Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, március 31, 2008
12:04
 
Magyarország nem érdemel többet


Szépen vagyunk.

Az MSZP hatalmas és határozott fejszecsapásokkal vágja ki maga alatt a fát („tesszük a dolgunkat, drága barátaim”). Az SZDSZ komoly választási lehetőség előtt áll: vagy az egyik irányban lép le a szikláról és hull alá az 5% alatti névtelenség szakadékába, vagy a másik irányban. Az egyik irány az, hogy benne marad a koalícióban, és ezzel a hajdani renoméja maradékának a romjait is leradírozza a politikai térképről. A másik irány, hogy kilép a koalícióból. Ezzel a kormányválság kiteljesedik, előrehozott választások lesznek, amelynek eredményeként föláll egy kétpárti parlament, bő 2/3-os Fidesz-többséggel. A néhai MDF és SZDSZ mementójaként egy-két egyéni mandátumot szezett független képviselő fog szolgálni.

A Fidesz pedig azt fog csinálni az országgal (beleértve az Alkotmányt is), amit akar. A Szent Koronát még annak idején, jó előre bekészítették a Parlamentbe. A tanait is. Minden lehetséges lesz, és mindennek az ellenkezője is. Kelet-Közép Európa szívében jó eséllyel megalakulhat az elkötelezetten jobboldali Magyar Polgári Királyság – az ország kiegyensúlyozottsága jegyében keményen etatista, baloldali, gazdaságpolitikával. Kádár János koponyája nem nyomtalanul tűnt el, szellemét a tűz nem égeté meg: a fideszi retorikában lobog, múlhatatlanul.

Jön majd az adó- és járulékcsökkentés, és ezzel együtt – mivel az államkassza ettől értelemszerűen mostani üres állapotából tovább ürül – az új ötletek a gyarapodásra. Például területi követelések a szomszédos országokkal szemben. Cum Deo pro patria et libertate, nyilván. A libertas természetesen úgy lesz értendő, hogy mindent szabad, ami kötelező, azonkívül pedig minden olyan, ami nem fontos. Visszaáll a sorkötelezettség; szükség is lesz rá, a Balkánhoz és a posztszovjet régióhoz való kulturális és gazdasági fölzárkózásunk közepette.

Az olyan marginális kérdések, mint a melegek helyzete, természetesen lekerülnek a napirendről. Ilyen elhajlásoknak háborús helyzetben nem lehet teret engedni. Három szoba, három gyerek, négy kerék. Egy az ország, egy a zászló. Ein Volk, ein Reich, ein Führer, oszt' jó napot. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok.

Igen. Megcsináltuk. Ó igen: igen, igen.

Laikus politikai elemzőnket hallották; megjegyzéseiket és észrevételeiket a vesz@madar.hu címre legyenek szívesek eljuttatni.

Címkék: ,


csütörtök, március 27, 2008
08:27
 
Végre, vagy mi


Dávid Ibolya nem az én emberem. Nem is volt az, és valószínűleg soha nem is lesz. Ezzel együtt nem akarom szó nélkül hagyni, amit most tett, ugyanis emlékezetem szerint ilyenre a rendszerváltás óta nem volt példa.

Levél zsidó és nem zsidó barátaimnak! címmel ugyanis nem kertelve, nem finom utalásokkal, hanem teljes egyértelműséggel küldte el a demokratikus közéletből a halál faszára Bayer Zsoltot és az antiszemitizmust. És tette ezt konzervatív, jobboldali politikusként, nem keresztény hite ellenére, hanem ellenkezőleg: éppen hogy keresztény alapon. Sajnálatos, hogy egy ilyen cselekedetnek Magyarországon hírértéke van, de sajnos van. Fasiszta uszítások esetén a hazai jobboldali politikusok egységes gyakorlata mindeddig az volt, hogy a) elmagyarázták, hogy voltaképpen baloldali hisztiről, túldimenzionálásról van szó, b) le se szarták, elbagatellizálták (ez volt a gyakoribb).

Dávid Ibolya – elsőként a jobboldalon – végre nyílt levélben írta le azt, ami a túlvégen már lassan két évtizedes közhely: hogy vannak dolgok, amelyek egyszerűen nem férnek bele a demokratikus keretek közé, és ilyen dolog a szándékos megosztás. A Bayer írásának helyt adó Magyar Hírlapot egyenkénti bocsánatkérésre szólítja fel az ominózus cikkben lealázott baloldali közszereplőkkel szemben:

„Számtalan megállapításukkal, véleményükkel nem értek egyet, de attól, mert ők nem a konzervatív politikai oldalon állnak, ugyanúgy magyarok, honfitársaink, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, mint mi, ugyanazt a kultúrát ismerik, mint mi és ugyanazokkal a mindennapi bajokkal küzdenek, amellyel az egész ország.”

Bassza meg, Ibolya, ugye, hogy nem volt olyan nehéz volt ezt a kurva mondatot leírni?! A „tiszta kezek” dolga elsősorban nem az, hogy hivatallá álljanak össze, hanem az, hogy ezeket az evidenciákat osszák szét a saját embereik között. Végre, mert már így is késő.

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy az MDF ma halványabb, mint egy átlagos roxforti kísértet, tehát elemi érdeke, hogy minél láthatóbbá tegye magát, bármi áron. Tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés lett volna, ha Dávid Ibolya hasonlóan nyilatkozik miniszterként is, teszem azt, az ún. Sziget-ügyben, amikor Tarlós István jogsértő módon akarta a buzikat kitiltani egy nyílt rendezvényről. Vagy ha elhíresült „nem értek a focihoz” mondatához nemcsak azt fűzi kommetárként, hogy mennyire kibabrált vele a média, hanem már akkor állást foglal antiszemitizmus-ügyben – nagyjából ugyanolyan szellemben, mint most.

Akkor nem tette meg. Erről írtak, írtam már eleget. Ez van, nem lehet rajta változtatni. Most végre megtette. Jobb későn, mint soha. És a lényeg szempontjából érdektelen, hogy a nyílt levél megírásában mekkora szerepet játszottak a szánalmas és riasztó közvélemény-kutatási eredmények. Én is tudom, te is tudod, ő is tudja. Az emberek (időnként) nem hülyék. Egy bizonyos szinten túl nincs értelme naívan eljátszani, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza.

De attól a karácsonyfa még ott lehet, és ha fel van díszítve, ha csillog, akkor szép, akkor lehet neki örülni. Gyertyagyújtáskor nem foglalkozunk a háttérrel: a fák ipari méretű pusztításával, a karácsonyi bevásárlási őrülettel. Tudjuk, hogy milyen körülmények között került ide ez a fa, de most itt van, és most egy pillanatra az örülés ideje van.

Azt is tudjuk, hogy Dávid Ibolya levle milyen körülmények között keletkezett. De nyelünk egyet, mert pillanatnyilag nem az a fontos, hanem az örülés.

Örülök, kedves Ibolya, és gratulálok.

Ja, meg köszönöm.

Címkék: , , ,


kedd, március 25, 2008
10:43
 
Margó vol. 2.


Ez is egy hosszú poszt. Aki végigolvassa, annak a jutalma (vagy büntetése) az lesz, hogy megtudja: (többek között) miért érzem magam boldog embernek (nem ellentétmondva a sokszor és sokféleképpen megfogalmazott rossz érzéseimmel, depresszióval stb.)

Volt ugye kettővel ezelőtt egy bejegyzésem arról, hogy a mindig hárpiaként viselkedő Margónak vittem egy szál virágot. Született ezzel kapcsolatban jó pár olvasói hozzászólás (komment). Íme, egy komment:

Szia Balázs!

Kétszer is elolvastam a posztodat, és feltűnt valami. Leírod, hogy micsoda indulatok voltak benned Margóval kapcsolatban. Azt is leírod, hogy milyen konkrét viselkedésre számítottál Margó részéről. Azonban érdekes módon a jópofizásaid közepette elsikkad az, hogy mi volt a tényleges szándékod ezzel a virág-cécóval. Mi indított erre? Mi volt a valódi motivációd?

Nem kötözködni akarok. De az általam ismert emberek megoldáskészletében ritka jelenség, hogy pozitív gesztust gyakoroljanak olyasvalakivel, akivel szemben ellenséges érzületet táplálnak. S a jelenség ritka voltából adódóan nem értem, miért csináltad ezt. Érzéseim és gondolataim persze vannak, de nem szeretnék abba a hibába esni, hogy egy gesztusodat félreértelmezve a saját lelkivilágomat vetítem rád, és úgy mondok véleményt, uram bocsá', ítéletet. Szóval kérlek, ha belefér az életedbe, magyarázd el!

Kösz:

          Névtelen


A fenti hozzászólás különleges volta abból adódik, hogy tökéletesen fiktív: a saját agyszüleményem. Senkinek a kommentjében még csak az árnyéka sem vetődött fel a bizonytalanságnak. Pedig a képzelet szülte hozzászóló igazat ír: a bejegyzésben szerepel ugyan az „úgy döntöttem, hogy márpedig én ezt a nőt akkor is meg fogom szelídíteni” mondat, de nincs indokolva. Miért akarom megszelídíteni? Miért fontos ez nekem, miért feccölök bele pénzt, energiát?

  • Öncélú geg?
  • Saját emberi fölényem demonstrálása önmgam számára?
  • Saját emberi fölényem demonstrálása a másik számára?
  • Teljesen önzetlen szeretet-megnyilvánulás?
  • Tudatos ember- (s így társadalom-) -formáló próbálkozás?
  • Békekötési ajánlat?
  • Alternatív hadüzenet?
  • A másik szofisztikált porig alázása?
  • Lelkigyakorlatos erőpróba?
  • Kétségbeesett megmentési kísérlete egy ember- és világképnek?

Ez csak néhány variáció, listába lehetne szedni még legalább kétszer ennyit. De mindegyik lehetséges megoldás, és közülük jó pár olyan, amely automatikusan kizárja a többi nagy részét.

Aki azonban véleményt mondott arról, hogy miért tettem, amit tettem, az – akár egyetértett a gesztussal, akár averziója volt vele kapcsolatban – mind tökéletesen biztos volt abban, hogy belelát a lelkembe. És ez a megveszekedett magabiztosság roppant elgondolkdotató. Legalábbis számomra. Azok közül, akik reagáltak a virágvivés gesztusára, vajon miért nem kérdezett rá senki, de senki a történet azon motívumára, amely valójában rejtve maradt?

Könnyen és gyorsan adódik egy lehetséges válasz: mert nem volt fontos. Mert a kommentek szempontjából tök mindegy, hogy én mit gondoltam, mit éreztem, mire vágytam: a kommentek nem rólam szólnak, hanem a kommentelőről. Az én eredeti bejegyzésem valójában csak katalizátor volt, csak az apropót adta ahhoz, hogy ki-ki leírjon bizonyos dolgokat saját magáról: a saját értékrendjéről, a saját aggodalmairól, a saját – el nem fogadott és ezért elnyomott – tulajdonságairól. A bejegyzésem, mint egy Rorschach-ábra, alkalmas felület volt arra, hogy ki-ki azt vetítsen rá, ami őbelőle fakad. Az is, aki dicsért, az is, aki elmarasztalt.

Egyébként Tomival tegnap este épp arról beszélgettünk, hogy a posztjaim stílusukból adódóan nemigen hívnak párbeszédre. Valószínűleg ez részben így is van, és valószínűleg ez részemről tudattalan hárítás, önvédelem. Merthogy tudatosan nagyon is vágyom arra, hogy az (úgy gondolom, elég sok és sokféle) általam fölvetett témáról értő és érdemi párbeszéd alakuljon ki. Szomjazom az új kérdésekre és az új válaszokra, és végtelenül hálás vagyok, ha valaki úgy reagál egy megjegyzésemre, gondolatomra, kérdésemre stb., hogy azt akarva-nem akarva tovább kelljen vinnem, el kelljen rajta gondolkodnom...

(Margó-ügyben pl. nem szándékosan hallgattam el valódi motivációimat: egyszerűen nem voltam vele tisztában, nem kérdeztem rá. Rejtve volt önmagam előtt is. És hálás lettem volna, ha valaki rákérdez, mert ez közelebb vitt volna önmagam megértéséhez. Most már persze nagyjából megvan a megoldás, de ezt természetesen ilyen előzmények után nem fogom itt közzé tenni: játékrontás lenne.)

A gondolatokat megtermékenyítő hozzászólás sajnos aránylag ritka madár. Egyrészt minél fontosabbnak ítélem egy-egy posztomat (következésképpen minél jobban vágyom a visszajelzésre), tapasztalataim szerint annál kevesebb hozzászólás várható rá. Másrészt a kommentek jelentős része (és mérhetetlen tiszteletem a kivételeknek!) ex cathedra észosztás. A frankónak az ő megmondása. Tévedhetetlen kinyilatkoztatása annak, ahogy a dolgok – márpedig – vannak.

Úgy hiszem, ez a tévedhetetlenség nyilvánult meg a Margó-ügyben is. (Az a tévedhetetlenség, amely egyébként az Elvevő kultúra alappillére, de ezt a szálat most nem akarom túlhajtani.)

Amikor gondolatban fölvázoltam a jelen posztot, valami olyasmit akartam írni, enyhe éllel, hogy irigylem a magabiztos mindentudók magabiztos mindentudását. De nem írok ilyet, mert valaki még félreértené. Ezért az iróniát mellőzve, egyenesen fogalmazva mondom: a tévedhetetlenséget nem irigylem, hanem (az utóbbi jó ppár évben) igyekszem nagy ívben kikerülni. Mert félek tőle, mert rosszak a tapasztalataim vele kapcsolatban. Akkor is, ha a történelemkönyvet lapozgatom, és akkor is, ha a saját életem történetében lapozok vissza. A tévedhetetlenségnek nem egyszer voltam áldozata – de nem egyszer voltam elkövetője is. Az előbbi emlékek nekem fájnak, az utóbbiak másoknak – s emiatt nekem is.

Mondanám azt, hogy szégyellem azokat az eseteket, amelyekben tévedhetetlenül nyilatkoztam. Mondanám, de ez felszínes mondt lenne. Az igazság az, hogy az ezen emlékekkel kapcsolatos rossz érzéseimet árnyalja és átkeretezi a hála: szerencsésnek tekintem magam azért, hogy oly sokszor és oly mélyrehatóan szembesülhettem nem a mások, hanem a saját abszolút, bivalyerős és tévedhetetlen igazságaim relatív, gyöngécske és téves voltával.

Boldog, akinek megadatik, hogy tapasztalatai a saját piszkába nyomják bele az orrát – mert utána tisztábban lélegezhet, mint valaha.

Címkék: , , , ,


vasárnap, március 23, 2008
10:58
 
Álom és álomfejtés


Először is húsvét témájában: a blogom minden olvasójának azt kívánom, és nem mást, amit vár a húsvéttól. Aki egy hosszú hétvégényi pihenést, jó nagy kajálásokkal, annak „kellemes”; aki a feltámadás misztériumának ismételt megélését, annak „áldott”; aki a tavaszra, az élet megújulására való rácsodálkozást, annak meg „boldog” ünnepet kívánok. De a fenti opciók persze nem zárják ki egymást: lehet halmozni és keverni is őket.

Ami pedig a címet illeti: ma hajnalban a következőt álmodtam:

Egy forgalmas utcán (tán a Váci utca?) megyek valahová Tomival, meg még valakivel (azt hiszem, Steoboy-jal). Utóbbi ideiglenesen elválik tőlünk, előremegy, aztán visszajön, és átad egy kis játékautót, egy kb. harminc centis, fehér, önműködő modellt vagy mit. Gyorsan ki is próbáljuk, de néhány méter után bedöglik, nem csinál semmit. Dühös vagyok és frusztrált, hogy most megint ügyintéznem kell majd, veszekedni valakivel, borzasztó, előre utálom az egészet.

Aztán – most már csak ketten Tomival – odaérünk, ahol a játékautókat árulják. Ez valami nagy pláza- vagy áruházszerűség; zsúfoltság van, és középen egy placcon áll egy hatalmas kosár, benne a mienkhez hasonló kis fehér autómodellek. De látom, hogy különböző méretben vannak: akad egy lényegesen nagyobb is. A kosár mellett az eladó egy fiatal srác: ránézésre modern, beképzelt és flegma – az a típus, akitől mindig is féltem, tízévesen is, meg most, közel negyvenévesen is. Tomi a háttérben marad: az ügyintézés rám hárul.

Odamegyek a sráchoz, és kezdeném neki mondani, hogy autó, meg vettük, bár nem mi voltunk itt, meg hogy nem működik, meg hogy valamit kéne csinálni... A srác alig figyel rám, és ha mond is valamit, akkor nem arra reagál, amit én próbálok egyre feszültebben a tudtára adni, hanem azt jelzi, hogy igen, van ilyen, de neki lejárt a munkaideje, nem ér rá, mennie kell, hagyjam békén. Én magamban konstatálom, hogy ez megint a szokott helyzet: én egy vagyok csupán az eladónak a százezer másik vevőből, míg nekem ez az egyetlen kisautóm van, nekem ez nagyon fontos. Ezt próbálom is megértetni vele, de ő már megy is valahova hátra, ahol a raktár vagy öltöző vagy mi van. Én jó pár lépéssel mögötte lemaradva loholok utána, és teljesen megalázva érzem magam, maximális kiszolgáltatottságot élek meg. Egyre indulatosabb vagyok, nem is tudom, mit szeretnék valójában elérni: hogy adja vissza a pénzt, hogy cserélje ki a kocsit, hogy, hogy menjen a picsába, hogy vegyen csupán komolyan – nem tuom...

A srác, mielőtt belép az öltözőbe, még hátraszól valamit a válla fölött. Én elsőre nem értem pontosan, azaz félreértem: úgy hallom, mintha azt mondaná (lényegében), hogy nem foglalkozik a dologgal. (Álmomban pontosan tudtam, hogy mi az a mondat, amit mond, most már nem emlékszem, csak a tartalmára). És ekkor elborítja agyamat a tehetetlenség érzéséből fakadó indulat: vagy öt méter távolságból teljes erőből hozzávágom a sráchoz a kezemben lévő játékautót. Az célt téveszt, a srác belép, becsukja az ajtót– és én ebben a pillanatban kapcsolok: de hiszen valójában azt mondta, hogy megoldjuk valahogy a dolgot! Tehát pont az ellenkezőjét értettem!

Ott állok egyedül, és végtelenül szégyellem magam; az ajtó mellett az (immár törött) autó; tiszta hülyét csináltam magamból: rátámadtam arra, aki voltaképpen mégis segíteni akart volna (de most már nyilvánvalóan nem fog); roppant kínos az egész – de mégis tovább kell görgetnem a szituációt, most már végig kell csinálni.

Kijön a srác, átöltözve, utcai ruhában. Most észlelem csak, hogy valójában jó tizenöt évvel fiatalabb nálam, jóképű, szemüveges, nem tudom, kire hasonlít: valakire, akibe egykor vagy szerelmes voltam, vagy legalábbis szerettem volna lefeküdni vele, nem tudom: mindenesetre az elérhetetlen ideál kategóriájába tartozik. Jön ki – és valahogy rohadtul felnőttes, ahogy kurta, odavetett mondatokkal beszél hozzám. Nem emlékszem a szavakra, de arra vonatkoztak, teljes joggal és higgadtsággal előadva, hogy aki segítséget kér, az ne viselkedjen így, ahogy az előbb én. Én próbálok a felszínen maradni és erősnek látszani, ezért amikor olyasmit mond, hogy ne is álmodjak arról, hogy kicseréli az autót, akkor így kérdezek vissza, látszólag végtelenül tárgyilagosan, minden indulatot száműzve a hangomból:

   – És ha véletlenül beverem a pofádat?

A srác válasza arra vonatkozik, hogy ha már egyszer hisztiztem (ezt a szót használta, ez biztos), akkor viseljem is a következményét. Közben azonban konstatálom magamban, hogy most valahogy ő a hisztis, nem én. Ezalatt a raktárrészről kiérünk ismét az eladótérbe, Tomi ott vár, és én intek neki, hogy adja ide a táskájából a kisautót. (Álmomban nem jelent problémát, hogy az autó nálam volt, és hogy az imént törtem ripityára.) Azért kérem tőle, mert ekkorra kezdem érezni, hogy igen, el lesz intézve a dolog, nem tudom, hogyan, de el lesz intézve. Annak ellenére ezt érzem, hogy a srác még mindig le akar rázni; a következő kép az, hogy beszáll egy kocsiba, a hátsó ülésre. Én pedig bevágódom mellé, és mondom a magamét, egyre izgatottabban, egyre lelkesebben, mígnem egyszer csak bevillan az igazság, és ezt döbbenten közlöm is a sráccal:

   – De hiszen mi egyek vagyunk! Te – én vagyok!

És ott, a kocsi hátsó ülésén ülve, ezel a mindenkt kitöltő, katartikus felismeréssel hozzá is teszem álmomban, önmagam számára: – Akkor most már föl is ébredhetek.

És valóban fölébredek.


Ébredés után kimentem pisilni, fogat mosni, zuhanyozni, borotválkozni, és eközben a következők történtek. Először is valamiért megállapítottam magamban, hogy ez egy fontos álom. Azt is, hogy szokatlanul élesen emlékszem rá. Gyors egymásutánban többször el is mondtam magamban, hogy el ne felejtsem, és megpróbáltam rájönni, mit is jelent ez az egész. Az tiszta sor, hogy Tomi is, Steoboy is csak statiszták voltak az álomban. A forgalmas utcára teljesen spontán azt asszociálom, hogy az élet, a forgalmas plázaszerűségre pedig azt, hogy a saját pszichém. És teljes erővel belém hasít egy szó:

(RE)INTEGRÁCIÓ

Így, zárójellel az elején. Nem tudok szabadulni tőle. S innen már meg is van. Az ún. antipszichiátria egyik kulcsgondolata, hogy az elmebetegség egy túlmisztifikált valami, valójában nincs ilyen, csak egyesek felosztják a világot normálisokra és hülyékre. (A felosztást természetesen a „normálisok” végzik.) Nem kell azonban elmebetegnek lenni ahhoz, hogy valaki átmenetileg pszichotikusan viselkedjen. Amiről az álmom szólt (szerintem), az egy akut skizofrénia megélése, és a belőle való felgyógyulás. Skizofrénia: abban az értelemben, hogy hasadás támad a psziché különböző funkciói között. Zuhanyozás közben a spontán válaszom arra, hogy mely funkciók között is állt be ez a hasadás, az, hogy az értelem és az érzelem. Eközben a kocsihoz (amiben hárman vagyunk, hiszen mi a hátsó ülésen ülünk, de valaki nyilván vezeti is) Platón klasszikus hasonlatát asszociálom a hármas lélekfogatról (nem mintha emlékeznék rá pontosan).

Keresgélem magamban, hogy hol is élem meg valójában a disszonanciát aközött, amit az értelmem elmagyaráz, és aközött, amire az érzelmeim vágynak. Az egyik kézenfekvő válasz, hogy a vallás területén. Miközben évek óta kérlelhetetlen logikával végzem el a saját hitemben azt, amit a teológia mítosztalanításnak nevez, valójában vágyom a magam mögött hagyott, naív gyermeki hitre, arra, hogy a Bibliából továbbra is azzal a magától értetődő természetességgel és egyszerűséggel tudjam kiolvasni a válaszokat az élet (és az életem) kérdéseire, ahogy már rég nem tudom. Tegnap este egyedül voltam itthon, és (húsvéti szertartás címén) megnéztem Zefirelli négy és fél órás A Názáreti Jézus c. filmjét. A film nézése közben is ezt a hasadást éltem meg: egyrészt olyan jó lenne ismét bűnbánó ártatlansággal odabújni Jézushoz... Másrészt vannak olyan intellektuális tényezők, amelyek miatt ezt teológiailag vállalhatatlannak, értelmezhetetlennek tartom. Erről bővebben majd máshol, vagy legalábbis máskor.

A másik disszonancia, ettől nem teljesen függetlenül, a gyermeknek vagy felnőttnek lenni problematika. Erre banális módon borotválkozás közben jöttem rá. Az egész reggeli tisztálkodás enyhén módosult tudatállapotban zajlott. Már le akartam törölni a habot a képemről, amikor kapcsoltam, hogy hoppá: az állam már tökéletesen Gilette-sima, a bajuszomhoz azonban még hozzá se nyúltam. Kvázi úgy akartam abbahagyni a borotválkozást, hogy bajuszom van. S mivel nagyon lélekelemző stádiumban voltam, gyorsan asszociáltam is, hogy vajon mit is jelent számomra az, hogy valakinek bajusza van. És hát felnőttséget. Vagyis azzal, hogy meghagytam a bajuszomat, azt a vágyamat fejeztem ki, hogy végre felnőtt akarok lenni. Ez annál is érdekesebb, mert egy hete, a pszichodrámán, miközben két ököllel, sírva vertem a matracot, azt ordítottam, hogy „Nem akarok felelősséget vállalni, nem akarok felnőtt lenni, gyerek akarok lenni!” Ekkor villan be, hogy a kisautó motívuma is innen jön: a drámán úgy éltem meg a „gyermeknek lenni” vágyamt, hogy egy távirányítós autóval játszottam önfeledten. Tehát két kielégítetlen vágy küzd bennem: egyrészt gyerek akarok lenni, mentesülni minden felelősségtől (pl. az olyan ügyintézésektől, amikor flegma eladóknál kell elintézni valami reklamációt, vagy amikor Margókkal kell kommunikálnom), másrészt felnőtt akarok lenni: olyasvalaki, aki képes arra, hogy úgy tudjon elintézni egy ilyen reklamációt, hogy közben ne bassza hozzá az árut az eladóhoz. Hasonló a valós életben is megtörtént már velem, nem egyszer: amikor ilyen, elvileg „felnőtt” szituációban szembesülök a flegmasággal, azzal, hogy a másik nem vesz komolyan, hogy le se szar – akkor megesik, hogy eltölt a tehetetlenség, teljesen lebénít, előtör belőlem a gyermek (amúgy igazi tranzakció-analízises módon), bőgnék legszívesebben, de nem tudok, nem merek, nem szabad – és dühkitöréssel reagálok, mint egy igazi hisztis hároméves. Ez persze meglehetősen maladaptív módja a konfliktusok feldolgozásának: egy ilyen helyzetben az eladó (aki világra szólóan hülye fasz volt ugyan, geci és arrogáns, de azért leköpnöm talán mégsem kellett volna) utánam rohant, és vaskalapáccsal akart megverni a nyílt utcán. Ezek nem jó emlékek. Szégyellem is őket, meg aztán nem is biztonságosak: egyszer lehet, hogy tényleg agyonüt valaki.

Ott, az autó hátsó ülésén megtörtént a reintegráció. Átéltem, és felszabadító volt átélni, hogy a felnőtt és a gyermek, ugyanaz, hogy mindkettő én vagyok, és hogy e kettőnek békében kell élnie egymással. Hogy nem játszhatók ki egymás ellen. Ahogy a bennem élő mítosztalanító teológus sem játszható ki a bennem élő fundamentalista hívővel szemben (vagy fordítva).

Egyetlen álomtól természetesen nem változik meg az életem. A reintegráció egyszeri élménye nem jelent teljes harmóniát és megvilágosodást. A 39 évből is sok, nemcsak korbácsütésből. Vannak lassan gyógyuló sebek, vannak lassan gyógyuló évek. De ez az egy álom is mindenképpen gyógyító, megtisztító hatású volt.

Címkék: , , , ,


péntek, március 21, 2008
14:44
 
Margó-jegyzet


A tavaly őszi kontroll után már írtam „a Margóról”, a belgyógyász tanár úr asszisztenséről: „A Margó ötven körüli nő, telezsúfolt asztal előtt ül, állandóan ügyintéz telefonon, a szótárából a köszönésre vonatkozó kifejezések hiányoznak, és rendszeresen lebassza a beteget azért, hogy azok a világon vannak, miközben neki milyen sok dolga van.”

A Margóhoz a héten ismételten szerencsém volt telefonon, amikor is pár napja bejelentkeztem a tanár úrhoz a szokásos féléves mizériára (bővebben lásd a fenti linkre kattintva). „Minden változik, csak egy biztos: Unicum” – mondja a reklám, de ez nem igaz, nem minden változik: a Margó ugyanolyan mísz picsa volt a telefonban most is, mint mindig. Bedühödtem. Úgy döntöttem, hogy márpedig én ezt a őt akkor is meg fogom szelídíteni. Elhatároztam, hogy ha legközelebb megyek (vagyis ma reggel), viszek neki virágot. Nem azért, hogy dugja föl magának, hanem kifejezetten kedvesen. Azt is gondosan elterveztem, mit fogok mondani neki, miközben harapósan megint rám néz a szemüvege fölött:

    – Margó, kérem, egy fél percre feltarthatnám? Ezt magának hoztam, azért, mert mindig olyan szomorúnak és feszültnek látom, és úgy szeretném egyszer, ha mosolyogni látnám. Olyan szép lehet az arca, amikor mosolyog... – És átnyújtom a szál virágot, és jóleső érzés tölt majd el, amint látom, hogy előbb meglepődik, aztán kicsit elmosolyodik, és ettől zavarba is jön...

Korábban keltem, hogy a megbeszélt időpont előtt legyen időm virágot venni.Meg is vettem, gondosan kiválasztottam, hogy kedves is legyen a virág, de ne túl hivalkodó, se bizalmaskodó. Aztán fölmentem az osztályra – és az ajtót zárva találtam. Aztán, úgy húsz perc múlva, megjött a tanár úr. Miközben bemegyek hozzá, kérdezem, hogy hát a Margó; szabadságon, mondja ő; ó, felelem én, pedig ezt neki hoztam volna, és félszegen/félhülyén csóválom a virágot, mert hogy a Margó mindig olyan... és én szerettem volna ha... Nem baj, mondja a tanár úr, oda se figyelve rám, és kiveszi a kezemből a virágot; nem baj, majd odaadjuk a Margó helyett a főnővérnek... Azzal ahogy volt, papírral együtt letette a Margó asztalára – gondolom, azóta is ott van.

Margó majd hétfőn megy dolgozni, és már látom magam előtt, ahogy megtalálja az asztalán a néhai virág maradványait, és miközben begyűri a kukába, magában vagy hangosan dühöng, hogy mit képzelnek egyesek, miért paokolják tele az asztalát mindenféle gazzal, miért kell még azzal is neki foglalkozni, hogy mások után eltakarítsa a szemetet, amikor amúgy is annyi dolga van.

És közben persze eszembe jut a svéd gyerekvers:

Lecke

Stefan beteg.
Elmegyek ma Stefanhoz,
elviszem neki a leckét.
„Én hoztam el
a leckét”
mondom majd neki.
„Mert Magnus is beteg,
azért jöttem én
a leckével.”
És odaadom Stefannak
a könyveket,
és megmutatom,
mit kell tanulni.
„Hát szia, Stefan”
mondom végül.
„Hát szia, Ingrid”
mondja ő.

Stefan nővére
nyitott ajtót,
és ő vitte be a könyveket.

(Siv Widerberg)

Címkék: , , ,


csütörtök, március 20, 2008
11:50
 
Csak kékre lépj


Birtalan Ferenc: Csak kékre lépjTegnap került ki a nyomdából Apa legújabb verseskötete. (A szerkesztője ennek is én vagyok.) Amint a fenti bannerből is kiderül:

A Csak kékre lépj c. könyv bemutatója 2008. március 27-én 17 órakor lesz az Magyar Írószövetség Klubjában (Budapest VI., Bajza u. 18. I. em.). A kötetet bemutatja Gyimesi László költő. A szerzővel Kaiser László költő, a Hungarovox Kiadó vezetője beszélget. Közreműködnek: Menszátor Magdolna és Kézdy György színművészek, Czipott Géza előadóművész és a Strófa trió (Dara Vilmos, Silling Tibor, Tábi Tamás).

Nagyon örülök a könyvnek; úgy találom, igazán szépre sikerült. Jó kézbe venni, klassz és találó a borító (amely egyébiránt két gyerekrajz felhasználásával készült). Ízelítőül álljon itt a kötet címadó verse:


Ugrató

Díszburkolat, színes kövek,
csak kékre lép egy kisgyerek:

       nagykanál és villa kés
       krumpli fő estére kész
       kés villa és a nagykanál
       jó annak aki megtalál
       kés nagykanál a villa és
       vacsora lesz estére kés
       nagykanál fő a krumplival
       ha nem harapsz rá nem zavar
       aki vigyáz s csak kéket ér
       megkapja azt mit érte kér
       kanál kell krumpli villa kés
       kék kék után nincs tévedés
       asztalon krumpli kés kanál
       míg kék a kocka nincs halál


Három órakor, álomidőben
hova szaladhatsz, kisfiú, tőlem?



Aki tud, jöjjön el egy hét múlva a bemutatóra, és hozzon magával még egy embert!

Címkék: , , , ,


kedd, március 18, 2008
17:56
 
Betűsorrend


Most találtam meg (ismét) a neten. Régi, de hátha valaki nem ismeri:

A cmabrigde-i etegyemen kéüszlt eikgy tnuamálny áítllsáa sznreit a szvkaaon bleül nincs jlneestgée annak, mkénit rdeeőzndenk el a btűek: eyegüdl az a fntoos, hgoy az eslő és az uolstó bteű a hlyéen lygeen; ha a tböbrie a lgnoeyabb özeássivszsg a jleezmlő, a sövzeg aokkr is tleejs mrtébéekn ovasalthó mraad. A jnleeésg mgáayzrataa, hgoy az erbemi agy nem eyedgi btűeket, hneam tleejs sazakvat ovals.

Íme a bzoínytéik.

Úhygoyg tnseseek mkneit bkébeén hyagni a hleysersáíi fmonisáokgkal!


Alant, a címkék között szerepel a „Kopipészt” is. Ez nem teljesen helytálló. A fenti pár sort kép-formátumban találtam meg a neten, úgyhogy kénytelen voltam begépelni. Aki ismer, tudja, hogy gyorsan gépelek (majdnem szabályosan, tíz ujjal). Ennek ellenére (vagy épp ezért?) A szöveg beírása bő tíz percig tartott.

Címkék: , ,


vasárnap, március 16, 2008
21:29
 
Matrac


Amíg az utcákon rügyező fák és meghitten Molotov-koktélozgató emberek, nekem a hétvégén megvolt a pszichodráma harmadik fordulója. És a ma délelőtti fordulóban túlestem életem első protagonista játékán. Részleteket nem írok (senki ne is kérdezzen), de íme, egy kiragadott párbeszéd:

Én (az egyik szereplőhöz, kvázi megvilágosodva): De hiszen te csak egy projekciós felület vagy!
Drámavezető (enyhe éllel): Nagyon valószínű ám, hogy ő érti, mi az, hogy projekciós felület...
Én: Nem érdekel, hogy érti-e, az a fontos, hogy én megértsem.
Drámavezető (most már kevésbé enyhe éllel): Aha, szóval nem az a fontos, hogy megéld, hanem hogy megértsd...

Ez után nem sokkal történt, hogy – intenzív és fölöttébb hangos kurvaanyázások között – úgy megöklöztem az (ilyen esetekre gondosan bekészített) matracot, hogy vagy nyolcan tartották nekem, jó tíz percen keresztül.

Amikor pedig vége volt a játéknak, és a többiek visszajelzésére került sor, a számomra egyik legértékesebb mondat ez volt:

   – Olyan jó látni, hogy végre mosolyogsz is. Szép a mosolyod.

:-)

Címkék:


csütörtök, március 13, 2008
00:54
 
Mit jelent Jézus feltámadása?


Az alábbi gondolatmenetet vázlat csupán, amely bővítésre, magyarázatra szorul. Tegnap délután fél hat és fél hét között vetettem „papírra”, nagy hirtelen.

Jézus személyét tekintve a második isteni személy, a Logosz.
Jézus természetét tekintve valóságos Isten és valóságos ember.

Jézus minden személyes megnyilvánulásának alanya a Logosz.
A Logosz az, aki születik, mozog, anyagcserét folytat, nevet, sír, kommunikál és meghal.

Megnyilvánulási lehetőségeiben azonban korlátozott: cselekedetei nem állhatnak ellentétben sem isteni, sem emberi természetével.

Isteni természete miatt pl., bár szabad akarata van, nem tud bűnt elkövetni – de ez nem áll ellentétben emberi természetével, mert a bűnelkövetés nem szükségszerű attribútuma az embernek.
Emberi természete miatt pl. nem tud repülni – de ez nem áll ellentétben isteni természetével, mert a testben való repülés nem szükségszerű attribútuma Istennek (hiszen maga a testben való létezés sem szükségszerű attribútuma Istennek).

Ebből az következik, hogy a felsorolt személyes megnyilvánulások nem állnak ellentétben az isteni természettel. Ha ellentétet tapasztalunk az értelem valósága és a megtapasztalt valóság között, valamelyik valóságot felül kell vizsgálnunk.

Úgy tapasztaljuk, hogy az ember halandó, és halála végleges zuhanás a nemlétbe.
Azonban a természetes értelem fényénél bizonyosan felismerjük, hogy Isten szükségszerűen létezik, vagyis ontológiailag képtelen a nemlétezésre.

Ha tehát azt állítjuk (és igenis azt állítjuk), hogy Jézus isteni természettel bír, akkor két lehetőség van:

   a) Vagy az értelmünk vezet téves eredményre: ekkor Isten mégis képes a nemlétezésre.
   b) Vagy a tapasztalatunk vezet téves eredményre: ekkor az ember halála mégsem végleges megsemmisülés.

Új információ nélkül képtelenek vagyunk dönteni. Az új információt húsvét szolgáltatja.
Húsvétkor az apostolok úgy tapasztalták, hogy Jézus halála után mégis él, vagyis halála mégsem a nemlétbe való végleges zuhanás volt.

Márpedig Jézus halála valóban teljes mértékben emberi halál.
Azonban Jézus isteni természetéből adódóan képtelen a lényegi változásra. Jézus személyét illetően az időbeliség értelmezhetetlen.

Tehát nem az az állítás helyes, hogy „Jézus valóban meghalt, ezt követően pedig valóban él”, hanem „Jézus valóban meghalt és mégis valóban él”.

Ez az „és mégis” az, amit az apostolok térben és időben „feltámadásként” tapasztaltak meg.
A Feltámadottal való találkozás azon tény megismerése, hogy Jézus halála – és Jézus valóságos embersége miatt az ember halála –, szemben a tapasztalattal, nem végleges megsemmisülés.

A feltámadás nem „isteni belenyúlás” az események folyásába. Nem időbeli aktus, amit Isten tesz, hanem örök valóság, amelyet az ember felismer.


A fenti, nagy hirtelen készített vázlat egyébiránt több mint tíz évnyi töprengésem, elmélkedésem, gyötrődésem (egyik) konklúziója.

Címkék: , , ,


kedd, március 11, 2008
12:45
 
Szemesnek áll


Tegnap volt egy éve, hogy az Optik-Med szemészeti klinikán meglézerezték a jobb szememet. Ma reggel voltam az utolsó kontrollon. A szaruhártya azóta is abszolút rendben van; jobb szemmel a látásom továbbra is tökéletes. Erőlködés nélkül olvastam el most is a legalsó sor apró számait.

Aki az előzményeket nem ismeri, kattintson alant a „Szemműtét” címkére.

Eltelt egy év; néha még ma is előfordul, hogy az utcára kilépve az orromhoz nyúlok, hogy megigazítsam a szemüvegemet, amelyről már azt sem tudom, melyik szekrény alján lapul. Ilyenkor jót derülök. Változatlanul fenntartom, hogy a műtét vállalása életem egyik legjobb döntése volt.

Címkék:


 
Melegen ajánló


Kb. másfél évnyi (több forrású) baráti terrornak engedve Brúnó végre elkezdett blogot írni, Zuhatagi Tigris néven. A blog friss; eddig a következő címkékkel találhatók benne posztok: EMK, Jézus, Nevelés, Teológia, Vallás.

Akit érdekelnek az ilyesmik (és vélhetőleg majdan a még ilyesmibbek), klikkeljen (és linkeljen) bátran!

Hajrá, Brúnó! ;-)

Címkék: , ,


hétfő, március 10, 2008
16:56
 
Szellem per négyzetméter – mi az?


A szakállas vicc megfejtése: lidércnyomás. (A linkre kattintva az azonos című, a jelen poszt témájához kicsit sem kapcsolódó rövid írásom olvasható.)

Szóval összességében: „Köszönjük néked, Sárvár” – de amíg ezen összegzésig eljutottunk, csaknem kihullott a csaknem megőszült hajunk.

Azzal kezdődött, hogy Tomi betegsége folytatódott. Szerda este hazajött (taxival, mert nemigen volt BKV-képes állapotban, nekem meg a vezetési rutinom nem terjed odáig, hogy Bercikével egyedül menjek keresztül Budapesten). Hazajött, lázas volt, de azért annyira nem, hogy kapásból lefújjuk a csütörtökre tervezett indulást, csak annyira, hogy végigbizonytalankodjuk az estét, hogy akor mi az ördögöt tegyünk. Nekem, ugye, a túlfeszített programozósdi után volt ugyan két hét pihi (amelynek jó része felsőlégúti diszfunkciókkal elegy depresszióval telt), Tominak azonban tavaly nyár óta folyamatosan krregett a verkli (megszakítva a karácsonyra eső beteségével), és nagyjából november óta egyedül az tartotta benne a lelket, hogy év elején majd valamikor megyünk nyaralni. A szokott 3-4 napos télközepi vagy -végi, termálvizes nyaralásra.

Három év hévizelés után újítottunk, és Sárvárt pécéztük ki, ahol utoljára bő húsz éve fordultam, meg, amikor a Diákköltők, Diákírók Országos Fesztiválján vettem részt (és kaptam első díjat vers kategóriában, de ez most más lapra tartozik). A szállást jó előre lefoglaltuk, de a nálunk lévő irodai felfordulás, a programozás, valamint Tomi vizsgái miatt januárból március lett. Sebaj: úgy döntöttünk, hogy ezt kapjuk magunktól a 7. évfordulónkra.

És akkor itt vagyunk indulás előtt pár órával, és azon tanakodunk, hogy tudunk-e menni vagy sem. A termálozós nyaralások fókuszában (meglepő módon) a termálvíz áll, valamint a szauna – lázas betegségnél és gyulladásnál mindkettő kontraindikált. Basszus. Na jó, abban maradtunk, hogy másnap (csütörtök) reggel eldől, hogy van Tomi. Lefeküdtünk – én meg egyszer csak azt vettem észre, hogy hideg van. Mi a manó, leállt volna a fűtés? Aztán egyre jobban fáztam... Meg még jobban... Alig tudtam kiverekedni magam az ágyból egy hosszú ujjú pizsamáért meg plusz pokrócért. Valahogy sikerült, de így is vacogott a fogam a paplan alatt... Ezt követte a nemalvás: hosszasan vitatkoztam valakikkel, valahol, számomra is gyöngének tűnő érvekkel próbáltam vehemensen meggyőzni a másikat... Szóval az volt, hogy „Trelleborg felé fut egy fél fekete eb”. Két és fél óra forgolódás után fölkeltem pisilni, közben megmértem a lázamat (jó kis tevékenységkombináció, tessék kipróbálni!); 38,6 volt. Aztán beájultam az ágyba, és reggel arra ébredtem, hogy semmi bajom; máig nem tudom, mitől szökött fel a lázam.

Abban maradtunk végül, hogy elindulunk. Tomi vezetett, épp hogy csak hőemelkedése volt. Berámoltunk Bercikébe, és az Egérútról épp ráfordultunk volna a sztrádára, amikor Bercike elkezdett köhögni meg rázkódni, és azt mondta, hogy ő bizony most inkább pihenne egy kicsit. Ez kb. délután fél egykor történt. Nem akarom részletezni: borzalmas két és fél órát töltöttünk a hideg kocsiban, valahol Budaörs és a préri között. Kijött helyszínre egy autószerelő, aki magabiztosan mondta, hogy pillanatok alatt meglesz a javítás, mehetünk tovább nyugodtan... Aztán már nem volt annyira magabiztos... Aztán hívott egy trailert, és Bercikét bevitték az autókórházba, mi meg álltunk hülyén, hogy akor most mi van, kérem szépen, mi Sárvárra szerettünk volna menni, pihenni, kikapcsolódni, jaj nekünk, mi lesz velünk, mi lesz Bercikével... Szörnyű volt.

Úgy terveztük, hogy 3-ra odaérünk. Ehhez képest a délután 5-ös vonattal indultunk el, és valamikor este 9 körülre érkeztünk meg, viharverten, elcsigázva, lázakkal meg köhögésekkel. Bercikének, mint kiderült, bedöglött az egyik trafója (ugye van olyanja a kocsinak, nem írok hülyeséget?), és a csere a szereléssel együtt, mint ma végre kiderült, 30 ezer forint, soron kívül. Aminek végeredményben nagyon örülünk, mert csütörtökön még 45-öt jósoltak. A másik, amiért nem győzök hálás lenni, hogy a defekt ott történt, ahol történt. Ha kétszáz méterrel arrébb (a sztrádán), vagy még később történik ugyanez, akkor... a hideg veríték még most is kiver, ha végiggondolom. Egész biztos, hogy aznap nem érünk oda Sárvárra. Egyébként a poszt írásának ezen pontján ért haza Tomi Bercikével, végre.

Na, a lényeg az, hogy odaértünk, és végeredményben sikerült pihennünk. Szaunáztam minden mennyiségben. Tomi is, de ő nem minden mennyiségben, mert folyamatosan küzdött azzal, hogy most épp lázas-e vagy sem. A szaunázási ismereteim bővültek azzal, hogy léteznek ún. különleges felöntések is. Nem a garatra, hanem a kövekre. A szaunamester finom aromákat kever a vízhez, és a bent ülő vendégek pofájába célirányos törölközőcsapkodással áramoltatja a forró levegőt. Emellett pedig lehet mindenféle kunsztokat csinálni: nekem a kedvencem a sós-mézes felöntés volt. Ez nem azt jelenti, hogy a kőre sót és mézet öntenek, hanem azt, hogy az izzadt embereknek tengeri sót kínálnak körbe, amivel alaposan bedörzsölik a testüket, majd pár perc (és újabb hőhullámok) után mézet kap a vendég, hogy azzal kenje be magát. A hatás frenetikus: a bőröm olyan sima és puha lett, mint a babapopsi.

A sárvári fürdő ún. Szauna-világa amúgy fürdőruha nélküli tér: az emberek vagy lepedőbe csavarva, vagy Ádám-, ill. Éva-kosztümben flangálnak a szaunák, merülőmedencék, aromakabinok, nyugágyak és zuhanyok között. A házirendben persze benne van, hogy erkölcstelen viselkedés nem megengedett – de hát istenem, az, hogy kinél hol kezdődnek és hol végződnek az erkölcs határai, az nagyon egyénre szabott. Az egyik aromakabinban például (ez egy hangulatos kis kamra, mozaikkal kikövezve) kiválóan lehetett látni az üvegajtón keresztül, hogy egy fiatal lány annak rendje s módja szerint leszopta a barátját. A látványnak a fél szauna csodájára járt – ehhez csak annyit keleltt tenni, hogy az ember megfelelően lassan sétáljon el a zuhany irányában. Aztán amikor egy öreg bácsi már vagy harmadszor sétált arra, a pasi őrjöngve kirobbant a fülkéből, hogy mégis, mi a kurva anyját képzel ez a vén kéjenc, és ha még egyszer elmegy az ajtó előtt, akkor... (a fenyegetés konkrét tartalmára nem emlékszem). Neki, úgy látszik, ezen a ponton húzódott az erkölcs határa.

A Hotel VitalMed egyébként minden dicséretet megérdemel. Nagyon hangulatos, kényelmes, a személyzet segítőkészsége pedig mintaszerű. Egyetlen gond van a szállással: az étkezés. Az étkezést ugyanis nem a VitalMed biztosítja, hanem a szállóval kvázi egybe épített Park Inn Hotel étterme. Erre az egyetlen adekvát jelző: kritikán aluli. Azt még egy negyedosztályú pesti kifőzdében is rosszul tűröm, ha langyos levest és félig nyers krumplit szolgálnak fel, de egy négycsillagos szálloda éttermében egyszerűen botrány.

A sok termálvízben való pancsolás egyébként minden bizonnyal nagyon jót tett az egészségünknek. Tényleg sikerült – mindent egybe vetve – jót pihennünk. A dolog pikantériája, hogy épp egy termálszállóban kell lennem ahhoz, hogy megfájduljon a jobb térdem. Néha diszkréten felordítok, máskor csak sajog. De nem tud nem eszembe jutni az ősi vicc, miszerint két úriember beszélget a gyógyvízben:

   – Mondja, jó ez a víz reumára?
   – Hogyne lenne jó?! Én is ettől kaptam!

Címkék: , , , , ,


szerda, március 05, 2008
11:11
 
Hétévi vakáció


A vakáció összetett dolog. Hely kell hozzá, idő kell hozzá, pénz kell hozzá. Szervezést igényel, és nem ritkán újraszervezést. A vakáció néha fárasztó. A legnagyobb odafigyelés mellett is előfordulhatnak előre nem látható kellemetlenségek, balesetek, kényszerű programváltozások.

Mindezek ellenére a vakáció felszabadító. Kikapcsol. Feltölt és energiát ad. Napfény, pihenés, vízpart, hullámok, lubickolás. Evés-ivás. Móka, kacagás. Tudatos emlékgyűjtés az élet nemvakációs pillanataira. A vakáció az, amire jó vissza- és jó előregondolni. A vakáció teszi élhetővé az életet.

Tomival ma vagyunk 7 évesek.

Hétévi vakáció.

Címkék: ,


hétfő, március 03, 2008
21:55
 
Hiba van a Mátrixban


Az egyik hiba az, hogy Tomi beteg, és túllépve az emocionális érveken, közösen összedobott rációval úgy döntöttünk, a következő két napban pihenjen otthon a szüleinél: én dolgozom, úgyhogy nem tudom annyira körülugrálni, mint kellene és mint szeretném.

MátrixA másik hiba a Mátrixszal az, hogy – szoros összefüggésben az első hibával – nem tudom megnézni. Most adják épp az RTL-en, de – minekutána tegnap este DVD-t néztem, és valamit ügyetlenül kapcsolgtattam – nem tudom beállítani a mithogyan-t. Van egy izé, ami egyszerre DVD meg videó, meg van a tévé, és ez a kettő (vagy három) össze van dugva valahogy, és ehhez a háromhoz (vagy kettőhöz) van két távkapcsoló, amiből az egyik mind a kettőt (vagy hármat) irányítja, a másik viszont csak kettőt (vagy egyet). A távirányítókon van 51 + 27 = 78 gomb. Hirtelen nem tudom kiszámítani, hogy ezeket hányféle variációban lehet nyomkodni (még szerencse, hogy Alt+Ctrl nincs hozzájuk). A reklám előtti első felvonáshoz még csak ösze tudtam kínlódni egy bekapcsolást, aztán viszont megpróbáltam csatornát váltani, ehhez megnyomtam még valamit, és azóta nagyjából kék halál, közepén egy impozáns LG logóval.

Nem erre a világra vagyok én. Majd ha Tomi meggyógyul és hazajön, akkor meggyógyítja a virtuális valóságot is. Addig meg megyek olvasni, azt talán rontom el.

Pedig úgy szerettem volna megnézni a Mátrixot. :,-(

Címkék: ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta