– a Budapest Pride margójára –

1989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:

– Hát te, testvérem, ki vagy, mi vagy?

A kérdéstől rettentő zavarba jöttem. Nem egészen húszéves koromra már számos olyan tapasztalat állt a hátam mögött, hogy idősebb pasik utcán megszólítottak. Az ilyen helyzetek elől mindig harsány belső sikollyal menekültem, mert saját homoszexualitásom e kamasz években csupán a szexuális fantáziálásig terjedt. Az hogy a titkos és mélyen szégyellt vágyak valamilyen módon valósággá váljanak, elérhetetlennek tűnt, az pedig, hogy maga a szégyen valamikor semmivé oldódjon, és átadja helyét az egészséges identitásnak, egyenesen elképzelhetetlennek. Nem létezett meleg infrastruktúra, nem voltak (tudtommal) meleg ismerőseim, jószerével még objektív, leíró szókincs sem volt arra a káoszra, ami a fejemben tombolt, csak obszcén, gondolatban is megvetendő kifejezések.

Ráadásul két hónappal a megtérésem után radikálisan kiiktattam a szexualitás puszta gondolatát is az életemből. Ekkorra már eldöntöttem a pályámat: ferences szerzetes leszek, azon belül pap, nyilvánvalóan távol tartva magam bárminemű szexuális tevékenységtől, és legalább senki nem fog azzal baszogatni, hogy van-e barátnőm, kivel járok, mikor nősülök meg és hány gyereket akarok.

Úgyhogy amikor a több órás szertartás és szentségimádás után a mennyországban való lebegés apránkénti bevégeztével épp visszaereszkedőben voltam 1989 tavaszának realitásába és a Mártírok útja aszfaltjára, meglehetősen megütődtem a kérdésen: zavarba jöttem, de azért udvariasan válaszoltam – elvégre udvarias fiúnak neveltek. Megmondtam, hogy imádkozni voltam itt, mire a fickó lelkesen bólogatott, hogy az nagyon jó, és hogy van-e kedvem Jézusról beszélgetni.

E ponton már lehetett sejteni, hogy az illető nem a farkamra pályázik, úgyhogy kezdtem kiengedni, mindazonáltal kissé pikáns volt, hogy ezek után édes kettesben a templom feletti park, a Mechwart liget fás-bokros részei felé vettük az irányt. Ott végül egy padra leülve órákon át beszélgettünk, és megtudtam, mi az a karizmatikus megújulás a kereszténységen belül, átéltem, hogy milyen az, amikor valaki személyesen imádkozik értem, kézrátétellel, és eközben, úgymond, nyelveken beszél (a külső megfigyelő azt hallaná: halandzsázik). Aztán én is elkezdtem fennhangon imádkozni, amit soha korábban nem csináltam – ehhez egy hatalmas belső gátnak kellett átszakadnia; dőltek belőlem a korábban soha ki nem mondott szavak és mondatok (gondosan kikerülve a szexualitás témáját, mert az nyilvánvalóan nem illett a helyzet szentségéhez).

Az egész beszélgetésnek volt valami rettenetesen fülledt légköre: egy tavaszi éjszakán titkos beavatást nyertem valamibe egy éjszakai parkban, olyan körülmények között, amilyen körülmények között akár valami másba is beavatást nyerhettem volna ugyanott, hasonló szerepleosztásban.

A szexualitásba való beavatásom ettől kezdve még három, a melegvilágba történő betagozódásom jó négy és fél évet váratott magára.

A köztes idő első felét mindenestől Jézusnak, az egyháznak, a teológiának, a karizmatikus mozgalomnak és az evangelizációnak (magyarul: térítésnek) szenteltem. Az ezen időszakban írt naplóim hemzsegnek a „Dicsőség neked, Uram”, az „Alleluja!”, és a „Szűzanyám, add, hogy ő is (szinte mindegy, hogy ki, bárki, aki az utamba tévedt) megtérjen és befogadja a Szentlelket!” jellegű mondatoktól. Büszke és öntudatos hordozója voltam a beavatottságnak, megdöbbentő intenzitással sajátítottam el a különböző teológiai stúdiumok anyagát és gondolkodásmódját – valamint ijesztő gyorsasággal azonosultam azzal a gondolattal, amely szerint a világban titokzatosan hálót szövő New Age mozgalom aljas és veszélyes eszközökkel tör előre, azon céllal, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és Lucifert ültesse a világ trónjára.

Egyszerre volt hát jelen bennem az Isten iránti lobogó, szenvedélyes szeretet, a napról napra gyarapodó teológiai tudás, az afeletti öröm, hogy végre tartozom valahová (ugyanis betagozódtam a katolikus karizmatikus megújulás közösségeibe), és estem áldozatául egy olyan gondolatrendszernek, amit mai tudásommal csak paranoid téveseszme-rendszernek, köznapibb szóval összeesküvés-elméletnek tudok minősíteni.

A szexualitás ebbe a csomagba nem fért bele.

Jó barátaim lettek, köztük Gyuri, az a srác, aki a templom előtt szedett föl; összejártunk imádkozni, énekelni, már én is nyelveken szóltam ima közben, és utcán szólítottunk le embereket, hogy Jézusról beszéljünk nekik.

A szexualitás gondolata 1991-ben, a szemináriumban kezdett visszaszivárogni az életemben, és amikor 1992 tavaszán először éreztem meg, hogy milyen egy másik férfi ölelése, akkor az előző években felépült rendszernek darabokra kellett volna robbannia.

Nem robbant, csak épp megreszketett, alapjainál fogva. A korábbi beállítódásomat (miszerint én – mint karizmatikusan megújult keresztény – alapvetően OK vagyok, a meg nem újult keresztények – a nem hívőkről nem is beszélve – nem OK-k, de imádkozunk értük), amit a tranzakcióanalízis műszavával paranoid életpozíciónak neveznek, felváltotta a mardosó bűntudat és a depresszív életpozíció: egy rohadt, kárhozatra méltó, Jézus szeretetével hálatlanul visszaélő buzi vagyok, és rajtam kívül mindenki más (akinek a gondolatatit nem a saját és mások farka tölti ki) tökéletes, magasan fejlett személyiség – vagyis jószerével szent.

Hogy ez az OK–+ életpozíció hogy hozta magával azon döntésemet, hogy félbehagyom a szemináriumot és a teológiát, hogy sodort bele három öngyilkossági kísérletbe, hogy kerültem aztán pszichiátriára, ahol négy és fél hónapot töltöttem, az szinte részletkérdés. A közösségem – és általában a keresztény testvérek – felé egy idő után nem tudtam mit hazudni az egyre rosszabb állapotomról, és szép lassan mindenki megtudta, hogy a Birtalan Balázs buzi. Voltak, akik jobban szerettek és tiszteltek annál, hogy emiatt bármiben is megváltozzék az attitűdjük; a kórházban nagyon sok látogatóm volt, részint a kisközösségem tagjai közül, amiért máig nem tudok elég hálás lenni.

Mások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:

– Pont most, amikor az Úr ilyen sok megtérőt ad, a gyónók csak úgy állnak sorba, és akkora szükség lenne papokra?

Ennyi. Az első önpusztító kísérletem hírére egy ízben telefonon beszélt apámmal másfél percet, amúgy végig nem adta jelét az iránti érdeklődésének, hogy élek-e vagy halok, és hol tartok a magam lelki fejlődésében. Gyuri ugyanez a kategória volt, pepitában.

A magam lelki fejlődése több fázison ment át. A totális el nem fogadás időszakában pszichológusok és pszichiáterek sokaságát jártam végig, hogy kezeljenek ki a homoszexualitásomból, amit nyilvánvalóan betegségnek tekintettem – mi másnak tekintettem volna?

Hogy mi másnak? Természetesen bűnnek, emellett a sátán munkájának, démoni megszállottságnak. Hosszú órákon, napokon, heteken és hónapokon át imádkoztam, böjtöltem, kértem a testvérek imáját, és egy ízben ördögűzésnek is alávetettem magam, az akkori karizmatikus sztárpap, Marik Tamás atya keze által. Tudtam magamról, hogy én teljes szívvel Jézust akarom szolgálni, és azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljak meg ettől a borzalomtól.

Aztán – ennek is megvan a külön története – teológiai és pszichológiai tudásom legjavának mélyére ásva apránként elkezdtem összerakni azt a felismerést, amely szerint az egyházban jelen lévő homoszexualitás-ellenesség a teológia érvényes eszközeivel nem vezethető le a Bibliából, illetve általában abból, amit a keresztények isteni kinyilatkoztatásnak neveznek. E felismerés először csak egy rövid írást és sok beszélgetést eredményezett, majd ebből jött létre Magyarországon először a keresztény–meleg mozgalom.

1993 őszén alapítottam a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösséget, 1996 nyarán egy barátommal az aztán tíz évig prosperáló Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvem, 2004-ben pedig, az Öt Kenyér saját kiadásában, a „Válaszd az életet” – Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez című tanulmányom. Utóbbiban a „keresztyén” szó nem elírás: a szöveg (amely a Halállal lakoljanak? erősen feljavított – megkurtított és kibővített – verziója) eredetileg a Magyarországi Református Egyház zsinata számára íródott. Mindeközben általában, a kereszténységtől függetlenül is szerepet vállaltam a hazai melegmozgalomban: évekig voltam a Mások magazin munkatársa, 1997-ben egyik kezdeményezője voltam az első budapesti melegfelvonulásnak, részt vettem különböző jogi és politikai akciókban, illetve bekapcsolódtam egy melegeknek és hozzátartozóiknak segítő telefonos szolgálat munkájába.

Előreszaladtam az időben. Egyelőre 1993 nyara van, februári beköltözésem után épp elhagyom a kórházat, és gyenge lábakkal ugyan, de próbálok visszakapaszkodni az életbe. Azt, hogy a halál helyett inkább az életben maradást választom, beleértve saját szexuális orientációm elfogadását is, amit – immár, komoly belső munka után – nem bűnek tekintek, hanem adottságnak, amellyel meg kell tanulnom együtt élni, nem titkoltam el barátaim elől.

És ekkor jön egy telefon Istvántól, a kisközösségünk közvetlen vezetőjétől, aki elmondja: Katona atya szokása ellenére megjelent a legutóbbi közösségi találkozón, és őt, Istvánt, aki túl megértő volt velem, túl baráti kapcsolatot ápolt velem, leváltotta a közösség vezetéséről, rólam pedig eldöntötte, hogy „a közösség érdekében és Balázs érdekében is jobb lenne, ha Balázs eltekintene a közösségi alkalmak látogatásától”. Magyarul ki vagyok rúgva a picsába. Az, hogy bolond valaki, hogy öngyilkos akar lenni a buziságával, az rendben. Az, hogy élni akar, nem szemen köpve önmagát – na, az már elfogadhatatlan. És mindezt telefonon, mandinerről, és, ismétlem, mindenféle személyes találkozás, kérdés, beszélgetés nélkül.

Úgyhogy az épp megszilárdulni kezdő talaj maradékát keresztény testvéreim kihúzták a lábam alól. Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy további több mint tíz évig katolikusnak mondtam magam. És annak, hogy ezt az identitásomat feladtam, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, semmi (vagy majdnem semmi) köze az egyháznak a homoszexualitáshoz való viszonyához. Az pedig, hogy 2009-ben eljutottam annak kimondásáig, hogy „nem vagyok keresztény”, ettől teljesen független vonalon zajlott, s ezért itt most nem is vesztegetek rá több szót.

Gyurival, aki negyedszázaddal ezelőtt egy tavaszi éjszakán a parkba csábított – és aki a karizmatikus megújulás berkeiben kifejezetten értelmiséginek számított –, több mint húsz éve találkoztam utoljára. A melegségemről tán soha nem beszéltem vele; nyilvánvalóan eljutott hozzá a hír, de nem érezte magát megszólítva, hogy bármi módon kapcsolódjék hozzám e tekintetben. A Facebookon láttam, hogy él, hogy jelen van, hogy családja van, de amikor beleszaladtam egy evolúciószkeptikus bejegyzésébe, úgy gondoltam, csak magammal szúrnék ki, ha ismerősnek jelölném. Egy hete azonban egy link elvezetett az oldalára, ahol is azt láttam, hogy kifejezetten homofób, gyűlöletkeltő, féligazságokkal operáló szövegeket és képeket oszt meg, feltűnő szorgalommal, amelyek a régi összeesküvés-elmélet kottájára íródtak: a sátán meg akarja semmisíteni az egyházat, aktuálisan a buzikat eszközül használva erre.

Néhány éles pengeváltás után jóleső volt látni, hogy elővette az úriember mivoltát, és belátta, hogy olyasmiben nyilvánult meg magabiztosan, amihez nem ért, és ezért meg is követett. Én ennek örültem, és fölajánlottam neki, hogy amennyiben a benne rajzó kijelentő, felkiáltó és felszólító mondatok mellett esetleg kérdő mondatokra is bukkan, szívesen állok rendelkezésére, akár személyes történetekkel, akár az általa kárhoztatott Gay Pride jelenségét tágabb szociális-történeti kontextusba helyezve.

Ő válaszában nem írta, hogy élne a felajánlásommal, ellenben ő maga azt ajánlotta fel, hogy bemutat egy olyan férfinak, aki korábban meleg volt, de akit az Úr csodálatos gyógyító ereje megszabadított, és ma négygyerekes, heteró családapa.

Ezen a ponton körülbelül egy tucat válasz kezdett hemzsegni a fejemben, és egy nap töprengés után le is írtam neki, szép sorjában (azaz nagyjából összevissza), az alábbiak szerint:

1. Miért lenne ez jó akár nekem, akár a páromnak, akivel 14 éve tartozunk egymáshoz?

2. A legjobb szándékot vélelmezve a felajánlásod mögé: tisztában vagy azzal, hogy milyen mélyen sértő és megalázó egy ilyen fölvetés (függetlenül a szexuális orientáció témájától), bárkinek is, aki kapja?

3. Van fogalmad arról, hogy min mentem én keresztül az egyházban a melegségem miatt, még akkor, amikor ugyanazt gondoltam róla, mint te (hogy bűn, hogy betegség, hogy démoni eredetű)?

4. Ha az Úrnak olyan borzasztó nagy gyógyíthatnékja van velem kapcsolatban, akkor kezdhetné a produkciót az áttétes rákommal, aztán beszélhetünk a szexualitásról is.

5. Tudsz arról, hogy az amerikai ex-gay mozgalmak legprominensebbje beszüntette a működését, és bocsánatot kért az évtizedek alatt okozott súlyos mentális károkért, amit emberek tömegében okozott?

6. Ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a szexuális szokásait, marhára nincs szükség az „Úr gyógyító erejére” –- elég hozzá a környezettől való rettegés. A vészkorszakban a zsidók tömeges áttérése mögött, tán nem leplek meg ezzel, nem valami nagy megtérési hullám volt, hanem életben akartak maradni a nyomorultak. Az ex-gay történetek java része ezzel a paradigmával írható le.

7. Fenntartom, amit korábban már jeleztem: keresztények kezéhez rengeteg meleg ember vére tapad. Nem tudunk olyanról, hogy melegek kezéhez keresztények vére tapadna. Nincs egy súlycsoportban az, ha feszületeket hordanak halomba és égetnek el, vagy akár ha valaki nyilvánosan egy feszülettel dugja seggbe magát (igen, lehet: bizonyára történt ilyen a világon, hiszen nagyon sok szélsőséges megnyilvánulás előfordul) – szóval ez nincs egy súlycsoportban azzal, amikor embereket meggyilkolnak, kivégeznek, megmerényelnek, öngyilkosságba kergetnek. Nagyon leegyszerűsítve: az egyikben van halálos áldozat, a másikban nincs. (Hogy ízléstelen? Ezt egy percig nem vitattam.)

8. A fentiek miatt: ahogy II. János Pál elismerte a kereszténység felelősségét a Holokausztban, és bocsánatot kért a Soáért, ugyanúgy tartozik a kereszténység egy bocsánatkéréssel azokért az életellenes bűncselekményekért, amelyeket elkövettek és a mai napig elkövetnek a melegekkel szemben. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az a keresztény, aki megkövette a kétezer évnyi kereszténység alatt elpusztított és megalázott homoszexuálisok tömegét – azzal hajlandó vagyok erkölcsi kérdésekről szóba elegyedni. Aki nem, az a gyilkosok pártján áll – ez ilyen egyszerű.

9. A hivatalos egyház és minden egyes keresztény, aki bármilyen nyilvános megszólalásban akár csak utalás szintjén is összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a szexuális erőszakkal, a közszeméremsértéssel vagy bármi olyannal, amivel riogatni lehet az embereket, az – ha van Isten – felelni fog a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” parancs megsértéséért.

10. Még folytathatnám, köteteken keresztül. Talán csak egyvalami: Gyuri, te komolyan azt gondolod, hogy a homoszexualitás kérdésében tudsz nekem bármi újat mondani, akár erkölcsi, akár pszichológiai, akár tudományos, akár teológiai vonalon?

Gyuri mindezekből a 10. pontra válaszolt: nem, nem tud újat mondani, és be is szünteti a vitát. Én még fortyogtam magamban egy darabig, negyedszázados sebek szakadtak fel bennem, régi idők magára hagyottságának, megalázottságának emlékével küszködtem napokig, míg nem arra jutottam, hogy nem vagyok köteles a világ minden rosszindulatú őrültjének minden rosszindulatú őrültségét magamra venni, pláne kezelni. Gyuri oldalát letiltottam, mert nem szeretném, ha az általam írottakon csámcsogna, az egész fenti történetet pedig megírtam most.

Ezzel adózom a mai Budapest Pride-nak.

Címkék: 5K, Életkor, Emlék, Halál, Kisebbség, Melegség, Politika, Pszicho, Szomatik, Ünnep, Vallás

Eddig 22 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Bayer Zsolt egy nagyinterjúban megingathatatlan pártfegyelemmel hozza az aktuális papírformát: hosszasan beszél középre, bűnbánatot tart a „félreértelmezett” mondatai miatt, és egyszerre több szólamban magyarázza, hogy ő aztán olyannyira nem szélsőséges, hogy csak na.

Ezt az interjút olvasva jutottak eszembe az ún. oltáros papok.

De mi fán terem egyáltalán az „oltáros pap”? A Magyar Katolikus Lexikon szerint „régebben egy meghatározott oltárnál miséző pap, aki az oltár javadalmából élt, s lelkipásztori hivatalt nem töltött be”. Mit jelent ez magyarul? A következőt.

Európában a reneszánsz előtt a tudás őrzője és továbbadója az egyház volt. A legműveltebb emberek többsége egyszersmind felszentelt pap is volt. Fordítva: aki eljutott odáig, hogy pappá szenteljék, az időközben meglehetős jártasságra tett szert az egyházi és világi tudományokban. Az egyház bevételi forrása (túl az egyházi adón) azonban nem a papjai műveltsége volt, hanem a papi tevékenysége, nevezetesen a misézés. Aki misét akar mondatni a húsz éve elhunyt Lujza néni lelki üdvéért, az perkál. Csakhogy kell valaki, aki ezt a misét érvényesen be is mutatja. Márpedig több volt a néhai Lujza néni, mint a kiművelt pap. Megoldás?

Nosza, szenteljünk pappá olyanokat is, nagy mennyiségben, akik annyira nem műveltek. Konkrétan olyan embereket, akik semmilyen tudományos vagy teológiai képzésben nem részesültek, alkalmasint funkcionális analfabéták, de egy rájuk bízott szöveget be tudnak magolni, és – miseruhába öltöztetett papagájként – azt naponta (f)el tudják mondani a templom egyik mellékoltáránál. Emellett semmi egyebet nem csinálnak: nem gyóntatnak, nem prédikálnak, nem keresztelnek, nem temetnek, nem vezetnek anyakönyvet, nem igazgatnak egyházközséget – egyszerűen azért, mert túl hülyék ahhoz, hogy ilyen intellektuális feladatokat rájuk lehessen bízni.

Tehát miséznek (nagyobb templomokban előfordult, hogy a főhajóban mondott nagymisével egyidejűleg több mellékoltárnál párhuzamosan nyomták az ipart az oltáros papok, csöndesen, magukban mondva a mise szövegét, hívek nélkül; közben a kispadon már melegítettek a következő papok, várva, hogy megüresedjen valamelyik oltár), a misepénz egy részét pedig megkapják ők maguk zsebbe, a többi megy az egyháznak.

Ez jutott eszembe a Bayer-interjú kapcsán, mégpedig akkor, amikor Semjén Zsoltról, pontosabban az ő hirtelen megtéréséről beszélt. Elmondta, hogy micsoda partyarcok – „ricsés csávók” – voltak ők ketten gimnáziumban, és hogy a Semjén Zsozsóéknál (aki azóta doktori címet szerzett, tudjukhogyan) micsoda bulikat tartottak rendszeresen. Aztán jött 1981 nyara.

„Szeptemberben ismét irány a Semjén-lakás, és azt láttuk, hogy a szobája kiürítve, a fal hófehérre meszelve, a teljes berendezés egy íróasztal, egy ágy, fölötte feszület.”

Mint egy szerzetesi cella, tényleg. Még egyszer: íróasztal, ágy, feszület.

Teccikérteni, ugye?

Könyvespolc sehol.

Címkék: Politika, Vallás

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Nem az alábbi sorokkal fogok bekerülni az irodalomtörténetbe (legalábbis őszintén remélem), de nem is ez volt a célom.

Polimerickek Bamba kis kölyök volt Péter. Nem nagyon látták el ésszel. Nem volt sok elve sem, viszont nyalt lelkesen. Vajon még mi mindent ér el? Volt egy lelkész, úgy hívták, Zotya. Régóta nem pap – megvan az oka. Kérdezték jó párszor: „Te vagy a jó pásztor?” „Ja, csak a bárány ne legyen roma.” Jókora paraszt volt Lőrinc. Jellemre nem épp egy főnix. Kérdezték: „Tisztesség...?” Azt mondta: „Mit nem kép- zel?! Mondhatnám: Isten őrizz!” Mogorva ember volt László. Baszta a csőrét egy zászló. Háborgott: „Ki innen!” Félő, hogy kibillen, ha ezt még eljátssza párszor. Élt egy majdnem-szent, úgy hívták, Zsolt. Lábai közé fogott egy lót. Volt ott sok szalonka, lelőtte halomba, s örült: a hitén nem esett folt. Van egy nagyember, nevezzük Lajosnak, ki minden garast élére rakosgat. Beszóltak a gecik, elvesztette eszit: Dühöngött, s mondta, mindenkit agyoncsap. Volt egy focista, úgy hívták, Viktor. Apránként arcára fagyott a fintor: „Itt élek Pesten, s nem vagyok Isten!” – háborgott szegény, s felsírt a kíntól.

Címkék: Agymenés, Politika, Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Amennyiben Szőnyi Szilárd a XVI. század második felében ilyen mondatok leírásával provokálta volna a katolikusok vallási érzékenységét, könnyűszerrel máglyán találhatta volna magát.

Nem tudom a választ erre a kérdésre, de teológiai ismereteim alapján egyvalamit vitán felül kijelenthetek: nem keresztény. Ezt két tőle vett idézettel bizonyítom.

Címkék: Politika, Vallás

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Húbazmeg, Politika

Eddig 11 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Éjszaka mintegy három órát aludtam, ennek jelentős része egy olyan álomsorozat volt, aminek az egyik legkevésbé nyomasztó részében Tomi is, én is ejtőernyő nélkül ugrottunk ki egy repülőgéből, menekülve egy természetfeltti erővel bíró pszichopata gyilkos elől. A többi talán mellékes is.

Nem gondoltam, hogy az alábbi vers mostanában előkeveredik a múltból. Több mint húsz éve írtam. Akkoriban túl sok Jungot olvastam, ez lehetett az (egyik) oka a megszületésének. Az előkeveredésének pedig feltehetőleg az, hogy túl sok volt az este látott Sarah kulcsa című film. Amit szívem szerint megnézetnék mindenkivel, aki azt hiszi, hogy semmi köze a holokauszthoz, merthogy az a múlthoz tartozik, és ő személy szerint nem érintett benne.

Ne csak én álmodjak ilyeneket.

Egy nemlétező Dalí-kép alá Ne higgy az őrült éjszakának, ha kéjes vigyorral rád borítja az álmok fojtó planetáriumát! Görnyedten, végenincs barlangok során kutatsz málló őssziklák szűz porában elhullott szerelmek nyomai után. Sarkadban bárgyú, vérszomjas gigásszal, menekülvén templomtól templomig, foszló múltadból jövőd mozaikját próbálják kirakni kapkodó ujjaid, de – Isten tudja, ha tudja, miért – nem áll össze se kép, se keret az egyformán szürke kövecsek tömegéből. Vak harang döngi ítéletedet: te vagy az ostya, bor, s az oltár. Tisztátalanná szenteli hangja a perceket, mikor költő voltál. Vicsorgó szörnyek ölelnek lágyan... Másnap éjfélig késik a reggel. Ne higgy az őrült éjszakának – várd, ha győzöd, míg felmentést csörren a szívedben őrzött, ócska vekker!

Címkék: Kisebbség, Politika, Pszicho, Történelem, Vers

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vannak mondatok, amelyek örökre bevésődnek az ember fejébe. Az én fejembe például az a mondat vésődött be bő harminc éve, amit Gyéres tanár úr adott fel Nyilas Misinek, hogy latinra fordítsa. A kicsit nyögvenyelősen összehozott latin mondat így hangzott: „Etiam ille est fur qui fidutiam hominum rapit.” A magyar eredetije pedig így: „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.”

Persze, világos, hogy ez demagógia, olcsó moralizálás; hogy nem sokkal mélyebb igazság, mint nagyapáink „aki hazudik, az lop is, aki lop, az gyilkol is” jellegű életbölcsessége. De ez nem változtat az említett tényen, miszerint a nevezett mondat egykor bevésődött a fejembe, és azóta nem hajlandó kimenni belőle.

Olcsósága ellenére arra mindenképp rávilágít, hogy a cselekedetek nem a cselekvéssel indulnak. A lopás nem ott kezdődik, hogy elveszem a másét, hanem ott, hogy miként vélekedek a magántulajdonról.

Nem nehéz továbbvinni ezt a gondolatot. Még a nem épp a rugalmasságáról ismert katolikus egyház is elismerte, hogy az évszázadokon át ívelő keresztény antijudaizmus egyik oka volt a „modern”, XX. századi antiszemitizmusnak és a holokausztnak.

Gyéres tanár úr örökében fenntartás nélkül vallom: „Az is gyilkos, aki egy másik embert a mássága miatt elítél vagy leértékel.”

Lehetne itt most antiszemitizmusról, cigányellenességről és sok minden másról beszélni. Én önző módon a saját érdekeltségemet hangsúlyozom:

„J'accuse...” – Vádolom...

Vádolom – mégpedig gyilkossággal – mindazokat, akik bármilyen módon – szavazatukkal, szavukkal, hallgatásukkal, félrenézésükkel, okoskodó relativizálással stb. – évek óta módszeresen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon nekünk, melegeknek másodrendű állampolgárokként, szabadságunkat és fizikai épségünket féltve kell élnünk; hogy ma már a rendőrség is a nácik pártján áll; hogy ebből a kibaszott országból csak elmenekülni érdemes. Amíg lehet.

Persze: mindez továbbra is demagógia és olcsó moralizálás. De nem találtam jobb választást, mint mégis leírni. Tapasztalataim szerint ez az ország már csak a demagógia és olcsó moralizálás nyelvét beszéli készségszinten.

Címkék: Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Politika, Vallás, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ezzel most nem leszek trendi, de akkor is leírom.

Bár teljes szívemmel támogatom a diáktüntetéseket, és nálam jobban kevesen utálják a Fideszt, de... De bennem rossz érzéseket kelt a tegnapi akciónak az a része, amikor rózsákat dobáltak a Dunába. Láttam egy ilyen transzparenst is: „(Hoffmann) Rózsát a Dunába!”

Nem kéne ilyennel viccelni Budapesten, nagyon nem. Különösen a Cipők közvetlen társaságában...

Címkék: Politika, Történelem

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Agymenés, Politika, Pszicho

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Bő másfél hónapja felidéztem itt a blogon egy hajdani beszélgetés két mondatát, és leírtam a bennem ezzel kapcsolatban évek óta zajló belső viaskodást. Ma kommentben válaszolt a másik fél. Úgy tartom méltányosnak, hogy sorai ne vesszenek el a kommentek áradatában, ezért kiemelem ide önálló posztként – az én rá adott válaszommal egyetemben.

A párbeszéd kettőnk között zajlott le. Teljes mértékben (sajnos, már csupán idézőjelben, keserű iróniával kifejezhető) „baráti” környezetben beszélgettünk, ami nem indokolja azt, hogy bármilyen nyilvános fórumon közzétedd. Különösen szomorú, hogy ezt a szövegkörnyezet teljes figyelmen kívül hagyásával teszed - esélyt sem adva arra, hogy a kijelentéseinket én talán másképpen értelmeztem, mint te, aki annyira büszke vagy a hermeneutikai képességeidre és empátiádra. A bejegyzésedet szeretném az alábbiakkal kiegészíteni - egyrészt rólam, másrészt nagyapámról. (1) Koraszülötten, látássérültként nőttem fel. Minden tiltás ellenére, kényszer nélkül, négy és fél évesen elkezdtem írni, olvasni, számolni. A szüleim a kezeim közül vették ki a könyveket, hogy óvják a megmaradt látásomat. Két év múlva egy orvosi műhiba következtében elveszítettem az egyik szememre a látásomat, ugyanakkor az orvosaim közölték, hogy a másik szememre is bármikor megvakulhatok. Az orvosi tájékoztató szerint egy szifonfejet sem emelhettem fel. Hat és fél évesen, minden szülői vagy tanári kényszer nélkül felfogtam, hogy kizárólag szellemi munkából élhetek meg. Ez a motiváció a mai napig tart. (2) A tanulmányaim során igyekeztem túlteljesíteni az „egészséges” társaimat. Két nyelvvizsgával, kitűnő érettségivel és végbizonyítvánnyal zártam le a gimnáziumi tanulmányaimat. A mai napig nem felejtem el az éjszakákat, amikor éjfélekig csak a másnapra készültem, utána pedig olvastam, általában kortárs szépprózát, azért, hogy… Hogy elérjem azt a magasabb emberi minőséget, amit most Balázs és a magukfajtája kisajátít, hogy ők a kultúra birtokosai, amely szférába az elvbarátaikon kívül másoknak nem jut hely. Szerintük. Én olvashatok akár Petri Györgyöt, akár Vonnegutot eredetiben, származási-politikai okok miatt ebből - részetekről - kizárattam. (Én ettől függetlenül olvasok tovább. Most épp Joyce Ulyssesét angol eredetiben, közben a második diplomámhoz írom a szakdolgozatom.) A korábbiakra visszautalva, számomra a szellemi szférán kívül nem maradt más, és senki sem kényszerített arra, hogy a tanulmányaimon kívül bármilyen önképzésben részt vegyek. A családom éppen az ellenkezőjét tanácsolta - hogy harminc évesen ne fehér bottal kelljen járnom. (3) Elvégeztem a tanulmányaimat egy bizonyos egyetem egy bizonyos karán. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel - hiába voltam korábban kitűnő tanuló, otthon (a családomon kívül álló ok miatt) nem tanulhattam, kollégiumra vagy albérletre nem volt pénz. Az öt évből az utolsó három évet buszon, villamoson kelllett végigtanulnom. Tovább fokozódott bennem a bizonyítási kényszer. Elvégeztem. A diplomaosztóra meghívtam a barátaimat, köztük Tamást és az ő de facto élettársaként Balázst, hogy bármiféle kellemetlen érzés nélkül osztozhassunk az örömömben (fél évvel korábban volt Tamás diplomaosztója, amire ő szintén meghívott minket). Ennek az egyetemnek egy másik karáról néhány héttel vagy hónappal korábban eltávolítottak egy hallgatót. Ez a hallgató a melegségére hivatkozva próbálta érvényteleníteni a hallgatói jogviszonyát megszüntető határozatot. (Erre - sok év távlatából - nem emlékszem pontosan.) Balázs ettől kezdve az egész egyetem legitimitását megkérdőjelezte és gúnyolta, mintha az ott lefolytatott tanulmányok teljesen súlytalanok lennének, általa fasisztának tartott, diszkreditált oktatókkal. Az egyetemi tanulmányaim öt éve alatt bőven volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy Balázs ezen állítása a mi karunk esetében nem fedi a valóságot. Nálunk is voltak igazságtalanságok, azonban ezeket - negatívan - a vakszerencse, és - pozitívan - a kapcsolatok befolyásolták. Nem tapasztaltam azt, hogy a tágabb ismeretségi körömön belül bármilyen kisebbség tagja hátrányos megkülönböztetésben részesült volna. A diplomaosztó ünnepséget követően összeült a társaság, de nem éreztem azt a megérdemelt megnyugvást - a beszélgetést erőszakosan Balázs irányította, ő csupán az általa vélt „fasisztákat” hangsúlyozta, és hogy ezáltal az eddigi tanulmányaim szerinte semmit sem érnek. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellentmondjak. Csak szomorúságot éreztem. Hogy ezt a szűklátókörűséget nem is tudom, nem is akarom abban a pillanatban orvosolni. A Balázs posztjában idézett párbeszéd ettől az eseménytől számítva 1-2 hónapon belül történt. (4) Mind a saját családomban meglévő jellegzetességek, mind akár az általad felvetett vagonírozás kapcsán válaszokat kerestem és elvégeztem egy családfa-kutatást. A rokonokat végigkérdezve senki sem említett vagonírozást, feltételezhetően azért, mert az általam soha nem látott és soha nem ismert nagyapám olyan régióban - a mostani partiumi magyar-román határ keleti felén - állt szolgálatban, ahol a csendőrökre „csupán” a rendfenntartás, a köztörvényes bűncselekmények üldözése jutott (túl szegény vidék volt). A mai közvélekedés ezt érezhetően nem veszi figyelembe, mintha a csendőrség kizárólag a népírtás végrehajtása céljából létrehozott szervezet lett volna. Ezt a beszélgetés során Balázsnak említettem is, hiszen erről már a családfakutatást és a diplomaosztót megelőzően is tudtam. Furcsamód _ezt_ elfelejtetted idézni. És igen, a családi legendárium alapján büszke vagyok a nagyapámra. Ezen nem sikerült csorbát ejtened. (5) A nevezetes kérdést azért kellett - provokatív módon - feltennem, mert ezen a találkozón szintén te irányítottad - a szokásos egyoldalú, vonalas módon - a beszélgetést. A saját megítélésem szerint én legfeljebb középutas vagyok, bármiféle szélsőségtől legalább annyira írtózom, mint te. Én egyszerűen megpróbáltam kibillenteni a beszélgetést egy olyan irányba, amelynél már a mérlegelés és párbeszéd is szükséges a megfelelő értelmezéshez és továbbhaladáshoz. Hogy több párhuzamos narratíva létezik. A fenti blogbejegyzésedben szintén nem idézted a saját válaszodat: „A kurva anyját!” Úgy vélem, hogy ez remekül illene ahhoz a disztingvált képhez, amit magadról próbálsz kialakítani. Ez szerinted mennyire illene bele az általad képviselt erőszakmentes kommunikációs terapeuta imidzsébe? Mennyire hallgattad meg az akkori válaszomat? És mennyire idéztél most belőle? Balázs, úgy érzem, hogy azon rövid időszak során, ameddig Tamás révén a baráti társaságomba tartoztál, több alkalommal megbántottál, vagy csak megrettentem azon a görcsösen „balos értelmiségi” hozzáállásodtól, amelyet erős személyiségednél és idősebb korodnál fogva ránk erőltettél. Nagy megkönnyebbülés, hogy ezzel mostanában már nem kell kalkulálnom, hogy nem kell azért szájzárat felvennem, hogy a centrista nézeteimet ne tekintsd szélsőjobbos megnyilvánulásnak és ezáltal ne kényszerüljek folyamatos magyarázkodásra. És éppen azért nagy tehertétel, hogy ráakadtam erre a bejegyzésre. Gondolom, hogy a fentiek alapján érthető, hogy miért kellett mégis válaszolnom. Ha véletlenül kiderülne rólam, hogy bármilyen, általad képviselt kisebbségbe tartozom, biztosan nem tőled kérnék tanácsot. Voltak. és maradtak olyan barátaim, akik vállalják ezen minőségüket és velük valamiféleképpen mégis képes vagyok olyan empátiára, hogy bármikor kiállok értük. Eljutottam arra a szintre, hogy nekem is fáj, ha őket - akár ezen, akár más minőségükben - bántják. Kiállok értük akkor is, ha esetleg engem is megbélyegeznek ezért. Neked - listázott jogvédőként - miért nem sikerült ezt elérned? Nem érzed, hogy ez olyan kudarc, ami esetleg a terapeutai munkásságoddal is ellentétben áll? Az eddigi megnyilvánulásaid alapján nagyon nehéz azt feltételeznem, hogy a saját véleményeden vagy érzelmi beállítottságodon kívül más ember álláspontját legalább a beleérzés szintjén el tudnád fogadni vagy meg tudnád érteni.

Kedves „X.”!

Azért e megszólítás, mert saját magadat nem nevezted meg a hozzászólásodban, és szeretném tiszteletben tartani az inkognitódat. Ez a szempont vezérelt akkor is, amikor a posztot írtam: igyekeztem olyan keveset elmondani a szereplőkről, hogy az még ne menjen a történet érthetőségének rovására, de azt akartam, hogy a másik fél – vagyis te – ne legyen beazonosítható. A célom nem a személyeskedés volt, hanem egy eset ismertetése, amelyben a szereplők kiléte (tkp. még az enyém is) másodlagos. Te ehhez képest sokkal-sokkal többet árultál el magadról, ami számomra meglepő ugyan, de a szíved joga; én ezt nem szeretném tetézni a neved publikálásával – ezért a furcsa megszólítás.

Először is szeretném megköszönni, hogy részletes hozzászólásban segítettél árnyaltabbá tenni a történetet, és a blog olvasóinak lehetőséget biztosítottál arra, hogy megismerjék a másik narratívát; azt, amit én ugyanannyira képtelen lettem volna autentikusan előadni, mint ahogy valószínűleg te az enyémet. Azt gondolom, a kép így teljesebb, és ez segítségül szolgálhat az érdeklődő olvasónak abban, hogy ne egydimenziós véleményt alakítson ki.

Szeretnék néhány momentumra reagálni.

Ezek közül a legfontosabbnak azt tartom, hogy bocsánatot kérek mindazon megnyilvánulásaimért, amelyekkel az évek során megbántottalak, akár szándékosan, akár szándékolatlanul. A szándékolatlan, számomra észrevétlen bántásokért nem kunszt bocsánatot kérni. A szándékosakért nehezebb. És sajnos szinte biztos, hogy elhangzottak ilyenek a részemről feléd. Nyíltan is, iróniába burkoltan is. Nem vagyok rá büszke. Sajnálom. Annál is inkább, mert soraid arról árulkodnak, hogy ezek nem gyorsan múló, hanem maradandó fájdalmat okoztak neked. És ha adott helyzetekben volt is bennem konkrét bántó, vagdalkozó szándék, azt bizton állíthatom, hogy tényleges fájdalmat okozni soha nem akartam. A jóvátételre korlátozottak a lehetőségeim: csak megismételni tudom a bocsánatkérést.

A fentieket nem relativizálva, írok pár sort a saját szempontjaimról. Nem mentegetőzésképpen, csak – ezúttal is – a kép árnyalása végett.

Azt állítod, hogy kettőnk nem túl mély – mégis tán barátságnak nevezhető – kapcsolata során centrista nézeteidet rendre szélsőjobboldalinak minősítettem. Nem emlékszem ugyan konkrétan ilyen esetekre, de feltehetőleg igazad van, és valóban mondtam ilyesmiket, nem is egyszer. Ennek háttere nyilván összetett; az összetett háttérből két aspektust szeretnék kiemelni. Egy politikait és egy elvit.

A politikai szempont a következő. Kapcsolatunk emlékezetem szerint valamikor 2006-ban szakadt meg, még az őszi események előtt. Ebben az időszakban – vagyis a Fidesz 2002-es választási vereségét követő években – a jobboldali retorika két részre osztotta Magyarországot: az egyik volt „a haza” (amely, ugye, „nem lehet ellenzékben”) – itt voltak „a magyarok”. A másik részben voltak „a haza ellenségei”: a „strigák”, a „kunbélák”. Nem volt harmadik út: az „Egy a tábor, egy a zászló” elve uralkodott. Nem volt különbség. Vona Gábor és Orbán Viktor egyazon polgári kör tagjai voltak.

Természetesen ez csak a nyilvános kommunikáció. Ettől az identitás szintjén még mindenki annak érezhette, annak definiálhatta magát, aminek akarta – csak éppen az adott történelmi helyzet nem kedvezett annak, hogy ezt kívülről nézve bárki felismerje, vagy legalábbis jelentőséget tulajdonítson neki. Szeretném, ha ezt jól értenéd: nem azt mondom, hogy ezt helyénvaló és klassz dolognak tartom. Csak azt mondom, hogy így volt.

Azóta történt némi változás: egy deklaráltan antiszemita és homofób, erőszakcselekményeket nyíltan felvállaló párt jól látható, karakteres és meghatározó politikai erő lett Magyarországon. A jobboldali és szélsőjobboldali gondolkodásmód különbsége ezért ma lényegesen markánsabb, jobban észrevehető. Kettőnk szempontjából ennek annyi a jelentősége, hogy amennyiben én nyolc-tíz évvel ezelőtt nem láttam meg a lényegi különbséget aközött, amit te centrizmusnak nevezel, és aközött, ami valóban szélsőséges gondolkodásmód, akkor az nem (vagy legalábbis nem kizárólag) az én személyiségemmel magyarázható, hanem (legalábbis részint) egy mesterségesen gerjesztett társadalmi helyzettel.

Azt mondtam, van egy elvi szempontja is annak, hogy bizonyos nézeteket szélsőjobboldalinak nevezek. Ezt megmagyarázandó, idézek egy bekezdést az Aszalt szilva naplementekor című könyvemből:

Az én saját, harminckilenc éve íródó (és folyamatosan újraíródó) szótáramban az intolerancia és a fasizmus szavak nagyon közel találhatók egymáshoz, bár azt nem tudnám megmondani, hogy melyik részhalmaza a másiknak. Ezrével keringenek a körülöttünk lévő világban olyan gondolatok, megnyilvánulások – ha tetszik: mémek –, amelyek eleget tesznek azon követelményeknek, amelyek alapján valami (egy gondolat, egy megnyilvánulás, egy mém) fasisztának tekinthető, miközben nem virít rajtuk elrettentően a hatalmas horogkereszt. Épp ezért kivétel nélkül valamennyiünkkel előfordulhat (velem is fordult már elő), hogy ilyen-olyan élethelyzetben szimpatizálni kezdünk olyan gondolatokkal, megoldásokkal, megközelítésekkel, amelyek utóbb, ha rendszerben szemléljük őket, fasisztának bizonyulnak. Ilyenkor a hatékony megoldás (szerintem) nem az, hogy letagadjuk, átírjuk, relativizáljuk ezt a tényt. Nem is az, hogy szemen köpjük magunkat, vagy bűntudatosan bebújunk a sarokba. A felnőtt és felelős megoldás (továbbra is: szerintem) az, ha megfogalmazzuk a történtek tanulságát, és hajlandóak vagyunk újragondolni valamit, amiben adott esetben évekig vagy évtizedekig biztosak voltunk. (Az újragondolás tiltása történetesen az Eco által ősfasizmusnak nevezett jelenség egyik ismérve.)

A fenti bekezdésből szeretném kiemelni a többször is előforduló „szerintem” szót, valamint a „velem is fordult már elő” kitételt – ha van kedved, magadban fűzd tovább, mit is jelent ez, mi következik ebből.

Szóba hoztad az EMK-t, vagyis az erőszakmentes kommunikációt. Ezzel kapcsolatban egy „történelmi” tény: amikor az ominózus beszélgetés zajlott, én még nem is hallottam az EMK-ról; 2006 júliusában kezdtem ismerkedni vele. Ugyanakkor szeretnék rámutatni egy közkeletű félreértésre. Azzal, hogy én az EMK-val foglalkozom, azt gyakorlom, tanulom – sőt próbálom átadni –, korántsem azt deklarálom, hogy én magam erőszakmentes volnék. Éppen ellenkezőleg! Ha természetemnél fogva távol állna tőlem az erőszak, akkor az égvilágon semmi szükségem nem volna egy mesterséges modellre, amelyik tovább segít nehéz helyzetekben a békés megoldás felé. Nem vagyok ilyen szerencsés. És pontosan ezért – mert maximálisan tisztában vagyok azzal, hogy éles helyzetekben milyen vaddisznó módon tudok viselkedni – tartom nagyon fontosnak, hogy rendelkezésemre álljon az EMK: úgy is, mint ember- és világkép, úgy is, mint kommunikációs eszköz.

Hibaként (vétekként?) említed, hogy nem idézem pontosabban az adott beszélgetés kontextusát és részleteit. Ha ez hiba, akkor nem a jellememé, hanem az emlékezetemé. Amit a posztban írtam, igaz: „Már nem emlékszem, konkrétan miről szólt a beszélgetés.” Ezen, sajnos, nem tudok változtatni.

Nem azért, hogy egál legyen, de van, amire te emlékszel rosszul (amint magad is elismered). A kirúgott hallgató ügye nem „néhány héttel vagy hónappal korábban” történt, hanem bő két és fél évvel korábban. Ennél azonban fontosabb, hogy amit írsz („Ez a hallgató a melegségére hivatkozva próbálta érvényteleníteni a hallgatói jogviszonyát megszüntető határozatot.”), az egyszerűen nem helytálló. Az illetőt azért rúgták ki az egyetemről, mert meleg.

A tartalmi részletek közül legfontosabbnak azt tartom, hogy a következő mondatodra reagáljak: „Balázs ettől kezdve az egész egyetem legitimitását megkérdőjelezte és gúnyolta, mintha az ott lefolytatott tanulmányok teljesen súlytalanok lennének, általa fasisztának tartott, diszkreditált oktatókkal.” Ez így, ebben a formában egyszerűen nem igaz. Sok mindent mondtam azokban az időkben, nagyobbrészt indulatból, de amiről beszéltem, az egész biztosan nem maga az egyetem volt, legfeljebb annak a teológiai fakultása. Annak sem a szakmai színvonala (amiről történetesen tudom, hogy kiemelkedő), hanem vezetőinek az adott helyzetben hozott döntése.

Magamat ismerve mondhattam olyat, hogy ennek az egyetemnek a neve mostanában rosszul cseng, hiszen a médiában csak ezen mocskos ügy kapcsán szerepelt. Mondhattam olyat, hogy nekem összerándul a gyomrom, ha meghallom ennek az egyetemnek a nevét. (Tudok elég teátrálisan fogalmazni, ez nem kérdés.) De kizárt dolog, hogy a te tanulmányaid szakmai értékét azon az alapon kérdőjeleztem meg, hogy a nevezett egyetem egy másik karán mi történt.

Ismét szeretném, ha pontosan értenél. Nem azt állítom a fenti sorokkal, hogy szándékosan valótlanságot mondasz rólam. Úgy gondolom, hogy akkorra már amúgy is feszült viszonyunk lehetővé tette, hogy abban a helyzetben, amikor – saját szavaid szerint – eleve „túl fáradt” voltál, bizonyos megjegyzéseimből mást hallj ki, mint amit én ténylegesen mondani szándékoztam: hogy általános megfogalmazásaimat magadra vonatkoztasd. Hogy egy társadalmi-etikai témájú gondolatfutamot személyesnek vegyél. S ha ez akkor így történt, nem csoda, hogy azóta is így emlékszel rá.

Nagyapáddal kapcsolatban ismét csak saját szavaimat tudom idézni a posztból; azokat a szavakat, amelyekre nem reagáltál:

„...foglalkozás szinten sincs helye kollektív bűnösségnek: bizonyára voltak nemes lelkű filantrópok a csendőrök, az SS-legények, az ávósok és a szekusok között is, akikre méltán lehetnek büszkék családtagjaik, rokonaik. Fogalmam sincs, hogy egykori barátom csendőr nagyapja milyen szerepet töltött be a vészkorszakban. Provokatív kérdésem tehát innen nézve mélyen igazságtalan és övön aluli.”

Ezt fenntartom és vállalom. A poszttal nem az volt a célom, hogy pálcát törjek feletted, hanem – amint a címében is jeleztem – megosztottam egy viaskodást, amit a saját lelkiismeretemmel vívtam évek óta. Még egyszer mondom: mint kázust – függetlenül a tényleges szereplőktől.

Azt hiszem, minden fontos dologra reagáltam. Még egy valami van hátra: szeretném ismételten kifejezni a szomorúságomat amiatt, hogy azokban az években sérüléseket szenvedtél el a velem való beszélgetések során. Talán nem is gondoltad ezt így végig (én is csak ma eszméltem rá): te és én soha nem beszélgettünk kettesben, négyszemközt. Egy csomó dolog így óhatatlanul kibeszéletlen maradt.

Mit szólnál, ha leülnénk egy pohár bor mellett, és megpróbálnánk – túl a szerepeken és a címkéken – egy kicsit megismerkedni egymással?

Én örülnék neki.

                                         Balázs

Címkék: EMK, Kapcsolatok, Melegség, Politika

Eddig 6 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Stílusosabb lett volna, ha a kormány még vár két évet az azerbajdzsáni gyilkos demonstratív kiadásával. Akkor az új casus belli – adekvát módon – pont a centenáriumra esett volna.

Megosztás

Címkék: Agymenés, Politika

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A vendégház másik apartmanjaiban új vendégek: több család, nagy hanggal, kicsi gyerekekkel. Köztük egy kb. négyéves, aranyos szőke kismanó, zöld pólóban. A gyerek szemlátomást bioeszköz: szülei identitásának hirdetőoszlopa. A póló elején ugyanis a székely-mgyar rovásírás ábécéje látható, a hátán ugyanezen kódolással valamilyen felirat.

Hogy mi, azt annak ellenére nem tudom elolvasni, hogy egykor – úgy húsz éve – poénból én is megtanultam a rovásírást. De mivel soha nem használtam semmire (lévén senki nem használja semmire), ahogy megtanultam, úgy el is felejtettem.

A póló feliratáról tehát fogalmam sincs – és nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a szüleinek sincs. Hiszen a rovásírás valójában, funkcióját tekintve nem írás: nem az a célja, hogy annak segítségével különböző összetett gondolatokat rögzítsenek és közöljenek másokkal. A rovásírás valójában egyetlen, kevéssé összetett gondolat közlésére hivatott:

– Mi nem vagyunk sem zsidók, sem cigányok!

Az édes bosszú – meglehetősen primitív – ötlete pedig mindössze annyi, hogy beszállhatnék a rovásírás-bizniszbe, és árulhatnék én is rovásírásos feliratú pólókat, olyanokat például, mint ez itt:


Az öntudatos gerincmély-magyarok nagy mennyiségben vásárolnák, és villognának benne úton-útfélen, gárdafelvonuláson, pogromokon. Erről készülne sok fénykép is. Amikor pedig már kellően elterjedtek, e fényképeket közzétenném egy weboldalon, a pólófeliratok latin betűs átiratával.

Ilyen szövegekre gondoltam:

„Funkcionális analfabéta vagyok”
„Öntudatos seggfej”
„Faszt szopni gyáva vagyok, ezért inkább buzit verek”

De a kedvencem feltehetőleg a fenti volna:

„Mázel tov”


Megosztás

Címkék: Agymenés, Kommunikáció, Politika

Eddig 21 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Van egy történetem, amellyel kapcsolatban évek óta nem tudok zöldágra vergődni. Nyomasztja a lelkiismeretemet, ugyanakkor nyomasztja a lelkiismeretemet az a tény is, hogy nyomasztja a lelkiismeretemet.

Néhány fős baráti társaságban beszélgettünk: huszonéves srácok, plusz én, cirka egy tucat évvel idősebben. Volt a csapatban két-három meleg, másfél uszkve két zsidó – szóval szeterotip balliberális pesti értelmiségiek, mínusz romkocsma –, és kisebbségként egy fiú, erős jobboldali érzelmekkel, akinek furcsamódon úgy alakult az élete, hogy épp ez a társaság alkotta a baráti körét, azzal együtt, hogy tisztában volt mind a zsidók zsidóságával, mind a melegek melegségével.

Már nem emlékszem, konkrétan miről szólt a beszélgetés, de feltehetőleg konzervatív és liberális értékek, liberalizmus és tradicionalizmus témájában csépeltük a szót. A fenti szerepleosztás alapján azt lehetne vélelmezni, hogy sokan egy ellen, de valójában nem: a mind élesebb szópárbajban az egy fővel képviselt jobbos retorikával szemben voltaképpen egymagam maradtam a másik oldalon – a többiek talán fáradtak voltak, talán inkább nem akartak konfrontálódni.

Szó szót követett, mígnem a letűnt korokat visszasíró vitapartnerem szájából a következő mondat hangzott el:

– Én büszke vagyok arra, hogy a nagyapám kakastollas csendőr volt.

Stílusos lenne azt írnom, hogy erre dermedt csend támadt, de hát nem így történt, mert a bennem e mondat hallatán feltörő, leírhatatlan érzelmek prompt választ szültek:

– Vagonírozott is?

Eddig a történet. Az illető halálosan megsértődött rám, és azóta jószerével nem vagyunk beszélő viszonyban. Én pedig itt maradtam a kérdéssel, és ma, amikor az ügyészség őrizetbe vett egy 97 éves háborús bűnöst, aki 15 ezer ember meggyilkolását szervezte meg annak idején, továbbra sem tudom megválaszolni:

– egyfelől senki nem tehet arról, hogy kik vagy mik voltak a felmenői. És talán még foglalkozás szinten sincs helye kollektív bűnösségnek: bizonyára voltak nemes lelkű filantrópok a csendőrök, az SS-legények, az ávósok és a szekusok között is, akikre méltán lehetnek büszkék családtagjaik, rokonaik. Fogalmam sincs, hogy egykori barátom csendőr nagyapja milyen szerepet töltött be a vészkorszakban. Provokatív kérdésem tehát innen nézve mélyen igazságtalan és övön aluli;

– másfelől egy eo ipso bűnös szervezetet – mint szervezetet – nem ment fel sem egy, sem száz vagy ezer tagjának esetleges ártatlansága. Így tehát lehet büszkének lenni X-re vagy Y-ra annak ellenére, hogy az adott szervezethez tartozott, de nem lehet büszkének lenni rá – legalábbis az európai kultúra kollektív normái szerint – azért, mert oda tartozott;

tehát – félretéve minden pszichologizáló nem-minősítést – a kérdésem:

Az adott szituációból idézett két mondat közül melyik volt az ordas nagy bunkóság: az övé, az enyém, mindkettőnké vagy egyikünké sem?

Szívesen veszem a véleményeket, mert mint mondtam, máig nem tudom elengedni ezt a történetet és ezt a kérdést.

Megosztás

Címkék: Kapcsolatok, Kisebbség, Politika, Sztori

Eddig 37 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A Szent Korona megsértése bűncselekmény.
A családon belüli erőszak nem.

Megosztás

Címkék: Húbazmeg, Politika, Vallás

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Idézek egyetlen mondatot A holokauszt Magyarországon című oldalról:

[1944] Július 6-án a kormányzó végre bejelentette, amit már június végén elhatározott: leállítja a deportálásokat.

Nem kell ide semmi egyéb megfontolás. Az, hogy Horthynak hatalmában állt leállítani a deportálásokat; az, hogy ezt megtette, és a deportálások leálltak; az, hogy ezt ekkor tette meg (amikor az ország vidéki zsidóságát már kiirtották), nem korábban –

– önmagában ez elégséges bizonyíték és indok ahhoz, hogy ennek az embernek a nevére egyszer s mindenkorra kimondják Magyarországon a damnatio memoriae-t.

Ilyen egyszerű.

Megosztás

Címkék: Politika

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Sokan mondják, hogy Dániel Péter azzal, hogy vörös festékkel öntötte le a Horthy-szobrot, a szélsőjobb módszeréhez folyamodott. De ez nem igaz: az eljárás, ha szélsőséges is, de nem szélsőjobbos. Szélsőséges irányzata a baloldalnak is van, mindig is volt.

Kérdés persze, hogy a „szélsőséges” szó használata indokolt-e. Hézagos történelmi és politikai ismereteim alapján e jelzőt olyan személyek és mozgalmak vívták ki, akik céljaik elérése érdekében embereket bántalmaztak: kínoztak vagy öltek meg. Egy terrorcselekmény, egy merénylet, egy pogrom – ez szélsőséges. Egy szimbólum (pl. egy szobor) meggyalázását lehet ízléstelennek, primitívnek, kontraproduktívnak és még a jó ég tudja, minek nevezni, de szélsőségesnek aligha.

De ha már szélsőség: javaslom elolvasásra Derrick Jensen rövid beszédét a Csillagok háborújáról, esetleg kiegészítve azzal az írással, amit én írtam nemrég Hitler szülinapja apropóján, különös tekintettel annak 6. és 7. pontjára.

Megosztás

Címkék: Politika

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kaptam egy koronát a bal felső ötösömre, és kiderült, hogy – szemben a tervekkel – további fogászati beavatkozásra nincs szükség.

Kivettük a mélyhűtőből a karácsonyi halászlé maradékát, azt ettük ebédre, friss félbarna kenyérrel.

Squasholtunk, olyan energikusan, mint jó ideje nem.

És ami a legfontosabb: a sarki bokron láttunk pirinyó fehér virágokat; egyiküket meg is simogattam, mert ők hordozzák a jövő ígéretét.

Történt még ma egy-két dolog az országban, aminek, kár tagadni, akad némi relevanciája – de a lényeg a fentiekben van.

Megosztás

Címkék: Gasztro, Kapcsolatok, Politika, Szomatik, Sztori, Világ+ember

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

A Kereszténydemokrata Néppárt elnöksége nyilatkozatában elhatárolódik Jézus Krisztustól, és hangsúlyozza, hogy inkriminált mondata [„Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van” (Máté 5,37)] csupán különvélemény, amely nem tükrözi a párt értékrendjét.

A Fidesz üdvözli a NER szellemében fogant nyilatkozatot.

Megosztás

Címkék: Politika, Vallás

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Azt mondja dr. Schmitt, hogy a mondás úgy tartja:

Audietur et altera pars, azaz „hallgattassék meg a másik fél is”.

Csakhogy ez nem igaz. A mondás nem így tartja, és soha nem is tartotta így. Ilyen mondás nincs. Azt, hogy „hallgattassék meg a másik fél”, latinul így mondják:

Audiatur et altera pars.

Tehát audiatur, nem pedig audietur. Igaz, ilyen szó is van, így viszont a (nem létező) mondás azt jelentené: „Meg fog hallgattatni a másik fél is.”

Nem mintha ez lenne a lényeg, de ha már megírták neki, mit mondjon, akkor megírathatták volna olyasvalakivel, aki tud a szövegben használt nyelvek mindegyikén.



Megosztás

Címkék: Húbazmeg, Politika

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

– Magyarország végérvényesen ketté van osztva. Az antiszemitizmus polgárjogot nyert. A rasszista erőszak mindennapos. Az értelmiség erőtlen és hiteltelen. A köztársaság megszűnt. Van immár nyilas színház. Az ország az államcsőd, illetve az EU-ból való kiesés szélén táncol. Tegnap megszűnt a Malév is. Mehetek már végre?!

– Jöhetsz, Pista.

Megosztás

Címkék: Halál, Politika

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---