinálhatnék? A világ, amit ismerek, a gazdasági és ökológiai összeomlás szélén áll, és biztosra veszem, hogy a pusztulás előszeleként a Föld minden társadalmában a „rendet” ígérő, szélsőséges és erőszakos erők jutnak hamarosan hatalomra. Vajon jobb lenne-e nekem egy másik országban megélni az új háborút, az ivóvízért való élethalál-harcot, mint ugyanazt itthon?
Nem költői a kérdés. Tényleg nem tudom, mihez kezdjek. A civilizáció szekere egész biztos, hogy egészen az összeomlás pillanatáig teljes pompájában fog elgurulni, és jó esély van arra, hogy addig még van hátra bő másfél-két évtized. És talán nem mindegy, hogy ezt az időt – ha megérem – milyen körülmények között kell eltöltenem: befogott orral, öklendezve a hatalomnak az ostobaság motorjával hajtott, arrogáns és könyörtelen gépezete miatt, folyamatosan rettegve attól, hogy mikor kerül sor arra, hogy a Nemzeti Kulturális Forradalom csizmájának következő lépése az én arcomba tapos – vagy egy olyan közegben, ahol lehetőség van a nyílt beszédre, ahol szabad levegőt szívhatok, ahol a kedvesemmel félelem nélkül élhetek és lehetek önmagam.
Nem akarok senkit – önmagamat sem – riogatni Duna-parttal és vagonokkal. Egyelőre életszerűtlen, hogy a pusztítás gyakorlata ilyen módon valósuljon meg. De a pusztítás ugyanezen ideológiája él és virul, és megtalálja a maga eszközeit. Kicsit szofisztikáltabban, kicsit digitálisabban, kicsit jobban adva a demokratikusság látszatára – de megtalálja, hatékonyan. Efelől semmi kétségem sincs.
El akarok menekülni – de szinte minden ide köt. Nem a kereszténydemokraták által felvonultatott pörkölt és Túró Rudi, hanem elsősorban a nyelv, ami – tetszik, nem tetszik – az egyetlen olyan munkaeszköz, amit én magam használni képes vagyok. Számos szakma, számos tudomány internacionális; én vagyok olyan pechvogel, hogy a szerszámok kiosztásánál nekem pont egy ilyen röghöz kötést implikáló kalapács jutott. Picsába.
Mit mond a Fidesz-alkotmány a siketek és némák jelnyelvéről?
Röviden annyit, hogy bár védendő érték, nem képezi a magyar kultúra részét. Mindjárt be is bizonyítom, hogy miért.
Kezdjük egy banális jogi alapelvvel: Minden jogszabálynak az a szövege, ami. Tehát nem az, amit „a jogalkotó vélhetőleg mondani szándékozott”, nem az, „ami itt logikus lenne”, hanem az, ami. Beleértve a fogalmazásmódot, a helyesírást és a központozást is.
Most jöjjön két idézet A magyar helyesírás szabályaiból. Az első arról szól, hogy a mint szó elé mikor kell vesszőt tenni. 243. Az összetett mondatok tagmondatait általában vesszővel választjuk el egymástól.
c) A mint kötőszóval bevezetett hasonlítás önálló (bár sokszor hiányos) tagmondatnak számít, ezért kötőszava elé mindig vesszőt kell tenni: Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka. Fehér lett, mint a fal. [De vö. 249. b)]
A második arról, hogy mikor nem kell vesszőt tenni.
249. Az egymásnak alárendelt mondatrészek közé általában nem kell írásjelet tenni. b) Ha a mint szó állapotot vagy minőséget jelölő szó vagy szókapcsolat előtt áll, nem teszünk eléje vesszőt: Bátyámat mint tanút (= tanúként) hallgatták ki. Petőfi mint ember nem hazudtolta meg a költőt. Kossuth korábban mint meg nem alkuvó újságíró harcolt a magyar nép jogaiért. Stb. [De vö. 243. c), 250.]
Világos, igaz? Nézzünk két példát!
„Értékellek mint embert.” – Ez a népszerű szakítós blog mottója. Jelentése: én az emberi faj részének tekintelek, s e minőségedben értékellek.
„Értékellek, mint embert.” – Ennek sok értelme nincs, de ha mégis, az a következő: ugyanúgy értékellek, mint ahogy egyébként az embereket szoktam, annak ellenére, hogy nem tekintelek téged az emberi faj részének.
És akkor most nézzük a tervezett Fidesz-alkotmány Alapvetés című fejezetének O. Cikk (3) jelzésű részét:
Magyarország védi a siketek és némák jelnyelvét, mint a magyar kultúra részét.
Vagyis a siketek és némák jelnyelve védendő érték ugyan, nem képezi a magyar kultúra részét.
Miért nincs nekem jobb dolgom negyvenegy éves fejjel, mint hogy egy arrogáns, empátiára képtelen, a diplomájára beképzelt nyikhajnak próbáljam elmagyarázni (századik szemszögből is megvilágítva a dolgot), hogy nem létezhet olyan kül- vagy belpolitikai körülmény, amely azt az embert, aki a „zsidó” jelzőt képes úgy leírni egy okfejtésben, hogy az értékítéletet hordozzon, morálisan kiemelhetné a „potenciális gyilkos” kategóriából?
A Lehet Más a Politika kampányában nem került elő a melegkérdés. Tippem ugyan volt, hogy mi lehet az állásfoglalásuk, de ha már egyszer az LMP ma amúgy is egésznapos „azonnali kérdések és válaszok óráját” tart, gondoltam, rákérdezek egyenesen. Így tettem – másfél órán belül itt volt a válasz.
From: Birtalan Balázs To: Lehet Más a Poltika
Sziasztok!
Kering egy olyan hír, hogy bár a Fidesz nem tervezi formálisan eltörölni a bejegyzett élettársi kapcsolatot, de első intézkedései között lesz majd annak tartalmi kiürítése. Kérdésem: az LMP tervezi-e képviselni és védeni (és ha igen, milyen módon) a szexuális kisebbségek jogegyenlőségét, jogbiztonságát?
Sok sikert kívánva üdv:
Birtalan Balázs
From: Lehet Más a Poltika To: Birtalan Balázs
Kedves Balázs!
Támogatjuk a regisztrált élettársi kapcsolat intézményét. Hosszú távon nincs alternatívája a jogegyenlőségnek, és ebben a házasság intézménye sem lehet kivétel. A teljes jogegyenlőség eléréséhez azonban elengedhetetlen, hogy ezt a jelenleginél nagyobb társadalmi elfogadottság övezze. Enélkül elképzelhető, hogy a házasság intézményével kapcsolatos jogegyenlőség fölösleges társadalmi feszültségeket szülne és a melegekkel szembeni intoleranciát erősítené. Addig is szükség van azonban az Európai Unió szabad mozgás és tartózkodás jogáról szóló irányelvének olyan irányú módosítására, hogy családtagként kelljen elismerni az azonos nemű házastársat vagy bejegyzett élettársat függetlenül attól, hogy az intézményt a fogadó ország joga egyébként elismeri-e.
Az LMP minden téren úgy gondolom kiáll a jogegyenlőség és a jogbiztonság mellett, ebbe illeszkedik bele a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos álláspontunk is.
..., és idéztem Pelczné Gál Ildikót, aki „családi példánál maradva jelezte, nem két férfi vagy két nő jelenti a kerek családot, hanem egy férfi, egy nő és gyermekeik kapcsolata.”
Jgy kommentje erre, amiről véletlenül sem akarnám, hogy elsüllyedjen:
Amennyiben jól értettem a dúsérdemű hölgy szavait, úgy a posztod címe pontosabb lenne így:
Buzizás és meddőzés a Fidesz kampányzáróján
Köszönöm szépen, ez tízpontos volt – és nagyon fontos adalék a Fidesz hétköznapi, már-már megszokott ősfasiszta jellegének illusztrálásához.
Korábban is írtam már olyan banális sztorikról, amelyekről azt vélelmeztem, hogy a legtoleránsabb és legmelegbarátabb heteró sem képes (tisztelet a rendkívül nagy empátiával rendelkező ritka kivételnek) teljes mélységükben átélni, és főleg nem borítékolni azt, hogy ilyesmi történhet, és ha megtörténik, akkor az mennyiben is releváns: hogy éli meg az illető meleg. A legújabb ilyen apróságot tegnap gyűjtöttem be.
Steo meg én együtt járunk egy dramaturg-tanfolyamra. Ezt de facto úgy kell elképzelni, hogy van egy 60 körüli hölgy, aki magyarszöveg-írást (szinkront, feliratozást, hangalámondást) tanít nekünk, plusz egy most érettségizett lánynak. Kapunk házi feladatnak egy-egy filmet, abból ki-ki lefordít, amennyit bír, a tanító nénink pedig szépen rápróbálja a filmre, és mondatról mondatra átnézetnek, ill. kijavíttatnak a magyartalanságok, pontatlanságok, a szájmozgáshoz képest túl hosszú vagy túl rövid magyar megoldások. Hatalmas szakmai rutinja van, de persze nem tévedhetetlen, és ezt ő is tudja magáról: gyakran megesik, hogy valamelyikünk (többnyire én) ellenvéleményt fogalmaz meg egy-egy meglátással szemben. Ezek értelemszerűen nyelv(észet)i, stiláris kérdések. Ilyenkor nem ritkán hivatkozom Nádasdy Ádám cikkeire, okfejtéseire, logikájára. Így történt tegnap is egy szó kapcsán.
A hölgy (nevet szándékosan nem akarok írni) bólintott rá, helyben hagyta, nevetett is, és kedvesen megkérdezte, hogy miért idézem én annyit Nádasdyt. És választ se várva elmondta, hogy mennyire imádja őt, és hogy Shakespeare-t is fordít, és hogy milyen egy klassz ember, stb.
– Egyetlen baj van vele, hogy egy kicsit homokos, de neki még az sem árt – mondta, aztán folytatta, hogy láttuk-e a Mindentudás Egyetemén, hogy...
És ment tovább az óra. Steóval gondosan nem néztünk egymásra. Én egy másodperc alatt felmértem, hogy ettől az embertől az idővel megkapandó munkák tekintetében részben függő viszonyban vagyok, úgyhogy nem tehetem meg, hogy akár csak verbálisan is ráborítsam az asztalt.
Így aztán ültem, és kb. háromnegyed óráig csak csökkentett üzemmódban voltam képes jelen lenni. Igyekeztem nem agyvérzést kapni, hanem képzeletben előhívtam néhány badacsonyi resource-omat: Minden rendben van; süt a nap, hullámzik a víz; a hegy, az olaszrizling íze, a házi szalonna illata; a csend, a vadkacsák...
Végül sikerült lehiggadnom. És konstatálnom, hogy ez ismét egy olyan történet, aminek semmilyen törvényi intézkedéssel nem lehet elejét venni; egy olyan történet, aminek a súlya a sok nyálverő hülyének, akik azt gajdolják, hogy a melegeket nem éri hátrányos megkülönböztetés, a kibaszott kurva életben nem fog bemenni a haja alá.
Szoktál rá gondolni? Van érintett ismerősöd? Honnan tudod, hogy van? Miből gondolod, hogy nincs? Mit tennél, ha megtudnád valakiről? Mit tennél, ha megtudnád, hogy te magad? Teszel-e valamit, hogy legyen alkalmad megtudni? Mit teszel, hogy ne kelljen mit megtudni? De ha mégis: kinek mondanád el? Kinek nem mondanád el? Neked ki merné elmondani? Ki nem merné elmondani? Tartozik-e rád ez az egész? Biztos, hogy nem? És ha tudtodon kívül olyasvalakire tartozik, akinek az élete rád tartozik? Szoktál rá gondolni?
A közízlés betartatására szólított fel a rendőrség
A Budapesti Rendőrfőkapitányság 2009. szeptember 2-án kiadott sajtóközleményére reagálva, a 14. Budapest Pride-ot szervező Szivárvány Misszió Alapítvány felhívja a Budapesti Rendőrfőkapitány és munkatársainak figyelmét arra a tényre, hogy az elmúlt évek folyamán a szervezők valamennyi törvénynek eleget téve tartották meg a szombati Meleg Méltóság Menetét.
„Fentiekre való tekintettel felháborítónak és álságosnak találjuk, hogy a homofób ellentüntetők szólamait felhasználva próbálnak nyomást gyakorolni és öncenzúrára kényszeríteni a szervezőket és a felvonulókat, vélt vagy valós megfelelési szándékkal a felvonulást ellenzők elvárásainak eleget téve.
Felszólítjuk Tóth Gábort, Budapest rendőrfőkapitányát, hogy egyértelműen nevezze meg azt a jogszabályt, amelyben a közízlés és annak megsértésének fogalma meghatározásra kerül, ha ennek a törvények a betartását és betartatását kéri számon a szervezőktől!
Egyúttal nevezze meg azt is, hogy a bejelentett ellentüntető csoport(ok) figyelmét milyen, nyílvános módon hívták fel a törvénysértések elkerülésére, különös tekintettel az elmúlt két év melegellenes támadásaira.”
Kaptam egy levelet egy édesanyától, akinek, úgy gondolom, egyetlen esélye a nyilvánosság. A levelet (nevének mellőzésével) az ő engedélye alapján teszem itt közzé.
Ha úgy gondolod, tégy te is így.
Tisztelt Birtalan Balázs!
\"Miért vonulnak fel a melegek\" c. cikkét olvastam. Velünk szörnyű dolgok történtek az elmúlt hónapban! Pont most, mikor a sajtó a média, sőt az élet is a melegek jogairól szól és ezrek küzdenek érte! Mi a párommal nem csak ezért küzdünk, hanem a gyermekeimért! Mi 27 és 29 éves leszbikus pár vagyunk. Egy éve élünk együtt. Ismeretségünk 10 évre nyúlik vissza. Egy család vagyunk mi ketten, ill. 6 éves kislányom és 8 éves kisfiam. Augusztus 5.-én erőnek erejével vitték el gyermekeimet tőlem a gyámhatóság rendelkezése alapján, amiről nem kaptam hivatalos papirt még 4 napig. Rendezett háztartást vezetek, van munkám és minden rendben az életünkkel. CSAK MELEGEK VAGYUNK! Engem nem hallgatott meg a gyámhatóság és egy rokonom vádaskodásira alapozott, aki ráadásul nem volt bejáratos a lakásunkba és életünkbe. És az iskola, óvoda elnagyolt véleménye alapján amit rokonunk táplált hazugságokkal. Ma szept. 2.-án megyek a gyámhatóságra meghallgatásra. Nagy nehezen kiharcoltam. De a hivatalos szervek sajnos részrehajlóak! Rengeteg visszásság ill. felháborító dolog van a történetemben, aminek közel sincs vége! Rettegek, hogy ok nélkül elszakitanak a gyermekeimtől erkölcstelen életmódomra hivatkozva, mivel SÚLYOSAN VESZÉLYEZTETJÜK ÉRZELMI ÉS ERKÖLCSI, ÉRTELMI FEJLŐDÉSÜKET!!! Ha érdeklik a további részletek kérem irjon vissza. Feltett szándékunk, hogy bevonjuk a sajtót, médiát, hiszen a gyerekek érdeke azt kívánja hogy minnél hamarabb az édesanyjukkal legyenek aki szereti Őket. Ők is haza akarnak jönni! És ha ebben segít a nyilvánosság, természetesen név nélkül egyenlőre a gyermekek védelmében, akkor állunk elébe! Ha tud segíteni vagy javaslata van hova forduljunk, nagyon megköszönnénk!
