Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, szeptember 30, 2005
13:08
 
Rivalda


Mit fed az Öt Kenyérben a Rivalda program? – kérdezte a kettővel ezelőtti posztomra kommentként egy Anonymous nevű kedves olvasó, és rájöttem, hogy tök jogos a kérdés, úgyhogy válaszolok külön posztban.

Szal az úúúúgy voooolt... hogy az Öt Kenyérben, amúgy sacc per kábé ötszáz ember megfordult már az elmúlt 9 évben. Van, aki kezdettől mindmáig jár, van, aki eltűnt két évre, aztán föltámadván halottaiból visszatért, van, aki egyszer megnézte magának, hogy mi ez, és soha többé, van, aki két alkalmat is kibírt... Szóval sokan és sokfélék voltunk-vagyunk. Ettől függetlenül egy-egy alkalom látogatottsága (mondjuk az utóbbi években) kb. 15-20 fős. Az alkalmak 1/2 7-től 9-ig tartanak, ebből az eleje kb. 15-20 perc liturgikus rész, a vége kb. 20-25 perc kötetlen ropizás-pilótakekszezés-üdítőzés, úgyhogy a nettó beszélgetési idő (ha épp nem film vagy pl. teológiai előadás van) hetente mintegy másfél óra. Amire a „baromi sok” kifejezés bajosan volna alkalmazható, főleg, hogy a célunk nem az, hogy elüssük valamivel a csütörtök estéinket, hanem hogy testvéri közösségként funkcionáljunk, ahol a tagok nem csereszabatosak, hanem mindenki a maga személyiségével, a maga hülyeségével, örömével, bánatával, hisztijével fontos és úgy van szeretve, ahogy van, amilyen.

A Rivalda alkalom arra lett kitalálva (egyébként általam, és ez talán az egyik legjobb ötletem volt, úgyhogy kicsit büszke is vagyok rá), hogy a másik ember megismerésére ne csupán az a heti 4-5 perc jusson, amennyi idő jut rá egy-egy alkalmon, hogy megszólaljon, hanem havonta egy egész estét szenteljünk egy valakinek. Előre lehet tudni, hogy a következő havi alkalommal ki áll ki a „rivaldafénybe”: kit lesz alkalmunk jobban, mélyebben megismerni. Körben ülünk a teremben, mint mindig, de a többi alkalommal szemben ilyenkor a körnek van egy kiemelt pontja: ahol a „páciens” ül. Ez az este az ő estéje, az ő jutalomjátéka. Az illető hoz magáról néhány régebbi fényképet (ha akar), elkezd mesélni az életéről, ahogy épp jön neki (egy általa felkért moderátor segíti az alkalom levezetését) – a többiek pedig kérdezhetnek tőle. Kimondott szabály, hogy mindent meg szabad kérdezni, és semmire sem kötelező válaszolni. Bárki bármikor közbekérdezhet, de a végén mindig megyünk egy kört, hogy akiben még maradt kérdés az illetővel kapcsolatban, feltehesse.

És van egy izgalmas momentum: lehetőség nyílik írásban, névtelenül kérdést föltenni. (Emlékeztek: mint 8. osztályban a szexuális felvilágosító órán. :-) ) Mindenki kap egy kis cédulát meg tollat, és ráírhatja, amire kíváncsi, de amiről nem feltétlenül szeretné, hogy a többiek megtudják, hogy tőle származik a kérdés. Menet közben íródnak meg a papírok, amelyeket aztán egy dobozba gyűjtünk, és a delikvens mellett ülő moderátor húzkodja ki őket, és olvassa fel neki a kérdéseket. Itt is érvényes szabály, hogy bármit szabad kérdezni, de semmire nem kötelező válaszolni. És egy másik, technikai szabály: akinek történetesen nincs kérdése, annak is kell valamit firkálnia a papírra (legalább annyit, hogy „szép időnk van”), hogy ne legyen az se látványos, ha valaki nem kérdez, és akik netán tippelgetni akarnának, hogy „na, ezt vajon ki kérdezte?” azoknak ne legyen megkönnyítve a dolga azzal, hogy bárkit eleve kizárhatnak.

Persze másfél óra sem elegendő egy ember megismerésére, de egyrészt jobb a semminél, másrészt talán arra elég, hogy legalább a teljes ismeretlenségből kilépjen az illető; hogy új kérdéseket fogalmazzunk meg magunkban vele kapcsolatban, amelyeket aztán alkalom után, az elkövetkező hetekben vagy években feltehetünk neki... Jobb esetben ezek az esték új barátságok alapjául szolgálhatnak.

Hát valahogy így...

Címkék:


csütörtök, szeptember 29, 2005
17:45
 
Vörös ökör


17:46 van, úgyhogy baromira el kéne indulnom Öt Kenyérbe...

Kedden olyat csináltam, amit még soha: Office-t telepítettem Apa gépére, méghozzá telefonon keresztül, innen az irodából. Vicces elfoglaltság, főleg, hogy Apára nem az a jellemző, hogy nagy mennyiségben örökölt volna informatikus-géneket a felmenőitől. (Én sem, viszont mégis 24 évvel maigyerekebb vagyok nála...)

Tegnap én nyitottam az irodában, úgyhogy a szokásos 10-től 18-ig helyett elvileg 9-től 17-ig lettem volna. Ehhez képest este 10 után indultam haza, és ami a röhej: a változatosság kedvéért nem maszekoltam, hanem tényleg majd' eddig tartott, amíg elkészültem az okiratokkal. Utána még fölmentem a lakásba, megnéztem az állapotokat. Hadi, még mindig.

Tomi már tegnap sem volt jól (konkrétan rosszul volt) , ma pedig elment az orvoshoz, aki sürgősen ágyba parancsolta antibiotikummal. Úgyhogy ma nem jön közösségbe, aztán nem alszik nálam, holnap n/sem megy dolgozni, szombaton pedig nem jön Janka keresztelőjére. Én mindenképp megyek, ugyanis én leszek az egyik keresztapa. (Lehet, hogy ezt már leblogoltam korábban.)

Tegnap az egyik ügyféltől, aki várakozott arra, hogy elkészüljön az aláírási címpéldánya, hallottam egy sztorit, amely eléggé urban legend-ízű, de nem ismertem, és jót derültem rajta. (Ma megnéztem a neten: fent van.) A sztori szerint a Műegyetemen valaki angolból szakfordított egy kémiai szöveget, csak hát a lelkem nem volt kémikus. A szövegben a redox potential (redoxi potenciál) kifejezés szerepelt, amit hősünk a következő módon bírt visszaadni magyarul: a vörös ökör nemzőképessége.

Na, indulok.

Címkék: , ,


hétfő, szeptember 26, 2005
13:30
 
Mindenre volt kész ötletem...


Nemigen voltam blogképes állapotban a héten. Nehéz is összevakarni, mi minden történt. Pl. Tomi volt az Öt Kenyér Rivalda c. programjának szeptemberi áldozata, és a visszajelzések alapján mindenkinek tetszésére szolgált az alkalom.

Szombaton az Integratív Pszichoterápiás Egyesület konferenciáját ültem végig, és nagyon sok izgalmas előadást hallottam. A buddhista Pressing Lajos (aki sokáig klinikai szakpszichológusként praktizált) pl. elég meggyőzően adta elő, hogy a pszichoterápia miért nem tekinthető tudománynak, és miért tekinthető sokkal inkább hitrendszernek. Mármint minden pszichológiai iskola külön-külön hitrendszernek: vallásalapítóval, kikezdhetetlen dogmákkal, szenthagyománnyal, beavatási procedúrával stb. Emellett kifejezetten izgalmas esetismertetések hangzottak el: többek között egy maffiavezér(!) hipnoterápiájáról; a szexuális zavarok megjelenéséről az imaginált képekben; egy 13 éves kislány terápiájáról, aki a szüleivel ugyan beszél, de minden más közegben teljesen néma; egy éveken át (eredménytelenül) agyongyógyszerezett tikkelő és kényszerbeteg kislányról, aki hipnoterápiában néhány hónp alatt meggyógyult, és gyógyulása fényt derített a családtagok betegségére; és volt egy beszámoló a tavaly év végi cunami által sújtott Sri Lankán végzett pszichoterápiás (és szociális reintegráló) munkáról.

A vasárnap kevésbé fennkölten, de annál kimerítőbben telt. Néhány óra leforgása alatt teljesen idegroncs lettem. Bejártuk az OBI-t és a Praktikert, és az volt a fő baj, hogy mindkét áruháznak valóban mindenre van kész ötlete, de ezek az ötletek valahogy nem akartak találkozni az én elképzeléseimmel – ugyanis nekem is mindenre volt kész ötletem... Aztán persze (mint tudjuk, az erősebb kutya baszik) úgy lett, ahogy az áruházak akarták, de alapvetően elégedett vagyok. Megvan a csempe, járólap, fuga, mosdó, klotyó, zuhany, egy csomó csap meg egy csomó lámpa, karnis, szekrény, mosogató... Ha hinnék a reinkarnációban, akkor azt mondanám, hogy a következő életemben nem fogok lakásfelújítani. Ez annyira fix, mint a havi kétszáz pengő.

Ma reggel megnéztem, mi újság: romokban az egész lakás, de itt-ott már látható némi javulás is. Vésések, új villanyvezetékek, helyenként már glettelés – állítólag a héten már festeni is fognak.



[Ha más blogjában olvanék ilyen részletességgel a lakásfelújítás rejtelmeiről – hát meg kell mondjam: kurvára unnám az egészet...]

Címkék: ,


kedd, szeptember 20, 2005
13:58
 
Miképpen kezdetben, most – és mindörökké?


Ma délelőtt voltam kontrollon a gyomrász bácsinál a János Kórházban. A kontroll (némi hastapizást leszámítva) beszélgetésből állt, melynek során új információval gazdagodtam. Megtudtam, hogy a rekeszsérv, mint anatómiai elváltozás, maradandó kincse az embernek – de lehet akár tünetmentes is. Maga a reflux nem szükségszerű. Vagyis pszichoszomatikus. Jó orrom van, mert hónapok óta gyanakodom erre, mármint hogy a pszichoterápiának lehet valami keresnivalója a gyomorszájam környékén, de most maga a tanár úr mondta, és iziben tovább is irányított egy pszichiáter nénihez. Merthogy a savcsökkentő az egy dolog, de (miután kérdésre beszámoltam neki arról, hogy nem szoktam mostanság végigaludni az éjszakát) nem kéne megvárni, amíg a pánikbetegség kezdeti tünetei (inkluzíve a reflux) kifejlődnek és virágba borulnak. Úgyhogy holnapután délelőtt hívom a tanár urat, aki addigra egyeztet(ett) (Future Perfect, élő nyelvhasználatban, wow!) nekem egy időpontot a pszí-nénivel, oszt' állhatok neki megint dilibogyót zabálni. Miként a tanár úr mondta: esetleg évekig.

Az önálló felnőtt életemet 1993-ban pszichiáterek ölén kezdtem – úgy látszik, most visszatérek oda. Vidám az élet.

Tegnap este megnéztem, mit műveltek szegény kis lakásommal egy nap alatt. Romokban hever, legalábbis a konyha. Nagyon remélem, a pusztítást építés és felvirágzás is követi záros időn belül.

Akkor az Úr kinyújtotta kezét, megérintette ajkamat és így szólt hozzám: „Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess.” (Jeremiás 1,9–10)

Címkék: , ,


szombat, szeptember 17, 2005
20:54
 
Pokol és paradicsom


Szokásom ellenére ma inkább nonverbális leszek. Egyébként épp Tomiéknál vagyok, ezért tudok blogolni. Várnak a frissen sült lángossal, úgyhogy igyekszem gyors lenni.

Szóval először is némi illusztráció ahhoz, hogy szegény barlangom milyen állapotba került, és miként várja a hétfőn kezdődő felújítást. A képek egy hete készültek, a borzalmasan fárasztó hétvége során, és talán választ adnak arra, hogy én mitől kerültem a blogbnan már sokszor és sokféleképpen körülírt, szörnyűséges (más)állapotba.








Ma viszont Tomi elvitt a Paradicsomba. :,-) Mármint a medveparadicsomba. Először csak azt mondta, hogy ha jobban leszek (és nem mellesleg: jobban vagyok), elkocsikázunk Veresegyházra, meg onnan vissza, és vezethetek. Az már önmagában jó. De hogy ott mit fogunk csinálni, azt sokáig nem mondta meg. Végül kiderült: Veresegyházon van (1998-as alapítása óta óta) Közép-Európa egyetlen medvemenhelye, ahol jelenleg épp 35 barnamackó éli világát, paradicsomi körülmáények között. Védetten, fákkal, barlangokkal, tavakkal. Szóval Tomi ide vitt el (azaz én vezettem Bercikét), és én meg teljesen el-, szét-, meg-, össze- és visszaolvadtam a sok macitól! Nem nagyon találok megfelelő szavakat, mert az „aranyos” meg „édes” jelzőket élőszóban még csak használom, de leírni azért mégse... Viszont valami olyan ősi érzéseket és érzelmeket mozgattak meg bennem ezek a lenyűgöző, hatalmas tömegű, szelíden viselkedő (noha tudom, mire képes) valakik (mert leállatozni nem akarom őket), hogy belül azóta is valami melegség jár át.

Nem szaporítom tovább a szót, csak megerősíteni szeretném: most már nem csupán szépirodalmi hivatkozások alapján, hanem fotográfiákkal dokumentál kísérletsorozat eredményeire támaszkodva állíthatom az erdei körökben ismert nézetet: a medve valóban szereti a mézet.


Tominak pedig örökre hálás leszek ezért a kirándulásért.

Címkék: ,


péntek, szeptember 16, 2005
12:55
 
Rovom a dögöt


Miután három éjszakán keresztül gyakoroltam a köhögést, fuldoklást és nemalvást, szerda reggel úgy gondoltam, most már elég profi vagyok ahhoz, hogy minderről papírom is legyen. El is mentem a doktor nénihez, kaptam is papírt. Itthon is vagyok a hét hátralevő részében. „Itthon” – azaz Mikinél. Evés, alvás, olvasás, evés, alvás, olvasás stb. Ez kurva eszményien hangzik, a baj csak az, hogy e három, vonzó tevékenység mindegyike fáraszt.

És hogy tudok most blogolni egyáltalán? Úgy, hogy ágymeleg és szigorított pihenés helyett átjöttem a délre ide a Somogyi útra, mert úgy volt, hogy Imrének (=a váállalkozó, aki az egész felújítási cirkuszt csinálja) akkor adom oda a kulcsot. Azért volt így, mert előtte a fuvarossal azt telefonáltam meg, hogy 11 és 1 között hozzák a hűtőt, tűzhelyt és társait. Ebbe pedig nagyon belefér a déli találkozó Imrével. Na, ezek után kiderült, hogy a gépeket 2 és 3 között fogják idehozni. Magamban számolás tízig, és úgy döntöttem, nem hívom fel Imrét, hogy tudna-e később erre jönni, mert nem akarok kavarni. Pedig nagy volt a kísértés, mert dög fáradt lettem a reggelitől meg az azt követő zuhanyozástól.

Úgyhogy ideértem, illően még 12 előtt, és kisvártatva hívott is Imre, hogy késik... Mondtam, hogy most már itt vagyok, meg hogy a szállítók mikor jönnek... mondta, hogy ő sem ér ide előbb. Úgyhogy most itt ülök... és ülök... és szétárad bennem a boldogság. Nyugodtan pihenhettem volna bő két órát! Itt meg dobozhegyek, száll a por, egy pohár sincs már... Idill. :,-(

Holnap Tomival szétkapjuk a gépet is, és a maradékok maradékát is eltakarítjuk a lakásból, maradnak a dobozok. Hétfőn kezdődik a háború.

Címkék: ,


hétfő, szeptember 12, 2005
12:08
 
Ehej Uhnyem


Szal az úúúúgy vooolt...

Péntek reggel Lacival átmentünk Mocsóhoz, akivel egyébirán előző nap futottam össze, és elhoztunk tőle még egy rakat dobozt. Aztán én be munkába, majd haza. És akkor nekiláttunk, olyan 16 óra körül. Közben befutott Tomi is, és dolgoztunk, kb. hajnali 4-ig. Akkor Tomival át Miki lakásába (ahol a következő egy-másfél hónapban fogok lakni), pici pihi, és reggel 10-kor folyt. köv., meg sem állva hajnali 2-ig. Megint át Mikihez, reggel 10-kor ismét folyt. köv., és este úgy 19:30-ra kész is lettünk, és minden tagom remegett a fáradtságtól. Emellett vagy a hideg sörtől/gyümölcslétől, de sejtésem szerint inkább az eszméletlen mennyiségű portól éktelenül megfájdult a torkom. Éjszaka órákon keresztül nem tudtam elaludni, vagy ha igen, többször arra ébredtem(!), hogy sírok a fájdalomtól.

Éjszaka volt egy másik sírásom is. Valakikkel (nemtom, kikkel) vonaton zakatoltam a Balaton északi partján, Pest felé, azokon a környékeken, ahol tavaly és idén nyaraltunk. Láttam az őszi, némileg háborgó vizet, és felkavarodott minden emlék; annyira fájt, hogy nincs ott velem Tomi, hogy nincs nyár, hogy nem időzhetünk ott a parton, hogy álmomban elkezdtem zokogni.

Ami pedig a munkát illeti: kidobtunk – lomtalanításilag – úgy 4-5 köbméter szemetet, amelynek a nagy része pár napja még nem a „szemét”, hanem a „bútor”, „ruha”, „konyhafelszerelés”, illetőleg „kedves emlék” nevek valamelyikét viselte. A nevezett ojjektumok tömkelegét a harmadik emeletről kellett a földszintre transzportálni, lift nélkül, szűk lépcsőkön forgolódva. A ki nem dobott bútorok mindenesetre most biztonságban elhelyezve; a bedobozolt könyvek és egyebek az amúgy kiürített szoba közepén toronyba rakva. Mához egy hétre kezdődik a munka.

Metafizikai sokk volt látni az ablakból, ahogy megjelennek a guberálók, és vagy közömbösen begyűjtenek, vagy érdektelenül hajítanak félre, mondjuk egy inget, amit valamikor szerettem, amit egykor oly nagy gonddal vasaltam ki, hogy tetsszek benne valakinek; egy polcot, amelyen gondoskodva-fontoskodva raktam a legmegfelelőbb sorba a kedves könyveket; az íróasztalt, amelyet apám még a nászajándékba kapott porcelán eladásából vett, és amelyen annyi vers született; egy piros vasfazekat, amelyben a 40 napos húshagyás után végtelen várakozással és vágyakozással főztem a húsvéti csülköt, és amelyben, nem mellesleg, százezer évvel ezelőtt még apám főzte nekem a születésnapi halászlét, vagy éppen a marhahúslevest a kórházban levő anyámnak is, még élete utolsó napján is.

Holnap vagy holnapután aztán jön a Nagy Autó, és a járda mellett ismét rend és tisztaság lesz.

Most a munkahelyemen vagyok, és próbálom kipihenni a hétvége fizikai és érzelmi borzalmait. Fáradt és álmos vagyok, a torkom továbbra is fáj, és folyamatos hányingerem van.

Elindult a hét.

Címkék: , , , ,


csütörtök, szeptember 08, 2005
17:39
 
Introvertált exhibicionista


Egy megjegyzésre írt megjegyzésemre írt megjegyzésre kell megjegyeznem: én a blogomat elsősorban nem naplónak használom, hanem a hálás/hálátlan jelen/utókornak. Vagyis elég ritka az, hogy kötelesség- és tényszerűen beszámolok a történtekről, és az se jellemző, hogy valamely privát nyöszörnek úgy adjak hangot, hogy tudom róla: baromira nem érdekel senkit rajtam kívül. (Ha tisztán személyes sérelem ér, levelet írok az érintettnek, tízoldalasat, megmondósat, igazság- és észosztósat. Aki látott már tőlem ilyet, valószínűleg eleve reszket tőle – ha más miatt nem, hát a röhögéstől.)

Ha már egyszer költőnek indultam, bő 25 éve, akkor ma is fontosnak tartom, hogy úgy próbáljam meg megragadni a szubjektív valóságot is, hogy annak legyen valami közérdekű mondanivalója. Pl. tanulhasson belőle az, aki véletlenül rábukkan a blogomra. Nem azért, mert én vagyok a kurva okos tanító, hanem mert úgy érzem, vannak olyan gondolataim, amelyek átmosattak a saját szenvedéseim, sikereim és kudarcaim szűrőjén, s mint ilyeneket, abszolút hitelesnek tartom őket. Ettől persze más szemében lehet mindez hiteltelen, esetleg szörnyen érdektelen – ugyanakkor, hogy apámat idézzem,
...hiszek a szó, a vers megváltó erejében. Vallom: élő nyelvünk hatalom, fegyver, fáklya, amely világít a ránk omló halálsötétben, megvéd a ránk fagyni akaró csillagközi magánytól, s nem engedi, hogy rátévedjünk a galaktikus semmibe vezető utakra; amely szívdobogás-közelben bennünket megtartani képes.

Ez akkor is így van, ha hosszú évek óta egyetlen épkézláb szépirodalminak mondható szöveg nem került ki a kezem alól.

Mondják: az írók valójában elvetélt költők.

Kicsit ijedten teszem hozzá: lehet, hogy a bloggerek valójában elvetélt írók? (Gy.k.: Az ijedelem oka nem a jelzett szó, hanem a jelző.)

Címkék: , ,


szerda, szeptember 07, 2005
11:14
 
Más szeme


Bikkfa barátom bizonytalan színezetű felhangokban gazdag kommentje szerencsére jó témát kínál a mai posthoz, így legalább nem kell azzal terhelni a blogot, hogy plasztikusan és részletesen leírjam a tegnap este és éjszaka a lakásban kialakult csatateret. (Dobozozhegyek, málló vakolat, csupasz fal, ismeretlen eredetű és funkciójú bizbaszok szanaszét stb.)

Szóval igazságosság, szeretet, elfogadás...

Ha ezeket tökéletesen képes lennék megvalósítani a saját életemben, akkor a blogom címe isten.blogspot.com lenne. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben kénytelen vagyok bevallani, hogy nem vagyok igazságos, nem vagyok szerető és nem vagyok toleráns. Csak éppen törekszem mindezekre. Törekszem, mert az igazságosság, szeretet és elfogadás számomra abszolút norma. Bukdácsolva tanulgatok, a saját hibáimon okulva – meg persze a másokén. És természetesen a másik ember igazságtalansága, szeretetlensége és intoleranciája sokkal jobban irritál, mint a magamé. Nyilván azért (nyilván, értsd: nincs benne semmi meglepő), mert ezekben a betegségekben magam is szenvedek. A projekció mint mechanizmus alól, attól, hogy tökre ismerem, még nem mentesülök. Sajnos. Más szemében a szálkát meglátni és magunkéban a gerendát nem észrevenni: ez önmagában nem képmutatás, hanem az emberi psziché normális működése. Képmutatássá akkor válik, ha valaki ezzel tisztában van, és mégsem akar fejlődni.

Az e téren való fejlődésnek (át nem gondolt, hamari véleményem szerint) két útja van. Az egyik, a természetes út az önismeretre való tudatos törekvés. Olvasással, meditációval, önanalízissel, terápiával, mitotménmivel. A másik, az evangéliumi út az, amelyik megosztja az egyéni felelősséget, és a közösség vállára teszi. Ha egy közösség valóban organizmus, nem csupán izolált egyedek halmaza, akkor a hibák kölcsönös fölfedezése egyben a gyúgyulás útjává is válik. A gondolataimban néha felrémlő, utópisztikus társadalomban a bűn mindig az egész közösség kudarca.

Amíg az igazságosság, szeretet, elfogadás műfajban majdnem(!) minden kritikát jogosnak, de legalábbis megfontolandónak érzek, addig akik valóban ismernek, azok tudják rólam: az „önelégült nyugalom” vádja biztos, hogy igaztalan rám nézve. Ponotsoan azért, mert tisztában vagyok a hiányosságaimmal, aggályosan igyekszem ezeket mind jobban felismerni és korrigálni. Hogy e tevékenységemet ki mennyire látja sikeresnek – az már más kérdés. (A projekció mechanizmusa másnál is működik...)

Egy releváns kérdés maradt csak: az ember saját tökéletlensége az igazságosság, szeretet, elfogadás terén vissza kell-e tartsa őt attól, hogy néven nevezze ugyanezeket a hiányosságokat másoknál? Ha a cél a személyeskedés, vádaskodás, öncélú gecizés, akkor feltétlenül. Ha viszont a cél a hibák javítása, a sebek gyógyítása, vagyis ha a kritika nem bénító (ahogy pl. Bikkfa szavait én annak éreztem, bár ez talán rólam szól), hanem vagy utat mutat, vagy legalábbis buzdít az út felkutatására – akkor szerintem kötelező szót emelni. (Pro memoria: a bűn mindig az egész közösség kudarca.)

Annak állítása, hogy csak az egyéni tökéletesség talaján állva van létjogosultsága a kritikai észrevételnek, egyben annak az állítása is, hogy a világban nincs helye a társadalomtudományoknak, a prófétaságnak, a költészetnek és általában az irodalomnak.

Lehet,hogy így van, de én egy ilyen világban nem akarok élni.


Ingrid Sjöstrand

VAN HOZZÁ KÖZÖD?

Van hozzá közöd,
mit csinálok?
és hogy mit gondolok?
Van hozzá közöm,
mit csinálsz?
És hogy mit gondolsz?
Van közünk egymáshoz?
Hozzám, hozzád, mindenkihez,
aki véletlenül épp itt él,
épp most,
és akitől függ,
hogy mi lesz a világból?
Van közünk egymáshoz,
talán, igen.

Címkék: ,


kedd, szeptember 06, 2005
15:54
 
„Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott...?”


Egy barátom a Teljes napfogyatkozás c. filmmel kapcsolatosan leblogolt pár gondolatot. A film Rimbaud és Verlaine kapcsolatáról, szerelméről szól, s mint ilyen, természetesen meleg kultuszfilm. Személyiség- és szerzői jogi okokból kifolyólag név nélkül és csupán tartalmilag idézek a bejegyzésből.

E barátom, úgy is, mint heteró (és egyébként Tominak régebbről barátja, mint nekem), azt írja: amikor a két férfi főszereplő egymásnak esett, azt nem bírta nézni, és el is kapcsolta a tévét. Irodalmi ismeretei alapján számított ugyan ilyesmire, mégse volt kedve végignézni. Őt, úgymond, a lányok érdeklik, „ha nem nagy baj”. Elfogadja a más véleményt is, de csak egy határig érdekli.

E barátomról tapasztalatból tudom, hogy valóban elfogadó a melegekkel szemben – legalábbis sem Tomi, sem én nem éreztünk semmiféle elutasítást a részéről. Ugyanakkor megdöbbentett ez a bejegyzés: micsoda vakfoltot tud okozni, ha valaki a többséghez tartozik! Műfajában ugyanarról van szó itt is, mint amikor jobb oldalról a „homoszexuális propaganda” (üres halmazt képező) fogalmát emlegetik.

„Elfogadom a más véleményt – írja, és közben valószínűleg nem ötlik az eszébe, hogy mennyire megütközne, ha a lénye legmélyéről fakadó heteroszexuális orientációját mások puszta „véleménynek” minősítenék.

És micsoda gyönyörűen működő kettős mérce! Ugyan, ki kérdez meg egy homoszexuális férfit, hogy vajon nem okoznak-e benne visszatetszést (alkalmasint fizikai viszolygást) a plakátokról melleiket kínáló, rádióreklámokban cuppogó és affektáló, „roppant szexi” hölgyek?! Hova kapcsoljon át egy meleg, amikor a filmek és tévéműsorok 98 %-ában herteroszexuális jelenetekbe (minimum csókolózásba, ölelkezésbe) ütközik?! Amikor egyedül van, talán még kilőheti a tévét. De társaságban (főleg, ha még innen van a coming outon és titkolózni kényszerül) hogyan adhat hangot nemtetszésének? Ki kíváncsi arra, hogy nem érzi-e a rázúduló heteroszexuális propagandát(!) ízlése és személyisége elleni erőszaknak?

Ma láttam a Kálvin téri metróaluljáróban kitéve a Reggel c. sajtóorgazmus aktuális számát. „Bármikor robbanhat az AIDS-bomba” – írja a szalagcím, és alatta, még mindig kiemelten (fejből idézem): „...ha már majd nemcsak a melegek és az alkalmipartner-keresők fertőződnek meg, hanem a heroinosok is...” – Értsd: aki buzi, az automatikusan HIV-pozitív (ha zárt kapcsolatban él is), vagy ha még nem, hát az lesz.

Ilyenkor kinek üvöltsek az arcába, kibe rúgjak bele?!

„Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott...?” (J.A.)

Hogy ki? Az a bizonyos többség. Amelyik miatt melegként akkor is kisebbségben kellene éreznem magam, ha végre az írott jog teljes mértékben biztosítaná az esélyegyenlőséget (ahogy erről persze szó sincs).

Címkék: , ,


hétfő, szeptember 05, 2005
15:39
 
„...sed non nimis”


[... = „...de nem nagyon”]

Kicsit fáj a fejem,...
Kicsit hányingerem van,...
Kicsit dolgoztam ma,...
Kicsit kéne még dolgoznom,...
Kicsit idegesít a lakásfelújítás,...
Kicsit sikerült előbbre lépni a nevezett felújítás ügyében,...
Kicsit szaraxik a blogger.com,...
Kicsit játszottam ma,...
Kicsit ettem ma,...
Kicsit tudtam ma beszélni Tomival, miközben dolgozott,...
Kicsit mennék már haza,...

„Nihil nimis” – mondta volt Cicero.

Takaréklángon ég a Nap,
hogy ne fogyasszon túl sokat.
Mégis, pár kósza év alatt
a világ csendben szétrohad.”

Címkék: ,


péntek, szeptember 02, 2005
23:17
 
Elvevők és Meghagyók


Kaptam egy levelet. Valaki, mindegy miért, arra kért, hogy írjak neki az Izmaelről. (Nyilván rábukkant a honlapon a Tudatmódosítók oldalra.) Először nem tudtam, mit is írhatnék neki, végül, amennyire lehet, vázoltam a könyv tartalmát, amennyire ezt egy jó hosszú péntek (inkluzíve egy jó hosszú beszélgetés Linával) után lehet. És mivel jobb ötletem most nincs, berakom ide, amit a levélben írtam. Elvégre közhasznú a dolog. Akit érdekel, elolvashatja. Szabad.



Az Izmael nekem az egyik legfontosabb könyv az életemben. A sztori (az, hogy egy gorilla meg egy ember beszélgetnek) önmagában két krajcárt sem ér. Regénynek enyhén szólva is legfeljebb középszerűnek tekinthető – de nem is a szórakoztatás a célja, hanem egy világszemlélet átadása.

Civilizált világunkban úgy tekintünk önmagunkra, mint a világ uraira, a világot pedig saját tulajdonunknak, mi több, legyőzendő ellenségnek tekintjük. S mint ilyen, nap mint nap pusztítjuk: fajok tucatjai halnak ki mindennap; feléljük a Föld édesvíz-készletét; a környezetszennyezéstől nő az üvegházhatás, ettől olyan klímaváltozás várható éveken belül, amely szépen letarolja az embert a Föld színéről. Pusztítjuk a világot, azzal a felkiáltással, hogy az a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. A világ pusztulására, az elkerülhetetln végre pedig úgy tekintünk, mint ami a szükséges ár azért, hogy kényelemben éljünk, civilizáltan, ahogy megszoktuk: növekedve, terjeszkedve. Tudjuk, hogy a technikai fejlődés, az informatikai robbanás az élet egyetlen helyes útja. Tudjuk, mert már a szüleink is tudták. Ha belepusztulunk, hát így jártunk. Ennek a történetnek ez a vége.

Van azonban egy másik történet is. Szemben az előző történettel, ez nem tízezer évvel ezelőtt kezdődött Mezopotámiában, hanem hárommillió évvel ezelőtt. Kétmillió-kilencszázkilencvenezer évig a homo sapiensnek az égvilágon semmi baja nem volt. Békében élte az életét: harmóniában élt önmagával, a természettel, az egész világgal. Önmagára úgy tekintett, mint a világ részére, nem pedig mint leigázójára. Nem bajlódott különösebben termeléssel: az egész világ terített asztalkéánt szolgált számára. Az ember elfogadta, hogy ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a világ többi részére: elveheted a világból, ami szükséges számodra, de csak annyit és nem többet. Az élővilág egyetlen szintjén sem fordul elő, hogy valamelyik növény vagy állat hadviselésbe fog más fajok megsemmisítésére, mondván, hogy az egész világ az övé, és mindaz, ami nem az ő érdekét szolgálja: ellenség. Ez a gondolat fel sem merül.

Tízezer évvel ezelőtt felmerült. Az emberi faj egy kis csoportja úgy döntött, kivonja magát a világ békefenntartó törvénye alól. Ez a kis csoport korlátlan terjeszkedésbe kezdett, és megsemmisített mindent, ami nem az ő fennmaradását szolgálta. És valóban nagy és erős közösséggé nőtte ki magát. Olyannyira, hogy tízezer év alatt – ami az evolúció sokszáz-millió éves időtartamához képest bagatell -- a pusztulás szélére sodorta saját faját és az egész bioszférát. Nem azért, mert útközben nem volt elég ügyes, nem azért, mert valamit elhibázott. Hanem azért, mert az út, amire rálépett tízezer éve, kezdettől fogva a pusztulás felé vezetett.

Ez a lényege az Izmael üzenetének: a civilizációnkkal, az egész európai, amerikai, ázsiai kultúrával nem „valami baj van”, hanem alapjaiban, a lényegét tekintve hibás. Hogy le lehet-e még térni erről az útról, nagy kérdés. A magam részéről úgy gondolom, hogy a globális pusztulás elkerülhetetlen. Ugyanakkor, ha mind többen ismerjük fel, hogy az ember nem a világ ura, hogy a világ (a víz, az oxigén, az állatok, az erdők, a növények stb.) nem a tulajdonunk – akkor talán az emberi faj egy kis részének van még esélye a túlélésre. És arra, hogy ha a bekövetkező világkatasztrófa után eljön az újrakezdés ideje, akkor ne ugyanazon a hibás úton induljunk el ismét, mint a kultúránk ősei tízezer évvel ezelőtt.

Címkék: ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta