Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szombat, április 30, 2005
16:46
 
„Siralmas énnéköm...”


Nem, nem siránkozni akarok, hanem megosztani. Jót. Van néhány olyan bekezdés, különböző könyvekben elhelyezve, amelyeket ha újraolvasok, legyek otthon, utcán vagy metrón, akaratlanul is mindig elszorul a torkom és nem ritkán küszködnöm kell a könnyeimmel. Öröm, szomorúság, meghatottság, katarzis... Mikor melyik miatt.

Alább tehát idézetek következnek, szám szerint öt darab. Bizonyára létezik több hasonló szöveg is az életemben. Most ezek jutottak eszembe. Persze így kiemelve nem valószínű, hogy másnak is ugyanazt jelenti mindez, mint nekem. De attól még jó érzés volt begépelni őket ide.




...Hirtelen elmázolta a tenyerével a rajzokat, és visszasántikált a helyére, a kuckóba. Utánamentem, leültem a padkára, és odatettem kettőnk közé a buktát. Nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, se nem szólt semmit. Közelebb toltam, de már akkor nemnézett oda. A képeket bámulta a falon. Egészen a kezéhez toltam a buktát. Erre rám nézett, én meg megszólaltam:
   – Ezt teneked hoztam. Bukta.
   – Tudom – mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. – Szeretem.
   – Ti is szoktatok buktát sütni?
   – Itten nem szoktunk. Otthon anyáméknál szoktunk. Édesatyám a lekvárosát mindig kiharaptanekem, mert azt nem szerette.

(Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön)




Harry mindkét kezével elengedte a seprűnyelet, és előrevetette magát. Félrelölkte Malfoy kezét, és...
   – IGEN!
   Két karját a magasba emelve röppent újra az ég felé. Furán csengett a füle, de azon át is hallotta, hogy odalent a közönség eszeveszett tombolásba kezd. Az aranylabda ott vergődött a markában, apró szárnyaival a tenyerét csiklandozva.
   Egyszer csak megjelent mellette a könnyáztatta arcú Wood; átölelte a nyakát, és ott zokogott a vállán. Két erőteljes lökés jelezte, hogy Fred és George is megérkezett, azután felharsant Angelina, Alicia és Katie kórusa: – A miánk a kupa! A miénk a kupa! – Hét test és tizennégy kar fonódott össze egyetlen nagy, boldog ölelésben.
[...]
   Percy, sutba vetve fennkölt modorát, úgy szökdécselt, mint egy ötéves gyerek. McGalagony professzor még Woodnál is hangosabban zokogott, s egy hatalmas griffendéles zászló sarkával törölgette a szemét; valahol messze a tömegben pedig ott nyújtózott Ron és Hermione. Egy hang se jött ki a torkukon; csak álltak, és sugárzó arccal nézték, ahogy a diadalittas szurkolók Harryvel és a többiekkel a vállukon odatódulnak a dobogó elé, ahol Dumbledore várta őket a győztesnek járó hatalmas kupával.
   Ha ekkor lett volna egy dementor a közelben... Harry átvette a kupát a zokogó Woodtól, s mikor a magasba emelte, arra gondolt, hogy ebben a percben a világ legfényesebb patrónusát is meg tudná idézni.

(J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly)




Nem sokkal később a pápa megérkezett titkára kíséretében a „Bambino Gesu” nevű gyermekkórházba. Hogy csillogtak a gyerekszemek, mikor fehér ruhájában és piros palástjában odalépett ágyacskáikhoz! Minden egyes gyerekhez lehajolt, kezével végigsimította láztól forró homlokukat, az együttérzéstől és jóságtól tulcsordult a szíve.
   – Ó, Istenem, micsoda boldogság, micsoda öröm, hogy Szentséged személyesen jött el ma, Krisztus születésének ünnepén! – mondta nagy buzgón a főnöknő.
   – Hagyja csak, jó nővér, hol volna az atya helye ma, ha nem szenvedő gyermekeinél? – válaszolta mosolyogva János pápa.
   A kicsik minden ágyban felültek és mindenhonnan kiabálták: – Giovanni, Giovanni! ide is jössz?
   – Igen, mindjárt, kicsi fiam, csak ne légy olyan türelmetlen.
   – Hogy hívnak téged? – kérdezte az egyik apróság kíváncsian, amikor a pápa előtte állt.
   – Amikor még kisfiú voltam, Angelinónak hívtak, aztán Angelónak; a katonaságnál Giuseppe voltam és most János a nevem.
   – Engem is Angelinónak hívnak! – hallatszott rekedten a másik ágyból.
   – Ó, milyen jó, akkor hát névrokonok vagyunk. Hogy vagy, Angelino?
   – Most már jobban vagyok, Angelo – felelt a kicsi. – Ma reggel mindent megettem. Beata nővér azt mondta, jó fiú vagyok.
   – Helyes, így csakhamar ismét egészséges leszel.
   A szomszédos ágyban egy nyolcéves gyerek emelkedett föl párnájáról.
   – Tudom, hogy itt vagy, szentatya, de nm láthatlak.
   – A kis Carmine Lemma vak – súgta oda a nővér a szentatyának. A pápa megindultan simított végig a szegény fiúcska borzas fekete haján. Szeretett volna valamit mondani, de egy szót sem tudott szólni.
   – Itt van a kalapod? – kérdezte a vak gyerek. – Megsimogathatom? Nagyon fogok vigyázni.
   – Hát persze, kicsi Carmine!
   – Ó, ezt nagyon finomnak érzem, olyan, mint a selyem. Azt hiszem, piros selyem.
   – Eltaláltad!
   – Sikerült, sikerült! – örvendezett a kicsi. – Nem láttam, de megéreztem. Ugye, van egy kis sapka is a fejeden? Azt is megfoghatnám egyszer?
   A pápa levette a fehér fejfedőt és a fiú göndör buksijára tette. – Na, most egy kicsit te vagy a pápa.
   – Nem, nem, én csak egy szegény kisfiú vagyok. De egyet mondj meg nekem, Giovanni! Mama mindig azt mondja, ha jó leszek, a mennyországba kerülök. Mit gondolsz, Szentatya, fogom majd látni ott a jó Istent?
   – Egészen biztosan, kedves Carminém.
   – Az angyalokat, meg a Madonnát is?
   – A mennyország minden lakóját! Most egy kicsit még éjszaka van számodra, de akkor mindig nappal lesz, a jó Istent fogod látni és soha többé nem leszel a sötét éjszakában.
   A fiú boldogságában és örömében néhány érthetetlen szót dadogott és világtalan szeméből földöntúli fény ragyogott.
   – Szentatya – kiabált valaki a másik sarokból, mondd meg nekem, hogy mi legyek!
   – Hát mi szeretnél lenni, gyermekem?
   – Rendőr vagy pápa! – hangzott a válasz nagy határozottan. – De ez is, az is biztos nem lehetek.
   – Nem, mindkettő nem lehetsz. – A fiú elkapta a pápa kezét és közelebb húzta magához.
   – Jó volna rendőrnek lnni, az ember sokat beszélhet és mindenkinek rá kell figyelnie, különben jön a felszó... hogy is hívják...
   – Felszólítás.
   – Habár, szerintem, a pápára még többen hallgatnak, mint egy rendőrre.
   – Nem mindig, fiú! Például nekem is szót kell fogadnom a rendőrségnek. Nélkülük ki sem mehetek az utcára, megtiltották.
   – Azért talán mégis inkább pápa leszek! – döntött a gyerek.
   – Persze, mindenkiből lehet pápa, belőlem is az lett, láthatod. Legjobb lesz, ha ezt még jól meggondolod, és ha meggyógyultál, eljössz hozzám, aztán tovább beszélgetünk róla.
   – Biztosan elmegyek, számíthatsz rám.

(Wilhelm Hünermann: A világ plébánosa – XXIII. János pápa élete)




Frodó ott találta Aragornt a domb lábánál; állt, mint egy fa, mozdulatlanul és némán; de kezében egy kicsinyke aranyvirág, egy elanor, s valami fénylett a szemében. Nyilván valami szép emlékbe merült; s ahogy Frodó ránézett, tudta, hogy olyasmit lát, amit ugyanitt látott egykoron. Mert a komor évek egyszerre mind eltűntek Aragorn arcáról, s szálas, szép, fehér ruhás ifjúnak látszott; tündéül mondott néhány szót valakinek, aki Frodó számára láthatatlan maradt: – Arwen nanimelda, namaárie! – mondta, mély lélegzetet vett, fölriadt a gondolataiból, meglátta Frodót és elmosolyodott.
   – Ez a földi tünde-világ szíve – mondta – s az én szívem itt érzi magát itthon, hacsak fény nem hullik a fekete utakra, amelyeket meg kell járnunk, neked is, nekem is, Frodó. Jöjj velem! – Kézen fogta Frodót, otthagyta Cerin Amroth dombját, és eleven emberként nem is tért már vissza oda soha többé.

(J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura)




Fehér volt a hajó, sokáig építették, s hosszasan várta a véget, amelyről Círdan beszélt. Amikor pedig mindez elvégeztetett, és Isildur Örököse lett az emberek ura és a nyugat uralkodója, világossá vált, hogy a Három Gyűrű hatalmának is vége, s az Elsőszülöttek immár vénnek és színtelennek látták a világot. Akkor szállt tengerre az utolsó nolda is a révben, hogy mindörökre elhagyja KÖzépföldét. Utoljára pedig a Három Gyűrű Őrzői szálltak vízre, s Elrond föllépett a hajóra, amelyet Círdan készített nekik. Őszi félhomályban indultak el Mithlondból, aztán a Görbe Világ tengerei elfogytak alóluk, s a kerek ég szelei nem zavarták többé a hajót, amely a világ párája fölötti tiszta légben elszállt az Ősi Nyugatra, s a regék és dalok eldái eltűntek mindörökre.

(J. R. R. Tolkien: A szilmarilok)


 
Agyzsibbadmányok


1.) Arra az esetre, amikor valaki viszontszereti Istent, vajon adekvátan alkalmazható az a szólásmondás, hogy „akasztják a hóhért”?

2.) Jövő vasárnap az egyház Jézus mennybemenetelét ünnepli. Miről is szól ez az ünnep? Jézus, ugye, az isteni Logosz, az Atya inkarnálódott Szava, bevégezvén küldetését, visszaszáll Atyjához a dicsőségbe. Az apsotolok követői számára a közvetlen Jézus-tapasztalat már nincs biztosítva („hitben járunk, nem látásban” – írja Pál); számukra, azaz számunkra mi marad? Az apostolok tanúságtétele: a Szentírás.

Na kérem. Hogyan foglalja össze a népi bölcsesség egyetlen közmondásban a kinyilatkoztatás ökonómiájának e mély teológiai igazságát? Így: A Szó elszáll – az Írás megmarad.

Ehh... Lehet, hogy keveset aludtam...?


szerda, április 27, 2005
15:25
 
Még egyszer, utoljára a versről


Kedves Anonymous!

Hogy válaszom ne egy kommentben legyen eldugva, ezúton reagálok leveledre, amelyben tájékoztatsz arról (és bocsánatot kérsz miatta), hogy a buziverős verset te írtad, csupán viccből.

1.) Nagyon szép, hogy föl akarod menteni Semjént és a Charta aláíróit. Csakhogy attól, hogy ez a szöveg konkrétan „hamisítvány”, attól a melegekkel szembeni fizikai erőszak (ill. az azzal való fenyegetés jelensége) még nagyon is valóságos. Ha nem az volna, mindenkinek el kellett volna magyarázni a verset. De, noha volt, aki megbotránkozott, volt, aki legyintett, magyarázni senkinek nem kellett. Mindenki értette, mert ha mint paródia, formailag szélsőségesre sikerült is, tartalmilag nagyon is hihető. Azért viszont, hogy a meleg kisebbség ellen ilyen gyűlölködő indulatok lábra kaphatnak, azokat a politikusokat és más értelmiségieket terheli a felelősség, akik végig nem gondolt (vagy ami még rosszabb: végiggondolt) kampányszövegeikkel, nyilatkozataikkal ezeket az indulatokat szítják és napról napra élesztgetik. Ez természetesen nem büntetőjogi, hanem emberi felelősséget jelent. (Már amennyiben a keményfedelű Bibliával verekedő hölgyek és urak ismerik ezt a fogalmat.)

2.) Ami magát a verset illeti: a rímeid korrektek és frappánsak; a szótagszám és a ritmus tekintetében még gyakorolhatnál. Tartalmilag viszont annyit jegyeznék meg: nem szeretem, ha bárki „elküld a büdös picsába”. Még akkor sem, ha ezt viccből teszi. Főleg, ha névtelenül. Ennek a szövegnek körülbelül annyi köze van a humorhoz, mint amikor egy vak embert elgáncsolnak az utcán, aztán jót hahotáznak azon, hogy lefejeli az aszfaltot. Noha a bocsánatkérésedet elfogadom, engedd meg, hogy megjegyezzem: kettőnk közül nem az én humorérzékemről (illetve annak hiányáról) szól, hogy soraidat olvasva nem vett erőt rajtam a felhőtlen kacagás.

– A dolog úgy áll – állapította meg Nyuszi –, hogy be vagy szorulva.
– Ez mind attól van – jegyezte meg Micimackó kissé idegesen –, hogy ezeknek a modern lakásoknak nincs elég széles kijáratuk. A bejáratok jók, de a kijáratok nem léggé szélesek.
– Ez attól van – mondta Nyuszi kereken –, hogy telezabáltad magad. Akartam is mondani, csak nem szeretem figyelmeztetni a vendéget, hogy egyikünk túlságosan sokat eszik. És az az egyikünk nem én voltam.


Üdvözlettel:

Birtalan Balázs


 
Enpofámon ég a bőr, csuhajja...


Ki ismeri a fenti népdalt? – (...) – Jó, mert én sem. Mindazonáltal nagyon égő, hogy lassan egy hete nem nyúltam a blogomhoz. Erre a számomra meglepő tényre egyébként tegnap Lina volt szíves felhívni a figyelmemet. És kellemetlen érzéseket keltett bennem az a tudat, hogy az utolsó bejegyzésem éppen az, ami. Úgyhogy ezen sürgősen változtatni kell.

Nem az első, de a sokadik követ vetem magamra azzal kapcsolatban, hogy a vers elég érzékenyen érintett. Tudom, hogy primitív, tudom, hogy jó eséllyel provokáció, tudom, hogy méltatlan dolog egyáltalán figyelmet szentelni neki, tudom, hogy én vagyok a hülye, hogy nem támaszkodok bele ilyenkor a 84 kilómmal a Delete gombba – hosszú listát lehetne írni mindazon okosságokról, amiket tudok. Azt is tudom például, hogy az emberi cselekvés a legritkább esetben racionális. És ezt most színes, szélesvásznú kivitelben tanulmányozhatom saját magatartásomon..Röviden: a vers apropóján levelezésbe kezdtem Semjén Zsolttal, amely (ahogy az várható volt) igen gyorsan beleszaladt az egymás mellett elbeszélés zsákutcájába. Aztán megírtam a 3. levelemet is, amely már nincs kint a neten. Úgy döntöttem, megpróbálok átmenni konstruktívba, békülékenybe. Amiért kellett, azért bocsánatot kértem, amiért nekem járna ki a bocsánatkérés, arról nem ejtettem szót. Hátha... Talán... Mittudomén.

Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig azt fogod kapni, amit mindig is kaptál. Ha az, amit teszel, nem működik, tégy valami mást.


Ezt a mondatot az NLP-könyvben olvastam kb. egy hete, és – felháborítóan evidens volta miatt – azota zakatol a fejemben. Gondoltam, nem kerül semmibe kipróbálni a gyakorlatban. Semjén egyelőre nem válaszolt e legutóbbi levélre. (Remélhetőleg azért nem, mert ő is épp az NLP-t tanulmányozza.)

Más. Közhely, hogy „a hipnózis tanulás”. Most sikerült szembesülnöm azzal, hogy vastagon az, a hipnotizőrnek is. Érdekes volt látni, ahogy a pszichoanalízis dinamikája (Győzd le a tudattalan erőit a tudatoddal!) feszül szembe a hipnózis alaphelyzetével (Engedd meg a tudatodnak, hogy most a tudattalan erői irányítsák!). A két ellentétes törekvés furcsa interferencia-jelenségeket tud produkálni.

Más. Tegnap bővítettem a honlapomat. Idemásolom az új oldal címe: Kérdések a hittan pótvizsgához . Külön magyarázat helyett idemásolom bevezetőjét:

A KvízPart c. honlapon Izmael néven szerkesztem a Katolikus hit c. kvízt. A játék szerkezete lehetővé teszi a játékosoknak, hogy ha úgy találják, a kvíz készítője hibás választ adott meg, hibaüzenetet küldjenek a szerkesztőnek.

A játék indulása óta százszámra kapom a figyelmeztetéseket állítólagos hibákról. Az esetek többségében a levélírók végtelenül magabiztosak – és tisztelet a kivételnek, fogalmuk sincs az általuk hibásnak ítélt kérdésről vagy válaszról.

Ha kicsit későn is, de rájöttem: nagyon gazdaságtalan ugyanazokra a tévedésekre ötvenedszer is újrafogalmazni a választ. Ebből a felismerésből született a jelen oldal. Alább elsősorban azok a kérdések (és szükség szerint rövidebb vagy hosszabb válaszok) olvashatók, amelyek (emlékezetem szerint) a legtöbb fennakadást okozták a kvízzel játszóknak – vagy amelyekről mindenféle beszélgetések során kiderült számomra, hogy gyakorló katolikusok számára is problémát jelentenek.


Ha valakit esetleg érdekel, kukkantson bele.

Most kb. ennyi. Igazoltnak tekinthető a majd' egyhetes hiányzásom?


csütörtök, április 21, 2005
17:23
 
Vallásos líra


Tomi megrótt a múltkor, hogy minek kopipésztelek, ő a saját gondolataimra kíváncsi. Sajnálom, de ismét nem tudok ellenállni a kísértésnek. Most kaptunk egy olvasói levelet, személyesen Anonymus tollából (e-mail címmel együtt!), és mivel a a megtiszteltetés ért, hogy a líra e gyöngyszemében néven neveztettem, talán nem tekinthető mégsem inadekvátnak, ha közkinccsé teszem. Íme:



Kedves Öt Kenyér Közösség!

Joseph Ratzinger lett a római pápa
köcsög buzik baszhatjátok magatokat szájba
mert a katolikus egyház konzervatív marad
és a buziknak igy lesz mindig egyre szarabb!

Jézus Krisztus lehet, hogy a szeretetet tanítja,
de ez mégsem lehet a buzik fájdalmának írja,
bár jó keresztényként mindenkit szeretek
azért egy-két buzit néha megverhetek!

Idehaza sem tart buzi-világ sokáig,
a sok liberális hiába pofázik
Xavért meg a Friderikuszt fel a közös fára
Birtalant meg elküldjük a büdös picsába!

Lobogónkon Semjén és Családvédő Charta
a sok buzit innét messzire zavarja,
bezárnak a gusztustalan sztriptiz- s buzi-bárok
épülnek helyettük keresztény családok!

kedd, április 19, 2005
23:19
 
Öninterjú



II. János Pál pápa halála és temetése, az ezt követő találgatások, majd az 1 napig tartó konklávé elsöprő fölénnyel lépett elő a média vezető hírfolyamává. Az új pápa megválasztása kapcsán számos felkent szakértő, egyházi és nem egyházi diplomata hallatja hangját. De mit gondolnak e pillanatban a hierarchiában 1.0-snak számító mezei hívők? Nyilván sokan sokfélét. Az alábbi beszélgetésben egy véleményt olvashatunk. Aki kérdez: Birtalan Balázs. Aki válaszol: ugyancsak Birtalan Balázs.




– Hol kaptad a hírt, hogy a konklávé Joseph Ratzingert választotta pápának?

– Még a munkahelyemen olvastam az internetes hírt, hogy felszállt a fehér füst. Rohantam haza, de a bíborosok rövidre fogták az új pápa előtti hódolatot. A villamoson ültem, amikor a kedvesem hívott, és ő mondta, hogy Ratzinger a pápa, XVI. Benedek néven.

– Mi volt az első gondolatod?

– Egy régi vicc jutott eszembe, amely Andropov halála után terjedt. Hogyan választották meg Csernyenkót? Úgy, hogy felállt a Központi Bizottság ülésén, és azt mondta: „Elvtársak, aki rám szavaz, egyik kezét leteheti.”

– Nem túl jámbor asszociáció...

– Nem. Bocs.

– Hogyan értékeled az eredményt?

– Bejött a papírforma. A Hittani Kongregáció prefektusaként az egyre betegebb II. János Pál mellett valószínűleg eddig is Ratzinger volt a tényleges döntéshozó, és lehetett olvasni olyan híreket, hogy előre bevasalta vagy félszáz bíboros hűségnyilatkozatát. Most abszolút szabad kezet kapott. Az előző pápát, noha véleményem szerint súlyos kérdésekben döntött rosszul, emberileg vitathatatlanul szentnek tartom: olyasvalakinek, aki egyértelműen elkötelezettje volt az Örömhírnek, a békének és – ebből következően – a lelkiismereti szabadságnak és az ökumenének. Határozott kézzel vezette az egyházat, de úgy látszik, a szívében meg-megcsendült a II. vatikáni zsinatot összehívó XXIII. János pápa határozott kívánsága: „Ezen a zsinaton nem akarok egyetlen kiközösítést, egyetlen megbélyegzést sem.” A zsinat nem is hozott új dogmát, és a következő pápák sem adtak ki egyetlen olyan tanítást sem, amely megfelelne az „ex cathedra” teológiailag szigorú követelményeinek, vagyis amely végén ott fityegne a rossz idők emlékét idéző kádencia: „...aki pedig mást merészel mondani: legyen kiközösítve.” – Nos, az a gyanúm, XVI. Benedek nem lesz szívbajos, amikor a tévedhetetlenség igényével kell majd végérvényes tanításokat deklarálni, akár a hit, akár az erkölcs terén.

– Politikailag korrekt dolog anathémákkal zsonglőrködni a XXI. században?

– Ez, ugye, költői kérdés? Nem tudom, hogy mi számít politikailag korrektnek, mindenesetre nem „trendi”. A világegyház már eddig is nehezen emésztette meg az utóbbi tíz év Rómából jövő keménykedését. Ha ez a tendencia folytatódik, attól tartok, csúnya dolgoknak nézünk elébe.

– Mire gondolsz konkrétan?

– Konkrétan egyházszakadásra gondolok. Olyan horderejűre, mint ami 1054-ben volt.

– Ez nagyon súlyos kijelentés.

– Az. De ha belegondolunk, a liberális (vagy mondjuk így: az ultrakonzervatív vonalat elutasító) tábor nagyon erős a katolikus egyházban. Én arra tippelek, hogy minél keménykedőbb lesz a „hivatalos út”, annál markánsabb lesz az ellenkező hang is. És a nemtetszésnek nem úgy adnak majd hangot, hogy néhány tíz- vagy százmillióan csöndben kikopnak az egyházból, hanem lesz elég szellemi és emberi tőkéjük ahhoz, hogy megszervezzék magukat. Ebben az esetben pillanatokon belül rövidre zárhatóak lesznek a klasszikus katolikus–protestáns viták, és kialakulhat egy olyan ökumené, amely magát katolikus egyháznak mondja, és simán kiközösíti magából Rómát. Természetesen Róma mindig is úgy fogja tekinteni magát, hogy ő „az egyház”, akkor is, amikor – ad absurdum – már csak néhány száz követője lesz. A többi néhány milliárd ember pedig a leszakadt kisebbség, az elbitangolt báránykák.

– Csak ismételni tudom: ez nagyon hajmeresztő perspektíva.

– Nyilván. De legalább nekem van annyi helyzeti előnyöm, hogy nem kell magamat tévedhetetlennek tekinteni. Bármikor készséggel beismerem, hogy rosszul ítéltem meg a dolgokat.

– Visszatérve a jelenbe: mi volt a benyomásod az új pápát látva-hallva?


– A kedvesem mondta a telefonban, hogy most jött ki az erkélyre. „És komoly az arca?” – kérdeztem. – „Nem, mosolyog” – mondta ő. – „Azaz inkább vicsorog” – javította ki magát. Aztán leszálltam a villamosról, fölrobogtam a lakásba, bekapcsoltam a tévét, és megállapítottam, hogy tényleg vicsorog.

– Nem vagy kicsit előítéletes?

– Dehogynem. Egy arckifejezést lehet így vagy amúgy értelmezni. Más esetleg az angyali szelídség sugárzását vélte fölfedezni az új pápa tekintetében. Az én észlelésemet nyilván nagyban befolyásolta a csalódottság. Mindenesetre a gesztikuláció valamivel könynyebben olvasható kód, mint a mimika. Döbbenetes volt látnom, hogy kijön az új pápa, arcán széles mosollyal, üdvözlésre tárja karját (felismerhetően a II. János Páltól örökölt mozdulattal), de a következő pillanatban már diadalmasan a feje fölé emeli ökölbeszorított kezeit, mint egy aranyérmes olimpikon. S miközben köszöntőjében elmondja a keresztény alázat kötelező fordulatait önnön alkalmatlanságáról, az egész megjelenéséből ez az egy szó árad: „Győztem!” Befutott: immáron övé az ország, a hatalom és a dicsőség.

– Ezek nem egy engedelmes katolikus hívő örvendező szavai afelett, hogy végre ismét van pásztora a nyájnak...

– Most játsszam meg magam? Joseph Ratzingert nagyon nagy tudású, végtelenül művelt teológusnak tartom – de nem az én emberem. Nem azért, mert annak idején a Hitlerjugend tagja volt. Ezt józanul nem lehet számon kérni rajta, hiszen mi mást tehetett akkoriban egy tizenéves német srác? (Bár megjegyzem, az egyháztörténet tele van olyan szentekkel, akik gyerekként is képesek voltak a keskeny utat választani, ha kellett, az életük feláldozásával.) Nem is azért, mert húsz évig annak a kongregációnak állt az élén, amelynek a jogelődjéhez tíz emberből tíz mind a mai napig a „máglya” szót asszociálja. Katolikusként azt gondolom, a hitletéteményt őrizni és gondozni kell, és ez a szolgálat szervezést igényel. Természetesen kell valaki, aki ezt a munkát kézben tartja. Ugyanakkor hiszek abban, hogy a legkeményebb feladatot is lehet irgalmasan, gyöngéden végezni. Ratzinger bíboros megnyilatkozásaiból azonban nekem soha nem sikerült az ítélkezés szavai mellett a gyöngédség és irgalom igéit is kihallani.

– Ez lehet, hogy részben rólad szól. Vagy olyan behatóan tanulmányoztad Ratzinger életét és munkásságát?

– Nem. Éppen ezért mondom félve mindazt, amit mondok. Nem ismerem ezt az embert, és fogalmam sincs, mi van a szívében. Nincs jogom pálcát törni fölötte. Amiket elmondtam, ismétlem, nem tévedhetetlen ítéletek, csupán a személyes érzelmeim, aggodalmaim, s ezek, amint megjegyezted, nagyrészt rólam szólnak. Hiszem, hogy Isten kezében az egyébként alkalmatlan eszköz is hasznossá válhat – ezt mellesleg XVI. Benedek mondta a Szent Péter Bazilika erkélyéről... Saját hitemet tagadnám meg, ha pánikba esnék amiatt, mert nem olyan ember került Péter székébe, akit én ültettem volna oda. Szerencsére nem én vagyok a Szentlélek, úgyhogy nem nekem kell tudnom, hogy fog mindebből jó kisülni. Mindenesetre kíváncsian szemlélem az eseményeket, és természetesen imádkozom a pápáért és az egyházért. Ráfér.

– Az új pápa záros időn belül jelmondatot választ magának. Ha a pápaválasztás apropóján neked is jelmondatot kéne választanod, hogy foglalnád össze a benned kavargó érzéseket, gondolatokat, félelmeket és reményeket – mindazt, amiről az imént beszéltél?

– „Deus semper maior.” Isten mindig nagyobb.


hétfő, április 18, 2005
15:12
 
Műxik a Blogger...


...és ez olyasmi, amit tegnap éccaka nem csinált. Úgyhogy blogolok, mielőtt a rajongóim egyöntetűen meglincselnek. :-)

Pénteken jó volt: Joe-val ebéd, aztán este Tomival sétáltunk és megbeszéltük, hogy ha mi lennénk a Szentlélek, akkor ki lenne a következő pápa, aztánb zárás előtt vettünk Ákosnál egy üveg Rosét, aztán otthon összevesztünk, de nem szakítottunk, aztán kibékültünk és megittuk az üveg Rosét, majd hajnalban édesdeden alámerültünk az álomba és azon süppedős matracba, amit Apa meg Gyuri szállítottak házhoz még reggel. A matrac Zselyke húgomé volt, csak kinőtte és megörököltem tőle. Amikor behozódott a lépcsőházba, láttam, hogy az egyik oldalán van valami halvány barna folt. Már épp mondani készültem Apának: látom ám, hogy valaki lekávézta, de megelőzött, és mondta, hogy Zselyke egyszer hányt, de kárpittisztítóval biztos kijön. Biztos. De addig azzal az oldalával inkább lefelé fordítottam. :-) Amúgy meg jó aludni benne, és bár 90 cm széles, egész jól elfértünk rajta ketten. Néha kifejezetten hasznos, ha az ember pici párja tényleg pici. ;-)

Szombaton, úgy hajnali délben nagy nehezen összvakartuk magunkat Tomival haló porainkból, aztán ő haza, én meg Linához, aki egy kellően nem reflektált pillanatában engem választott keresztapjának, lassan egy éve. Nekem jó volt nála, állítólag neki is – de úgy comme il faut, hogy erről majd ő számoljon be a blogjában, ha lesz neki, és ha akar.

Vasárnap egésznapos képzés by dr. Daubner Béla, aki az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója és elnöke. Egy 200 órás képzésbe kapcsolódtam be, holott a többiek már túl vannak az 50. órán. Módszerspecifikus hipnózisképzés, katathym imagináció, NLP, minden földi jó. Volt demonstráció, sajátélmény, esetismertetés, úgyhogy ollllyyyan okos leszek a végére, hogy ihaj. Daubner 50-60 körüli szemüveges, szakállas bácsi, és olyan nagyon hipnotizőr-feje van. Nagy tudású ember, hatalmas terápiás tapasztalattal. Jó lesz ez az egész, remélem. Csak aztán majd legyenek, akik vállalkoznak a kísérleti nyúl szerepére a kezeim között.

Ma kezdődik a konklávé. Lacit kérdeztem reggel, imádkozott-e már a bíborosokért, hogy jó pápát válasszanak. Aszonta: „Minek, anélkül is elvannak. Meg Isten nélkül is.” – Azért bízom abban, hogy nincs egészen igaza...

Borival (aki, mint kiderült, nem volt tisztában azzal, hogy Bikkfa valójában Bikkfus) leleveleztük, hogy vasárnap hármasban (Tomival) meglátogatjuk a fogadott kislányomat.


csütörtök, április 14, 2005
11:51
 
Tartalomelemzés


„A szív bőségéből szól a száj” – mondja Jézus. Más szóval ki-ki arról beszél, ami számára fontos. Nem mintha a Jézus-logionok külső megerősítésre szorulnának nálam, de azért érdekes volt immár másodszor szembesülnöm e mondat igazságtartamával.

Úgy történt, hogy perfekt önsorsrontóként és haladó mazochistaként ismételten megnéztem az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség honlapját, kíváncsi voltam, hányan írták alá Családvédelmi Charta című melegellenes uszítást. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott, a lista kb. 1100 magánszemélyt számlál. Érdekes módon egy általam ismert, mással össze nem keverhető nevű ember kétszer szerepel a listán. Ez hagyján, de (és itt illedelmesen elpirulok) az illető jó pár évvel ezelőtt történetesen az én ágyamban is volt szíves megfordulni pár ízben, és első kézből tudom (vagyis tőle), hogy nem csupán futó eltévelyedés voltam az életében. A fiatalember akkor épp kispap volt – most nem tudom, mit művel a világban.

...Szóval kíváncsi lettem, mit is jelent közelebbről az, hogy kereszténydemokrácia, mi köze van a kereszténységhez. Találtam egy rövid összefoglaló írást erről, de az említést sem tett se Jézusról, se megbocsátásról, sőt Isten nevét sem találtam benne. Úgyhogy a Keresés funkcióval megnéztem néhány szót, hogy a honlapon belül hányszor fordultak elő a 2004-2005-ös szövegekben.


Gyurcsány:6 oldalon9 találat
Pénz:8 oldalon10 találat
Liberális:13 oldalon19 találat
SZDSZ:7 oldalon30 találat

Krisztus:4 oldalon14 találat
Jézus:2 oldalon3 találat
Szentlélek:0 oldalon0 találat
Önzetlen:0 oldalon0 találat
Megbocsátás:0 oldalon0 találat

Egyébként „a szív bőségéből szól a száj” tétellel első ízben akkor szembesültem ilyen látványosan, amikor egy ízben a Jakupcsek Show vendégeként némi nézetkülönbség alakult ki köztem és egy másik vendég, a Keresztény Orvosok Magyarországi Társaságának elnöke, dr. Drenyovszky Irén között. Kevéssé meglepő módon a homoszexuális párkapcsolatok keresztény megítéléséről volt szó. Az én érvelésemben rendre olyan fogalmak bukkantak elő, mint Szentháromság, Jézus, szeretet, önfeláldozás, önátadás. Az elnökasszony mindeközben a végbél funkciójáról beszélt.

Tulajdonképpen ez nem is baj. Így színes a világ. Van, aki a szeretetnek, van, aki a végbélnek ad hangot.


szerda, április 13, 2005
18:57
 
Ömleny


Tegnap az Öt Kenyér tanácsadói összejövetele.
Éjszaka vagy háromórányi csetelés Joe-val.
Ma munka orrvérzésig, ennek végeztével 17:43-kor reggeli.
Makai Ádám hallani sem akar méltányosságról: sok-sok pénz kell neki, ellenkező esetben eltűnnek a Magyar Elektronikus Könyvtárból József Attila versei.
Ratzinger begyűjtötte valami 40-50 bíboros írásbeli támogatását a pápává választásához.
Pénteken Apától kapok egy normális matracot, úgyhogy szegény megtépázott gerincem és derekam talán békére lelhet. Ettől függetlenül lehet, hogy vásárlódni fog egy igazi kanapé is, van most óccsóé' a Scontóban.
Szombaton Lina, vasárnap meg hipnózis-tanfolyam, legalábbis úgy néz ki. Körbe leszek szaglászva, hogy megfelelek-e az elvárásoknak, aztán majd meglátódik, mi lesz velem a továbbiakban.

Nem kéne már elhúznom a francba, így 19:10 tájban?! Tiszta hülye vagyok...


hétfő, április 11, 2005
19:34
 
Centenárium


József Attila:

Április 11.

A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az utban.
Bömbölt, örült s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vídám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.

Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.



„...salus, honor, virtus quoque sit et benedictio...”

szombat, április 09, 2005
13:00
 
Péntek, aztán csütörtök


Megvolt a temetés. Szabadságot vettem ki, kizárólag azért, hogy megnézzem. Lehet, hogy perverzió, de kíváncsi voltam rá. A következő szabadságot meg akkorra fogom kivenni, amikor majd az új pápát beiktatják. (Már ha hétköznapra esik.)

Az össznépi cirkusz temészetesen sokakból ellenérzést vált ki, és én is egy vagyok a sokakból. Ugyanakkor számomra kifejezetten megható volt, amint a mise végén, a temetési szertartás kezdetén a tömeg kiabálta a pápa nevét, meg azt, hogy "Santo! Santo!", és lóbálta a "Santo subito" (Szentté avatni azonnal) feliratú transzparenseket. És jó volt látni, hogy a főcelebráns Ratzinger áll hülyén, és nem tudja, hogy most mit is kéne csinálnia.

Csütörtökön az Öt Kenyérben soron kívül mi is tartottunk gyászmisét. Utána fölmentem Mikihez, de szokásom ellenére nem maradtam ott fél kettőig, hanem 11-kor eljöttem, magam sem tudtam, miért. Aztán kiderült, hogy azért kellett eljönnöm, hogy fölszedjem a Bartók Béla útról az úttest közepén bevert arccal kiterült részeg férfit, kihúzzam a járdára, mentőt hívjak hozzá, akik aztán beviszik a Jánosba. A mentő kijött, és mikor mondtam, hogy az illető azt állítja (már amennyire beszédképes volt egyáltalán), hogy egy kocsi ütötte el (amit én sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudtam, mert az esést ugyan hallottam, de nem figyeltem a terepet kocsiilag), szóval akkor kihívták a yardot is.

A rendőr bácsinak nagyon készségesen megmutattam az úttesten még látszó vércsöppeket. Aztán elkérte a (régi típusú) személyimet, és próbálta felírni a jegyzettömbjébe a személyimbe kézzel, mérsékelten olvashatóan beleírt adataimat. Magában dühöngve mondta: „Nem tudom, ki írta ezt, de eltörném a kezét.” Mire én udvariasan megjegyeztem:

– Minden bizonnyal rendőr volt az illető...


szerda, április 06, 2005
15:18
 
Még mindig a szentatyáról


A II. János Pál pápáról írott alanti nekrológom megjelent a Magyar Narancs ma már kapható, dátum szerint holnapi számában. Örülök neki. Utólag persze megtaláltam benne a stilisztikai pongyolaságokat, amelyek nyilván kiszűrhetőek egy szövegből, ha az ember nem kapkod vele. De ezzel kapkodtam. Nem a gyors publikáció végett, hanem azért mert kapkodva jöttek elő belőlem a gondolatok, valahonnan nagyon mélyről.

Akik ismernek közelebbről, tudják, hogy a pápa halálának lehetősége nagyon régóta foglalkoztatott. Egyrészt azért, mert látszott rajta, mennyire beteg, másrészt azért, mert egy csomó általa képviselt nézetről úgy gondoltam és gondolom, hogy kifejezetten árt az Evangélium ügyének (ahogy ezt a nekrológban meg is írtam). Ugyanakkor most, hogy olvasom: a Szent Péter téren a „Nagy” jelzővel illették, meg hogy az írek szentté akarják avatni – fenntartás nélkül egyetértek vele. Számomra vitán felül áll, hogy a kétezer éves egyháztörténet egyik legmeghatározóbb alakja fekszik most a ravatalon. És a meghatározó alakok életműve ipso facto vitatható. Ahogy Brúnó szokta idézni (nemtom, kitől): „Nagy fának nagy az árnyéka.”

A nem-katolikusok, érdekes módon, mind baromira értenek hozzá, hogy kit miért nem kellene szentté avatni. Csak azt nem mondta nekik senki, hogy a kanonizáció nem arról szól, hogy X.Y. minden lélegzetvételében tökéletes ember volt. A boldoggá/szentté avatás üzenete az: ennek az embernek az élete valamilyen szempontból példaértékű minden idők keresztényei (és alkalmasint minden ember) számára. Aki pedig ezt tagadja II. János Pálról, arra fenntartás nélkül azt mondom, hogy vagy veszélyesen hülye, vagy végletesen elfogult.

Nagyon haragudtam az utóbbi időben a szentatyára mint az egyház vezetőjére – pont azért, mert nagyon tiszteltem mint embert és mint lelkipásztort. Szombat éjjel, ahogy zötykölődtem a 19-essel a Lánchíd felé, meg ahogy aztán fölkapaszkodtam a Várba a mérsékelten kivilágított lépcsőkön, végig úgy voltam, hogy vagy elbőgöm magam, vagy nem. Ha kívülről nézek magamra, elámulok, mennyire padlóra küldött ez a halál, amelyet – Isten bocsássa meg nekem – a lelkem egyik részével régóta vártam. Most aztán a legkülönbözőbb érzelmek kavarognak bennem: lelkifurdalás, gyász, a katholikosz-mivolt megújuló tudata, várakozás valami újra, és a tehetetlen düh és félelem, hogy úgysem változik semmi.

Hétfőn elmentem a Bazilikába a gyászmisére. Heringesdoboz, naná. Jó volt a mise kezdetére várva bekapcsolódni a rózsafüzérbe. Jó volt újra résztvennem egy igazi „nagy” liturgián: asszisztencia, bevonulás, incenzálás stb., mint boldogult kispap-koromban. De áldozáskor előjött belőlem a mindig-mindig megújúló félelem: mi lesz, ha a pap felismeri a képemet valahonnan és kiállít a sorból? Túlélem-e azt a megaláztatást, a nyilvános kiközösítést? – Soha nem fordult még elő ilyen, de idestova tizenkét éve minden misén ettől rettegek.

Erdő Péter kihangsúlyozta, hogy a szentatya mennyi mindent tett a világ megbékéléséért. Az apostoli nuncius is a helyzet megkívánta méltósággal köszönte meg a mise végén mindenkinek, hogy a jelenlétével hitet tett az egység mellett. Külön kifejezte köszönetét az ugyancsak jelen lévő köztársasági elnöknek, és külön a miniszterelnöknek és országgyűlés-elnöknek, nagyon szép és tisztelettudó szavakkal.

Aztán hallom ám a hátam mögül kivonuláskor, hogy az egyik igaz hitű keresztény emígy szól megvetőeen a másik igaz hitű keresztényhez:

– Na, ott megy ki a két kommunista!


vasárnap, április 03, 2005
04:26
 
Éjfél előtt, egyedül a tömegben


Boka és Áts Feri a haldokló Nemecsek háza előtt. „Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete.” – E mondat jár az eszemben, amikor szombaton, nem sokkal éjfél előtt a Mátyás templomban ülök. Mi hozott ide? Érzelmek? A valahova tartozásból fakadó kötelességtudat? Ellentmondásos gondolatok és indulatok kavarognak bennem, és szinte kényszerítő erővel tör elő belőlem a vocativus...

...Merre jársz most? Miként élted át a találkozást Azzal, akinek te is, én is szolgái vagyunk csupán? Segítette-e az igazság pillanatát az, aki iránti feltétlen bizalmadat jelmondatodba foglaltad: „Totus tuus” (sum Maria)? Tudod-e már a biztos választ a megválaszolhatatlan kérdésekre? Amíg itt jártál, legtöbbször nagyon biztosak voltak kijelentéseid. Talán túl biztosak is: miközben sokak megerősödtek általuk, nem keveseket bizonytalanított el e bizonyosság...

...Emlékszel rám? Fölismersz-e odafentről? Egy voltam abból a sok millió lelkes fiatalból, akikkel utazásaid során találkozás nélkül találkoztál. 1991 augusztusában ugyancsak itt ültem, a Mátyás templomban – akkor reverenda volt rajtam. A magyarországi kispapokkal találkoztál; együtt imádkoztad velünk az esti dicséretet. Előzőleg Esztergomban miséztél; ma is emlékszem, micsoda szervezkedés volt azon néhány szerencsés kispap kiválasztása, akiket személyesen áldoztattál... Én nem voltam köztük; valakinek a szemináriumot is őrizni kellett, s rám esett a választás. A portásfülke Junoszty tévéjén néztelek, pedig szerettem volna a közeledben lenni. Húsz éves múltam akkor, telve idealizmussal, és olyan szeretettel irántad, amit az sem zavart meg, hogy történetesen egyáltalán nem ismerlek téged, az embert. Annyit tudtam, hogy te vagy a pápa: számomra szimbólum; s én már akkor is szerettem a szimbólumokat. Azt az egységet jelképezted, amelynek az átélése oly fontos volt nekem, a friss megtérőnek, az egyházban, „Krisztus titokzatos testében”. Azt az egységet, amelyen néhány év leforgása alatt kívül találtam magam – a te szándékod szerint...

...Szerettem volna a közeledben lenni, ám ahogy apránként lekerült rólam a naiv idealizmus szemüvege, úgy döbbentem rá fájdalmasan, újra meg újra, hogy te éppen hogy távolodni akarsz tőlem. Hogy ugyanazért nem szeretsz engem, amiért én szeretlek téged: mert nem ismersz engem, az embert. Mert csupán annyit tudtál rólam (azaz rólunk, milliókról), hogy homoszexuális vagyok: számodra egy szimbólum csupán. Mindannak a szimbóluma, amit rossznak tartasz. Ami – úgy gondoltad – elszánt pusztítója annak a műnek, amelyet te oly fáradhatatlan munkával építettél...

...És néma harcba kezdtünk, te meg én. Te írtad az enciklikákat, körleveleket, beszédeket, amellyel egyetlen célod (ezt soha nem kérdőjeleztem meg!) a hit és az emberi élet védelme volt. Minden közvetlenséged dacára túl messze, túl magasan voltál ahhoz, hogy bárki szembesítsen azzal, hány ember életét keserítik meg kemény szavaid, hány meleg retten vissza, talán végérvényesen, az Evangélium vigasza elől...

...Én pedig írtam a magam szánalmas cikkeit, előadásait, kétfrontos küzdelemben. Egyrészt írtam a gyűlöletüket és előítéleteiket a te szavaiddal alátámasztó keresztényeknek; azoknak, akik talán nincsenek olyan messze és olyan magasan, és esetleg meghallhatják: „Ne féljetek tőlünk! Eszünk ágában sincs rombolni: élni akarunk csupán és szeretni – azt, akit szeretni tudunk, úgy, ahogy nekünk szeretni adatott.” Másrészt írtam a melegeknek és az ún. „liberális értelmiségnek”, akiknek szeme elől a szexualitásról mondott tiltó beszédek tömege elfedte igazi üzenetedet, amellyel hajdan első pápai misédet kezdted, s amely aztán egész pályafutásodat jellemezte: „Ne féljetek!” Azoknak, akik működésedben mind kevésbé voltak képesek felfedezni az egyetemes szeretet gesztusait, és egyre inkább a kirekesztés nehézsúlyú szuperbajnokát látták benned. Amikor egy hazai lap hasábjain valaki hóhérnak és tömeggyilkosnak nevezett téged (utalva az AIDS mind pusztítóbb térnyerése ellenére folytatott óvszerellenes kampányra), foggal-körömmel védtelek. Próbáltam magyarázni a magyarázhatatlant, és rámutatni arra, hogy működésed fókuszában nem a homofóbia áll, hanem a mindenkihez irgalmas Krisztus megjelenítése. Nem nagyon akartak hinni nekem...

...Jó néhány baráti kapcsolatom bukott meg azon, hogy nem voltam hajlandó beállni a téged izomból elutasítók sorába – és azon, hogy nem hajtottam fejet kritika nélkül a sokakról (így rólam és szerelmemről is) engesztelhetetlen ítéletet mondó szavaidnak...

...Most ülök a Mátyás templomban, nem sokkal éjfél előtt, egyedül a tömegben. Újra megérzek valamit az egységből, amelynek jelképe voltál, és próbálok nem gondolni arra, hogy valójában kívül vagyok ezen az egységen, éppen a te szándékod szerint. Néhány percre egy vagyok a sok millió felnőttből; azokból, akik úgy érzik: valami űr támadt bennük és a világban, most, hogy hazatértél. Fölismersz-e odafentről? Látod-e végre: a kezem nem fegyvert szorongat, hanem imára kulcsolódik...?

...Valami űr támadt – s ez az űr jóval, rosszal egyaránt betölthető. Tegyünk még egy próbát az egységre! Imádkozz értem, én is imádkozom érted – s imádkozzunk együtt, hogy az űr, ha betöltetik, áldás legyen a világ, s benne az egyház számára. Amelyet annyira szerettél, s amelyet én is annyira szeretnék szeretni.


szombat, április 02, 2005
02:12
 
Ami a lényeg


Senki nem tudd semmit; meg nem erősített, ill. cáfolt hírek; na, mondom: megpróbálom megtudni az igazságot autentikus forrásból: megnézem, mi a vezető hír a Magyar Katolikus Egyház hivatalos portálján akkor, amikor a fél világ a halálán lévő II. János Pál pápáért imádkozik.

A következő:


Asszem, azért ez már kimeríti a no comment műfaját, vagy tévednék?




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta