Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, szeptember 05, 2012
16:36
 
A kakastoll másik oldala


Bő másfél hónapja felidéztem itt a blogon egy hajdani beszélgetés két mondatát, és leírtam a bennem ezzel kapcsolatban évek óta zajló belső viaskodást. Ma kommentben válaszolt a másik fél. Úgy tartom méltányosnak, hogy sorai ne vesszenek el a kommentek áradatában, ezért kiemelem ide önálló posztként – az én rá adott válaszommal egyetemben.

A párbeszéd kettőnk között zajlott le. Teljes mértékben (sajnos, már csupán idézőjelben, keserű iróniával kifejezhető) „baráti” környezetben beszélgettünk, ami nem indokolja azt, hogy bármilyen nyilvános fórumon közzétedd. Különösen szomorú, hogy ezt a szövegkörnyezet teljes figyelmen kívül hagyásával teszed - esélyt sem adva arra, hogy a kijelentéseinket én talán másképpen értelmeztem, mint te, aki annyira büszke vagy a hermeneutikai képességeidre és empátiádra. A bejegyzésedet szeretném az alábbiakkal kiegészíteni - egyrészt rólam, másrészt nagyapámról.

(1) Koraszülötten, látássérültként nőttem fel. Minden tiltás ellenére, kényszer nélkül, négy és fél évesen elkezdtem írni, olvasni, számolni. A szüleim a kezeim közül vették ki a könyveket, hogy óvják a megmaradt látásomat. Két év múlva egy orvosi műhiba következtében elveszítettem az egyik szememre a látásomat, ugyanakkor az orvosaim közölték, hogy a másik szememre is bármikor megvakulhatok. Az orvosi tájékoztató szerint egy szifonfejet sem emelhettem fel. Hat és fél évesen, minden szülői vagy tanári kényszer nélkül felfogtam, hogy kizárólag szellemi munkából élhetek meg. Ez a motiváció a mai napig tart.

(2) A tanulmányaim során igyekeztem túlteljesíteni az „egészséges” társaimat. Két nyelvvizsgával, kitűnő érettségivel és végbizonyítvánnyal zártam le a gimnáziumi tanulmányaimat. A mai napig nem felejtem el az éjszakákat, amikor éjfélekig csak a másnapra készültem, utána pedig olvastam, általában kortárs szépprózát, azért, hogy… Hogy elérjem azt a magasabb emberi minőséget, amit most Balázs és a magukfajtája kisajátít, hogy ők a kultúra birtokosai, amely szférába az elvbarátaikon kívül másoknak nem jut hely. Szerintük. Én olvashatok akár Petri Györgyöt, akár Vonnegutot eredetiben, származási-politikai okok miatt ebből - részetekről - kizárattam. (Én ettől függetlenül olvasok tovább. Most épp Joyce Ulyssesét angol eredetiben, közben a második diplomámhoz írom a szakdolgozatom.) A korábbiakra visszautalva, számomra a szellemi szférán kívül nem maradt más, és senki sem kényszerített arra, hogy a tanulmányaimon kívül bármilyen önképzésben részt vegyek. A családom éppen az ellenkezőjét tanácsolta - hogy harminc évesen ne fehér bottal kelljen járnom.

(3) Elvégeztem a tanulmányaimat egy bizonyos egyetem egy bizonyos karán. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel - hiába voltam korábban kitűnő tanuló, otthon (a családomon kívül álló ok miatt) nem tanulhattam, kollégiumra vagy albérletre nem volt pénz. Az öt évből az utolsó három évet buszon, villamoson kelllett végigtanulnom. Tovább fokozódott bennem a bizonyítási kényszer. Elvégeztem. A diplomaosztóra meghívtam a barátaimat, köztük Tamást és az ő de facto élettársaként Balázst, hogy bármiféle kellemetlen érzés nélkül osztozhassunk az örömömben (fél évvel korábban volt Tamás diplomaosztója, amire ő szintén meghívott minket). Ennek az egyetemnek egy másik karáról néhány héttel vagy hónappal korábban eltávolítottak egy hallgatót. Ez a hallgató a melegségére hivatkozva próbálta érvényteleníteni a hallgatói jogviszonyát megszüntető határozatot. (Erre - sok év távlatából - nem emlékszem pontosan.) Balázs ettől kezdve az egész egyetem legitimitását megkérdőjelezte és gúnyolta, mintha az ott lefolytatott tanulmányok teljesen súlytalanok lennének, általa fasisztának tartott, diszkreditált oktatókkal. Az egyetemi tanulmányaim öt éve alatt bőven volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy Balázs ezen állítása a mi karunk esetében nem fedi a valóságot. Nálunk is voltak igazságtalanságok, azonban ezeket - negatívan - a vakszerencse, és - pozitívan - a kapcsolatok befolyásolták. Nem tapasztaltam azt, hogy a tágabb ismeretségi körömön belül bármilyen kisebbség tagja hátrányos megkülönböztetésben részesült volna. A diplomaosztó ünnepséget követően összeült a társaság, de nem éreztem azt a megérdemelt megnyugvást - a beszélgetést erőszakosan Balázs irányította, ő csupán az általa vélt „fasisztákat” hangsúlyozta, és hogy ezáltal az eddigi tanulmányaim szerinte semmit sem érnek. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellentmondjak. Csak szomorúságot éreztem. Hogy ezt a szűklátókörűséget nem is tudom, nem is akarom abban a pillanatban orvosolni. A Balázs posztjában idézett párbeszéd ettől az eseménytől számítva 1-2 hónapon belül történt.

(4) Mind a saját családomban meglévő jellegzetességek, mind akár az általad felvetett vagonírozás kapcsán válaszokat kerestem és elvégeztem egy családfa-kutatást. A rokonokat végigkérdezve senki sem említett vagonírozást, feltételezhetően azért, mert az általam soha nem látott és soha nem ismert nagyapám olyan régióban - a mostani partiumi magyar-román határ keleti felén - állt szolgálatban, ahol a csendőrökre „csupán” a rendfenntartás, a köztörvényes bűncselekmények üldözése jutott (túl szegény vidék volt). A mai közvélekedés ezt érezhetően nem veszi figyelembe, mintha a csendőrség kizárólag a népírtás végrehajtása céljából létrehozott szervezet lett volna. Ezt a beszélgetés során Balázsnak említettem is, hiszen erről már a családfakutatást és a diplomaosztót megelőzően is tudtam. Furcsamód _ezt_ elfelejtetted idézni. És igen, a családi legendárium alapján büszke vagyok a nagyapámra. Ezen nem sikerült csorbát ejtened.

(5) A nevezetes kérdést azért kellett - provokatív módon - feltennem, mert ezen a találkozón szintén te irányítottad - a szokásos egyoldalú, vonalas módon - a beszélgetést. A saját megítélésem szerint én legfeljebb középutas vagyok, bármiféle szélsőségtől legalább annyira írtózom, mint te. Én egyszerűen megpróbáltam kibillenteni a beszélgetést egy olyan irányba, amelynél már a mérlegelés és párbeszéd is szükséges a megfelelő értelmezéshez és továbbhaladáshoz. Hogy több párhuzamos narratíva létezik.

A fenti blogbejegyzésedben szintén nem idézted a saját válaszodat: „A kurva anyját!” Úgy vélem, hogy ez remekül illene ahhoz a disztingvált képhez, amit magadról próbálsz kialakítani. Ez szerinted mennyire illene bele az általad képviselt erőszakmentes kommunikációs terapeuta imidzsébe? Mennyire hallgattad meg az akkori válaszomat? És mennyire idéztél most belőle?

Balázs, úgy érzem, hogy azon rövid időszak során, ameddig Tamás révén a baráti társaságomba tartoztál, több alkalommal megbántottál, vagy csak megrettentem azon a görcsösen „balos értelmiségi” hozzáállásodtól, amelyet erős személyiségednél és idősebb korodnál fogva ránk erőltettél. Nagy megkönnyebbülés, hogy ezzel mostanában már nem kell kalkulálnom, hogy nem kell azért szájzárat felvennem, hogy a centrista nézeteimet ne tekintsd szélsőjobbos megnyilvánulásnak és ezáltal ne kényszerüljek folyamatos magyarázkodásra. És éppen azért nagy tehertétel, hogy ráakadtam erre a bejegyzésre. Gondolom, hogy a fentiek alapján érthető, hogy miért kellett mégis válaszolnom.

Ha véletlenül kiderülne rólam, hogy bármilyen, általad képviselt kisebbségbe tartozom, biztosan nem tőled kérnék tanácsot. Voltak. és maradtak olyan barátaim, akik vállalják ezen minőségüket és velük valamiféleképpen mégis képes vagyok olyan empátiára, hogy bármikor kiállok értük. Eljutottam arra a szintre, hogy nekem is fáj, ha őket - akár ezen, akár más minőségükben - bántják. Kiállok értük akkor is, ha esetleg engem is megbélyegeznek ezért. Neked - listázott jogvédőként - miért nem sikerült ezt elérned? Nem érzed, hogy ez olyan kudarc, ami esetleg a terapeutai munkásságoddal is ellentétben áll?

Az eddigi megnyilvánulásaid alapján nagyon nehéz azt feltételeznem, hogy a saját véleményeden vagy érzelmi beállítottságodon kívül más ember álláspontját legalább a beleérzés szintjén el tudnád fogadni vagy meg tudnád érteni.





Kedves „X.”!

Azért e megszólítás, mert saját magadat nem nevezted meg a hozzászólásodban, és szeretném tiszteletben tartani az inkognitódat. Ez a szempont vezérelt akkor is, amikor a posztot írtam: igyekeztem olyan keveset elmondani a szereplőkről, hogy az még ne menjen a történet érthetőségének rovására, de azt akartam, hogy a másik fél – vagyis te – ne legyen beazonosítható. A célom nem a személyeskedés volt, hanem egy eset ismertetése, amelyben a szereplők kiléte (tkp. még az enyém is) másodlagos. Te ehhez képest sokkal-sokkal többet árultál el magadról, ami számomra meglepő ugyan, de a szíved joga; én ezt nem szeretném tetézni a neved publikálásával – ezért a furcsa megszólítás.

Először is szeretném megköszönni, hogy részletes hozzászólásban segítettél árnyaltabbá tenni a történetet, és a blog olvasóinak lehetőséget biztosítottál arra, hogy megismerjék a másik narratívát; azt, amit én ugyanannyira képtelen lettem volna autentikusan előadni, mint ahogy valószínűleg te az enyémet. Azt gondolom, a kép így teljesebb, és ez segítségül szolgálhat az érdeklődő olvasónak abban, hogy ne egydimenziós véleményt alakítson ki.

Szeretnék néhány momentumra reagálni.

Ezek közül a legfontosabbnak azt tartom, hogy bocsánatot kérek mindazon megnyilvánulásaimért, amelyekkel az évek során megbántottalak, akár szándékosan, akár szándékolatlanul. A szándékolatlan, számomra észrevétlen bántásokért nem kunszt bocsánatot kérni. A szándékosakért nehezebb. És sajnos szinte biztos, hogy elhangzottak ilyenek a részemről feléd. Nyíltan is, iróniába burkoltan is. Nem vagyok rá büszke. Sajnálom. Annál is inkább, mert soraid arról árulkodnak, hogy ezek nem gyorsan múló, hanem maradandó fájdalmat okoztak neked. És ha adott helyzetekben volt is bennem konkrét bántó, vagdalkozó szándék, azt bizton állíthatom, hogy tényleges fájdalmat okozni soha nem akartam. A jóvátételre korlátozottak a lehetőségeim: csak megismételni tudom a bocsánatkérést.

A fentieket nem relativizálva, írok pár sort a saját szempontjaimról. Nem mentegetőzésképpen, csak – ezúttal is – a kép árnyalása végett.

Azt állítod, hogy kettőnk nem túl mély – mégis tán barátságnak nevezhető – kapcsolata során centrista nézeteidet rendre szélsőjobboldalinak minősítettem. Nem emlékszem ugyan konkrétan ilyen esetekre, de feltehetőleg igazad van, és valóban mondtam ilyesmiket, nem is egyszer. Ennek háttere nyilván összetett; az összetett háttérből két aspektust szeretnék kiemelni. Egy politikait és egy elvit.

A politikai szempont a következő. Kapcsolatunk emlékezetem szerint valamikor 2006-ban szakadt meg, még az őszi események előtt. Ebben az időszakban – vagyis a Fidesz 2002-es választási vereségét követő években – a jobboldali retorika két részre osztotta Magyarországot: az egyik volt „a haza” (amely, ugye, „nem lehet ellenzékben”) – itt voltak „a magyarok”. A másik részben voltak „a haza ellenségei”: a „strigák”, a „kunbélák”. Nem volt harmadik út: az „Egy a tábor, egy a zászló” elve uralkodott. Nem volt különbség. Vona Gábor és Orbán Viktor egyazon polgári kör tagjai voltak.

Természetesen ez csak a nyilvános kommunikáció. Ettől az identitás szintjén még mindenki annak érezhette, annak definiálhatta magát, aminek akarta – csak éppen az adott történelmi helyzet nem kedvezett annak, hogy ezt kívülről nézve bárki felismerje, vagy legalábbis jelentőséget tulajdonítson neki. Szeretném, ha ezt jól értenéd: nem azt mondom, hogy ezt helyénvaló és klassz dolognak tartom. Csak azt mondom, hogy így volt.

Azóta történt némi változás: egy deklaráltan antiszemita és homofób, erőszakcselekményeket nyíltan felvállaló párt jól látható, karakteres és meghatározó politikai erő lett Magyarországon. A jobboldali és szélsőjobboldali gondolkodásmód különbsége ezért ma lényegesen markánsabb, jobban észrevehető. Kettőnk szempontjából ennek annyi a jelentősége, hogy amennyiben én nyolc-tíz évvel ezelőtt nem láttam meg a lényegi különbséget aközött, amit te centrizmusnak nevezel, és aközött, ami valóban szélsőséges gondolkodásmód, akkor az nem (vagy legalábbis nem kizárólag) az én személyiségemmel magyarázható, hanem (legalábbis részint) egy mesterségesen gerjesztett társadalmi helyzettel.

Azt mondtam, van egy elvi szempontja is annak, hogy bizonyos nézeteket szélsőjobboldalinak nevezek. Ezt megmagyarázandó, idézek egy bekezdést az Aszalt szilva naplementekor című könyvemből:

Az én saját, harminckilenc éve íródó (és folyamatosan újraíródó) szótáramban az intolerancia és a fasizmus szavak nagyon közel találhatók egymáshoz, bár azt nem tudnám megmondani, hogy melyik részhalmaza a másiknak. Ezrével keringenek a körülöttünk lévő világban olyan gondolatok, megnyilvánulások – ha tetszik: mémek –, amelyek eleget tesznek azon követelményeknek, amelyek alapján valami (egy gondolat, egy megnyilvánulás, egy mém) fasisztának tekinthető, miközben nem virít rajtuk elrettentően a hatalmas horogkereszt. Épp ezért kivétel nélkül valamennyiünkkel előfordulhat (velem is fordult már elő), hogy ilyen-olyan élethelyzetben szimpatizálni kezdünk olyan gondolatokkal, megoldásokkal, megközelítésekkel, amelyek utóbb, ha rendszerben szemléljük őket, fasisztának bizonyulnak. Ilyenkor a hatékony megoldás (szerintem) nem az, hogy letagadjuk, átírjuk, relativizáljuk ezt a tényt. Nem is az, hogy szemen köpjük magunkat, vagy bűntudatosan bebújunk a sarokba. A felnőtt és felelős megoldás (továbbra is: szerintem) az, ha megfogalmazzuk a történtek tanulságát, és hajlandóak vagyunk újragondolni valamit, amiben adott esetben évekig vagy évtizedekig biztosak voltunk. (Az újragondolás tiltása történetesen az Eco által ősfasizmusnak nevezett jelenség egyik ismérve.)

A fenti bekezdésből szeretném kiemelni a többször is előforduló „szerintem” szót, valamint a „velem is fordult már elő” kitételt – ha van kedved, magadban fűzd tovább, mit is jelent ez, mi következik ebből.

Szóba hoztad az EMK-t, vagyis az erőszakmentes kommunikációt. Ezzel kapcsolatban egy „történelmi” tény: amikor az ominózus beszélgetés zajlott, én még nem is hallottam az EMK-ról; 2006 júliusában kezdtem ismerkedni vele. Ugyanakkor szeretnék rámutatni egy közkeletű félreértésre. Azzal, hogy én az EMK-val foglalkozom, azt gyakorlom, tanulom – sőt próbálom átadni –, korántsem azt deklarálom, hogy én magam erőszakmentes volnék. Éppen ellenkezőleg! Ha természetemnél fogva távol állna tőlem az erőszak, akkor az égvilágon semmi szükségem nem volna egy mesterséges modellre, amelyik tovább segít nehéz helyzetekben a békés megoldás felé. Nem vagyok ilyen szerencsés. És pontosan ezért – mert maximálisan tisztában vagyok azzal, hogy éles helyzetekben milyen vaddisznó módon tudok viselkedni – tartom nagyon fontosnak, hogy rendelkezésemre álljon az EMK: úgy is, mint ember- és világkép, úgy is, mint kommunikációs eszköz.

Hibaként (vétekként?) említed, hogy nem idézem pontosabban az adott beszélgetés kontextusát és részleteit. Ha ez hiba, akkor nem a jellememé, hanem az emlékezetemé. Amit a posztban írtam, igaz: „Már nem emlékszem, konkrétan miről szólt a beszélgetés.” Ezen, sajnos, nem tudok változtatni.

Nem azért, hogy egál legyen, de van, amire te emlékszel rosszul (amint magad is elismered). A kirúgott hallgató ügye nem „néhány héttel vagy hónappal korábban” történt, hanem bő két és fél évvel korábban. Ennél azonban fontosabb, hogy amit írsz („Ez a hallgató a melegségére hivatkozva próbálta érvényteleníteni a hallgatói jogviszonyát megszüntető határozatot.”), az egyszerűen nem helytálló. Az illetőt azért rúgták ki az egyetemről, mert meleg.

A tartalmi részletek közül legfontosabbnak azt tartom, hogy a következő mondatodra reagáljak: „Balázs ettől kezdve az egész egyetem legitimitását megkérdőjelezte és gúnyolta, mintha az ott lefolytatott tanulmányok teljesen súlytalanok lennének, általa fasisztának tartott, diszkreditált oktatókkal.” Ez így, ebben a formában egyszerűen nem igaz. Sok mindent mondtam azokban az időkben, nagyobbrészt indulatból, de amiről beszéltem, az egész biztosan nem maga az egyetem volt, legfeljebb annak a teológiai fakultása. Annak sem a szakmai színvonala (amiről történetesen tudom, hogy kiemelkedő), hanem vezetőinek az adott helyzetben hozott döntése.

Magamat ismerve mondhattam olyat, hogy ennek az egyetemnek a neve mostanában rosszul cseng, hiszen a médiában csak ezen mocskos ügy kapcsán szerepelt. Mondhattam olyat, hogy nekem összerándul a gyomrom, ha meghallom ennek az egyetemnek a nevét. (Tudok elég teátrálisan fogalmazni, ez nem kérdés.) De kizárt dolog, hogy a te tanulmányaid szakmai értékét azon az alapon kérdőjeleztem meg, hogy a nevezett egyetem egy másik karán mi történt.

Ismét szeretném, ha pontosan értenél. Nem azt állítom a fenti sorokkal, hogy szándékosan valótlanságot mondasz rólam. Úgy gondolom, hogy akkorra már amúgy is feszült viszonyunk lehetővé tette, hogy abban a helyzetben, amikor – saját szavaid szerint – eleve „túl fáradt” voltál, bizonyos megjegyzéseimből mást hallj ki, mint amit én ténylegesen mondani szándékoztam: hogy általános megfogalmazásaimat magadra vonatkoztasd. Hogy egy társadalmi-etikai témájú gondolatfutamot személyesnek vegyél. S ha ez akkor így történt, nem csoda, hogy azóta is így emlékszel rá.

Nagyapáddal kapcsolatban ismét csak saját szavaimat tudom idézni a posztból; azokat a szavakat, amelyekre nem reagáltál:

„...foglalkozás szinten sincs helye kollektív bűnösségnek: bizonyára voltak nemes lelkű filantrópok a csendőrök, az SS-legények, az ávósok és a szekusok között is, akikre méltán lehetnek büszkék családtagjaik, rokonaik. Fogalmam sincs, hogy egykori barátom csendőr nagyapja milyen szerepet töltött be a vészkorszakban. Provokatív kérdésem tehát innen nézve mélyen igazságtalan és övön aluli.”

Ezt fenntartom és vállalom. A poszttal nem az volt a célom, hogy pálcát törjek feletted, hanem – amint a címében is jeleztem – megosztottam egy viaskodást, amit a saját lelkiismeretemmel vívtam évek óta. Még egyszer mondom: mint kázust – függetlenül a tényleges szereplőktől.

Azt hiszem, minden fontos dologra reagáltam. Még egy valami van hátra: szeretném ismételten kifejezni a szomorúságomat amiatt, hogy azokban az években sérüléseket szenvedtél el a velem való beszélgetések során. Talán nem is gondoltad ezt így végig (én is csak ma eszméltem rá): te és én soha nem beszélgettünk kettesben, négyszemközt. Egy csomó dolog így óhatatlanul kibeszéletlen maradt.

Mit szólnál, ha leülnénk egy pohár bor mellett, és megpróbálnánk – túl a szerepeken és a címkéken – egy kicsit megismerkedni egymással?

Én örülnék neki.

                                         Balázs

Címkék: , , ,


vasárnap, szeptember 02, 2012
01:31
 
Előre dolgozva kb. másfél hónappal



Nincs mese

Egytől hatig megírta Milne,
aztán szentségek (vagy épp a törpék),
emitt hóember bandukol,
a Kilencek az tiszta sor,
a tíz kerek, mint a Nap,
és jön egy focis párhuzam,
amit követ az év egésze,
a végzet száma,
a szonett...

(És ez így megy évről évre:
minden számnak megvan a meséje.)

...ez egy Hitchcock-film,
ez a rablók,
ez pont a cipőméretem,
végül megjön a Végső Válasz –

– s most itt e szürke 43-as:
unalmas, semmilyen.
Nincs hozzá mese.

Hát akkor mit kezdjek vele?!


Címkék:


szombat, szeptember 01, 2012
15:53
 
Örmény-apropójú apróka


Stílusosabb lett volna, ha a kormány még vár két évet az azerbajdzsáni gyilkos demonstratív kiadásával. Akkor az új casus belli – adekvát módon – pont a centenáriumra esett volna.

Megosztás

Címkék: ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta