Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

csütörtök, július 16, 2015
00:10
 
Kánikulai agyviharzás Goethe nyomán


A cikk a Sorskönyv nélkül című blogomon, ide kattintva olvasható.

Címkék: , ,


szombat, július 11, 2015
13:43
 
Egy hajdani keresztény meleg visszatekintése


– a Budapest Pride margójára –



BB 19911989 tavaszán, egész pontosan nagycsütörtök éjszakáján kezdődött. Az esti mise után maradtunk még jó páran imádkozni a templomban, de lassan elszállingózott a nép, és csak a legkitartóbb kevesek maradtak – köztük én, a lelkes neofita, aki vagy két hónapja tért és keresztelkedett meg. Amikor aztán az öreg Achilles testvér, a sekrestyés tüntetően nekiállt rázni a kulcscsomóját, miszerint ideje véget vetni az ájtatoskodásnak, mert zárni szeretne (meg nyilván aludni), megindultunk a kijárat felé. Ekkor szólított meg a templomkapuban egy nálam láthatóan tizenpár évvel idősebb alak kedves, basszus hangon:

– Hát te, testvérem, ki vagy, mi vagy?

A kérdéstől rettentő zavarba jöttem. Nem egészen húszéves koromra már számos olyan tapasztalat állt a hátam mögött, hogy idősebb pasik utcán megszólítottak. Az ilyen helyzetek elől mindig harsány belső sikollyal menekültem, mert saját homoszexualitásom e kamasz években csupán a szexuális fantáziálásig terjedt. Az hogy a titkos és mélyen szégyellt vágyak valamilyen módon valósággá váljanak, elérhetetlennek tűnt, az pedig, hogy maga a szégyen valamikor semmivé oldódjon, és átadja helyét az egészséges identitásnak, egyenesen elképzelhetetlennek. Nem létezett meleg infrastruktúra, nem voltak (tudtommal) meleg ismerőseim, jószerével még objektív, leíró szókincs sem volt arra a káoszra, ami a fejemben tombolt, csak obszcén, gondolatban is megvetendő kifejezések.

Ráadásul két hónappal a megtérésem után radikálisan kiiktattam a szexualitás puszta gondolatát is az életemből. Ekkorra már eldöntöttem a pályámat: ferences szerzetes leszek, azon belül pap, nyilvánvalóan távol tartva magam bárminemű szexuális tevékenységtől, és legalább senki nem fog azzal baszogatni, hogy van-e barátnőm, kivel járok, mikor nősülök meg és hány gyereket akarok.

Úgyhogy amikor a több órás szertartás és szentségimádás után a mennyországban való lebegés apránkénti bevégeztével épp visszaereszkedőben voltam 1989 tavaszának realitásába és a Mártírok útja aszfaltjára, meglehetősen megütődtem a kérdésen: zavarba jöttem, de azért udvariasan válaszoltam – elvégre udvarias fiúnak neveltek. Megmondtam, hogy imádkozni voltam itt, mire a fickó lelkesen bólogatott, hogy az nagyon jó, és hogy van-e kedvem Jézusról beszélgetni.

E ponton már lehetett sejteni, hogy az illető nem a farkamra pályázik, úgyhogy kezdtem kiengedni, mindazonáltal kissé pikáns volt, hogy ezek után édes kettesben a templom feletti park, a Mechwart liget fás-bokros részei felé vettük az irányt. Ott végül egy padra leülve órákon át beszélgettünk, és megtudtam, mi az a karizmatikus megújulás a kereszténységen belül, átéltem, hogy milyen az, amikor valaki személyesen imádkozik értem, kézrátétellel, és eközben, úgymond, nyelveken beszél (a külső megfigyelő azt hallaná: halandzsázik). Aztán én is elkezdtem fennhangon imádkozni, amit soha korábban nem csináltam – ehhez egy hatalmas belső gátnak kellett átszakadnia; dőltek belőlem a korábban soha ki nem mondott szavak és mondatok (gondosan kikerülve a szexualitás témáját, mert az nyilvánvalóan nem illett a helyzet szentségéhez).

Az egész beszélgetésnek volt valami rettenetesen fülledt légköre: egy tavaszi éjszakán titkos beavatást nyertem valamibe egy éjszakai parkban, olyan körülmények között, amilyen körülmények között akár valami másba is beavatást nyerhettem volna ugyanott, hasonló szerepleosztásban.

A szexualitásba való beavatásom ettől kezdve még három, a melegvilágba történő betagozódásom jó négy és fél évet váratott magára.

A köztes idő első felét mindenestől Jézusnak, az egyháznak, a teológiának, a karizmatikus mozgalomnak és az evangelizációnak (magyarul: térítésnek) szenteltem. Az ezen időszakban írt naplóim hemzsegnek a „Dicsőség neked, Uram”, az „Alleluja!”, és a „Szűzanyám, add, hogy ő is (szinte mindegy, hogy ki, bárki, aki az utamba tévedt) megtérjen és befogadja a Szentlelket!” jellegű mondatoktól. Büszke és öntudatos hordozója voltam a beavatottságnak, megdöbbentő intenzitással sajátítottam el a különböző teológiai stúdiumok anyagát és gondolkodásmódját – valamint ijesztő gyorsasággal azonosultam azzal a gondolattal, amely szerint a világban titokzatosan hálót szövő New Age mozgalom aljas és veszélyes eszközökkel tör előre, azon céllal, hogy megsemmisítse a kereszténységet, és Lucifert ültesse a világ trónjára.

Egyszerre volt hát jelen bennem az Isten iránti lobogó, szenvedélyes szeretet, a napról napra gyarapodó teológiai tudás, az afeletti öröm, hogy végre tartozom valahová (ugyanis betagozódtam a katolikus karizmatikus megújulás közösségeibe), és estem áldozatául egy olyan gondolatrendszernek, amit mai tudásommal csak paranoid téveseszme-rendszernek, köznapibb szóval összeesküvés-elméletnek tudok minősíteni.

A szexualitás ebbe a csomagba nem fért bele.

Jó barátaim lettek, köztük Gyuri, az a srác, aki a templom előtt szedett föl; összejártunk imádkozni, énekelni, már én is nyelveken szóltam ima közben, és utcán szólítottunk le embereket, hogy Jézusról beszéljünk nekik.

A szexualitás gondolata 1991-ben, a szemináriumban kezdett visszaszivárogni az életemben, és amikor 1992 tavaszán először éreztem meg, hogy milyen egy másik férfi ölelése, akkor az előző években felépült rendszernek darabokra kellett volna robbannia.

Nem robbant, csak épp megreszketett, alapjainál fogva. A korábbi beállítódásomat (miszerint én – mint karizmatikusan megújult keresztény – alapvetően OK vagyok, a meg nem újult keresztények – a nem hívőkről nem is beszélve – nem OK-k, de imádkozunk értük), amit a tranzakcióanalízis műszavával paranoid életpozíciónak neveznek, felváltotta a mardosó bűntudat és a depresszív életpozíció: egy rohadt, kárhozatra méltó, Jézus szeretetével hálatlanul visszaélő buzi vagyok, és rajtam kívül mindenki más (akinek a gondolatatit nem a saját és mások farka tölti ki) tökéletes, magasan fejlett személyiség – vagyis jószerével szent.

Hogy ez az OK–+ életpozíció hogy hozta magával azon döntésemet, hogy félbehagyom a szemináriumot és a teológiát, hogy sodort bele három öngyilkossági kísérletbe, hogy kerültem aztán pszichiátriára, ahol négy és fél hónapot töltöttem, az szinte részletkérdés. A közösségem – és általában a keresztény testvérek – felé egy idő után nem tudtam mit hazudni az egyre rosszabb állapotomról, és szép lassan mindenki megtudta, hogy a Birtalan Balázs buzi. Voltak, akik jobban szerettek és tiszteltek annál, hogy emiatt bármiben is megváltozzék az attitűdjük; a kórházban nagyon sok látogatóm volt, részint a kisközösségem tagjai közül, amiért máig nem tudok elég hálás lenni.

Katona IstvánMások viszont rémülten és undorral fordultak el tőlem, és magamra hagytak akkor, amikor a legnagyobb támogatásra lett volna szükségem, hiszen a tét csupán az életben maradásom volt. Az elfordulók közé tartozott Katona atya, aki a karizmatikus kis közösségek föderációjának volt a vezetője, nekem lelki atyám, akinek a személyes ajánlásával kerültem a szemináriumba. Amikor egész testemben remegve, bűntudattól égő arccal és nem mellesleg az idegösszeroppanás határán – bár még öngyilkossági kísérleteken és kórházon innen – bevallottam neki, hogy abbahagyom a kispapságot, érdeklődő, vigasztaló és empatikus szavai eddig terjedtek:

– Pont most, amikor az Úr ilyen sok megtérőt ad, a gyónók csak úgy állnak sorba, és akkora szükség lenne papokra?

Ennyi. Az első önpusztító kísérletem hírére egy ízben telefonon beszélt apámmal másfél percet, amúgy végig nem adta jelét az iránti érdeklődésének, hogy élek-e vagy halok, és hol tartok a magam lelki fejlődésében. Gyuri ugyanez a kategória volt, pepitában.

A magam lelki fejlődése több fázison ment át. A totális el nem fogadás időszakában pszichológusok és pszichiáterek sokaságát jártam végig, hogy kezeljenek ki a homoszexualitásomból, amit nyilvánvalóan betegségnek tekintettem – mi másnak tekintettem volna?

Hogy mi másnak? Természetesen bűnnek, emellett a sátán munkájának, démoni megszállottságnak. Hosszú órákon, napokon, heteken és hónapokon át imádkoztam, böjtöltem, kértem a testvérek imáját, és egy ízben ördögűzésnek is alávetettem magam, az akkori karizmatikus sztárpap, Marik Tamás atya keze által. Tudtam magamról, hogy én teljes szívvel Jézust akarom szolgálni, és azt akartam, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljak meg ettől a borzalomtól.

Aztán – ennek is megvan a külön története – teológiai és pszichológiai tudásom legjavának mélyére ásva apránként elkezdtem összerakni azt a felismerést, amely szerint az egyházban jelen lévő homoszexualitás-ellenesség a teológia érvényes eszközeivel nem vezethető le a Bibliából, illetve általában abból, amit a keresztények isteni kinyilatkoztatásnak neveznek. E felismerés először csak egy rövid írást és sok beszélgetést eredményezett, majd ebből jött létre Magyarországon először a keresztény–meleg mozgalom.

1993 őszén alapítottam a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösséget, 1996 nyarán egy barátommal az aztán tíz évig prosperáló Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvem, 2004-ben pedig, az Öt Kenyér saját kiadásában, a „Válaszd az életet” – Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez című tanulmányom. Utóbbiban a „keresztyén” szó nem elírás: a szöveg (amely a Halállal lakoljanak? erősen feljavított – megkurtított és kibővített – verziója) eredetileg a Magyarországi Református Egyház zsinata számára íródott. Mindeközben általában, a kereszténységtől függetlenül is szerepet vállaltam a hazai melegmozgalomban: évekig voltam a Mások magazin munkatársa, 1997-ben egyik kezdeményezője voltam az első budapesti melegfelvonulásnak, részt vettem különböző jogi és politikai akciókban, illetve bekapcsolódtam egy melegeknek és hozzátartozóiknak segítő telefonos szolgálat munkájába.

Előreszaladtam az időben. Egyelőre 1993 nyara van, februári beköltözésem után épp elhagyom a kórházat, és gyenge lábakkal ugyan, de próbálok visszakapaszkodni az életbe. Azt, hogy a halál helyett inkább az életben maradást választom, beleértve saját szexuális orientációm elfogadását is, amit – immár, komoly belső munka után – nem bűnek tekintek, hanem adottságnak, amellyel meg kell tanulnom együtt élni, nem titkoltam el barátaim elől.

És ekkor jön egy telefon Istvántól, a kisközösségünk közvetlen vezetőjétől, aki elmondja: Katona atya szokása ellenére megjelent a legutóbbi közösségi találkozón, és őt, Istvánt, aki túl megértő volt velem, túl baráti kapcsolatot ápolt velem, leváltotta a közösség vezetéséről, rólam pedig eldöntötte, hogy „a közösség érdekében és Balázs érdekében is jobb lenne, ha Balázs eltekintene a közösségi alkalmak látogatásától”. Magyarul ki vagyok rúgva a picsába. Az, hogy bolond valaki, hogy öngyilkos akar lenni a buziságával, az rendben. Az, hogy élni akar, nem szemen köpve önmagát – na, az már elfogadhatatlan. És mindezt telefonon, mandinerről, és, ismétlem, mindenféle személyes találkozás, kérdés, beszélgetés nélkül.

Úgyhogy az épp megszilárdulni kezdő talaj maradékát keresztény testvéreim kihúzták a lábam alól. Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy további több mint tíz évig katolikusnak mondtam magam. És annak, hogy ezt az identitásomat feladtam, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, semmi (vagy majdnem semmi) köze az egyháznak a homoszexualitáshoz való viszonyához. Az pedig, hogy 2009-ben eljutottam annak kimondásáig, hogy „nem vagyok keresztény”, ettől teljesen független vonalon zajlott, s ezért itt most nem is vesztegetek rá több szót.

Gyurival, aki negyedszázaddal ezelőtt egy tavaszi éjszakán a parkba csábított – és aki a karizmatikus megújulás berkeiben kifejezetten értelmiséginek számított –, több mint húsz éve találkoztam utoljára. A melegségemről tán soha nem beszéltem vele; nyilvánvalóan eljutott hozzá a hír, de nem érezte magát megszólítva, hogy bármi módon kapcsolódjék hozzám e tekintetben. A Facebookon láttam, hogy él, hogy jelen van, hogy családja van, de amikor beleszaladtam egy evolúciószkeptikus bejegyzésébe, úgy gondoltam, csak magammal szúrnék ki, ha ismerősnek jelölném. Egy hete azonban egy link elvezetett az oldalára, ahol is azt láttam, hogy kifejezetten homofób, gyűlöletkeltő, féligazságokkal operáló szövegeket és képeket oszt meg, feltűnő szorgalommal, amelyek a régi összeesküvés-elmélet kottájára íródtak: a sátán meg akarja semmisíteni az egyházat, aktuálisan a buzikat eszközül használva erre.

Néhány éles pengeváltás után jóleső volt látni, hogy elővette az úriember mivoltát, és belátta, hogy olyasmiben nyilvánult meg magabiztosan, amihez nem ért, és ezért meg is követett. Én ennek örültem, és fölajánlottam neki, hogy amennyiben a benne rajzó kijelentő, felkiáltó és felszólító mondatok mellett esetleg kérdő mondatokra is bukkan, szívesen állok rendelkezésére, akár személyes történetekkel, akár az általa kárhoztatott Gay Pride jelenségét tágabb szociális-történeti kontextusba helyezve.

Ő válaszában nem írta, hogy élne a felajánlásommal, ellenben ő maga azt ajánlotta fel, hogy bemutat egy olyan férfinak, aki korábban meleg volt, de akit az Úr csodálatos gyógyító ereje megszabadított, és ma négygyerekes, heteró családapa.

Ezen a ponton körülbelül egy tucat válasz kezdett hemzsegni a fejemben, és egy nap töprengés után le is írtam neki, szép sorjában (azaz nagyjából összevissza), az alábbiak szerint:

1. Miért lenne ez jó akár nekem, akár a páromnak, akivel 14 éve tartozunk egymáshoz?

2. A legjobb szándékot vélelmezve a felajánlásod mögé: tisztában vagy azzal, hogy milyen mélyen sértő és megalázó egy ilyen fölvetés (függetlenül a szexuális orientáció témájától), bárkinek is, aki kapja?

3. Van fogalmad arról, hogy min mentem én keresztül az egyházban a melegségem miatt, még akkor, amikor ugyanazt gondoltam róla, mint te (hogy bűn, hogy betegség, hogy démoni eredetű)?

4. Ha az Úrnak olyan borzasztó nagy gyógyíthatnékja van velem kapcsolatban, akkor kezdhetné a produkciót az áttétes rákommal, aztán beszélhetünk a szexualitásról is.

5. Tudsz arról, hogy az amerikai ex-gay mozgalmak legprominensebbje beszüntette a működését, és bocsánatot kért az évtizedek alatt okozott súlyos mentális károkért, amit emberek tömegében okozott?

6. Ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a szexuális szokásait, marhára nincs szükség az „Úr gyógyító erejére” –- elég hozzá a környezettől való rettegés. A vészkorszakban a zsidók tömeges áttérése mögött, tán nem leplek meg ezzel, nem valami nagy megtérési hullám volt, hanem életben akartak maradni a nyomorultak. Az ex-gay történetek java része ezzel a paradigmával írható le.

7. Fenntartom, amit korábban már jeleztem: keresztények kezéhez rengeteg meleg ember vére tapad. Nem tudunk olyanról, hogy melegek kezéhez keresztények vére tapadna. Nincs egy súlycsoportban az, ha feszületeket hordanak halomba és égetnek el, vagy akár ha valaki nyilvánosan egy feszülettel dugja seggbe magát (igen, lehet: bizonyára történt ilyen a világon, hiszen nagyon sok szélsőséges megnyilvánulás előfordul) – szóval ez nincs egy súlycsoportban azzal, amikor embereket meggyilkolnak, kivégeznek, megmerényelnek, öngyilkosságba kergetnek. Nagyon leegyszerűsítve: az egyikben van halálos áldozat, a másikban nincs. (Hogy ízléstelen? Ezt egy percig nem vitattam.)

8. A fentiek miatt: ahogy II. János Pál elismerte a kereszténység felelősségét a Holokausztban, és bocsánatot kért a Soáért, ugyanúgy tartozik a kereszténység egy bocsánatkéréssel azokért az életellenes bűncselekményekért, amelyeket elkövettek és a mai napig elkövetnek a melegekkel szemben. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Az a keresztény, aki megkövette a kétezer évnyi kereszténység alatt elpusztított és megalázott homoszexuálisok tömegét – azzal hajlandó vagyok erkölcsi kérdésekről szóba elegyedni. Aki nem, az a gyilkosok pártján áll – ez ilyen egyszerű.

9. A hivatalos egyház és minden egyes keresztény, aki bármilyen nyilvános megszólalásban akár csak utalás szintjén is összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a szexuális erőszakkal, a közszeméremsértéssel vagy bármi olyannal, amivel riogatni lehet az embereket, az – ha van Isten – felelni fog a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” parancs megsértéséért.

10. Még folytathatnám, köteteken keresztül. Talán csak egyvalami: Gyuri, te komolyan azt gondolod, hogy a homoszexualitás kérdésében tudsz nekem bármi újat mondani, akár erkölcsi, akár pszichológiai, akár tudományos, akár teológiai vonalon?


Gyuri mindezekből a 10. pontra válaszolt: nem, nem tud újat mondani, és be is szünteti a vitát. Én még fortyogtam magamban egy darabig, negyedszázados sebek szakadtak fel bennem, régi idők magára hagyottságának, megalázottságának emlékével küszködtem napokig, míg nem arra jutottam, hogy nem vagyok köteles a világ minden rosszindulatú őrültjének minden rosszindulatú őrültségét magamra venni, pláne kezelni. Gyuri oldalát letiltottam, mert nem szeretném, ha az általam írottakon csámcsogna, az egész fenti történetet pedig megírtam most.

Ezzel adózom a mai Budapest Pride-nak.

Címkék: , , , , , , , , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta