Címkék: Kapcsolatok, Szomatik, Világ+ember

Eddig 22 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ontológiai bagatell Szívesen hiszek dolgokat: hogy kézben tartják sorsomat, hogy van megoldás, tételes, amit keresni érdemes, és eljön majd az ébredés, hogy az áttét csak tévedés: nincs kéthetente rémület, csövekre kötve, nélküled, hogy gyermek vagyok, nincs kemó, homokvár van, fagylalt, legó, fehérbor van, lazac maki, és jön s elmondja valaki, hogy túl időkön, tereken, örökké tart a szerelem... Szívesen hinnék dolgokat, hogy attól legyek boldogabb; hinném, az élet szent titok, hinnék, mert fáj – de nem bírok: randomok habzó tengerén érkeztél te és jöttem én, s hogy ma jó itt neked, nekem, mindketten tudjuk, mit jelent: összesodródott pár atom, aztán majd szét, és baszhatom.

Címkék: Halál, Kapcsolatok, Vallás, Vers, Világ+ember

Eddig 8 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Egy éve, 2013. május 6-án kezdődött az új időszámítás, valamikor délelőtt, a kolonoszkópiát követően, altatásból ébredve, a Szent Imre Kórház „A” épületének 1092-es számú kórtermében. Tíz nappal utána írtam az alábbi verset, amit akkor csak egy szűk körnek mutattam meg. Most már publikus.

Borotválkozás tíz nap után „Ez olyan szép! Megírod versnek?” Magam nem láttam benne költészetet: cinikus én-védő stratégiáim utolsó maradéka lett csak összekotorva, amikor a váratlan borotválkozásom okát firtató kérdésre így feleltem: „Bármit mondjanak majd, úrként fogadom.” Tíz nap. Tíz napba belefér három kereszthalál, darabonként egy-egy feltámadással, s jut még egy külön arra, hogy szétterjedjen a hír; lesz, aki kétkedve, lesz, ki zokogva fogadja, lesz, aki rezignáltan – hisz annyi minden történik a Nap alatt –, s lesz, ki könyékig nyúl a sebbe, többször, egymás után, elvégre a seb nyilván azért keletkezett, hogy neki legyen mibe könyékig belenyúlni. Tíz nap elég, hogy áthidalja az enigmatikus, mégis minden lehetséges lehetőséget magába záró, első fokon érvényes colon desc tu szakvélemény és a szövettani jogerős eredménye közé ékelt ontológiai szakadékot (nem: a jelzőben nincs betűtévesztés). A fenti választ a várakozás utolsó éjszakájának illő mennyiségű Xanax és altató, valamint illetlen mennyiségű alkohol kombójától remélt, mégsem elegendő mélységű bódulatát oldó reggeli meleg zuhany, és az azt követő borotválkozás utáni kérdésre adtam, turkálva épp a szekrényben orvos-kompatibilis gatya és póló után. A költészet mibenlétét sem figyelmen kívül hagyó, többszöri oda-vissza kérdezés eredményeképpen végül feltisztult a kép: lakásunk jellegzetes akusztikájának köszönhetően szavaim a fogadói oldalra ilyen formában érkeztek: „Bármit mondjanak majd, múltként fogadom.” Túl bosszankodáson („Elvégre kettőnk közül én vagyok a költő – én vajon miért nem tudok ilyen sorokat kitalálni?!”), túl a félrehallás lehetséges mélyebb okára reflexszerűen rávetődő, atavisztikus freudista allűrökön, gyorsan beláttam: ez valóban szép, versbe kívánkozik. Íme: legyen; jusson valami szépség erre a napra.

Címkék: Halál, Kapcsolatok, Pszicho, Szomatik, Vers

Eddig 14 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vannak mondatok, amelyek örökre bevésődnek az ember fejébe. Az én fejembe például az a mondat vésődött be bő harminc éve, amit Gyéres tanár úr adott fel Nyilas Misinek, hogy latinra fordítsa. A kicsit nyögvenyelősen összehozott latin mondat így hangzott: „Etiam ille est fur qui fidutiam hominum rapit.” A magyar eredetije pedig így: „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.”

Persze, világos, hogy ez demagógia, olcsó moralizálás; hogy nem sokkal mélyebb igazság, mint nagyapáink „aki hazudik, az lop is, aki lop, az gyilkol is” jellegű életbölcsessége. De ez nem változtat az említett tényen, miszerint a nevezett mondat egykor bevésődött a fejembe, és azóta nem hajlandó kimenni belőle.

Olcsósága ellenére arra mindenképp rávilágít, hogy a cselekedetek nem a cselekvéssel indulnak. A lopás nem ott kezdődik, hogy elveszem a másét, hanem ott, hogy miként vélekedek a magántulajdonról.

Nem nehéz továbbvinni ezt a gondolatot. Még a nem épp a rugalmasságáról ismert katolikus egyház is elismerte, hogy az évszázadokon át ívelő keresztény antijudaizmus egyik oka volt a „modern”, XX. századi antiszemitizmusnak és a holokausztnak.

Gyéres tanár úr örökében fenntartás nélkül vallom: „Az is gyilkos, aki egy másik embert a mássága miatt elítél vagy leértékel.”

Lehetne itt most antiszemitizmusról, cigányellenességről és sok minden másról beszélni. Én önző módon a saját érdekeltségemet hangsúlyozom:

„J'accuse...” – Vádolom...

Vádolom – mégpedig gyilkossággal – mindazokat, akik bármilyen módon – szavazatukkal, szavukkal, hallgatásukkal, félrenézésükkel, okoskodó relativizálással stb. – évek óta módszeresen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon nekünk, melegeknek másodrendű állampolgárokként, szabadságunkat és fizikai épségünket féltve kell élnünk; hogy ma már a rendőrség is a nácik pártján áll; hogy ebből a kibaszott országból csak elmenekülni érdemes. Amíg lehet.

Persze: mindez továbbra is demagógia és olcsó moralizálás. De nem találtam jobb választást, mint mégis leírni. Tapasztalataim szerint ez az ország már csak a demagógia és olcsó moralizálás nyelvét beszéli készségszinten.

Címkék: Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Politika, Vallás, Világ+ember

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Bő másfél hónapja felidéztem itt a blogon egy hajdani beszélgetés két mondatát, és leírtam a bennem ezzel kapcsolatban évek óta zajló belső viaskodást. Ma kommentben válaszolt a másik fél. Úgy tartom méltányosnak, hogy sorai ne vesszenek el a kommentek áradatában, ezért kiemelem ide önálló posztként – az én rá adott válaszommal egyetemben.

A párbeszéd kettőnk között zajlott le. Teljes mértékben (sajnos, már csupán idézőjelben, keserű iróniával kifejezhető) „baráti” környezetben beszélgettünk, ami nem indokolja azt, hogy bármilyen nyilvános fórumon közzétedd. Különösen szomorú, hogy ezt a szövegkörnyezet teljes figyelmen kívül hagyásával teszed - esélyt sem adva arra, hogy a kijelentéseinket én talán másképpen értelmeztem, mint te, aki annyira büszke vagy a hermeneutikai képességeidre és empátiádra. A bejegyzésedet szeretném az alábbiakkal kiegészíteni - egyrészt rólam, másrészt nagyapámról. (1) Koraszülötten, látássérültként nőttem fel. Minden tiltás ellenére, kényszer nélkül, négy és fél évesen elkezdtem írni, olvasni, számolni. A szüleim a kezeim közül vették ki a könyveket, hogy óvják a megmaradt látásomat. Két év múlva egy orvosi műhiba következtében elveszítettem az egyik szememre a látásomat, ugyanakkor az orvosaim közölték, hogy a másik szememre is bármikor megvakulhatok. Az orvosi tájékoztató szerint egy szifonfejet sem emelhettem fel. Hat és fél évesen, minden szülői vagy tanári kényszer nélkül felfogtam, hogy kizárólag szellemi munkából élhetek meg. Ez a motiváció a mai napig tart. (2) A tanulmányaim során igyekeztem túlteljesíteni az „egészséges” társaimat. Két nyelvvizsgával, kitűnő érettségivel és végbizonyítvánnyal zártam le a gimnáziumi tanulmányaimat. A mai napig nem felejtem el az éjszakákat, amikor éjfélekig csak a másnapra készültem, utána pedig olvastam, általában kortárs szépprózát, azért, hogy… Hogy elérjem azt a magasabb emberi minőséget, amit most Balázs és a magukfajtája kisajátít, hogy ők a kultúra birtokosai, amely szférába az elvbarátaikon kívül másoknak nem jut hely. Szerintük. Én olvashatok akár Petri Györgyöt, akár Vonnegutot eredetiben, származási-politikai okok miatt ebből - részetekről - kizárattam. (Én ettől függetlenül olvasok tovább. Most épp Joyce Ulyssesét angol eredetiben, közben a második diplomámhoz írom a szakdolgozatom.) A korábbiakra visszautalva, számomra a szellemi szférán kívül nem maradt más, és senki sem kényszerített arra, hogy a tanulmányaimon kívül bármilyen önképzésben részt vegyek. A családom éppen az ellenkezőjét tanácsolta - hogy harminc évesen ne fehér bottal kelljen járnom. (3) Elvégeztem a tanulmányaimat egy bizonyos egyetem egy bizonyos karán. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel - hiába voltam korábban kitűnő tanuló, otthon (a családomon kívül álló ok miatt) nem tanulhattam, kollégiumra vagy albérletre nem volt pénz. Az öt évből az utolsó három évet buszon, villamoson kelllett végigtanulnom. Tovább fokozódott bennem a bizonyítási kényszer. Elvégeztem. A diplomaosztóra meghívtam a barátaimat, köztük Tamást és az ő de facto élettársaként Balázst, hogy bármiféle kellemetlen érzés nélkül osztozhassunk az örömömben (fél évvel korábban volt Tamás diplomaosztója, amire ő szintén meghívott minket). Ennek az egyetemnek egy másik karáról néhány héttel vagy hónappal korábban eltávolítottak egy hallgatót. Ez a hallgató a melegségére hivatkozva próbálta érvényteleníteni a hallgatói jogviszonyát megszüntető határozatot. (Erre - sok év távlatából - nem emlékszem pontosan.) Balázs ettől kezdve az egész egyetem legitimitását megkérdőjelezte és gúnyolta, mintha az ott lefolytatott tanulmányok teljesen súlytalanok lennének, általa fasisztának tartott, diszkreditált oktatókkal. Az egyetemi tanulmányaim öt éve alatt bőven volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy Balázs ezen állítása a mi karunk esetében nem fedi a valóságot. Nálunk is voltak igazságtalanságok, azonban ezeket - negatívan - a vakszerencse, és - pozitívan - a kapcsolatok befolyásolták. Nem tapasztaltam azt, hogy a tágabb ismeretségi körömön belül bármilyen kisebbség tagja hátrányos megkülönböztetésben részesült volna. A diplomaosztó ünnepséget követően összeült a társaság, de nem éreztem azt a megérdemelt megnyugvást - a beszélgetést erőszakosan Balázs irányította, ő csupán az általa vélt „fasisztákat” hangsúlyozta, és hogy ezáltal az eddigi tanulmányaim szerinte semmit sem érnek. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellentmondjak. Csak szomorúságot éreztem. Hogy ezt a szűklátókörűséget nem is tudom, nem is akarom abban a pillanatban orvosolni. A Balázs posztjában idézett párbeszéd ettől az eseménytől számítva 1-2 hónapon belül történt. (4) Mind a saját családomban meglévő jellegzetességek, mind akár az általad felvetett vagonírozás kapcsán válaszokat kerestem és elvégeztem egy családfa-kutatást. A rokonokat végigkérdezve senki sem említett vagonírozást, feltételezhetően azért, mert az általam soha nem látott és soha nem ismert nagyapám olyan régióban - a mostani partiumi magyar-román határ keleti felén - állt szolgálatban, ahol a csendőrökre „csupán” a rendfenntartás, a köztörvényes bűncselekmények üldözése jutott (túl szegény vidék volt). A mai közvélekedés ezt érezhetően nem veszi figyelembe, mintha a csendőrség kizárólag a népírtás végrehajtása céljából létrehozott szervezet lett volna. Ezt a beszélgetés során Balázsnak említettem is, hiszen erről már a családfakutatást és a diplomaosztót megelőzően is tudtam. Furcsamód _ezt_ elfelejtetted idézni. És igen, a családi legendárium alapján büszke vagyok a nagyapámra. Ezen nem sikerült csorbát ejtened. (5) A nevezetes kérdést azért kellett - provokatív módon - feltennem, mert ezen a találkozón szintén te irányítottad - a szokásos egyoldalú, vonalas módon - a beszélgetést. A saját megítélésem szerint én legfeljebb középutas vagyok, bármiféle szélsőségtől legalább annyira írtózom, mint te. Én egyszerűen megpróbáltam kibillenteni a beszélgetést egy olyan irányba, amelynél már a mérlegelés és párbeszéd is szükséges a megfelelő értelmezéshez és továbbhaladáshoz. Hogy több párhuzamos narratíva létezik. A fenti blogbejegyzésedben szintén nem idézted a saját válaszodat: „A kurva anyját!” Úgy vélem, hogy ez remekül illene ahhoz a disztingvált képhez, amit magadról próbálsz kialakítani. Ez szerinted mennyire illene bele az általad képviselt erőszakmentes kommunikációs terapeuta imidzsébe? Mennyire hallgattad meg az akkori válaszomat? És mennyire idéztél most belőle? Balázs, úgy érzem, hogy azon rövid időszak során, ameddig Tamás révén a baráti társaságomba tartoztál, több alkalommal megbántottál, vagy csak megrettentem azon a görcsösen „balos értelmiségi” hozzáállásodtól, amelyet erős személyiségednél és idősebb korodnál fogva ránk erőltettél. Nagy megkönnyebbülés, hogy ezzel mostanában már nem kell kalkulálnom, hogy nem kell azért szájzárat felvennem, hogy a centrista nézeteimet ne tekintsd szélsőjobbos megnyilvánulásnak és ezáltal ne kényszerüljek folyamatos magyarázkodásra. És éppen azért nagy tehertétel, hogy ráakadtam erre a bejegyzésre. Gondolom, hogy a fentiek alapján érthető, hogy miért kellett mégis válaszolnom. Ha véletlenül kiderülne rólam, hogy bármilyen, általad képviselt kisebbségbe tartozom, biztosan nem tőled kérnék tanácsot. Voltak. és maradtak olyan barátaim, akik vállalják ezen minőségüket és velük valamiféleképpen mégis képes vagyok olyan empátiára, hogy bármikor kiállok értük. Eljutottam arra a szintre, hogy nekem is fáj, ha őket - akár ezen, akár más minőségükben - bántják. Kiállok értük akkor is, ha esetleg engem is megbélyegeznek ezért. Neked - listázott jogvédőként - miért nem sikerült ezt elérned? Nem érzed, hogy ez olyan kudarc, ami esetleg a terapeutai munkásságoddal is ellentétben áll? Az eddigi megnyilvánulásaid alapján nagyon nehéz azt feltételeznem, hogy a saját véleményeden vagy érzelmi beállítottságodon kívül más ember álláspontját legalább a beleérzés szintjén el tudnád fogadni vagy meg tudnád érteni.

Kedves „X.”!

Azért e megszólítás, mert saját magadat nem nevezted meg a hozzászólásodban, és szeretném tiszteletben tartani az inkognitódat. Ez a szempont vezérelt akkor is, amikor a posztot írtam: igyekeztem olyan keveset elmondani a szereplőkről, hogy az még ne menjen a történet érthetőségének rovására, de azt akartam, hogy a másik fél – vagyis te – ne legyen beazonosítható. A célom nem a személyeskedés volt, hanem egy eset ismertetése, amelyben a szereplők kiléte (tkp. még az enyém is) másodlagos. Te ehhez képest sokkal-sokkal többet árultál el magadról, ami számomra meglepő ugyan, de a szíved joga; én ezt nem szeretném tetézni a neved publikálásával – ezért a furcsa megszólítás.

Először is szeretném megköszönni, hogy részletes hozzászólásban segítettél árnyaltabbá tenni a történetet, és a blog olvasóinak lehetőséget biztosítottál arra, hogy megismerjék a másik narratívát; azt, amit én ugyanannyira képtelen lettem volna autentikusan előadni, mint ahogy valószínűleg te az enyémet. Azt gondolom, a kép így teljesebb, és ez segítségül szolgálhat az érdeklődő olvasónak abban, hogy ne egydimenziós véleményt alakítson ki.

Szeretnék néhány momentumra reagálni.

Ezek közül a legfontosabbnak azt tartom, hogy bocsánatot kérek mindazon megnyilvánulásaimért, amelyekkel az évek során megbántottalak, akár szándékosan, akár szándékolatlanul. A szándékolatlan, számomra észrevétlen bántásokért nem kunszt bocsánatot kérni. A szándékosakért nehezebb. És sajnos szinte biztos, hogy elhangzottak ilyenek a részemről feléd. Nyíltan is, iróniába burkoltan is. Nem vagyok rá büszke. Sajnálom. Annál is inkább, mert soraid arról árulkodnak, hogy ezek nem gyorsan múló, hanem maradandó fájdalmat okoztak neked. És ha adott helyzetekben volt is bennem konkrét bántó, vagdalkozó szándék, azt bizton állíthatom, hogy tényleges fájdalmat okozni soha nem akartam. A jóvátételre korlátozottak a lehetőségeim: csak megismételni tudom a bocsánatkérést.

A fentieket nem relativizálva, írok pár sort a saját szempontjaimról. Nem mentegetőzésképpen, csak – ezúttal is – a kép árnyalása végett.

Azt állítod, hogy kettőnk nem túl mély – mégis tán barátságnak nevezhető – kapcsolata során centrista nézeteidet rendre szélsőjobboldalinak minősítettem. Nem emlékszem ugyan konkrétan ilyen esetekre, de feltehetőleg igazad van, és valóban mondtam ilyesmiket, nem is egyszer. Ennek háttere nyilván összetett; az összetett háttérből két aspektust szeretnék kiemelni. Egy politikait és egy elvit.

A politikai szempont a következő. Kapcsolatunk emlékezetem szerint valamikor 2006-ban szakadt meg, még az őszi események előtt. Ebben az időszakban – vagyis a Fidesz 2002-es választási vereségét követő években – a jobboldali retorika két részre osztotta Magyarországot: az egyik volt „a haza” (amely, ugye, „nem lehet ellenzékben”) – itt voltak „a magyarok”. A másik részben voltak „a haza ellenségei”: a „strigák”, a „kunbélák”. Nem volt harmadik út: az „Egy a tábor, egy a zászló” elve uralkodott. Nem volt különbség. Vona Gábor és Orbán Viktor egyazon polgári kör tagjai voltak.

Természetesen ez csak a nyilvános kommunikáció. Ettől az identitás szintjén még mindenki annak érezhette, annak definiálhatta magát, aminek akarta – csak éppen az adott történelmi helyzet nem kedvezett annak, hogy ezt kívülről nézve bárki felismerje, vagy legalábbis jelentőséget tulajdonítson neki. Szeretném, ha ezt jól értenéd: nem azt mondom, hogy ezt helyénvaló és klassz dolognak tartom. Csak azt mondom, hogy így volt.

Azóta történt némi változás: egy deklaráltan antiszemita és homofób, erőszakcselekményeket nyíltan felvállaló párt jól látható, karakteres és meghatározó politikai erő lett Magyarországon. A jobboldali és szélsőjobboldali gondolkodásmód különbsége ezért ma lényegesen markánsabb, jobban észrevehető. Kettőnk szempontjából ennek annyi a jelentősége, hogy amennyiben én nyolc-tíz évvel ezelőtt nem láttam meg a lényegi különbséget aközött, amit te centrizmusnak nevezel, és aközött, ami valóban szélsőséges gondolkodásmód, akkor az nem (vagy legalábbis nem kizárólag) az én személyiségemmel magyarázható, hanem (legalábbis részint) egy mesterségesen gerjesztett társadalmi helyzettel.

Azt mondtam, van egy elvi szempontja is annak, hogy bizonyos nézeteket szélsőjobboldalinak nevezek. Ezt megmagyarázandó, idézek egy bekezdést az Aszalt szilva naplementekor című könyvemből:

Az én saját, harminckilenc éve íródó (és folyamatosan újraíródó) szótáramban az intolerancia és a fasizmus szavak nagyon közel találhatók egymáshoz, bár azt nem tudnám megmondani, hogy melyik részhalmaza a másiknak. Ezrével keringenek a körülöttünk lévő világban olyan gondolatok, megnyilvánulások – ha tetszik: mémek –, amelyek eleget tesznek azon követelményeknek, amelyek alapján valami (egy gondolat, egy megnyilvánulás, egy mém) fasisztának tekinthető, miközben nem virít rajtuk elrettentően a hatalmas horogkereszt. Épp ezért kivétel nélkül valamennyiünkkel előfordulhat (velem is fordult már elő), hogy ilyen-olyan élethelyzetben szimpatizálni kezdünk olyan gondolatokkal, megoldásokkal, megközelítésekkel, amelyek utóbb, ha rendszerben szemléljük őket, fasisztának bizonyulnak. Ilyenkor a hatékony megoldás (szerintem) nem az, hogy letagadjuk, átírjuk, relativizáljuk ezt a tényt. Nem is az, hogy szemen köpjük magunkat, vagy bűntudatosan bebújunk a sarokba. A felnőtt és felelős megoldás (továbbra is: szerintem) az, ha megfogalmazzuk a történtek tanulságát, és hajlandóak vagyunk újragondolni valamit, amiben adott esetben évekig vagy évtizedekig biztosak voltunk. (Az újragondolás tiltása történetesen az Eco által ősfasizmusnak nevezett jelenség egyik ismérve.)

A fenti bekezdésből szeretném kiemelni a többször is előforduló „szerintem” szót, valamint a „velem is fordult már elő” kitételt – ha van kedved, magadban fűzd tovább, mit is jelent ez, mi következik ebből.

Szóba hoztad az EMK-t, vagyis az erőszakmentes kommunikációt. Ezzel kapcsolatban egy „történelmi” tény: amikor az ominózus beszélgetés zajlott, én még nem is hallottam az EMK-ról; 2006 júliusában kezdtem ismerkedni vele. Ugyanakkor szeretnék rámutatni egy közkeletű félreértésre. Azzal, hogy én az EMK-val foglalkozom, azt gyakorlom, tanulom – sőt próbálom átadni –, korántsem azt deklarálom, hogy én magam erőszakmentes volnék. Éppen ellenkezőleg! Ha természetemnél fogva távol állna tőlem az erőszak, akkor az égvilágon semmi szükségem nem volna egy mesterséges modellre, amelyik tovább segít nehéz helyzetekben a békés megoldás felé. Nem vagyok ilyen szerencsés. És pontosan ezért – mert maximálisan tisztában vagyok azzal, hogy éles helyzetekben milyen vaddisznó módon tudok viselkedni – tartom nagyon fontosnak, hogy rendelkezésemre álljon az EMK: úgy is, mint ember- és világkép, úgy is, mint kommunikációs eszköz.

Hibaként (vétekként?) említed, hogy nem idézem pontosabban az adott beszélgetés kontextusát és részleteit. Ha ez hiba, akkor nem a jellememé, hanem az emlékezetemé. Amit a posztban írtam, igaz: „Már nem emlékszem, konkrétan miről szólt a beszélgetés.” Ezen, sajnos, nem tudok változtatni.

Nem azért, hogy egál legyen, de van, amire te emlékszel rosszul (amint magad is elismered). A kirúgott hallgató ügye nem „néhány héttel vagy hónappal korábban” történt, hanem bő két és fél évvel korábban. Ennél azonban fontosabb, hogy amit írsz („Ez a hallgató a melegségére hivatkozva próbálta érvényteleníteni a hallgatói jogviszonyát megszüntető határozatot.”), az egyszerűen nem helytálló. Az illetőt azért rúgták ki az egyetemről, mert meleg.

A tartalmi részletek közül legfontosabbnak azt tartom, hogy a következő mondatodra reagáljak: „Balázs ettől kezdve az egész egyetem legitimitását megkérdőjelezte és gúnyolta, mintha az ott lefolytatott tanulmányok teljesen súlytalanok lennének, általa fasisztának tartott, diszkreditált oktatókkal.” Ez így, ebben a formában egyszerűen nem igaz. Sok mindent mondtam azokban az időkben, nagyobbrészt indulatból, de amiről beszéltem, az egész biztosan nem maga az egyetem volt, legfeljebb annak a teológiai fakultása. Annak sem a szakmai színvonala (amiről történetesen tudom, hogy kiemelkedő), hanem vezetőinek az adott helyzetben hozott döntése.

Magamat ismerve mondhattam olyat, hogy ennek az egyetemnek a neve mostanában rosszul cseng, hiszen a médiában csak ezen mocskos ügy kapcsán szerepelt. Mondhattam olyat, hogy nekem összerándul a gyomrom, ha meghallom ennek az egyetemnek a nevét. (Tudok elég teátrálisan fogalmazni, ez nem kérdés.) De kizárt dolog, hogy a te tanulmányaid szakmai értékét azon az alapon kérdőjeleztem meg, hogy a nevezett egyetem egy másik karán mi történt.

Ismét szeretném, ha pontosan értenél. Nem azt állítom a fenti sorokkal, hogy szándékosan valótlanságot mondasz rólam. Úgy gondolom, hogy akkorra már amúgy is feszült viszonyunk lehetővé tette, hogy abban a helyzetben, amikor – saját szavaid szerint – eleve „túl fáradt” voltál, bizonyos megjegyzéseimből mást hallj ki, mint amit én ténylegesen mondani szándékoztam: hogy általános megfogalmazásaimat magadra vonatkoztasd. Hogy egy társadalmi-etikai témájú gondolatfutamot személyesnek vegyél. S ha ez akkor így történt, nem csoda, hogy azóta is így emlékszel rá.

Nagyapáddal kapcsolatban ismét csak saját szavaimat tudom idézni a posztból; azokat a szavakat, amelyekre nem reagáltál:

„...foglalkozás szinten sincs helye kollektív bűnösségnek: bizonyára voltak nemes lelkű filantrópok a csendőrök, az SS-legények, az ávósok és a szekusok között is, akikre méltán lehetnek büszkék családtagjaik, rokonaik. Fogalmam sincs, hogy egykori barátom csendőr nagyapja milyen szerepet töltött be a vészkorszakban. Provokatív kérdésem tehát innen nézve mélyen igazságtalan és övön aluli.”

Ezt fenntartom és vállalom. A poszttal nem az volt a célom, hogy pálcát törjek feletted, hanem – amint a címében is jeleztem – megosztottam egy viaskodást, amit a saját lelkiismeretemmel vívtam évek óta. Még egyszer mondom: mint kázust – függetlenül a tényleges szereplőktől.

Azt hiszem, minden fontos dologra reagáltam. Még egy valami van hátra: szeretném ismételten kifejezni a szomorúságomat amiatt, hogy azokban az években sérüléseket szenvedtél el a velem való beszélgetések során. Talán nem is gondoltad ezt így végig (én is csak ma eszméltem rá): te és én soha nem beszélgettünk kettesben, négyszemközt. Egy csomó dolog így óhatatlanul kibeszéletlen maradt.

Mit szólnál, ha leülnénk egy pohár bor mellett, és megpróbálnánk – túl a szerepeken és a címkéken – egy kicsit megismerkedni egymással?

Én örülnék neki.

                                         Balázs

Címkék: EMK, Kapcsolatok, Melegség, Politika

Eddig 6 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Van egy történetem, amellyel kapcsolatban évek óta nem tudok zöldágra vergődni. Nyomasztja a lelkiismeretemet, ugyanakkor nyomasztja a lelkiismeretemet az a tény is, hogy nyomasztja a lelkiismeretemet.

Néhány fős baráti társaságban beszélgettünk: huszonéves srácok, plusz én, cirka egy tucat évvel idősebben. Volt a csapatban két-három meleg, másfél uszkve két zsidó – szóval szeterotip balliberális pesti értelmiségiek, mínusz romkocsma –, és kisebbségként egy fiú, erős jobboldali érzelmekkel, akinek furcsamódon úgy alakult az élete, hogy épp ez a társaság alkotta a baráti körét, azzal együtt, hogy tisztában volt mind a zsidók zsidóságával, mind a melegek melegségével.

Már nem emlékszem, konkrétan miről szólt a beszélgetés, de feltehetőleg konzervatív és liberális értékek, liberalizmus és tradicionalizmus témájában csépeltük a szót. A fenti szerepleosztás alapján azt lehetne vélelmezni, hogy sokan egy ellen, de valójában nem: a mind élesebb szópárbajban az egy fővel képviselt jobbos retorikával szemben voltaképpen egymagam maradtam a másik oldalon – a többiek talán fáradtak voltak, talán inkább nem akartak konfrontálódni.

Szó szót követett, mígnem a letűnt korokat visszasíró vitapartnerem szájából a következő mondat hangzott el:

– Én büszke vagyok arra, hogy a nagyapám kakastollas csendőr volt.

Stílusos lenne azt írnom, hogy erre dermedt csend támadt, de hát nem így történt, mert a bennem e mondat hallatán feltörő, leírhatatlan érzelmek prompt választ szültek:

– Vagonírozott is?

Eddig a történet. Az illető halálosan megsértődött rám, és azóta jószerével nem vagyunk beszélő viszonyban. Én pedig itt maradtam a kérdéssel, és ma, amikor az ügyészség őrizetbe vett egy 97 éves háborús bűnöst, aki 15 ezer ember meggyilkolását szervezte meg annak idején, továbbra sem tudom megválaszolni:

– egyfelől senki nem tehet arról, hogy kik vagy mik voltak a felmenői. És talán még foglalkozás szinten sincs helye kollektív bűnösségnek: bizonyára voltak nemes lelkű filantrópok a csendőrök, az SS-legények, az ávósok és a szekusok között is, akikre méltán lehetnek büszkék családtagjaik, rokonaik. Fogalmam sincs, hogy egykori barátom csendőr nagyapja milyen szerepet töltött be a vészkorszakban. Provokatív kérdésem tehát innen nézve mélyen igazságtalan és övön aluli;

– másfelől egy eo ipso bűnös szervezetet – mint szervezetet – nem ment fel sem egy, sem száz vagy ezer tagjának esetleges ártatlansága. Így tehát lehet büszkének lenni X-re vagy Y-ra annak ellenére, hogy az adott szervezethez tartozott, de nem lehet büszkének lenni rá – legalábbis az európai kultúra kollektív normái szerint – azért, mert oda tartozott;

tehát – félretéve minden pszichologizáló nem-minősítést – a kérdésem:

Az adott szituációból idézett két mondat közül melyik volt az ordas nagy bunkóság: az övé, az enyém, mindkettőnké vagy egyikünké sem?

Szívesen veszem a véleményeket, mert mint mondtam, máig nem tudom elengedni ezt a történetet és ezt a kérdést.

Megosztás

Címkék: Kapcsolatok, Kisebbség, Politika, Sztori

Eddig 37 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Idén 30 éve, hogy Verbőczy Antal költő 33 évesen meghalt. Az alábbi verset kifejezetten a tegnap tartott emlékestre írtam pár hónapja, s így mindaddig, amíg az esemény le nem zajlott, nem akartam itt publikálni. Amúgy az est teljes anyaga (Verbőczy jó pár verse, valamint az emléke előtt tisztelgők versei és prózái) olvasható a Napút c. folyóirat 2012/4. számában.

A kiövetkező versről a blogot rendszeresen követő olvasónak annyit érdemes tudni, hogy a tegnapi versem erre utal.

Öcsi így hívták nem kérdés ahogy január a január eperfa az eperfa és csütörtök a csütörtök mikor is bedobni vittem a lottószelvényt nyár derekán végigjárva a kerék utcán a megszokott utat s zakatolt fülemben a meg nem szokható mondat hajnalban meghalt öcsi a mindig jelen levő a barát a halott barát a halott az úgynevezett keresztapám noha tizenkét évesen nem tudtam mi az hogy kereszt s tán még azt sem igen mi az hogy apa a barát aki definíciószerűen apa barátja volt nekem csak volt evidensen mint nyárra ősz mint fürdés után a paplan a moszkva téri könyvárust naponta kérdezgettem csókolom a kereszt-levél a századvégre megjelent holott bár a könyvkiadás bugyrait nem ismertem tudtam ha a posztumusz első kötet a nyomdából végre kijön előbb hallok róla mint az ország bármely könyvárusa aztán szembe jött a moszkva téri lépcsőn és szembe jött évekig újra meg újra és mind kamaszabb fejem egyre zavartabban tiltakozott ez nem lehet hiszen jártam a sírnál hol nincs ugyan kiírva így több idő jut a halhatatlanságra de ott áll kérlelhetetlenül verbőczy antal s azóta is néhány évente ha anyám fele járok dünnyögve a memoritert N-2021 egy csokor virággal mindig elnézek öcsi felé mind nagyobb zavarban állok hülyén a kőlap előtt egy szakállas arc egy azóta hovalett írógép egy éneklő hang a telefonban öt színes dobókocka és az ominózus kézformájú bot megpróbál képpé összeállni

Megosztás

Címkék: Halál, Kapcsolatok, Ünnep, Vers

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tomi, miután kettéosztotta a tegnapról maradt pezsgő maradékát, és szemügyre vette oldalnézetből munkája eredményét:

– Hm, milyen igazságos vagyok! – Mire én:

– Legalábbis jól tudsz kettéosztani folyadékot. – Mire ő:

– Hiába, Mózes vére folyik az ereimben.

És kis gondolkodás után meg is értettem a poén összes vonatkozását.


Megosztás

Címkék: Kapcsolatok, Kisebbség, Sztori, Vallás

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kaptam egy koronát a bal felső ötösömre, és kiderült, hogy – szemben a tervekkel – további fogászati beavatkozásra nincs szükség.

Kivettük a mélyhűtőből a karácsonyi halászlé maradékát, azt ettük ebédre, friss félbarna kenyérrel.

Squasholtunk, olyan energikusan, mint jó ideje nem.

És ami a legfontosabb: a sarki bokron láttunk pirinyó fehér virágokat; egyiküket meg is simogattam, mert ők hordozzák a jövő ígéretét.

Történt még ma egy-két dolog az országban, aminek, kár tagadni, akad némi relevanciája – de a lényeg a fentiekben van.

Megosztás

Címkék: Gasztro, Kapcsolatok, Politika, Szomatik, Sztori, Világ+ember

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Emlék, Halál, Kapcsolatok, Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ez van ma.

Megosztás

Címkék: Kapcsolatok, Ünnep

Eddig 6 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Érzelmi zsarolás következik. :-) Ha szereztem már neked bármikor is pár kellemes percet az írásaimmal, most meghálálhatod.

Egy készülő szakdolgozathoz kérek segítséget. Ezen a linken egy anonim kérdőívet találsz, amelyet 8-13 perc alatt ki lehet tölteni. Egyrészt kérlek, töltsd ki. Másrészt ha megosztod ezt a linket ismerőseiddel vagy elküldöd nekik, külön köszönöm! :)

(A kérdőív 2012. január 29-én lett feltöltve. Kérlek, hogy a következő 2 hétben szánd rá ezt a pár percet.)

Köszönöm a segítséget!

                  Balázs

Megosztás

Címkék: Kapcsolatok, Kérés, Pszicho, Virtuál

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Címkék: Brühühü, Jog, Kapcsolatok, Melegség, Politika

Eddig 14 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Szőrfülű blogjában a fenti címmel olvasható pár gondolat és látható néhány szép, az alábbihoz hasonló (de nagyobb méretű) fénykép.

Címkék: Kapcsolatok, Világ+ember, Virtuál

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Úgy látszik, vannak javíthatatlan emberek. Közéjük tartozik Jgy is, aki a tavalyi Birtalan-paródia után az idei április 1-je alkalmából is megörvendeztetett engem és visszaeső olvasóimat néhány jól sikerült hamisítvánnyal. Meg kell mondjam, némelyikük birtalanabb, mint ha én magam írtam volna.

Köszönöm szépen!

Elefánttánc Randall P. Mosenberg 1990-ben publikált tanulmánya elején leszögezi, hogy nem a zsiráfnyelv ellenében, hanem azt kiegészítendő írta meg dolgozatát. Miről van szó? Mosenberg szerint a zsiráftánc szükségtelenül sok lépésből áll, mivel a hatékony kommunikáció már két lépésben megvalósulhat. Az EMK analógiáit követve ő is választott egy emblematikus állatot, ez pedig az elefánt. Lássuk, hogyan kommunikál? Ahogy mondom, az elefánt két lépésben kommunikál. 1) Keres magának egy porcelánboltot; 2) Bemegy oda. Ennek a kommunikációs technikának három alosztálya van a porcelánbolt természetének megfelelően. Porcelánbolt lehet minden olyan helyzet, körülmény, amelyet a) a partner szeretne elhallgatni, b) köztudott, csak az elefánt nem tud róla, c) mindenki tudja, éppen ezért kár feszegetni. Lássunk egy-egy példát a három pozícióra. a) Elefánt: Nagyon helyes ez a gyerek. De vajon hogy lehet, hogy semennyire sem hasonlít rád? Partner: Nos… öhm… b) E.: Ej, öreg cimbora, egyszer már szívesen felugornék hozzád. Imádom azt a saját gyártású lambériádat. P.: Azt hittem, tudod, hogy a múlt héten porig égett a házunk. c) E. (lehetőleg társaságban): Szívből remélem, senki nem érezteti veled, hogy hipofizer törpe vagy. (Itt egyébként már egy lépés is elég volt.) Láthatjuk, a tranzakció mindhárom esetben sikeresen lezajlott, a kommunikáció megvalósult, méghozzá anélkül, hogy a fárasztó megfigyelés-érzés-szükséglet-kérés lépéseket meg kellene tennünk. Van, aki azt állítja, az EMK hatékonyabb. Igaz. Csakhogy jelenlegi, Elvevő kultúránkban az idő pénz. Az elefánttánc lehet, nem hatékonyabb, de mindenképpen gyorsabb. Hozzászólások: Fluor Albus szerint: Nem igazán látom, ebben a kommunikációban hol az elefánt empátiája. Gyéjé szerint: Nekem úgy tűnik, a háromfajta porcelánbolt voltaképpen egy. Balázs szerint: Fluor Albus: Az empátia az elefántban is megvan, csak máshogy. Mondjuk, az elefánt kinyitja Cholnoky Világatlaszát, rálép az egyik oldalra, és megkéri a partnerét, lépjen rá a másikra, mert egy térképen akar lenni a partnerrel. Így empatikus az elefánt. Gyéjé: Elszomorít, hogy a porcelánboltok közti különbség nem vált világossá. Talán át kéne fogalmaznom a posztot. Két vers Csokoládékrémes retró                             Mottó: Egyél vajat, ne avasat,                                        Amíg meleg, üsd a vasat.                                        Alkony hátad,                                        Hajnal hasad.                                             (Lord Juan Vasziljenko;                                                  ford. Kamarás Tamara) Már nem emlékszem pontosan mikor történt biztos nem voltam idősebb háromévesnél de legfeljebb öt na mondjuk hogy nyolc de arra megesküszöm hogy tizenkettőnél kevesebb; szóval a huszadik születésnapomra készültem (persze ez is csúsztatás mint minden a költészetben hiszen én nem készültem az ünnepre nem én készültem készülni a rokonságom készült én csupán vártam a pillanatot amikor majd elfújom a gyertyákat (persze soha nem sikerült egy lélegzetre az összeset elfújnom (leszámítva az egyévest de hát ez ugyebár magától értetődik logikus gondolkodás rulez))) hogy majd felszeletelik azt a tortát de valami közbejött már nem emlékszem mi talán Dezső bácsi eltüsszentette magát rá a tortára, az én tortámra, a csokoládékrémre mire Irma néni azt mondta: – Nem baj, Balázs, a katonaságnál még ilyet se kapsz Mit mondjak, szép kis születésnapi köszöntő, ma már persze mindegy, de akkor mintha rám csapták volna az ajtót ami biztos nem igaz, de tény, hogy az orrom és a homlokom napokig lapos volt, és ezekre a sík felületekre hézag nélkül rá lehetett fektetni egy vonalzó élét és aztán a vonalzó éle nyoma látszott meg napokig de mindegy az idő azóta elgurult fogaskerekű szekerén minden fog és lyuk egy-egy másodperc bár azt a tortát biztos még mindig szeletelik. A középdöntő kérdés Nincs igazság abszolút, nyeld le ezt a kapszulát. Hajózkodik a tegnapra, vonatkozik a mára: Százados úr, sejeha’ most alul vagy felül a lovára? Hazafiatlan agymenés – Apu, mi az, hogy megistenálni? – Nem tudom, kicsim. Hol hallottad? – Az iskolai ünnepélyen énekelték, hogy istenáld meg a magyart. Öreg néne őzikéje Mrs Old, don’t; your night says always „ő”! Cím nélkül Hogyan köszön a mára már meghaladott pszichiátriai kezelést végző orvos női kliensének? – Sokkolom.

Paródia vége. Innentől megint én jövök. És ezek után csak remélem, hogy én magam is megütöm majd a szintet.

Megosztás

Címkék: Humor, Kapcsolatok

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki: Nagyon fáj. (József Attila: Nagyon fáj)

Az imént láttam, hogy egy ismerősöm megosztotta a Facebookon Cseh Tamás és Másik János Budapest című számát (szöveg: Bereményi Géza). Nem kellett volna. Persze ismerem a dalt, kb. egymillió éve, de most újra meghallgattam, és azóta bőgök magamban. Könnyek nélkül, hangok nélkül. Talán a bőgés nem is jó szó. Szomorú vagyok, elkeseredett. Nagyon fáj.



Az ifjú kereszténydemokraták új akciója, hogy 10 pompás érvvel hazahívják a külföldre szakadt fiatalokat. Túl azon, hogy a szöveg olyan, mintha önmaga paródiája lenne, elkeserítő és ijesztő képet fest Magyarországról. Annál is inkább, mert az IKSZ-ről köztudott, hogy nem más, mint a kormány matyóhímzett hitlerjugendje, és azt az értékrendet, amely ebben a tízpontos pamfletben megjelenik, a teljes lakosságnak mindössze 30%-ának támogatásával országló Fidesz ezekben a napokban betonozza befele az alaptörvénybe, a saját leválthatatlanságának jogi garanciáival együtt.

Utálom. Hányingerem van tőle. Fojtogat. El akarok menekülni innen, végleg.

Érdemes megnézni a 10 érv alatti kommenteket. Többségükben külföldön élő magyarok mélyről fakadó, őszinte és intelligens megnyilvánulásai, amelyeket röviden úgy lehetne összegezni: „Egy faszt megyek vissza abba a mentális mocsokba.”

Persze nem tud nem eszembe jutni Kohn bácsi, aki 56-ban disszidált, és az osztrák menekülttáborban a kezébe nyomtak egy földgömböt, hogy nézze meg, és döntse el, hová akar majd továbbmenni onnan. Pörgette ide-oda hosszasan, többször, egyre jobban ingatva a fejét, majd kétségbeesetten megkérdezte a hivatalnokot:

– Bocsásson meg, nem tudna adni egy másik glóbuszt?

Hova mehetnék, mit csinálhatnék? A világ, amit ismerek, a gazdasági és ökológiai összeomlás szélén áll, és biztosra veszem, hogy a pusztulás előszeleként a Föld minden társadalmában a „rendet” ígérő, szélsőséges és erőszakos erők jutnak hamarosan hatalomra. Vajon jobb lenne-e nekem egy másik országban megélni az új háborút, az ivóvízért való élethalál-harcot, mint ugyanazt itthon?

Nem költői a kérdés. Tényleg nem tudom, mihez kezdjek. A civilizáció szekere egész biztos, hogy egészen az összeomlás pillanatáig teljes pompájában fog elgurulni, és jó esély van arra, hogy addig még van hátra bő másfél-két évtized. És talán nem mindegy, hogy ezt az időt – ha megérem – milyen körülmények között kell eltöltenem: befogott orral, öklendezve a hatalomnak az ostobaság motorjával hajtott, arrogáns és könyörtelen gépezete miatt, folyamatosan rettegve attól, hogy mikor kerül sor arra, hogy a Nemzeti Kulturális Forradalom csizmájának következő lépése az én arcomba tapos – vagy egy olyan közegben, ahol lehetőség van a nyílt beszédre, ahol szabad levegőt szívhatok, ahol a kedvesemmel félelem nélkül élhetek és lehetek önmagam.

Nem akarok senkit – önmagamat sem – riogatni Duna-parttal és vagonokkal. Egyelőre életszerűtlen, hogy a pusztítás gyakorlata ilyen módon valósuljon meg. De a pusztítás ugyanezen ideológiája él és virul, és megtalálja a maga eszközeit. Kicsit szofisztikáltabban, kicsit digitálisabban, kicsit jobban adva a demokratikusság látszatára – de megtalálja, hatékonyan. Efelől semmi kétségem sincs.

El akarok menekülni – de szinte minden ide köt. Nem a kereszténydemokraták által felvonultatott pörkölt és Túró Rudi, hanem elsősorban a nyelv, ami – tetszik, nem tetszik – az egyetlen olyan munkaeszköz, amit én magam használni képes vagyok. Számos szakma, számos tudomány internacionális; én vagyok olyan pechvogel, hogy a szerszámok kiosztásánál nekem pont egy ilyen röghöz kötést implikáló kalapács jutott. Picsába.

Nem, sajnos tényleg nem találom a választ.

Te mit gondolsz?

Címkék: Brühühü, Kapcsolatok, Kisebbség, Melegség, Politika, Vers

Eddig 26 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ennek okán nem is írok semmi blikkfangosat, csak a puszta tényt rögzítem:

Ma 10 éve, hogy együtt vagyunk Tomival.

:,-)

Megosztás

Címkék: Kapcsolatok, Ünnep

Eddig 9 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Itt tessék nézni.

Megosztás

Címkék: Fordítás, Kapcsolatok, Vers

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vajon igaz-e, hogy nincs annál nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja barátaiért? Talán igen. De akkor is fej-fej mellett van ezzel az, ha valaki zsigerileg utálja a kocsonyát, viszolyog tőle, és ennek ellenére kocsonyát főz a párjának, aki viszont nagyon szereti.

Ma arra jöttem haza, hogy hat tányér kocsonya várt az erkélyen. :,-)

Jó élni.

Megosztás

Címkék: Gasztro, Kapcsolatok, Vallás

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Ma egy éve, hogy kirúgtak a munkahelyemről. Ez akkor borzasztóan megviselt. Ezúton is köszönöm mindazoknak, akik akár konkrét segítséggel, akár egy empatikus szóval kifejezték, hogy mellettem állnak.

A kirúgásom története csúnya volt. Annak idején azt írtam itt, hogy nem fogom nyilvánosan részletezni. (Elég az hozzá, hogy az összes kollegám előbb tudott róla, mint én.) Most már akár meg is tehetném, de nincs kedvem.

Néhány nappal a történtek után írtam egy hosszú levelet a volt főnökömnek és a kollégáknak. A levél abszolút zsiráfkonform volt: erőszakmentes, békülékeny, empatikus és őszinte. Csakhogy mindemellett játszmakezdeményezés lett volna. Tomi segítségével lebeszéltem magam az elküldéséről.

Néhány hét múlva újabb levelet írtam. Addigra túljutottam az első sokkon, a fájdalmam tetőzött, és elszállt belőlem a békülékenység. Ez a levél lebaszós volt: sértett és igazságosztó. Annak dacára, hogy minden szava igaz volt. Megírtam – és ismét nem küldtem el.

A mai napra tartogattam még valamit egyiküknek. Már hónapok óta forgattam magamban, át- és újrafogalmaztam százszor is. És eljött a napja, és arra jutottam, hogy végül nem küldöm el.

Egyetlen mondanivalóm lenne még nekik: kapják be, ha hagyom. De ezt sem küldöm el.

Annyira nem fontos.

Megosztás

Címkék: Brühühü, EMK, Emlék, Kapcsolatok, Pszicho

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---