\"Ma sok egyén szenved diszkriminációtól mind rendszerszerűen, mind nyíltan, szexuális irányultsága és nemi identitása miatt. Kormányaink szembe akarnak szállni az ilyen diszkriminációval azáltal, hogy elősegítik az emberi jogok érvényesítését, legyen szó bármilyen szexuális irányultságú vagy nemi azonosságú emberről. Minden kormányt arra ösztönzünk, hogy gondoskodjék róla: sem a szexuális orientáció, sem a nemi identitás ne képezhesse büntetőjogi szankciók alapját\" - írják.
Az IWIW üzenőfalára tegnap a következő szöveget raktam ki:
Az IWIW-et fenntartó Origo Zrt. az oldal mostani működésmódjával megsérti a Magyar Köztársaság hatályos törvényeit – elsősorban az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényt. A részleteket lásd itt:
Kérlek, amennyiben NEM TARTOD fontosnak, hogy Magyarországon a jog és az igazság érvényesüljön, akkor NE RAKD KI ezt az üzenetet az üzenőfaladra!
A 493 iwiwes ismerősömből az apám már kirakta. A többi 492 valamiért nem. Viszont apámnak is van legalább egy ismerőse, aki tartja annyira fontosnak az esélyegyenlőséget, hogy továbbadta az üzenetet. Ennek kapcsán született meg a blogomban az alábbi szövegű komment:
Egy ismerősöm nagyon tolja ezt a blogot az iwiw üzenőn, én erre elolvastam és ennyit tettem hozzá : "Lóri! Szerintem kisebb gondunk is nagyobb annál, mint hogy ilyesmiken lovagoljunk, mint a Birtalan blog, amit belinkeltél. Nagyon örülnék neki, ha annyi bajom lenne, hogy az amúgy teljesen önkéntesen választható iwiw-tagságom burkolt módon utal a szexuális orientációmra. Mivel a "Caládi állapot" címke amúgy is teljesen opcionális, kedves kéményseprő barátunk akár ki is hagyhatná, ha nem lenne benne egy csipetnyi exhibicionizmus, hogy ő azért meg akarja mutatni hogy harmonikus és házassággal egyenértékű kapcsolati formában él. Gratulálok neki, mint ahogy ahhoz is, hogy "Hogyan lesz valaki Potter-rajongó?" c. blogjából érettségi tétel lett! (Ilyenkor szinte szégyellem, hogy én is az vagyok! ) ..............ööö, nem meleg, hanem Potter rajongó :D"
Mire jött a válasz, Lóritól, hogy ez igen is húsbavágó probléma, erre még ennyit:
Értem, hogy egyesek attól félnek, hogy ez egy kezdet, aminek a végén pogromok és lágerek találhatóak, de szerintem ennek az esélye sokkal kisebb, mint pl. annak, hogy az Oroszok elzárják a gázcsapot és emiatt az egyszerű pórnép kivág egy csomó fát, amikor így is érthetetlen tarravágások vannak. Vagy ha a jelen válságra a szokásos (tehát pont a becsődölt) módon próbálják meg még mindig a sebtapaszokat ragasztgatni, akkor mik lesznek. És még sorolhatnék 1-2 dolgot, ami VALÓBAN aggasztó, és nem hinném, hogy amikor majd tömegek fognak nyomorogni akkor a melegek ellen fognak fordulni, és az lesz a transzparenseken, hogy "Buzi-e vagy?!". De ha ők ettől mégis tartanának, akkor megint hangsúlyoznám, hogy mind az itteni regisztráció, mind az utána következő kapcsolati státusz megosztása teljesen opcionális, mint ahogy blogot is írhat bárki arról, milyen fokozatossággal buzult bele a Harry Potter sagába, és lám, még érettségi tétel is lehet belőle! Szerintem a bolhából elefántot csinálni könnyű és olcsó húzás.
Üdv, Kincses István
Ezennel szeretnék emlékeztetni minden erre tévedőt a következőkre:
1.) Jövő kedden lesz a 2. évfordulója annak, hogy Budapest utcáin egy politikai párt aktivistái a „Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána!” szlogen skandálása mellett támadták meg alkotmányos jogukkal élő magyar állampolgárok egy csoportját, majd néhány órával később hajtóvadászatot szerveztek ellenük.
2.) Most vasárnap lesz az 1. évfordulója annak, hogy ugyanezen politikai párt aktivistái ugyanezen kisebbségi csoport ellen szervezett támadást hajtottak végre. A sérültektől egyes mentőorvosok megtagadták a segítségnyújtást. Az eseményt Molotov-koktélos támadások előzték meg, amelyek során ugyancsak történt személyi sérüls;az ügyben „rongálás” címen indítottak vizsgálatot. Az emberölés kísérleteket a médiában konzekvensen „tojásdobálásnak”, a támadókat „ellentüntetőknek” becézték, a magyar bíróságok ítélete szerint a történtek egyszerű véleménynyilvánításnak tekintendők.
3.) A múlt hónapban a fenti eseményeket szervező pártra az EP-választásokon több mint 400.000 választópolgár szavazott; az MSZMP nem egészen kétszer ekkora taglétszámmal képes volt negyven évig diktatúrában tartani az országot. Az a nagy párt pedig, amely a 2006-os választásokon több mint 200 körzetben választási szövetséget kötött az előbb említett párttal, jó eséllyel alkotmánymódosításra képes pozíciót szerez a következő országgyűlésben.
4.) Harry Pottert ugyan nem tudom, miért kellett ad hominem módon belekeverni; midnenesetre annyi köze azért van a témához, hogy a sorozat egésze (sok más vonatkozása meleltt) megszólító erejű hitvallás az emberek egyenlőségéről, az antirasszizmusról és mindenféle kirekesztés elutasításáról.
Van egy olyan dolog a kozmoszban, amit kizárólag a meleg férfiak nem ismernek. A nők ismerik, mert van nekik – de hát a meleg férfiak nem nők. A heteró férfiak ismerik, mert nagyon is érdekli őket – de hát a meleg férfiak többek között pont attól melegek, mert ez a valami maximálisan kívül esik az érdeklődésükön.
Ez a valami a vagina. Ami nekem oly mértékben kimaradt az életemből (az ifjúkori identitáskrízis egy hevenyészett és kétségbeesett – és egy üveg vodkával megsegített – próbálkozását leszámítva), hogy esetemben még az általános iskolai „vicces” beszólás (ti. „Menj vissza oda, ahonnan jöttél!”) sem stimmelt, tekintve, hogy császárral születtem.
Alapvetően nyitott gondolkodású embernek tartom magam: hajlandó vagyok elolvasni olyan szövegeket, amelyek megkérdőjelezik az aktuális világnézetemet; a Vidám Parkban kipróbáltam a hullámvasutat és a centrifugát; noha korábban utáltam az olajbogyót, egyszer csak megszerettem (és azóta is olajbogyófüggő vagyok); volt, hogy megkóstoltam az osztrigát (csaknem meg is fulladtam tőle); igyekszem empatikusan megérteni a tömeggyilkost – de az én nyitottságomnak is van határa. És a vagina, mint ontológiai entitás, eleddig e határon túl helyezkedett el. Vagina, mint olyan, nincs, nem létezik, vagy ha létezik is, akkor az egyetlen adekvát attitűd, amellyel irányában viszonyulhatok, az a viszolygás.
Tegnap este azonban Tomival megnéztük A vagina monológok című színmű filmváltozatát (egy nagyon kedves barátunktól kaptuk kölcsön DVD-n). Az első negyedóra e viszolygás jegyében telt. Azonban a szerző és előadó, Eve Ensler olyan megkapó, keresetlen őszinteséggel, egyszersmind olyan elemi erővel kommunikálta üzenetét, hogy első, zsigeri érzésem átadta helyét egyfelől az önfeledt szórakozásnak, másfelől a mély megrendülésnek.
„Bárcsak ősanyáim is tudták volna, hogy a testük szentség. Hiszem, hogy az olyan botrányos hangok és az olyan őszinte szavak segítségével, mint amilyenek ebben a könyvben is találhatóak, a jövő nagymamái, anyái és lányai meggyógyítják önmagukat – és rendbe hozzák a világot”
A vagina monológokat több mint húsz ország színházaiban játsszák sikerrel. Eve Ensler több mint kétszáz interjút készített idős és fiatal nőkkel, házasokkal és egyedülállókkal, tudósokkal és prostituáltakkal, hajléktalanokkal, szegényekkel és gazdagokkal, heteroszexuálisokkal és leszbikusokkal, ázsiaiakkal, európaiakkal, amerikaiakkal és zsidókkal, majd ezekből a bensőséges vallomásokból írta meg a monológokat. Arra kérte a nőket, hogy beszéljenek a vaginájukról, pozitív és negatív élményeikről. Természetesen nem volt könnyű helyzetben, hiszen a nők saját testükhöz való viszonyáról nem szokás beszélni, különösen az idősebbeknek esett nehezére erről szólni. Az őszinte, szókimondó, költői szövegezésű, személyes hangú történetek a nővé érés, az első menstruáció, a szexualitás, a leszbikus szerelem, az örömszerzés, az erőszak és a szülés témáját járják körül. Szólnak arról, mennyire fontos nevet adni a vaginának, hiszen ez az első lépés a megismerése felé vezető úton. Olvashatunk arról, hogy sok nő iszonyodott a saját testétől vagy egyszerűen csak nem ismerte, aztán a felfedezése milyen diadalmas érzés volt. Megrázó képet kapunk a női nemiszerv-csonkításról, a boszniai nők háborús kínjairól, a gyermekkori zaklatásokról, az elhallgatott szenvedésekről. Megtudhatjuk, hogy leánya első menstruációjakor az egyik család megünnepelte a nagy eseményt, a másikban az anya felpofozta gyermekét. Ezek az élmények akár egész életre meghatározóak lehettek. A monológok azonban örömökről és vágyakról is szólnak, és a játékosság sem hiányzik belőlük. Ahány nő, annyiféle a válasz a „Mit viselne a vagina, ha felöltözne?” kérdésre: van, akié selyemharisnyát, másoké álarcot, angórát vagy szögesdrótkerítést. Az olvasmányos kötet, amely rávilágít arra, hogy a nők többsége mennyire nem ismeri a saját testét, hogy mennyire meghatározóak a nőiességgel kapcsolatos első élmények, és milyen káros lehet az elhallgatás.
A film nem egészen másfél órája alatt többet értettem meg abból, hogy mi a nőiség és mit jelent nőnek lenni, mint az elmúlt négy évtizedben összesen. Nagyobb tiszteletet ébresztett bennem a nők mint nők iránt (noha soha nem voltam hímsoviniszta), mint megannyi agresszív színezetű – feminista vagy kvázifeminista töltetű – beszélgetés és olvasmányélmény. Ettől persze egy kicsivel sem vagyok kevésbé meleg, mint voltam tegnap ilyenkor, mégis úgy érzem, megláttam valami újat a világból.
Időnként egy-egy kommentet kimásolok ide, önálló bejegyzésként, hogy el ne vesszen. Most is így teszek Eszter kommentjével; úgy gondolom, nem szükséges megjegyzést fűznöm hozzá azon kívül, hogy köszönöm.
Én magyar zsidó vagyok.
Ez nem büszkeség tárgya nálam, mert én (szerencsére sok magyar zsidóhoz és nem zsidóhoz hasonlóan) az önerőből elért dolgaimra vagyok büszke, nem a származásomra, vagy érdemeimtől független adottságaimra. Zsidó apám egyébként is szerénységre, szorgalomra, és öntudatos alázatra nevelt.
Szokva nem ahhoz vagyok, hogy szellentésemre hozzám igazodna bárki. Nem is bánom. Még a tulajdon gyerekemtől sem várom, hogy jobban igazodjon hozzám, mint én őhozzá. Szerintem ez a demokrácia egy fontos eleme, családon belül, és a politikában is.
Szokva ahhoz a már születésemkor adott tényhez, és annak minden érzelmi következményéhez vagyok, hogy a családom tagjainak többségét érdemeiken és akaratukon kívül álló hovatartozásuk miatt kiirtották, így szüleim gyásza, megrendült bizalma és romba dőlt biztonságérzete volt, amit születésemtől fogva belélegeztem. Szokva speciel még az antiszemita megnyilvánulásokhoz is vagyok, kicsi korom óta.
Zsidó nagymamám szögedi tájszólással beszélt, és szokva volt hozzá, hogy amikor focimeccsek előtt megszólalt a magyar Himnusz a tévében, 85 évesen is felpattanjon a fotelből, és vigyázzba álljon.
Szokva vagyok hozzá, hogy mikor villamossal átmegyek a hídon a Duna felett, és látom egész Budapestet, magyarul mondjam magamnak, Istenem, de szép a világod.
És igen, ahhoz is szokva vagyok, hogy magyar az anyanyelvem, és a szakmám is 1000 százalékosan az anyanyelvemhez köt. Szokva vagyok hozzá, hogy hiába beszélek, írok és olvasok németül és angolul, gondolkodni, álmodni, gyereket, anyát és szeretőt becézni, sírni és nevetni csak magyarul tudok.
Nem szokásom viszont Morvai Krisztinát gyalázni sem, mert pl. zsidók történetén okulva, buddhisták barátjaként megtanultam, hogy a krisztusinak nevezett szeretet nem csak keresztény érték. De a metélt farkincámmal való játszadozás akkor sem volna valós alternatívája számomra a morvai-krisztina-gyalázásnak, ha történetesen rendelkeznék metélt (vagy akár metéletlen) farkincával.
Kérem ezért inkább, hogy jelentkezzenek mindazok, akiket valaha terrorizáltam, kérem, szembesítsenek tetteimmel – hadd sepregessek a magam háza táján, ömöljön végre tiszta víz a pohárba. És kérem, hadd tudjam meg végre, hogy nekem miért ne volna hazám Magyarország.
Talán annyi megjegyzést mégis: itt alább a címkék között az „Add tovább!” is szerepel. Nem azért, mert véletlenül mellékattintottam, hanem mert úgy gondolom, jó lenne, ha ez és az ehhez hasonló megnyilatkozások minél több emberhez eljutnának.
Tegnap egy volt osztálytársam adott visszajelzést a blogomról és rólam. Nem szeretném, ha elveszne a kommentek süllyesztőjében, ezért egy részletét idézem itt is:
Posztod „lényegi tartalmára” térve, szomorú, hogy „kikerült” az életedből „a keresztény hit”. Legalább én sajnálom. Tököm tele van ugyanis a besütő „mindenhovával”, fényt és árnyékot akarok, „jókat és gonoszakat”. Mindig reménykedem, hogy nálad találok ilyesmiket, aztán mégsem. Újabban leginkább Népszava vezércikkekre hasonlítanak a posztjaid. Bár lehet, hogy mindig is arra hasonlítottak, csak még friss voltam és türelmes. A helyedben iszonyatosan unnám magam.
Persze válaszoltam neki (ugyancsak kommentben); nem akarom szó szerint idézni. A lényeg az volt, hogy nem tudom, milyenek a Népszava vezércikkei, mert nem érdekelnek. És ami nem érdekel, azzal többnyire azt az eljárást követem, hogy nem olvasom. Ezt választom.
A minap beszélgettem ennek a témának egy általánosabb szintjéről valakivel. Azt találtam mondani, hogy a világ nekünk valamiért nem tetsző jelenségeire alapvetően kétféle módon reagálhatunk. Vagy tudomásul vesszük, hogy az adott dolog olyan, amilyen, nem pedig másmilyen – vagy nem. E ponton persze föl lehet tenni a jó öreg lemezt az empátiáról, és le lehet játszani a régi nótát, miszerint „az elfogadás nem jelent szükségszerűen helyeslést”. De ezt a nótát sokan már régen sem szerették, és sokan ma sem szeretik.
Abban azonban biztos vagyok, hogy ha van két ember, akkor közülük az, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy egy kör történetesen nem háromszög, az sokkal frusztráltabb, elkeseredettebb és nehezebb életet él, mint a másik, aki adott esetben ugyancsak szívesebben látna az adott kör helyén egy háromszöget, de elfogadja, hogy ebben a kérdésben neki nem osztottak lapot. És az első ember ezzel az attitűdjével mellesleg nemcsak a saját életét nehezíti meg, hanem jó eséllyel a környezetéét is.
Délután nem volt munkám, így elkezdtem leírni az utóbbi időben bennem kavargó gondolatokat arról a valamiről, amit a fundamentális teológiában Krisztus-eseménynek neveznek. És egész jól belelendültem, amikor is Tomi felhívott, hogy bár igaz, hogy neki tanulnia kellene, mégis azt javasolja, ne csináljak magamnak alternatív programot (pl. kivételesen ne merüljek bele az írásba annyira, hogy aztán épp hogy elcsípem az utolsó metrót), hanem menjek haza, és eszünk marhasültet. Már vagy két hónapja vágytunk arra, hogy egyszer kisüssünk egy szép nagy szelet marhahúst, és vasárnap este a kisteszkóban be is ruháztunk a projektbe, de aztán fáradtak voltunk, és lefagyasztottuk azzal, hogy majd egyszer kapóra jön. Tomi úgy döntött tegnap, hogy most van a „majd egyszer”.
A hús voltaképpen nem egy, hanem két nagy szelet volt. Sóval és frissen (durvára) tört borssal ettük, továbbá Tomi készített a szaftból valami zseniális szószt: nem tudom pontosan, mi minden volt benne, de többek között hagyma, borókabogyó és fahéj. Köretként jégsaláta volt, némi tökmaggal (meg talán napraforgómaggal) felturbózva. Mindehhez száraz, testes villányi vörösbort ittunk. Tettük mindezt az erkélyen, a lenyugvó nap fényében, és noha mindketten tudjuk a világról mindazon borzalmakat, amiket tudunk, sikerült teljesen belehelyezkednünk a pillanatba. Utána még órákig beszélgettünk és boroztunk; kicsit be is csíptünk, még énekeltünk is egy keveset.
Ritkák az ilyen esték így hétköznap. Valami csaknem mindig van: vagy Tomi van valahol, vagy én, vagy ha otthon vagyunk, akkor vagy neki van valami dolga, vagy nekem. Ez az este ajándék volt, és egy pillanatban azt mondtam valamikor Tominak:
– Most megélem azt, hogy családom van.
Ma reggel a villamoson hirtelen megszólalt a Kossuth-nóta. Illetve valószínűleg nem az volt, de valami nagyon olyan – csak éppen kicsit 1944-esebb érzésem lett tőle. Nemcsak dallam volt, hanem szöveg is, de nem értettem. Felnéztem a könyvből, keresve a hang forrását, és láttam, hogy egy húsz év körüli fiú épp fölveszi a mobilját: az csöngött ilyen hangon. A fiú kicsit vaskosabb volt annál, mint ami az én ízlésem, a fekete póló viszont, amit hordott, nem kicsit ütött el az én ízlésemtől: nagy fehér betűkkel a MAGYAR ELLENÁLLÁS szavak álltak rajta, valami kard vagy turul vagy hasonló társaságában. A fiú levette fejéről a fejhallgatót (nem kis füldugasz volt, hanem nagy bumszli, fülre simuló jószág), és fogadta a hívást. Valaki szemlátomást valami adatot szeretett volna tőle; kis türelmet kért, és a táskájából kivett egy határidőnaplót, amelynek a kötésén látszott, hogy a Jobbik névre hallgató nemzetiszocialista párt kiadványa. (Azé a párté, amelynek nyílt támogatásával Rogán Antal pár éve belvárosi polgármester lett, de ez itt most off topic.)
A fiú megmondta, amit a hívója akart, aztán eltette a füzetet meg a telefonját, és visszarakta a fejhallgatót, és csöndesen folytatta útját. Nekem pedig elkalandoztak a gondolataim. Fölmerült bennem, hogy mi lenne, ha megkérdezném a srácot, mit jelent számára az, hogy ő „magyar”. Történt már hasonló: nemzeti érzelmű, büszke ifjútól kérdeztem, ugyan, ki a három legkedvesebb magyar költője. Az illető kicsit feszengett, aztán felsorolta Arany Jánost, majd sietve témát váltott.
Fél szemmel figyeltem a srácot, és próbáltam elképzelni, amint érdemi beszélgetést folytatok vele magyarságról, a világ helyzetéről, a problémák okairól és a megoldás lehetséges útjairól. Értékekről. A sokféleségnek az egyformasággal szembeni evolúciós előnyéről. Próbáltam elképzelni, de cserben hagyott a fantáziám. Egy másik kép tolakodott be a tudatomba.
Május közepe van. Kevesebb mint két hónap az idei melegfesztiválig. Lelki szemem előtt élesen megjelent ugyanez a fiatalember, amint cimboráival áll a kordon túloldalán, beleordítja a világba gyűlöletét, és tojás, kockakő, Molotov-koktél és szaros víz használatával artikulálja értékrendjét. Rossz beidegződés: e képre már buta módon már megint az érdemi kommunikáció lehetősége merült fel bennem, felejtve azt, hogy e megoldás alkalmazásának vannak bizonyos személyi előfeltételei. Megkérdeztem volna ezt a fiatal fiút, hogy miért szeretne ő elpusztítani engem, a kedvesemet, a tegnapi marhasültes-vörösboros naplementénk emlékét.
Aztán persze kapcsoltam, és nem kérdeztem semmit. Próbáltam olvasni, de elkezdett bennem dübörögni valami: igen, fesztivál lesz, felvonulás is lesz, és ki kell mennem. Már tavaly is úgy éreztem, hogy (a saját értékrendemen belül) nincs alternatívám: az adott helyzetben muszáj kimennem. A tavaly történtek után ez hatványozottan így van: nem tudnék a tükörbe nézni többé, ha gyávaságból távol maradnék.
Pedig bátorság egy szemernyi sincs bennem. Félek, kibaszottul félek. Több mint tíz hónapja történt, ami történt, de mind a mai napig menthetetlenül elönt a szorongás, ha eszembe jut az egész, vagy ha véletlenül a Hősök tere környékére keveredek. Rettegek attól, ami történni fog: attól, hogy bántani fognak, attól, hogy fájni fog, attól, hogy megcsonkítanak vagy megölnek. Engem, vagy bárkit, aki ott van, akit szeretek.
Én leszálltam, a fiatalember ment tovább, nyugodtan. Ő még nem tudja (mert nem szóltak neki kívülről), hogy nem egészen két hónap múlva ugyanott lesz dolgunk. Én tudom, mert nekem már „szóltak belülről”. Ő, ha majd szólnak neki, hogy feladat van, jó bulinak fogja tartani, mindazonáltal, ha máshoz van kedve, megteheti, hogy távol maradjon. Én nagyon nem tartom jó bulinak, mindazonáltal nem tehetem meg, hogy távol maradjak.
–
Sorskönyv nélkül
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
1989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:
Mások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:
Van egy történetem, amellyel kapcsolatban évek óta nem tudok zöldágra vergődni. Nyomasztja a lelkiismeretemet, ugyanakkor nyomasztja a lelkiismeretemet az a tény is, hogy nyomasztja a lelkiismeretemet.
Szoktál rá gondolni?
„Bárcsak ősanyáim is tudták volna, hogy a testük szentség. Hiszem, hogy az olyan botrányos hangok és az olyan őszinte szavak segítségével, mint amilyenek ebben a könyvben is találhatóak, a jövő nagymamái, anyái és lányai meggyógyítják önmagukat – és rendbe hozzák a világot”
