Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szombat, május 29, 2010
08:51
 
Nem túl drámai az életem...


..., de mától cirka másfél évig ismét drámaibb lesz. Ma (valamivel több mint egy óra múlva) indul az új pszichodráma-csoportom. Nagy várakozás, némi szorongás – vagyis minden a helyén van.

Az előző csoporttól nagyon sokat kaptam. Emlékszem, mennyit görcsöltem az első protagonista játékom előtt. Aztán átestem a tűzkeresztségen, és az egyik legtöbbet játszó tag lettem a csoportban (emlékezetem szerint 5 játékom volt).

A mostani csoport más lesz. Pontosabban annyiban hasonlít az elsőre, hogy itt sem fogok senkit ismerni. Kivéve a vezetőket, akik ugyanazok lesznek. Egy valamit tudok a csoportról: az ivararányt. Jó esély van arra, hogy én legyek az egyetlen férfi, ill. talán még egy valaki lesz... Elég jól meg tudom tippelni, hogy milyen gyakran és milyen szerepekben leszek játékba hívva.

Ennyi az előzetes okoskodásból; készülődöm és indulok.

Címkék:


szerda, május 26, 2010
16:21
 
A medvének nem kell szilvaíz...


...sem a frissen megfőtt tejbegríz.

Ha valaki nem tudná. Vagy ha valaki más is évek óta kereste volna. :,-)

Címkék: ,


csütörtök, május 20, 2010
15:41
 
Aranyak és csontvázak


Miután egy példabeszédben elmeséltem, hogy Béla anyagi helyzete milyen idilli módon került egyenesbe (azaz feloldva az allegóriát: hogy miként történik pozitív változás egy terápia során), kaptam egy értő, izgalmas kérdést. Ezt mindjárt idézem, előtte azonban vessünk még egy szempillantást a történetre!

Béla története arra mutat rá képletesen, hogy az ember pszichés problémáira a megoldások mindig odabent vannak, magában az emberben. Arra, hogy a tudattalan páratlanul gazdag kincsek tárháza, ahonnan az egyén minden további nélkül meríthet bármikor – már ha képes hozzáférni. Ezek a kincsek – erőforrások – nem mások, mint az egyén korábbi sikereinek elfelejtett emlékei.

De hát milyen sikere lehet valakinek, aki egy két lábon járó csődtömeg? – kérdezheti valaki. És valóban: ha egy depressziós emberre nézünk, aki az első beszélgetésben úgy írja le életét, hogy az semmi más, mint veszteségek sorozata, szinte lehetetlen elképzelni, hogy ott a mélyben mozgósítható erőforrások legyenek.

Szerencsére az erőforrások létét nem befolyásolja, hogy könnyű-e őket elképzelni vagy sem. Ha mást nem is, a terapeuta ezt az egyet biztosan tudja. Minden élő ember eddigi élete sikertörténet, ugyanis mindannyian teljesített feladatok sokaságát tudjuk magunk mögött. Képesek voltunk anyánk hasában eljutni a születésig, dacolva anyánk szervezetének immunreakcióival. Valamennyien átéltük a születés traumáját: a sötét, meleg, csöndes közegből hirtelen kikerültünk egy vakító, hideg, lármás világba. Átéltük – és túléltük. Átestünk a gyermekbetegségeken, és az, hogy ma itt vagyunk, bizonyítéka annak, hogy képesek voltunk legyőzni őket. (Akik nem voltak képesek erre, ma nincsenek itt.) Megtanultunk járni, beszélni. Többségünk képes eligazodni a világban: tudjuk, hogy hol húzódik a határ az én és a nem én között, és tudjuk, hogy melyikhez hogyan kell hozzáállni. Nagy küzdelmek árán megtanultunk fogat mosni, cipőfűzőt kötni, teát főzni. A legtöbben sikeresen átverekedtük magunkat az írástudatlanság falán. Talán birkóztunk, verekedtünk a kortársainkkal. Lehet, hogy győztünk. Az is lehet, hogy veszítettünk, de túléltük, és másnap – még ha szorongva is – képesek voltunk találkozni velük. Megtanultuk, hogyan kell kommunikálni: mindannyiunknak számtalanszor sikerült úgy kifejezni kérésünket, hogy arra pozitív választ kapjunk. És számtalanszor átélhettük, hogy képesek vagyunk mások kérését teljesíteni.

Rengeteg küzdelem, rengeteg siker. Így felsorolva tán bagatellnek tűnik. Az adott pillanatban azonban ez megannyi diadalt jelent. És a tudattalan mindezek emlékét őrzi. Nemcsak magát a tényt, hanem mindazt a tapasztalatot, ami ahhoz társult. A színeket, formákat, hangokat, illatokat, ízeket, testi érzéseket és érzelmeket is. Amennyiben sikerül hozzáférni egy ilyen pozitív emlékhez, akkor az mindezen vonatkozásaival együtt újra átélhető, átérezhető. Az egykori tapasztalat erővel telítetten válik jelenvalóvá. Ezt nevezzük erőforrásnak; a példában ez a földbe ásott arany és a folyószámla.

A kérdés pedig, amely nemcsak hogy izgalmas, de teljesen jogos is, így hangzott:

Mi van akkor, ha Béla nem arra ébred rá, hogy elásott pénze és elfeledett bankszámlája van, hanem arra, hogy három ismerősének tartozik? Mivel az adósságait nem tudta megadni, inkább elfeledkezett róluk, és megszakította a kapcsolatot hitelezőivel, akik tapintatosan hallgatnak? És arra, hogy a fizetéséből soha nem fog tudni kijönni? (...) Nem áll fenn a veszély, hogy az előkerülő csontvázak radikálisan súlyosbítják a helyzetet?

A kérdést én három részre bontanám, a következők szerint:

1. Az erőforrásokon túlmenően vannak-e a tudattalanban olyan tartalmak is, amelyek fenyegetőek az egyénre nézve?
2. Mi történhet akkor, ha ezek a veszélyes tartalmak bekerülnek a tudatba?
3. Mi a biztosíték arra, hogy a terápiás munka során a helyzetünk nem rosszabbodik?


És akkor nézzük sorra:

1. Az erőforrásokon túlmenően vannak-e a tudattalanban olyan tartalmak is, amelyek fenyegetőek az egyénre nézve?

Igen, vannak. A tudattalan nem válogat: megőriz mindent. Nemcsak a pozitív emlékeket, hanem a negatívakat is. Nemcsak a születés feladatának sikeres elvégzését, hanem a születés traumáját is. Nemcsak a fájdalmak legyőzésének diadalmas tapasztalatát, hanem a fájdalom érzését is, a maga teljes szörnyűségében. Nemcsak a sikert, hogy képesek voltunk egészségesen túljutni egy veszteségen, hanem a veszteség borzalmát is.

Az, hogy ezek az elfojtott emlékek el vannak fojtva, csupán annyit jelent, hogy nem tudatosak számunkra. Az életünkre azonban ettől függetlenül hatást gyakorolnak. Megjelennek az érzelmeinkben, döntéseinkben, álmainkban, fantáziánkban. Ha pedig átlépjük az egészség és betegség határát, megjelennek testi és lelki tüneteinkben.

2. Mi történhet akkor, ha ezek a veszélyes tartalmak bekerülnek a tudatba?

Olyasmi, mint amikor külföldiek érkeznek egy országba. Külföldiek alapvetően háromféleképpen érkezhetnek: turistaként, bevándorlóként – illetve megszálló hadseregként.

a) Egy turista jön és megy. Nem hagy maga után különösebb nyomot, legfeljebb nálunk hagyja a pénzét.

Ha életünk úgy alakul, hogy történetesen szembesülünk egyik elfojtott emlékünkkel, a rendelkezésünkre álló erőforrások többnyire elegendőek ahhoz, hogy megküzdjünk vele. Rácsodálkozunk, esetleg valamit profitálunk is a tapasztalatból, majd továbblépünk a történteken.

b) A bevándorlók általában többen jönnek, nem alkalomszerűen, hanem hullámokban, és le is telepednek. Beépülnek a befogadó ország közegébe (pl. megtanulják a nyelvet), de valamelyest át is formálják annak kultúráját (pl. az étkezési szokásait). Optimális esetben ez – a kezdeti konfliktusokat követően – harmonikus együttéléshez vezet; eredményeként a befogadó ország anyagilag is, kulturálisan is gazdagodik.

Amikor az elfojtott tartalmak nagyobb létszámban, hosszabb időszakon keresztül érkeznek a tudatba, akkor fokozatos személyiségváltozás történik. A változás soha nem fájdalommentes, viszont az iránya mindaddig pozitív, amíg a kontroll megmarad a tudat kezében (ha nem, az már a c pont). Ez történik általában az önismeret növelésére tett erőfeszítéseink során, legyen szó egyéni munkáról vagy terápiáról. Lényünk árnyékos oldalával szembenézni ritkán kellemes. Olykor egyenesen ijesztő. Elborzaszthat, hogy mi minden kacatot találunk a mélyben. De túljutva az elborzadáson, hozzáláthatunk a kacatok feldolgozásához. Találhatunk olyasmit, amit csak le kell porolni, és beilleszthető a hétköznapi környezetünkbe. Akár mert praktikus, akár mert csak jól mutat valahol. Más tárgyak abban a formában, ahogy rájuk bukkantunk, értéktelennek bizonyulnak, de némi fantáziával átalakíthatók, használatba vehetők. Olyasmit is találhatunk, amit szégyenletesnek tartunk, és legszívesebben kidobnánk egyszer s mindenkorra. Ez sajnos nem fog menni. A nem kívánt tárgyaktól végleg megszabadulni nem tudunk – de találhatunk nekik helyet valahol. És azzal, hogy mi magunk helyeztük el őket, saját döntéssel, egyúttal el is vettük tőlük félelmetes, az életünket uraló erejüket. Tudjuk, hogy ott vannak, ránézhetünk bármikor. Valóban, mint egy csontváz: továbbra sem szívderítő látvány, de mivel alaposan szemügyre vettük világosban, immár nem fogunk tőle félni a sötétben.

A selejtezés és lomtalanítás fárasztó (és gyakran piszkos) munkája során gyakorlatilag minden egyes dobozt megfogunk, átmozgatunk (de nem okvetlenül nyitjuk is ki mindegyiket). A végeredmény egy tisztább, szellősebb, rendezettebb, tudatosabban berendezett – egyszóval élhetőbb – élet lesz.

c) Amikor a tudattalan tartalmai kontroll nélkül árasztják el a tudatot, az a megszálló hadsereg pusztításához hasonlatos. Ez a pszichózis állapota, amikor is a beérkező hordák irgalmatlanul letarolnak mindent; válogatás nélkül vernek szét mindent, ami egykor szép és hasznos volt. A pszichotikus embernek megszűnik – de legalábbis súlyosan sérül – a valóságpercepciója (ezért hiszi például valóságnak a hallucinációit), sérülnek a gondolkodási funkciói, felborul az érzelmek ökonómiája, és mindennek következtében szélsőséges – ahogy mondani szokás, ön- és közveszélyes – formákat ölthet a viselkedés.

A „normális” és „pszichotikus” állapot között természetesen nincs éles határ. Amikor hirtelen felriadunk egy rémálomból, és utána még hosszú percekig az álomképek uralma alatt állunk (hevesen ver a szívünk, leizzadunk, azt se tudjuk, hol vagyunk, és egyébként is „tiszta lököttként” gondolkodunk és viselkedünk), akkor minden bizonnyal egy enyhébb, akut pszichózist élünk át. Aztán a tudatos funkcióink apránként helyreállnak, és visszaveszik az irányítást.

Minél nagyobb mértékű (és minél régebbi eredetű) a pszichózis, annál kisebb az esélye a tudat feltisztulásának, a tudatot elborító elemek reintegrálásának. Van, akinél ez nem történik meg. És van, aki türelmes, aprólékos munkával visszavezethető a valóságba.

3. Mi a biztosíték arra, hogy a terápiás munka során a helyzetünk nem rosszabbodik?

Erre az egyetlen őszinte válasz ez lehet: semmi. Ha egy történetben emberekről, testi vagy lelki folyamatokról van szó, akkor valószínűségekről beszélhetünk, de a „100%”, a „biztos” és a „kizárt” szavakat jobb, ha elfelejtjük. Nem valószínű, hogy bárki belehaljon egy fogfúrásba. De nem kizárt. Ám meg is fordíthatjuk a dolgot: nem kizárt, hogy bárki belehaljon egy fogfúrásba – de nem valószínű.

Hasonló a helyzet a terápiával is. Ha valakinek hozzápiszkálnak a tudattalanjához, nem kizárt, hogy olyan tartalmak árasztják el a tudatot, amelyekkel nem tud megbirkózni. Nem kizárt – de nem valószínű. S hogy ne is legyen valószínű, arra már van biztosíték. Ezt úgy nevezik: terápiás tartás.

A terapeuta dolga az, hogy – jelképesen értve – kézen fogja és elkötelezetten kísérje a klienst (vagy pácienst; van, aki így szereti), miközben ő a tudat és tudattalan birodalmában teszi az új és újabb kalandtúráit. Miként a hegymászónak a szilárdan megvetett lábú társ, úgy a kliensnek a terapeuta biztosítja azt a tartást, amely megóvja őt a veszélytől.

Vegyük észre, hogy a hegymászót kötéllel biztosító társnak nem kell sem földrajztudósnak, sem izompacsirtának lennie. Kötélen lógó társa biztonságát elsődlegesen nem helyismerete és natúr testi ereje, hanem eltérő pozíciója révén nyújtja. Ugyanígy van a terapeutával is: jó, ha erős és kiegyensúlyozott a személyisége, jó, ha sok éves rutinja, és persze jó, ha alapos elméleti tudása van. A terápiás tartás kritériuma azonban nem ez, hanem – amint azt már máshol írtam – három dolog: az empátia, a feltétel nélküli elfogadás, a kongruencia, valamint a szupervízióval megtámogatott önismeret. Ha ezek adottak, a terapeuta képes úgy megtartani a klienst, hogy az ne sérüljön. Ilyen tartás mellett nem valószínű, hogy a tudattalan tartalmaknak a tudatba áradása olyan ritmusban történjék, hogy azzal a kliens ne tudjon megbirkózni.

Ez nem azt jelenti, hogy a terápiás változás „szigorúan monoton növekvő” vonalat követ. Erről szó sincs. Mint láttuk, az elfojtott tartalmakkal való munka olykor roppant fájdalmas és megerőltető. Az is megtörténhet, hogy a terápia során ideiglenesen bekövetkezik valamilyen, a fent leírt akut pszichózishoz hasonló állapot. Ez sem baj, sőt olykor szükséges: ha egy szerkezet rosszul van összerakva, akkor előbb szét kell szedni, hogy aztán újra össze lehessen rakni (immár helyesen). Azonban a terápiás tartás a szétcsúszás idejére is kiterjed: ebben különbözik gyakorlatilag bármilyen más emberi kapcsolattól.

Barátként, házastársként, szülőként, gyerekként, munkavállalóként vagy munkaadóként egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy szétcsússzak. Ezekben a szerepekben meg kell felelnem, teljesítenem kell – ha mást nem, legalább annyit, hogy „nem ijesztem meg” a másikat. Ha nem teszem, fennáll a veszélye, hogy elveszítem az adott kapcsolatot. A terápiában nincs ilyen kényszer. A terapeuta elfogad, akármit is csinálok. Ha szétcsúszom, a pszichózisba kerülök, ha durva szavakkal megsértem őt – ő akkor is ott van, és ott lesz a következő megbeszélt időpontban is. Nem azért, mert jobb ember, mint bárki más. Hanem mert neki ez a dolga. Erre szerződtünk. Ezért fizetek neki. Stabil pont az életemben – megeshet, hogy az egyetlen stabil pont. De ez az egy stabil pont – ha tetszik: ez az arkhimédészi pont – már elég lehet ahhoz, hogy rajta megtámaszkodva képes legyek újraépíteni az életemet.

Természetesen továbbra is érvényes az, hogy az újjáépítéshez szükséges erőforrásokat (tanácsokat, ötleteket, megoldásokat) nem kívülről, főleg nem a terapeutától kapom, hanem kizárólag önmagamtól.

Címkék:


szerda, május 19, 2010
15:29
 
Béla és Dezső, avagy a pszichoterápia lényege (példabeszéd)


Képzeljünk el egy embert. Legyen Béla. (Lehetne bármi más is.) Béla éli a maga életét, nem túl egyszerűen, de nem is túl bonyolultan. Izgalmakra főleg hó végén kell számítania, amikor kezd kifutni a pénzből. Sőt, mi tagadás, egyre gyakrabban előfordul, hogy a „hó vége” már a hónap közepén bekövetkezik. A fizetése ugyanis nem túl magas, s ráadásul nem tanulta meg azt sem, hogy hogyan kéne optimálisan beosztani. Az igazat megvallva, az „izgalmak” szó nem is fedi pontosan a tényeket: Béla a pénzhiány miatt folyamatosan kisebb-nagyobb stresszben él. Időnként kínos és megalázó helyzetekben találja magát, jóllehet katasztrófáról nincs szó nála (még).

És akkor jön valaki, aki segít neki. Legyen Dezső. (Lehetne bármi más is.) Eltelik néhány hét vagy hónap, és azt látjuk, hogy Béla viszonylagos anyagi jólétben él. Nem lett ugyan milliomos, de anyagi problémái gyakorlatilag megszűntek.

Mi történt? Hogyan segített neki Dezső? És hogyan nem?

Szögezzük le a legfontosabbat: Dezső nem adott pénzt Bélának. Egyetlen fillért sem. Sőt, nem is vette át tőle a pénzügyek kezelését. Ehelyett három dolgot tett.

Először is segített neki, hogy az föltérképezze tényleges vagyoni helyzetét. Ennek során kiderült, hogy Bélának nemcsak deficitjei vannak, hanem van számos tartaléka is, amelyekről korábban nem is tudott. Például a kertben el van ásva valahol jó pár aranytallér. A banknál pedig – furcsamódon – van egy folyószámlája, amin igen sok pénz található, csak ez eddig valahogy nem jutott eszébe.

Másodszor hozzásegítette Bélát ezekhez a rejtett tartalékokhoz. Nem ő fogott ásót, hogy föltúrja a kertet az aranyakért. Még csak tippeket sem adott Bélának, hogy merrefelé ásson. Azonban az ásás során folyamatosan kísérte őt, biztatta és támogatta. Amikor aztán javasolta neki, hogy vegyen föl pénzt a folyószámlájáról, kiderült, hogy Bélának fogalma sincs, mi lehet a PIN kódja. A kódot persze Dezső sem tudta. Kitalálni sem tudta, nem is kísérletezett vele. Ellenben segített Bélának feltúrni a lakást (ennek során Béla végre megszabadult egy csomó kacattól, limlomtól és porfogótól, ami korábban állandóan csak az útjában volt), s végül előkerült az a cetli, amire hajdan a PIN kódot írták. Béla így már hozzáférhetett a pénzéhez. Ami ugyan „jogilag” korábban is az övé volt – csak éppen nem tudta használni.

Harmadszor megtanította valamire Bélát, mégpedig arra, hogy befektesse és beossza a pénzét. Félreértés ne essék: nem arra tanította meg, hogy garasoskodjon, hanem hogy tudjon különbséget tenni lényeges és lényegtelen, a „muszáj” és a „jó lenne, ha” között. Béla számba vette vagyonát, elkezdte jegyezni, ha pénzhez jutott, és azt is, ha pénzt adott ki. Időnként hozzányúlt a tőkéjéhez, és megengedett magának némi luxust. Volt, hogy spontán módon költekezett. De a spontaneitás sem jelentett soha meggondolatlanságot: mindig tudta, hogy mit csinál és mit csinálhat. Amikor történetesen extra bevételre tett szert, azt egyrészt mindig megünnepelte, másrészt egy bizonyos hányadát tőkésítette: lekötötte, de azzal, hogy a betétet bármikor feltörheti. Elvégre a pénze nem arra való, hogy legyen, hanem hogy használja.

Mire Béla eljutott odáig, hogy anyagilag rendezett és teljesen tudatos életet éljen, évek teltek el. Dezső addigra már rég eltűnt az életéből, hiszen jó ideje nem volt szüksége rá. Bár egyszer-egyszer azért fölhívta, ha valamilyen nehezebb pénzügyi döntés előtt állt.


A példabeszéd magyarázata:

A terápia nemcsak akkor lehet indokolt, amikor nagyon súlyos baj van: akkor is hasznos lehet, ha valaki csupán szeretne a jelenleginél összeszedettebben, harmonikusabban élni.

A terápia során a kliens nem kap külső megoldásokat. A terapeuta nem ad neki tanácsokat, nem utasítja, hogy mit tegyen, mit ne tegyen. A terapeuta, miként Dezső is, három dolgot tesz.

Egyrészt segít a kliensnek erőforrásai felismerésében.

Másrészt segít neki, hogy hozzáférjen e létező, ám pillanatnyilag nem elérhető erőforrásokhoz. (Ennek során a kliens megszabadulhat az életét akadályozó ballasztoktól.)

Harmadrészt megtanítja neki, hogy hogyan gazdálkodjon a régi és új erőforrásaival. E tanulás sokáig tart, de egy idő után már nincs szükség tanárra; a terapeutának a célja nem az, hogy a klienst ragaszkodóvá tegye és magához kösse, hanem ellenkezőleg: hogy a kliens képes legyen önálló életre, és már ne legyen szüksége mankóra.

Ezzel együtt a befejezett terápia után is elkelhet időnként a segítség – ez természetes dolog.

Címkék:


hétfő, május 17, 2010
13:26
 
Májkroszoft


Az állati kommunikációról fordítok épp egy filmet; aktuálisan a macskák nemi élete a téma. Leírom: feromon.

A Word aláhúzza pirossal. Nézem, mit ajánl helyette: faromon.

Úgy se rossz.

Címkék: , ,


 
Magánkívánatra


Azt mondta Steo, hogy hiányolja az Országgyűlés alakuló ülésére vonatkozó reflexióimat. Noha a mostoha időjárás következtében zárt körben, háromfős társaságban tartott etyeki borfesztiválunk keretében már kitárgyaltuk a témát kereszteben-hosszában, voltaképpen akár írásban is rögzíthetem a benyomásaimat.

Pénteken nagyjából real time figyeltem az eseményeket, és a következő gondolatok ötlöttek föl bennem (nem időrendi, nem is fontossági sorrendben):

1.) Vajon ki az, akit tényleg az érdekel az Országgyűlés alakuló ülésén, hogy egy bruttó 90 éves „fiatal demokrata” mit gondol a játékelméletről, valamint egy másik j betűvel kezdődő közgazdasági fogalomról (ami sajnos nem jut eszembe, pedig marhára figyeltem, legalábbis jobban, mint a közvetítés szerint a többi 385 megválasztott képviselő)? És ha az őszinte válasz erre a költői kérdésre az, amit gondolok („a kutyát sem”), akkor minek ez a komédia, ami a vélhetőleg célként kitűzött kiemelt tisztelet helyett csak megalázza szegény, jobb sorsra érdemes korelnököt?

2.) Az előző ponttól nem teljesen függetlenül, nálam a „Mesterházy Miklós” és a „Lehet a Más Politika” mindent visz.

3.) Vajon miért nem akadt egyetlen képviselőtárs sem, aki annak rendje s módja szerint akkurátusan pofán baszta volna Vona Gábort? Miként a nevezettet, őt is védte volna a mentelmi joga.

4.) Schmitt „Nyihaha” Pál vélhetőleg roppant mód meglepődött, hogy, jé, házelnöknek választották. Ezzel együtt valaki súghatott volna neki, hogy az Alkotmánynak nincs olyanja, hogy „nagy A, kis a paragrafus”.

5.) Orbán Viktornak a Nemzeti Nemtomhogyhíjják című, az ellenzéki képviselők aláírására is számot tartó nemtommije eklatáns példája annak, ami a pszichológiában „kettős kötés” ('double bind') néven ismeretes. Ennek egy köznapi példája, amit még Ranschburg Jenőtől hallottam vagy 30 éve a Családi körben: „Fiam, gyere ide egy pofonért!” – Ha a gyerek azt választja, hogy odamegy, akkor pofont kap. Ha azt, hogy nem megy oda, akkor viszont engedetlen. Amiért pedig minimum egy pofon jár. Ügyes.

6.) Fent nevezett Orbán Viktor kijelentette, hogy miként a nacionalista aranyhal, „minden magyar ember” kívánságát teljesíteni fogja. Kevéssé szofisztikált (ugyanis 0 sec átgondolás után, tökéletesen spontán módon tett) reakcióm erre – nekem, mint magyar embernek – a következő, csodákozó kérdés volt: – Hogyhogy? Elmész a picsába?

7.) A köztársasági álnok elnök nem azért kapja a fizetését az én adómból, hogy a Parlamentben azon magánvéleményét fejtegesse, hogy szerinte melyik párt kapja be (akkor sem, ha ebben véltlenül egyetértünk), és hogy melyik pártnak hurrá (akkor sem, ha történetesen ebben is egyetértünk). És ha ez utóbbi párt nem veszi észre és nem reagál arra, hogy az elnök úr ilyen fajta támogatása műfaját és kontextusát tekintve enyhén szólva is zsenánt – hát, akkor annyira már nem is hurrá.

Címkék:


péntek, május 14, 2010
12:18
 
Biztos a fáradtság



– Mi a neve annak a készüléknek, amelyen ha megnyomsz egy gombot, jön a pincér, és felszolgál neked egy adag anyatejet?
– Mellérendelő szerkezet.

Címkék:


vasárnap, május 09, 2010
21:57
 
EMK – KIP – NLP – TA


Na. Ráment a teljes mai napom (mínusz sült kacsa villányi Cabernet Franc-nal, nyamm-nyamm...), plusz korábban csaknem az egész hetem, de kész lettem mind a szöveggel, mind az egész cucc html-esítésével: az egész be van linkelve a terápiás oldalamra. Nagyon megdolgoztam vele, és örülök neki, hogy meglett.

Akit tehát érdekelnek az alábbi témák, a linkre kattintva elolvashatja, miket gondoltam fontosnak elmondani róluk.

EMK – erőszakmentes kommunikáció
KIP – katathym imaginatív pszichoterápia
NLP – neuro-lingvisztikus programozás
TA – tranzakcióanalízis


Aki pedig megtisztel azzal, hogy a kritikai észrevételeit (kezdve az elgépelésekkel, a stiláris hibákon át az esetleges tartalmi pontatlanságokig) megírja nekem, annak előre is köszönöm a fáradozását.

Címkék: , ,


szombat, május 08, 2010
15:12
 
Közszolgálat és parkolás


Átalakítottam, és folyamatosan még átabb alakítom a terápiás oldalamat. Egyrészt most már nem nyolc egymást követő, hanem egyetlen oldalon olvasható a szöveg, így nem kell vadul kattintgatni az ablakok között. Szerintem áttekinthetőbb így, de persze kíváncsi vagyok a véleményekre.

Másrészt elkezdtem feltölteni (és az oldalra belinkelni) általam írott, pszichológiai vonatkozású háttéranyagokat. Amúgy közszolgálatilag, hogy akit érdekel egy-egy téma, annak legyen mit olvasnia róla. Eddig fölkerült a Regressziós hipnózis és az EMK – Format C:\ című írás, valamint a szívem (egyik) csücske, a Miért szeretem a Harry Potter-könyveket? című eszmefuttatásom pszichológiai vonatkozó része, Harry Potter és a pszichoterápia címmel.

Emellett úgy gondoltam, legfőbb ideje, hogy azok számára, akik most találkoznak először e kifejezésekkel, írjak egy-egy rövid ismertetőt az EMK-ról, a KIP-ről, az NLP-ről és a TA-ról. Amikor ennek a munkának nekiugrottam, még nem tudtam, hogy milyen nehéz diófalatba vágom a fejszémet. Gyakorlatilag három napja ezzel foglalkozom, és még mindig nem vagyok kész vele. Pontosabban az első hármat már megírtam, de még nem töltöttem föl. A TA-ról (azaz tranzakcióanalízisről) szóló összefoglalóm is félig kész van már; remélem, holnap estére az egész anyag olvasható lesz a honlapon.

Ezzel kapcsolatban pedig egy érdekes tapasztalat, úgy is, mint sajátélmény. Ahhoz, hogy egy nagy témáról viszonylag rövid, mégis érthető összefoglalót írjon az ember, értelemszerűen végig kell gondolnia a téma egészét. Az ilyesmi nekem mindig roppant hasznos elfoglaltságnak bizonyul: az elmúlt napokban a lényeg kihámozására és (többedszeri) megfogalmazására tett próbálkozásaim során ismét sikerült számos új dolgot megtudnom és régről tudott dolgot jobban megértenem mind az EMK-val, mind a KIP-pel, mind az NLP-vel kapcsolatban, jóllehet mindegyiket kb. 4 éve ismerem és alkalmazom. Ami a TA-t illeti, annak a lényegi áttekintése nagyobb falat a többinél (úgy tűnik, megírva is hosszabb lesz, mint a másik három együttvéve). Úgyhogy ma hajnali fél 5-ig bíbelődtem A TA – MA és a Sorskönyv című opuszokkal, s e tevékenységem során szokásom szerint folyamatosan vizsgáltam saját magam, keresvén a viselkedésem ismétlődő mintázatait, a sorskönyvem és ellensorskönyvem elemeit, beazonosítván a helyettesítő érzelmeimet, és persze nem utolsósorban a különböző helyzetekben választott énállapotaimat. Ez jó kis edzés volt.

Ma délelőtt elmentem vásárolni, mégpedig kocsival. (Nyugi, nem csapongok, ez még mindig ugyanaz a téma.) Ehhez annyit, hogy a múltkoriban írtam egy önéletrajzot (az álláskeresési járadék becenevű munkanélküli zsebpénz folyósításának az egyik feltétele, hogy rendszeresen ilyesmivel spammeljem a jobb sorsra érdemes munkaadókat), és mivel abba illik beírni minden szépet és jót, beírtam, hogy van nekem 1992 óta B kategóriás jogosítványom, és hogy bibibí, azóta balesetmentesen vezetek. Azt persze nem írtam be, hogy ha összeadom, hogy 1992 óta mennyi időt töltöttem volánnál, akkor nemigen jön ki 24 óránál több, de hát erre nem is kíváncsi senki. Meg arra sem, hogy az eddigi legnagyobb táv, amit Mitfahrer nélkül abszolváltam, az Ábrahámhegy-Révfülöp viszonylat volt, a maga szűk 8 kilométerével.

Szóval ha én egyedül kocsiba ülök, az mindig kalandszámba megy, és a budapesti forgalomba nem is merészkednék be egyedül. A CBA viszont nincs olyan messze, úgyhogy ezt hajlandó voltam bevállalni.

A TA pedig ott jön képbe, hogy leparkoltam a járda mellé. Van egy aranyos emancipációs vicc arról, hogy miért nem tudnak a nők járda mellé parkolni. Válasz: azért, mert elhitették velük, hogy a 20 centi az tulajdonképpen ennyi (hüvelyk- és mutatóujjal mutatva a kb. 12 cm-t). Na most én tudom, hogy mennyi a hány centi, de a járda mellé parkolás nekem sem szerepel az erősségeim között. Ma se nagyon akart sikerülni, jóllehet egy kisebb kamion is befért volna a kiszemelt helyre.

Tettem egyesbe, tettem rükvercbe, tekertem jobbra-balra, közben párszor le is fulladtam, szóval mindazt megtettem, amit egy átlag hímsoviniszta pasas megtenne akkor, ha be akarná mutatni, hogy milyen a sztereotip szőke nő.

Kurva kínos volt, mit ne mondjak.

Lesápadtam, elpirultam, leizzadtam: végtelenül szégyelltem magam, mert elképzeltem, hogy mit szólhat a látványhoz az a töméntelen mennyiségű ember, aki ezt végignézi. Kicsinek, ügyefogyottnak, tehetetlennek és semmirekellőnek éreztem magam (a zsiráffülek nyilván a kesztyűtartóban voltak eközben).

És ekkor kapcsoltam.

Föltettem magamnak a kérdést: tulajdonképpen milyen énállapotban vagyok én most?! A válasz egyértelmű volt: Alkalmazkodó Gyermeki. Vagyis az az érzés, amit aktuálisan megélek, nem a jelen helyzetnek szól, hanem egy gyerekkori (vélhetőleg megalázó) helyzetben megélt érzésem fölelevenítése.

Katartikus pillanat volt. Hirtelen világossá vált számomra, hogy a „a töméntelen mennyiségű ember, aki ezt végignézi” című rémség voltaképpen egy darab férfiból áll, aki az amúgy néptelen zsákutcában tőlem kb. tíz méterre lebzsel, leginkább háttal, és marhára nem érdekli, hogy mit művelek és mit nem. Rájöttem – ekkor már nyilvánvalóan Felnőtt énállapotban –, hogy senkinek nem tartozom elszámolással az időmről és a tevékenységemről: abszolút magánügy, hogy tíz másodperc vagy másfél óra alatt parkolok le.

Végtelenül megnyugtató gondolat volt. Újra sebességbe tettem a kocsit, és nekiálltam tovább bénázni – immár teljes felszabadultsággal. Nem sürgetett senki és semmi, az sem érdekelt, hogy amott a pasas figyel-e vagy sem. Gyakoroltam, rutinoztam kedvemre, és amikor meguntam (miután beláttam, hogy ennél jobb már nem lesz), akkor egyszerűen abbahagytam. Kiszálltam, elindultam a bolt felé. Visszanéztem: a kocsi ott állt bő fél méterre a járdától, látványosan ferdén. És higgadtan, tárgyilagosan, mindenféle szégyenérzet nélkül megállapítottam magamban: nos, ez így sikerült.

Klassz dolog a TA, szeretem.

Címkék: , ,


péntek, május 07, 2010
22:08
 
Egy perce találtam...


Találkozik két bolygó az űrben.

– De cudarul nézel ki, hallod! Mi lelt téged? – kérdezi az egyik.
– Homo Sapiensem van – mondja a másik.
– Áh, semmi gond – legyint az első –, hamar el fog múlni.

Címkék: , ,


szombat, május 01, 2010
02:19
 
Amit mindig is szerettem volna csinálni...


...és amit négy éve kisebb-nagyobb intenzitással csinálok is, azt végre-valahára közhírré tettem a honlapomon ajánlat formájában, a következő, alaposan átgondolt mondattal:

Ha úgy tapasztalod, valami nem stimmel veled: Gyere hozzám terápiába!

Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy „alaposan átgondolt”. Ajánlatomban e mondat minden elemét részletesen kifejtem; az egyes eszmefuttatások külön aloldalakon találhatók.

Megelőzve bárminemű félreértést, azt is feltüntettem hogy „mivel a hatályos magyar jogszabályok értelmében a "pszichoterápia" nevű tevékenység végzése speciális szakképesítéshez kötött, az általam terápiás keretek között nyújtott segítő szolgáltatás hivatalosan nem tekinthető pszichoterápiának”. Megjegyzem, a hozzám hasonlóan de facto pszichoterápiát tartó de iure nem-pszichoterapeuták mezőnyében, amennyire az interneten láttam, e tény explicit szerepeltetésével vitathatatlanul kuriózumnak számítok. Nem kizárt, hogy ezzel el is riasztok némelyeket – ugyanakkor a fair play fontos számomra. Noha mindent mérlegre téve valóban úgy gondolom (és tapasztaltam is már), hogy készségeim és ismereteim eredőjeképpen képes vagyok arra, hogy strukturált módon, ún. terápiás keretek között segítsek másokat saját életminőségük megjavításának útján, tárgyi tudásomat nyilvánvalóan nem akarom összemérni senkivel, aki hosszú évek kemény munkájával ténylegesen megszerezte szakképesítését.

Az összehasonlítgatásnak amúgy sem lenne sok értelme. Ehelyett inkább idézek két részt önmagamtól, a fent említett oldalakról. Az elsőben azt írom le, hogy mi a kliens szerepe a terápia folyamatában; a másodikban azt, hogy – az én szótáramban – mit is jelent egyáltalán az, hogy terápia.

„Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van” – panaszkodik az ismert magyar népdal beszélője. És igaza van – de ez nem terápiás téma. Az sem terápiás téma, hogy mennyire hülye (gonosz, rosszindulatú, idegbeteg, ostoba) a szomszédod (munkatársad, anyád, házastársad, gyereked). Az sem, hogy milyen irányban változik a világ. A világ, a téged körülvevő emberek vagy az időjárás megváltoztatása nem a terápia hatáskörébe tartozik.

Egyetlen valami lehet terápiás téma: TE. Az, hogy te hogy érzed magad a változó világban. Hogy te milyen módon vagy képes megélni a szomszédod (munkatársad, anyád, házastársad, gyereked) társaságát. Hogy mennyire vagy kiszolgáltatva a külső körülményeknek (pl. a nagyon hideg télnek vagy a nagyon meleg nyárnak). Ezek terápiás témák – mert ezeken a terápia keretei között lehet változtatni.

A terápia célja ugyanis egy valami: a változás. Ne azért gyere hozzám terápiába, hogy megértsd, miért is vagy rosszul – hanem azért, hogy jól legyél. A pozitív változáshoz vezető út esetenként tehet kisebb-nagyobb kitérőt a múlt (leginkább a gyerekkor) felé – de ez egyrészt nem szükségszerű feltétele a terápia hatékonyságának, másrészt az ilyen vargabetű, ha sor is kerül rá, soha nem terápiás cél, hanem terápiás eszköz. A cél az, hogy az életed élhetőbb, teljesebb legyen. Ha „meggyőző indokokat” akarsz begyűjteni a múltadból ahhoz, hogy végső soron miért ne változtass és miért szenvedj tovább – akkor ne akarj terápiába fogni. Ha nyitott vagy arra, hogy életed eddig nem működő megoldásai helyett valami újat tanulj (akár a múlt feldolgozásának eszközét használva) – akkor elkezdheted a terápiás munkát.

Munkát – mert a terápia munka. Nemcsak a terapeutának: neked is. A fogorvosnál elég, ha nagyra nyitod a szád: pusztán az, hogy nem szaladsz el, elegendő ahhoz, hogy a fogorvos elvégezze a szükséges beavatkozást. A terápia nem ilyen. A terápiához két személy aktív, elkötelezett közreműködése kell. Az egyik (ha engem választasz) én vagyok – és én bedobom a „közösbe” azt, ami az én részem. Azt, ami a te részed, neked kell bedobni. Más nem teszi meg rajtad kívül.



Noha erről manapság mind kevésbé illő szót ejteni, testünk az évek során megöregszik, sejtjeink, szöveteink és szerveink elhasználódnak, s végül valamennyien meghalunk. Jövőbeli elmúlásunk ténye megkerülhetetlen. Azonban az odáig tartó utunk során jogunk is, lehetőségünk is van arra, hogy amennyire az objektív körülmények engedik, szubjektíve jól érezzük magunkat: testben, lélekben és kapcsolatainkban.

A terápia olyan folyamat, amelynek során megtanulhatunk e jogunkkal élni, megtanulhatjuk e lehetőségünket valóra váltani.

Az ógörög therapeia szó elsődleges jelentése: gyógyítás, gyógykezelés. Ezek hallatán legtöbbünknek automatikusan fájdalmas és megalázó tapasztalatok sokasága jut eszünkbe. Azonban a therapeia szó eredetileg számos más jelentéssel is bírt, s ezek többsége gazdagíthatja, árnyalhatja a terápia lényegéről alkotott elképzelésünket. E további – számunkra fontos – jelentések a következők: tisztelet, figyelmesség, gondoskodás, ápolás, testőrség, kíséret.

A terápia célja, mint már mondtam, a változás, mégpedig a pozitív változás. Sok terápiás irányzattal összhangban úgy tartom, hogy minden ember alapvetően rendben van – akkor is, ha történetesen „valami nem stimmel vele”. A segítséget kérő embernek ezért nem egy nagyhatalmú varázslóra van szüksége, hanem egy olyan személyre, aki őt egyenrangú partnernek tekintve tisztelettel van iránta; aki teljes figyelemmel hallgatja őt; aki legjobb tudása szerint, elkötelezetten gondoskodik róla, ápolja és testőrként kíséri azon a kalandos úton, amelyen elindul, hogy felfedezze azon saját – pillanatnyilag számára rejtett – erőforrásait, amelyek a pozitív változást lehetővé teszik.

Ez a személy a terapeuta.



A terápiás oldalam linkje itt fent, a blog tetején, illetve (a többi főlinkhez hasonlóan) honlapom minden egyes aloldalán megtalálható. Amennyiben a lehetőségeidhez mérten te is teszel valamilyen lépést annak érdekében, hogy ez az oldal ismertebb legyen, azt előre is nagyon köszönöm neked.

Címkék: ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta