Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

vasárnap, október 31, 2010
01:24
 
Szia, Bécs!


Heló, Wien!

Címkék:


vasárnap, október 24, 2010
20:35
 
Hapci-szótár


– Először is díjat kell kitűzni. Ennek pszichikus hatása van.
– Várjunk csak – mondta Mackó, felemelve egyik mancsát. – Hogy milyen hatása van? Nem hallottam jól a szót, éppen tüsszentettél, mikor mondtad.

(A. A. Milne: Micimackó)

A köznyelvben zavaróan sok pszi-vel kezdődő szó van, és leszámítva azokat, akik az e szavakkal jelölt területek valamelyikében elmélyedtek, pszinte mindenki összekeveri őket. Ez persze nem baj, vidáman lehet így élni. De az ellenkezője sem baj: mármint ha az ember tisztában van az egyes szavak jelentésével. Úgy is vidáman lehet élni. Becsszó.

Psziché. A görög pszükhé szó többnyire azt jelenti: lélek. (Latin fordítása: anima.) Hogy a lélek szó mit jelent, az már keményebb dió, ugyanis több mindent jelent. Elsősorban is évszázadokra elegendő mennyiségű gumicsontot a filozófusok és teológusok számára. A lélekkel kapcsolatos kérdések közül az első, hogy van-e. A második, hogy – feltéve, hogy van lélek – lényegét tekintve különbözik-e a szellemtől (görögül pneuma, latinul spiritus). A harmadik kérdés, hogy a pszichológia tudománya mit válaszol ezekre a kérdésekre. Erre a kérdésre a legkönnyebb felelni: Semmit. A pszichológia („lélektan”) nevű tudomány érdeklődési körén az a valami, amit a filozófusok és teológusok léleknek hívnak, és aminek a létét vallják vagy tagadják, maximálisan kívül esik.

Pszicho-. Szóösszetételek előtagjaként a pszichével (bármi is legyen az) kapcsolatos dologra utal.

Pszichológia. Egy tetszés szerinti alapszóhoz illesztett -lógia utótag (lásd görög logosz = szó) elvileg azt jelenti: az adott témáról való értelmes, rendszerezett beszéd. Gyakorlatilag: akármicsoda-tan. Az a tudományág azonban, amit ma pszichológiának neveznek, nem a lélekkel foglalkozik (ami, ugye, kinek-kinek a hite szerint vagy létezik, vagy nem), hanem az emberi viselkedéssel. A pszichológia az emberi viselkedés tudománya: arra keres válaszokat a tudomány játékszabályai szerint, hogy egyrészt hogyan viselkednek az emberek, másrészt miért úgy viselkednek. A „hogyan” vizsgálata során a pszichológusok rengeteg adatot gyűjtenek össze és foglalnak rendszerbe; a „miért” vizsgálata során ezeket az adatokat vetik össze egymással és más adatokkal – például az állatok viselkedéséről összegyűjtöttekkel. Utóbbi kérdésnél a maximális cél az volna, hogy tényleges választ találjanak egy-egy viselkedés magyarázatára (legyen az adott viselkedésforma általános, mint a viszketés megvakarása; kultúrafüggő, mint a köszönésnél fölvett távolság; vagy az általános normáktól elütő, mint amikor valaki télvíz idején meztelenül énekel az utcán). E cél elérése többnyire roppant nehéz, hiszen a viselkedések oka ritkán egydimenziós. A minimális cél az, hogy a számtalan kínálkozó magyarázat közül minél több téveset szűrjenek ki. (Az például tudományos eszközökkel kizárható, hogy a személyiségnek bármi köze lenne a születés pontos időpontjához és a csillagok akkori állásához.) A pszichológia két legfőbb segédtudománya a biológia és a matematika. A biológia azért, mert az emberi viselkedések (akár van lélek, akár nincs) testben nyilvánulnak meg, s így nagyon nem mindegy a viselkedés megértése szempontjából, hogy a test milyen játékszabályok szerint működik. A matematika pedig azért, mert egy rakás adat önmagában csak arra jó, hogy ráessen az ember fejére és agyonüsse. A matematika (ezen belül a statisztika) eszközei teszik lehetővé, hogy az adatokból értelmes információt lehessen kinyerni.

Pszichológus. Végzettségét és/vagy foglalkozását tekintve a pszichológia nevű tudomány művelője, illetve az e tudomány által kitermelt ismeretek gyakorlati alkalmazója. Ezen minőségében ezerféle dolgot csinálhat: lehet, hogy egész életében kapcsolókat állítgat egy laboratóriumban; lehet, hogy börtönviselt emberek társadalmi visszailleszkedését segíti; lehet, hogy sok számmal és görög betűvel megtűzdelt értekezéseket ír olyan társadalmilag releváns témákról, mint például– egykori terapeutámat idézve – a patkányfarok-kunkorodási koefficiens; lehet, hogy embereket hallgat meg empatikusan; lehet, hogy vállalat-, illetve pártvezetőknek ad okos tanácsokat a profit-, illetve szavazatmaximalizálás érdekében.

(A cikk folytatása a Sorskönyv nélkül című blogban,
közelebbről itt olvasható.)
 

Címkék:


 
Még mindig az ünnep kapcsán


Csak úgy, mert eszembe jutott. Ez egy 1994-es vers. A Talpig fegyverszünetben című kötetben jelent meg, 2006-ban.


Csasztuska III.


szabad madár szabad ország
nosza tépjük egymás torkát
hadd tudja meg falu város
ki szegfűs ki tulipános

ki az eb ki kutyaházi
huszonharmadik akárki

ki a magyar ki a senki
kinek kell világgá menni

ki a bérenc ki a bérlő
ki lövet s ki lő kiért lő

kik lesznek kik országolnak
mik lesznek a semmik holnap

édes hazánk mi lesz vélünk
ha már mindent elizélünk
hogy fogadsz minket szívedbe
s lesz-e akit s hová lesz-e

(Birtalan Ferenc)


Címkék: ,


szombat, október 23, 2010
20:00
 
Ünnepi poszt vagy mi a halál


Török Gábor ünnepi beszédében találtam egy mondatot, amire kommentben válaszoltam. Aztán úgy gondoltam, ez a pár mondat kifejezi azt is, mit gondolok én a mai napról meg 1956-ról általában, úgyhogy alább ez következik. Az ominózus mondat így hangzott:

„a barikádnak nincs, nem lehet kettőnél több oldala”

Kedves Gábor, ez az állításod elsőre nagyon megfogott. Másodjára azonban úgy gondolom, hogy nem helytálló.

56-ról (de az egész 1957-1990 közötti időszakról) ma szokás úgy beszélni, mintha a döntéseit mindenki politikai öntudattal hozta volna, teljes informáltságban. És aki nem „itt” volt, az „ott” volt. Én úgy gondolom, sőt úgy is tapasztalom, hogy ez nincs így. Az emberek többsége (de legalábbis jelentős hányada) úgy van, mint József Attila volt hetvenöt évvel ezelőtt: „Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani.” És ha harccal találkoznak, ha lövéseket hallanak, akkor behúzzák a nyakukat, és rettegve várják, hogy a lövéshangok elcsituljanak. Mert nekik másodlagos az, hogy ki lő és kire: az elsődleges az, hogy lőnek. És ezt nem szeretik.

Úgy gondolom, hogy a barikádnak valóban van két oldala. De sokan vannak, akik utálják, gyűlölik az egész barikádot, és nem tudják, nem értik, hogy mi zajlik éppen az utcákon. Nem értik, hogy ki és miért lő vagy lövet.

Utóbb persze, a történelemkönyvekből ők is megtanulják. És döbbenten veszik majd tudomásul, hogy állítólag ők is ott voltak a barikád valamelyik oldalán.

Címkék: ,


hétfő, október 18, 2010
13:32
 
Bécsnek büszke vára


Röviden a hétvégéről:

A bécsi szelet finom, de drága.
A bécsi szelet nem szeretem, főleg ha az eső is esik.


Hosszabban ugyanarról:

BécsTomival és Steóval Bécsben töltöttünk egy hosszú hétvégét. Nyilván sokan vannak, akik számára egy ilyen mondat izgalmassági faktora egyenértékű azzal, hogy „vacsorára vettem magamnak tíz deka párizsit”, de az élményeit mindenki a maga mércéje szerint méri. Tomi utoljára 1999-ben járt Bécsben (történetesen Steóval), én 1995-ben voltam ott egy hetet, és mivel vendég voltam, akire gondosan ügyelnek, kalauzolnak, hoznak-visznek, ez az élményem meglehetősen kevéssé autonóm. Gyakorlatilag alig van emlékem azokról a napokról; mondhatni, most voltam ott először úgy, hogy saját benyomásokat legyek képes kialakítani.

Amilyen marha nagy világjáró vagyok, Bécs a második európai főváros, amit látni volt szerencsém, úgyhogy összehasonlítási alapként állandóan Róma lebegett a szemem előtt. (Lásd itt, itt és itt.) Talán a legnagyobb különbséget úgy tudnám megfogalmazni, hogy amíg Rómából úgy jöttem haza, hogy majd’ megszakadt a szívem, és visszavágytam oda, Bécsből úgy, hogy „oké, jó volt”.

SchönbrunnRómában állandóan azt éreztem, hogy körülvesz a múlt, minden szépségével és minden borzalmával. Bécsben azt éreztem, hogy Budapest vesz körül, csak épp tisztább, szabályozottabb, drágább, külföldiül vannak a feliratok, és nehezebben igazodom el. Mindkét városban vannak monumentális építmények. Rómában ezt autentikusnak éreztem, Bécsben hivalkodónak és manírosnak. A Schönbrunn kertje gyönyörűen rendben van tartva: gyönyörűbben, mint ami az én ízlésemmel találkozik. A lépcső tetejéről látni egy-egy fasort balra és jobbra. A fák lombkoronája a fasortól kifelé eső oldalon szép, egészséges, gömbölyű; a fasor felé eső oldalukon valamilyen munkagéppel leborotválták, dermesztően egyenesre és függőlegesre. Tökéletes a kilátás a fasor teljes hosszában, kétségtelen. És körülbelül annyira természetes látványt nyújt, mint egy rizsporos paróka. A fasor előtt egymástól centiméterre azonos távolságban (nem mértem le, de biztos vagyok benne) sorakoznak az antik jeleneteket idéző szobrok. Minden precíz, minden a helyén van, és az egész – szemben a Róma minden tenyérnyi darabkájában lüktető eleven tűzzel – valahogy teljesen élettelen. Ha egy szóban akarnám megragadni a két város közti különbséget, azt mondanám: az egyik klasszikus, a másik klasszicista.

Az összbenyomásom az, hogy Bécs olyan, mint egy élemedett korú, a kispénisz-komplexusát túlkompenzálni igyekvő, kényszerneurotikus férfi. Nem csoda, hogy innen indult világhódító útjára a pszichoanalízis.

Freud

Bécsben minden korrekt. (Legalábbis minden, amit láttunk.) Nincs lehúzás, nincs ügyeskedés, nincs lábtörlő-használati díj (egy láb letörlése 60 cent, mindkét lábé – akciósan – 1 EUR). A lehúzás magukba az árakba van beépítve: egyszerűen megfizethetetlenül drága minden, legalábbis a mi pénztárcánknak. A sima kávé átlagára 2 EUR; a legolcsóbb kávéval egy kínai gyorsétteremben találkoztunk: 1 EUR volt; átszámolva ez is 275,– Ft. (Róma egyik legjobb kávézójában 80 centért kávéztunk.) A bécsi fizetésekhez képest ez persze nem sok, én pedig már évekkel ezelőtt megfogalmaztam a Birtalan-féle közgazdasági alaptételt, amely szerint az áru annyiba kerül, amennyiért megveszik, vagyis teljesen értelmetlen dolog azon rinyálni, hogy valami „szemérmetlenül drága”. Ha nem vennék meg annyiért, nem annyiba kerülne. Valószínűleg megtalálják a gazdájukat azok az (egyébként igen ronda) órák is, amelyeket egy kirakatban láttunk, és átszámolva 15 millió forintba kerülnek. És valószínűleg nem a mi személyünkben találják meg a gazdájukat. Az viszont kétségtelen, hogy olcsón ennünk sehol nem sikerült Bécsben. Igaz, rosszat sem ettünk sehol.

Még egy valamit említenék, mert számomra sokatmondó a három város (Budapest, Bécs és Róma) összehasonlításában. Ez pedig a zebrán való átkelés mikéntje.

Budapesten többnyire megvárjuk a zöldet – kivéve, ha nem. Az autósok a zebra előtt nem lassítanak – kivéve, ha igen. Ha tilosban készülünk átmenni, körülnézünk, hogy van-e a környéken rendőr, aki ezt nehezményezné. Aki akár pirosban, akár zöldben átmegy, az csöndben vagy hangosan anyázik, ha épp el akarják gázolni; az őt elgázolni igyekvő ugyancsak anyázik – függetlenül, hogy a gyalogos szabályosan vagy szabálytalanul lépett le elé.

Bécsben azt láttam, hogy autósok is, gyalogosok is a pirosnál állnak, a zöldnél mennek. Éjszaka is, üres utcán is. Az egyszeri járókelő kötelességtudóan áll a járda szélén, és noha égen-földön sehol egy autó, megvárja a zöld jelzést. Így tesz, mert így kell tenni.

Rómában nincs KRESZ, vagy ha van is, hát nemigen foglalkoznak vele. Aki át akar menni, az határozottan lelép a járdáról, az autós pedig úgy áll meg vagy megy tovább, hogy ne üsse el, és mindketten biztonságban érezhessék magukat. Autósok és gyalogosok nem a szabályokra figyelnek, hanem egymásra.

Práter, hullámvasútA schönbrunni állatkert mindezen averzióim ellenére óriási élmény volt: az óriáspanda, a koala, a hangyász, a fókák, a császárpingvinek, és mindenek fölött a két és fél hónapos afrikai babaelefánt felejthetetlen. A Práterben életemben először (és utoljára) felültem egy olyan szörnyeteg masinára (nevezetesen egy hullámvasútra), amely át is fordított, fejjel lefelé. A menet első húsz másodpercéről őrzök vizuális emléket, utána csak annyi van meg, hogy Tomival fogjuk egymás kezét, és szorosan zárt szemmel versenyt ordítunk a halálfélelemtől.

Hosszas tűnődés és egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy bár fejenként 8,5 EUR nagyságrendekkel több, mint amit megengedhetünk magunknak, egyszer élünk, úgyhogy mégis felülünk a Bécs jelképéül is szolgáló óriáskerékre. Aztán még egy kicsit tűnődés és egyeztetés után arra jutottunk, hogy éjjel, tök sötétben ennek az égvilágon semmi értelme nem volna, úgyhogy ilyenformán ezt a programot skippeltük.

Utolsó nap már nemcsak hűvös volt, hanem kifejezetten hideg, az eső is esett, és az utolsó centjeinket számolgattuk, hogy vajon akkor futja-e még arra, hogy valahová beüljünk a cudar idő elől úgy, hogy mindhárman tudjunk kávézni. Végül a tervezettnél egy két órával korábbi vonattal jöttünk haza. Szerencsére a helyjegy átírása zökkenőmentesen (és ingyen) ment.

Eredendően proletár szívem összbenyomása az, hogy Bécs olyan város, ami rendben van, ami élhető, sokaknak nyilván szerethető is – de számomra nem vált szimpatikus. Lehet, hogy életem során járok még ott, de nem gondolnám, hogy a szívem fog visszahúzni.

Címkék:


hétfő, október 11, 2010
14:44
 
Apa


Azt mondták, minden oké. Köszönjük a drukkolást.

Címkék:


 
Filmismertető, elővételezve


A negyvenegyedik
(Szorok pervij)

(fekete-fehér, feliratos, szovjet játékfilm, 92 perc, 1956)


rendező: Grigorij Csuhraj
forgatókönyvíró: Borisz Lavrenyev
operatőr: Szergej Uruszevszkij

szereplők:
Izolda Izvickaja (Marjutka)
Oleg Sztrizsenov (Otrok hadnagy)

A ma nyolcvan éves Grigorij Csuhraj rendezői bemutatkozása a maga idejében radikálisan új szemléletével és a szovjet némafilm legjobb hagyományait idéző formai megoldásaival nagy feltűnést keltett és nagyban hozzájárult a sematizmusba merevedett szovjet film megújulásához. Ezt bizonyítja a készülése előtti parázs szakmai-ideológiai vita (ld. Nemes Károly: A mai szovjet filmművészet, Kossuth, 1969), és persze átütő nemzetközi sikere is. „A szovjet film végre odáig jutott, hogy szerelemről készít filmet, félig meztelen nővel és érzéki csókkal” – lelkesedett az Unita olasz kritikusa. A polgárháborús történet, melyet három évtizeddel korábban Protazanov már megfilmesített, a karakumi sivatagban és egy lakatlan szigeten játszódik, s Marjutka, az eddig negyven ellenséges katonát leterítő vörös mesterlövésznő, és az őrizetére bízott, fogságba esett fehértiszt, Otrok fokozatosan kibontakozó, tragikus végű szerelmét mutatja be nagy lélektani pontossággal...

(Forrás: PORT.hu)

Címkék: ,


szerda, október 06, 2010
16:29
 
Sorskönyv nélkül: RSS helyett


(Viszonylag) nagy lendülettel írom Sorskönyv nélkül című, új pszicho-blogomat. Javasolták, hogy rendszeresen jelezzem itt, ha új poszt van ott, de ezt a javaslatot nem fogadtam el, mert nem akarok RSS-t csinálni a blogomból. A mai posztra azonban szeretném felhívni a figyelmet, mert elég átfogó, és úgy gondolom, fontos témát tárgyal – reményeim szerint érthetően. Címe:

Papok–kurvák party: a részvétel NEM kötelező!
 
 

Címkék: ,


kedd, október 05, 2010
01:11
 
Kérdés és válasz


Gyászolhatok-e valakit, akivel hosszú ideje semmi kapcsolatom nem volt?

...akit, úgymond, csupán másodkézből ismertem...
...akit sok-sok évvel ezelőtt vett feleségül egy hajdani barátom...
...akinek az esküvőjére egy keresztet ajándékoztam, ami – utólag belátom – csúnya volt és órmótlan, de magam faragtam napokon keresztül, és minden szeretetemet belé helyeztem...
...akivel, bár az igazi mélységekig talán soha nem jutottunk el, egykor aránylag rendszeresen találkozgattunk, és néha nagyon jókat beszélgettünk...
...akinek a hangja, nevetése ma is a fülemben van, jóllehet mintegy tizenhárom évvel ezelőtt láttam utoljára, mert messzire sodródtunk egymástól...
...akinek a haláláról vasárnap este egy kör-sms révén értesültem...
...akivel ha életben marad, se valószínű, hogy találkoztam volna még egyszer, de aki miatt most, hogy elment, maró űrt érzek valahol legbelül...

Gyászolhatom-e őt valóban? – Azt hiszem, ezzel a leltárral meg is válaszoltam a kérdést.

Isten veled, Dóri.

Címkék: ,


vasárnap, október 03, 2010
02:21
 
Könyvkölcsön(nem)adósdi


Egyes lakásokban a könyvespolcokon (már ahol előfordul még ilyen bútor; egyre ritkább) a következő epigráfia díszeleg:

KÖNYVET MÉG NEKED SEM ADOK KÖLCSÖN!

Könyvet még neked sem adok kölcsönA mellékelt fotót a Vaterán találtam, a következő szöveg kíséretében: „Minden nagy könyvtárral rendelkező embernek ajánlom, ajándékba is. Ez egy nagyon vicces de egyben igaz szöveg, ha az embernek sok könyve van.”

Eltekintve attól, hogy kevés kínosabb dolog van, mint amikor valaki meg akar győzni valaki mást valaminek a vicces voltáról, úgy gondolom, a „sok könyve van” kitétel nem írja körül kellő pontossággal azt az esetet, amelyben a fenti – a Modoros blogba illő – felirat ténylegesen elő szokott fordulni. Noha nem végeztem kutatásokat e tárgyban, én úgy képzelem, hogy a mondatot gyakran ki lehetne egészíteni az alábbi bevezetővel: „az illető azt hiszi magáról, és arra áll föl neki, hogy...”, és szinte minden esetben az alábbi függelékkel: „...és azokat szín- és méret szerint rendezve tartja.” (Vagy ha nem, akkor csak azért, mert a sznobériája ettől visszafogja.)

A helyzet az, hogy a magánkönyvtárak kényszeredett védelme értelmetlen. Az ugyanis, hogy bármilyen gondos őrizet mellett egy könyvgyűjtemény sértetlensége a végtelenségig megőrizhető, óriási tévedés. Röpke néhány (száz) milliárd év, és a világegyetem, sitty-sutty, megsemmisül (vagy megáll a tágulás, elkezd összehúzódni, aztán magába omlik, mintegy fordítottjaként az ősrobbanásnak, vagy a hőhalál áll be, a maximális entrópia – a tudósok még nem döntöttek a végleges forgatókönyvről), de már ezt megelőzően a Föld be fog csapódni a Napba. Mi lesz akkor a könyvtárakkal?! Mi több, még ezen esemény bekövetkezte előtt jó esélye van a Homo sapiensnek arra, hogy végérvényesen kiírja magát az Evolúció című szappanoperából. Ki fogja akkor olvasni ezeket a könyveket?! De ha ez nem is történik meg belátható időn belül (amit kétlek, bár ez most más kérdés), a könyvgyűjtemények büszke tulajdonosainak sorsa igen-igen nagy valószínűséggel előre jelezhető: meg fognak halni. Nem kicsit, nagyon. Ami pedig a halottakat illeti, ők még azon horrorfilmekben is, amelyekben mégis élnek, leginkább csak hörögni és gyilkolni szoktak – olvasni nem igazán.

Márpedig a könyv elvileg két dologra való. Vagy arra, hogy olvassák, vagy arra, hogy olvashassák. Majd egyszer, valamikor. Számos olyan könyvem van, amit nagy lelkesen megvettem évekkel ezelőtt, és azóta, hogy fölraktam a polcra, kézbe se vettem. De ez nem baj: sok évnyi tapasztalatom van arra nézve, hogy a polcon lévő, olvasatlan, szinte már észre se vett könyvek tudnak olyat csinálni, hogy egyszer csak leugranak a helyükről, bele egyenest az ember kezébe. Pont akkor, amikor szükség van rájuk.

„Az vagy, amit megeszel” – mondják, és ez igaz az olvasásra is. Az vagy, amit elolvasol. S hogy ne legyél mérhetetlenül magányos... (Na jó, ezt így nem vállalom fel; átváltok egyes szám első személybe.) Szóval: hogy ne legyek mérhetetlenül magányos, elemi igényem, hogy az olvasmányélményeimről tudjak beszélgetni másokkal. Lehetek amúgy bármilyen hörcsögtermészetű (vagyok is), e késztetésemnél erősebb, hogy mindazt, ami engem épített, gazdagított, fellelkesített, meghatott, megnevettetett, elgondolkodtatott, földhöz vágott (stb., stb.) – hogy mindezt megosszam azokkal, akik fontosak számomra. Ebből pedig szinte szükségszerűen adódik, hogy időről időre kölcsönadok másoknak számomra kedves könyveket.

Ha a könyvtár tulajdonosa nem simán análisan fixált, hanem ténylegesen olvasó ember, akkor könyveinek természetes létmódja, hogy kölcsönben vannak valakinél. Habent sua fata libelli. Vagy visszakapjuk (és -adjuk) őket, vagy nem. A számomra fontos könyvek előbb-utóbb valahogy mindig visszakerülnek. Valószínűleg azért, mert fejben tartom őket; mert a hiányukat ugyanúgy megérzem, mint annak az ujjamnak a munkából való kiesését, amelyik épp be van kötve. És van olyan, hogy egy könyv eltűnik. Évekkel, olykor évtizedekkel később jövök rá (néha egy régi cetlit megtalálva): hoppá, hiszen ezt kölcsönadtam X-nek! Ilyenkor többnyire bánatosan felsóhajtok; egyrészt a felismert nettó veszteség miatt, másrészt azért, mert ezek az X-ek ekkorra többnyire már rég kipörögtek az életemből (és így esélyem sincs arra, hogy az adott könyvet visszakapjam). Ez esetben vagy beletörődöm a veszteségbe, és kisebb-nagyobb gyászmunka elvégzése után túlteszem magam rajta, vagy pedig ha tényleg nélkülözhetetlen az a könyv, akkor beszerzem újból, a föld alól is.

Az újbóli beszerzésnek más esete is előfordulhat. Volt már nem egyszer, hogy valakinek a kezébe nyomtam egy könyvet: „Tessék, vidd el; ha tetszik, akkor a tied, ajándék; ha nem, akkor alkalomadtán hozd vissza.” Ez nyilván akkor fordul elő, ha én szeretném, hogy a másik elolvassa az adott könyvet, méghozzá annyira, hogy áldozni is hajlandó vagyok rá (annyit, amennyibe az új példány majd kerül nekem).

Ha pedig kölcsönkérnek tőlem valamilyen könyvet, az esetek túlnyomó többségében nem mondok nemet. Vigyék – aztán ha nem adják vissza, ha elfelejtem, kinél van, hát megérdemeltem.

Amikor nemet mondok, annak leginkább két oka lehet. Az egyik az, hogy az adott könyv különösen becses számomra, és pótolhatatlan veszteség lenne, ha nem kapnám vissza. Ilyenek elsősorban is a dedikált könyveim, másodsorban azok, amelyeket gyakorlatilag nem lehetne ismét beszerezni. A másik ok az lehet, hogy az adott könyv – ténylegesen vagy szinte – kézikönyvéként funkcionál számomra. Ez azt jelenti, hogy tapasztalataim alapján bármikor, a legváratlanabb helyzetben is előfordulhat, hogy bele akarok nézni, akár csak mert egy mondatot keresek, akár, hogy egy félórát bújjam. És ha nincs a kezem ügyében, akkor tehetetlenül vergődöm, mint a partra vetett hal. Amikor valaki egy ilyen könyvemre pályázik, szörnyű kínban vagyok. Megesik, hogy ilyenkor is kölcsönadom, de az biztos, hogy fokozott energiákat mozgósítok az emlékezetemben arra nézve, hogy kinél is van az adott könyv.

A könyvek cserélődnek a könyvtáramban. Van olyan könyvem, amit én felejtettem el visszaadni, vannak – a fent leírt esetek kapcsán – újravásárolt könyvek (nem beszélve arról, amiről egyszer már írtam a blogomban: hogy kamaszkorom végén egy meggondolatlan pillanatban sok, számomra kedves könyvön túladtam azzal, hogy „kinőttem belőlük” – ezeket mostanság próbálom ismét felhajtani), és persze vannak többé vagy kevésbé bántó hiányok is: valaha régen – ki tudja, kinek – kölcsönadott könyvek, amelyek egyszer aztán vagy visszatérnek hozzám, vagy nem. Ez utóbbi kategóriából pillanatnyilag a leginkább érezhető sebek a következők:

  • Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve
  • Dan Greenburg – Marcia Jacobs: Hogyan legyünk boldogtalanok
  • Noszlopi László: Sorselemzés és kísérleti ösztöndiagnisztika. A Szondi-féle ösztönlélektan teljes ismertetése
  • Arthur Ransome: Téli szünidő és Galambposta
  • Oliver Sacks: Az ember A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét
Ha valaki történetesen tud bármit a fenti könyveim hollétéről, és hozzásegít, hogy visszakapjam őket, hálásan köszönöm.

Ha ugyanis nem jutnak vissza hozzám, hogy adjam kölcsön őket másoknak a jövőben?

Címkék: ,


szombat, október 02, 2010
02:22
 
Egy vers



Szépiás

végül jobb híján cukrászdába vittem
puccos hely volt feszengve ette a krémest
beszéltem hozzá próbáltam szóra bírni
vigasztalón karolva át a vállát
de már jéggé fagyott benne a bánat

mit tehettem
ott hagytam ahogy volt
nyolc évével
krémes szájjal
kantáros rövidnadrágban
az apámat



Nem fogok rendszert csinálni abból, hogy a blogomba kitett verseimet lábjegyzetelem. A fenti verssel kapcsolatban azonban – kényes témája miatt, a félreértések, találgatások és még rosszabbak elkerülése végett – szeretném világossá tenni, hogy noha maga a vers friss, a témájául szolgáló (egy hipnózis során bennem felbukkant) kép hetekkel megelőzte apám – akinek egyébként tegnap megmutattam a verset – mostani kórházba kerülését.

Címkék: , ,


péntek, október 01, 2010
12:44
 
Vesd össze...


Jgy összevetette. A mérleg egyik serpenyőjében Dante Alighieri, a másikban Birtalan Ferenc. Az elemzés itt olvasható.

Címkék: , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta