Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, január 25, 2008
12:11
 
Miért szeretem a Harry Potter-könyveket?


Tavaly nyáron, a 7. kötet megjelenése előtt két órával már írtam egy Hogyan lesz valaki Potter-rajongó? c. posztot arról, hogy hogyan lesz valaki Potter-rajongó (mármint akkor, ha az a valaki én vagyok).

A Harry Potter és a Halál ereklyéi két hét múlva jelenik meg magyarul. Úgy tervezem, hogy addig újraolvasom az 5. és 6. kötetet magyarul, hogy január 9-én éjfélkor aztán folyamatában tudjam kézbe venni a befejező részt. Ennek kapcsán azonban eszembe jutott egy restanciám, s mivel ma kényszerszabadságon vagyok (az irodában parkettalakkozás zajlik), megpróbálom pótolni.

Történt ugyanis, hogy jó pár hónappal ezelőtt Fernandel egy privát levélben intenzív csodálkozásának adott hangot, hogyaszongya: „Én az egészet, úgy, ahogy van, fertelmes gagyinak tartom. Ezzel természetesen nem arra akarok kilyukadni, hogy "hibásan érzel" – ez remélhetőleg nem is illenék a rólam alkotott képbe –, pusztán elcsodálkozom, amikor a HP-sorozatot a Kincskereső kisködmönnel vagy A Gyűrűk Urával emlegeted együtt.” – Mit lehet erre mondani? Vagy röviden és általánosságokat (és eddig ezt tettem), vagy hosszan, és egy kicsivel kevésbé általánosságokat – de azért csak annyira beleveszve a konkrétumokba, hogy az is értse, miről beszélek, aki nem olvasta (vagy olvasta, de elfelejtette) a könyveket. Szóval íme egy hevenyészett válaszkísérlet az (általános iskolai fogalmazásokat idéző) címben feltett kérdésre:

1.) Mert mese. Ez vitathatatlan. Varázslók meg boszorkányok vannak benne, meg sárkányok, óriások, manók, meg mindenféle egyéb kitalált lények, akik (többek között) olyan dolgokat csinálnak, mint amiket általában a mesékben szoktak csinálni. Eltűnnek, megjelnnek, röpülnek stb. Ebből az aspektusból a HP-sorozat semmiben nem különbözik a gyerekkoromat beszövő mesék (Grimm, Benedek Elek stb.) világától. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a meséket.

2.) Mert realisztikus és hiteles a háttér. A történet színhelye (szemben a mesék többségével) nem az Óperencián és az üveghegyen túl van, és nem valamilyen primordiális időben játszódik, hanem a XX. század végi Angliában. És ebben a vonatkozásban nem találok semmi mesterkéltséget: a (nem-varázsló) szereplők pontosan ugyanolyan körülmények között és ugyanúgy élnek, viselkednek, mint én és a környezetem. Öntözési tilalom idején éjjel locsolnak; a metróban a jegykezelő készülék el van romolva; a tévébemondók stílusa és mondanivalója ugyanolyan tenyérbe mászó, mint amitől a valóságban is utálok tévézni; az elkényeztetett hülyegyerek hisztizik és kidobja a Playstationjét az ablakon, valaki „adózási megfontolásból” vásárol egy ingatlant, amelyben nem lakik (és hogy ez mit jelent, azt a környékbeliek nemigen tudják) stb. Mindezektől azt érzem olvasás közben, hogy az egész történet kvázi rólam szól, a saját világomban játszódik. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a realisztikus és hiteles hátteret.

3.) Mert hitelesek az emberábrázolások. A könyvekben több száz szereplő van, és ezek némelyike szükségszerűn valamelyest sematikus. Azonban a fontosabb karakterek kidolgozása számomra meggyőző. Mégpedig többek között azért, mert egyrészt egyik szereplő sincs idealizálva, másrészt egyikük sem egydimenziós alak. Harry, a „pozitív hős” néha olyan hülye tud lenni, mint hat pár rendőrcsizma. Ugyanez áll Ronra is. Hermione, aki csaknem mindig az eszére hallgat, időnként besokall, és igazi hisztis picsa módjára viselkedik. Dumbledore-ról apránként derül ki, hogy korántsem tekinthető az Atyaisten fehérszakállas archetípusának, hanem nagyon is bőven el van eresztve emberi gyengeségekkel. Ezzel ellentétben pl. Voldemort, a „negatív hős” bizonyos pillanatokban úgy jelenik meg, hogy az olvasó kifejezetten részvétet érez iránta: szánja és segíteni szeretne neki. Ugyenez igaz Harry kortárs ellenségére, Malfoy-ra is. Piton ̶titokzatossága”, hogy valójában melyik oldalon is áll, már médiaközhely. A 7. részben megtudjuk, hogy jó fiú – de ez sem úgy történik, hogy kiderül: az összes kis hernyósága valójában csak kényszerű színjáték volt. Nem: attól, hogy elkötelezetten áll a jó oldalon, még egy igazi, vérbeli rohadék. Szóval nem kapjuk meg az egydimenzióssá redukálás ajándékát, épp ellenkezőleg. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a hiteles emberábrázolásokat.

4.) Mert fenn tudja tartani az illúziót. Ez nyilván a fentiekkel áll összefüggésben. Pontosan azáltal, hogy az evidens dolgok (a háttér és a személyiségek) annyira természetesen és hihetően vannak megfestve, a nem természetes és hihetetlen dolgok is természetessé, hihetővé válnak. Ellenpéldaként egy nyolcadikos koromban, osztályszinten szervezett színházlátogatás jut eszembe. A Rómeó és Júliát néztük meg, és emlékszem, utána még magyarórán is panaszkodtam, hogy az előadás nagy részében Kalocsay Miklóst láttam – soha nem Rómeót. Hogy ez a színész vagy a rendező mesterkéltségének volt-e köszönhető, 25 év távlatából nem tudnám megmondani. Mindenesetre abban az előadásban még az aránylag realisztikus történet sem volt hihető. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem az illúziót.

5.) Mert izgalmas a története. Ez nyilván ízlés dolga, éppen ezért (!) nem vitatható. Számomra izgalmas volt – és ez nem esztétikai minősítés, hanem teljesen zsigeri megállapítás. Rengeteg órát, napot, hónapot és évet gondolkdotam, töprengtem, hogy mi lehet a folytatás, mi lehet a megoldás. Tettem ezt nappal, időnként elábrándozva az épp aktuális teendőm felett, és tettem éjszaka: vagy alvás helyett forgoldódva, vagy épp álmomban, újraélve a történet egy-egy epizódját. Még egyszer mondom: teljesen el tuom fogadni, hogy valaki nem így élte meg – én azonban így éltem meg. Nem tudatos döntés eredményként, nem azért, mert bárki elvárta volna tőlem, hanem spontán. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem az izgalmakat.

6.) Mert humoros. Ez ugyancsak ízlés dolga. Az egyik embernek ez szórakkoztató, a másiknak amaz. De az izgalmassághoz hasonlóan ez sem tudatos állásfoglalás eredménye. Az ember utazik a metrón, olvas – aztán vagy fenyerít hangosan, enyhén meghökkentve a körülötte ülőket, vagy nem. Ez ilyen egyszerű. A HP-könyvek tele vannak olyan apró gegekkel, fordulatokkal, szójátékokkal, replikákkal, abszurditásokkal, csak sokadszori olvasásra észrevehető apróságokkal, iróniával, amelyekre a saját agyam humorközpontja kiválóan rezonál. Decemberben az irodával elmentünk színházba, egy deklaráltan vígjáték műfajú darabot néztünk meg. Bő két és fél órán keresztül néztem Kern és Koltai bohóckodását, és ezenközben kb. két és félszer sikerült is elmosolyodnom. Egyszer talán még nevettem is egy kicsit. A nézők többsége ezalatt majd megfulladt a röhögéstől. Viszont tegnapelőtt este, ahogy a Harry Potter 5. részét olvastam itthon (kb. hatodszor), ismét sikerült teljesen spontán felvihognom egy (teljesen mellékes) beszóláson. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem a humort.

7.) Mert határozott értékrendje van, amely nagyon hasonlít a sajátomra. Noha
a szereplők között nincs száz százalékosan „jó ember” és „rossz ember”, a HP-világban mégis létezik jó és rossz, és ez a kettő világosan elválik egymástól. Csak épp nem az olcsó erkölcsösködés szintjén, hanem a mélyebb értékek tekintetében. Ilyen érték pl. a tolerancia, a rasszizmus elvetése, a bürokráciával szembeni nyílt averzió, a szolidaritás, a megbocsátás és újrakezdés, az individuum fontossága, az érzelmek szerepe a döntéshozásban stb. Ezek az értékek néha az előtérbe türemkednek (ez olykor kevésbé szerencsés), alapvetően azonban a történet egészének a láthatatlan vázát adják. És amikor olyan világban mozgok, amelynek az értékrendje azonos a saját értékrendemmel, akkor otthonosan érzem magam, biztonságban. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert azonosulni tudok az értékrendjével.

8.) Mert számos pszichoterápiás vonatkozása van. Hogy ez Rowling részéről szándékos-e vagy sem, teljesen hidegen hagy: én kihallom őket a történetből, és kész. Leírom a két kedvenc példámat.

a) Dementor. A dementorok magas, sötét köpenyes, csuklyás lények, amelyek pár centiméterrel a föld fölött lebegnek. Ha megjelenik egy (vagy több) dementor, hirtelen hideg lesz, kialszanak a fények, és az embereken iszonyat vesz erőt. A dementorok vakok, nem beszélnk, ellenben megérzik az örömöt és boldogságot, és miközben sivítva szívják be a levegőt, ki is szippantják a világból mindazt, ami szép és jó. Ha egy dementorral találkozol (amit nem veszel észre, mert a muglik nem látják a dementorokat), akkor életed legborzalmasabb emlékeit éled újra. Úgy érzed, hogy soha többé nem leszel boldog, hogy teljesen kifogyott az öröm a világból, hogy végérvényesen elönt a kétségbeesés. Természetesen képtelen vagy folytatni a tevékenységeidet: teljesen ledermedsz. Ha pedig a dementor egészen a közeledbe jön, és megcsókol, akkor kiszippantja a lelkedet, amely semmivé enyészik az űrben. Nem halsz meg, hanem lélektelen, magáról mit sem tudó porhüvelyként vegetálsz az idők végezetéig.

A dementor véleményem szerint zseniális allegóriája a depressziónak. Annak is, ahogy közelít az emberhez, és annak is, amit a depressziós beteg megél.

És mi az ellenszer? Teljesen céltalan egy depresszióst vígasztalni. Fölösleges: nem hat rá. Az örömtelenségén egyedül úgy lehet segíteni, ha saját magában megtalálja az öröm forrását. Az NLP-ben ezt úgy hívják: resource. Resource lehet minden pozitív emlék, minden sikerélmény, minden jó érzés: minden, amit a beteg valaha ténylegesen megélt (tehát a beteg belső, saját világából származik, vagyis nem a terapeuta kívülről ráadott megoldása), és ami módosult tudatállapotban felidézhető, aktiválható. Ha ezek a belső erőforrások (alkalmasint a terapeuta segítségével) hozzáférhetővé válnak, életre kapnak, akkor ellene tudnak fordulni a depressziónak.

És mi a helyzet a dementorokkal? A dementorokkal szemben is hatástalan minden külső fegyver. Nem lehet megtéveszteni őket, nem lehet alkudozni velük. Egyetlen ellenvarázslat képes megvédeni tőlük: az ún. patrónus-bűbáj. A patrónus többnyire valamilyen állat alakjában jelenik meg: egy pozitív erőtér, amely a varázsló és a dementor közé áll, és ha valóban sikeresen hajtották végre a varázslatot, elűzi a dementort. A patrónus-bűbáj azonban roppant nehéz: csak magasan képzett varázslók képesek a végrehajtására. A lényeg az, hogy a varázsige kimondásakor fel kell idézni egy boldog, egy igazán örömteli emléket – ebből az emlékből származik a patrónus ereje. – Meggyőződésem, hogy a patrónus-bűbáj lényege tökéletesen megegyezik azzal, ami a depresszió NLP-s terápiájának lényege.

b) Mumus. A mumus alakváltó lidérc. Többnyire régi bútorokban húzza meg magát, és hogy valójában hogy néz ki, senki nem tudja. Ugyanis amikor megjelenik, akkor mindig más alakot vesz fel, annak függvényében, hogy ki előtt jelenik meg. Olyan alakot ölt, ami az illető számára a legfélelmetesebb. Voltaképpen nem csinál semmi rosszat (szemben a dementorral), csak ott van és ijesztő, ez viszont teljesen lebénítja a felkészületlen embert a cselekvésben, és a félelem leuralhatja egész valóját. Az egyik ember számára a mumus kísértet alakját ölti, a másiknak óriáspók képében jelenik meg, a harmadiknak szerettei holttesteként, a negyediknek meg éppenséggel dementornak álcázza magát. Ki mitől fél a legjobban.

A mumus az én olvasatomban a fóbia allegóriája. A fóbia beteges félelem valamitől: olyasmitől, ami egyébként jobbára ártalmatlan. Patkánytól, kutyától, póktól, „fenyegető” betegségtől, társaságtól... A fóbiás ember, ha találkozik félelme tárgyával, lebénul, pánikba esik, kiveri a víz, és teljesen használhatatlanná válik az adott szituációban. Éppen ezért görcsösen kerüli a puszta lehetőségét is, hogy találkozzék az adott „szörnyeteggel”.

A fóbia NLP-s kezelése röviden a következő. Módosult tudatállapotban a páciens elképzeli, hogy moziban ül, és az első sorból nézi a vásznon a számára borzalmas jelenetet (mondjuk azt, hogy megtámadja egy kutya). Vagyis a valóságból a film biztonságába, a vásonra helyezi az ijesztő tényezőt. Következő lépésben hátraül, a mozi hátsó sorába, és azt nézi, amint ott ül az első sorban és nézi a jelenetet. Vagyis még biztonságosabb távolságból szemléli félelme tárgyát, s egyúttal kívülről látja félő önmagát, alkalmasint azt is, hogy mennyire abszurd a félelme. Majd még egy lépéssel tovább: immár ő maga a mozigépész, és fentről nézi a hátsó sorban ülő önmagát, aki nézi az első sorban ülő önmagát, aki nézi a vásznat, rajta az ijesztő jelenetet. Most már elég nagy a távolság ahhoz, hogy valamit lehessen kezdeni a szörnyű helyzettel. A páciens szabad kezet kap: gyorsíthatja vagy lassíthatja a filmet, visszatekerheti, ugráltathatja a képet, mint a burleszk filmekben, kicsinyítheti, nagyíthatja, átalakíthatja a jelenetet – amíg teljesen banálissá, komikussá, nevetségessé nem válik előtte az egész. És ha ezt valóban átéli, megtapasztalja, akkor a nevetségesség ereje lassan elerőtleníti a jelenetet. A páciens a vetítőhelyiségből visszaülhet a nézőtérre, előbb a hátsó sorba, majd az elsőbe, és végül beléphet magába a jelenetbe, amelyben immár félelem nélkül tud jelen lenni. Ha közben bármikor erőre kapna a félelem, akkor vissza lehet térni a vetítőhelyiségbe, és lehet ismét gyorsítani, lassítani, halványítani, élesíteni stb. – Természetesen a fóbia egy tünet. A fóbia megszűnése nem jelenti azt, hogy egyben fel is épült, éretté is vált, meg is gyógyult a személyiség. De amíg a fóbiás viselkedés jelen van (adott esetben éveken, évtizedeken keresztül), addig nincs lehetőség a személyiség mélyebb régióihoz hozzáférni. El kell távolítani az akadályt, és aztán jöhet a tényleges pszichoterápiás munka. És van olyan, hogy a fent leírt módon valaki egyetlen terápiás ülés során képes megszabadulni olyan fóbiájától, amely évek óta kísérte.

A mumus elleni védővarázslat roppant egyszerű: ki kell mondani a varázsigét: Comikulissimus! (az eredetiben: Riddikulus!) – és eközben gondolatban át kell alakítani az ijesztő jelenetet, úgy, hogy nevetséges legyen. Ezáltal a mumus kénytelen lesz valóban átalakulni: pl. a láncait csörgető, rettenetes kísérlet megbotlik a láncaiban és eltaknyol, s ezáltal enyhén szólva kevéssé lesz rettenetes. Így egyfelől maga a varázsló megszabadul a félelemtől, másfelől egy-két ilyen próbálkozás, és a mumus összezavarodik, szétpukkan, és vége. – Úgy gonolom, ez a bűbáj is tökéletesen visszaadja a fóbiával (és általában a félelmkkel) való megküzdés NLP-s módját – noha nem vagyok meggyőződve, hogy Rowling valaha is hallott erről a terápiás módszerről.


Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem, ha egy könyvben, akár indirekt módon is, találkozom a pszichoterápiával.

9.) Mert foglalkozik a halállal. A halál témája az első kötet első fejezetétől folyamatosan jelen van. Először csak háttérként, emlékekben, aztán mind közelebb jön, míg a 4. részben valaki (egy aktuálisan reflektorfénybe kerülő mellékszereplő) teljesen váratlanul, brutálisan és fölöslegesen meghal. Amikor ezt elolvastam, nem akartam elhinni. A fentebb már trágyalt realisztikus ábrázolás miatt ez a halál is annyira plsztikus volt, hogy teljesen a hatása alá vont. A mesékben, ha halál van, az többnyire meseszerű. A mai filmekben és számítógépes játékokban pedig a halál devalválódik: orrba-szájba hullanak az emberek (a főhős persze soha), a játékokban pedig ha ügyetlen voltál, akkor „elvesztettél egy életet”, de van még nyolc másik, és ha azokat is elvesztetted, akkor legfeljebb újraindítod a programot...

A HP-könyvekben a halál fontos, de nem tud annyira fontos lenni, hogy az kerüljön a történet középpontjába: pontosan úgy, mint az életben. Attól, hogy valaki meghalt (és a 4. résztől kezdődően ez mind gyakoribb), az élet zajlik, a gyász közepette is ugyanolyan banálisan, apró rutinok és kötelezettségek elvégzésével, mint addig, a környzet pedig ugynaolyan töketlenül viselkedik akkor, ha valaki elveszítette egy hozzátartozóját, mint a mi világunkban.

A Halál ereklyéinek szimbólumaAzonban a konkrét halálesetek mellett mindinkább tematizálódik a halál mint fogalom is. Már az 1. kötetben elhangzik egy mondat Dumbledore szájából, miszerint „a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete”. Ugyanakkor nincs felszínes, kincstári hurráoptimizmus: újre meg újra szembesülünk azzal, hogy a halál végérvényes, hogy nincs olyan varázslat, amely vissza tudná hozni a halottakat. Aztán kiderül, hogy mégis van – de mégsincs... Valami egyértelműen van a halál után, de hogy mi az, arra egyértelműen nem kapunk egyértelmű választ. Az biztos, hogy ember és ember között az egyik legnagyobb különbség abban áll, hogy miként viszonyul a halálhoz: hogy képes-e elfogadni, mint az élet természetes részét, vagy a legborzasztóbb szörnyűségnek tartja, amitől akár élete árán is menekülni kell...

Az én életemben a halál kérdése meghatározó. Persze mindenkiében az, de én ezt tudom is magamról. Ebbe belejátszik nyilván anyám halála is, a saját hajdani öngyilkossági kísérleteim is: ezek mind-mind kényszerítő erővel voltak-vannak jelen a gondolkodásomban, s voltam-vagyok kénytelen át- és újragondolni az élet és halál fogalmát, jelentőségét, egymáshoz való viszonyát. Kezdtem ezt annak idején ateistaként, folytattam bigott katolikusként, mára pedig eljutottam valamilyen körvonalazhatatlan, biztos bizonytalansághoz. Úgy gondolom, hogy igazán jó halála csak annak lehet, aki teljes és tudatos életet élt, ugyanakkor nem lehet valakinek teljes és tudatos (és boldog) az élete, ha nem szövi át minden pillanatát a halálnak (úgy is, mint elmúlásnak, úgy is, mint továbblépésnek) a perspektívája. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert ugyanolyan fontos bennük a halál kérdése, mint nálam, és ugyanolyan biztos-bizonytalan a válasz, mint nálam.

10.) Mert csak. Azt hiszem, ez a legnehezebben támadható érvem. Tehát azért szeretem a Harry Potter-könyveket, mert szeretem őket.

Azt hiszem, azt remélem, sikerült röviden összefoglalnom a lényeget. Arról nem írtam, hogy milyen fenntartásaim vannak a könyvekkel: látom egy csomó hibájukat, kisebbeket is, nagyobbakat is. Valószínűleg több hibát tudnék felsorolni, mint olyasvalaki, aki egyszer (sem) olvasta őket, akkor is csak átabotában. No de hol van az megírva, hogy szeretni csak hibátlan dolgot lehet?! Szerencsére sehol. Eza szerencsém: ezért fordulhat elő, hogy engem is szeretnek. :-)

Címkék: , , ,


vasárnap, január 20, 2008
16:50
 
Fiókeffektus


Szerinted mi lehet a magyarázata annak, hogy az ilyen regressziók alkalmával egyes alanyok olyan részletességgel számolnak be bizonyos történelmi körülményekröl és létezö városkról, utcákról, személyekröl (volt/van ilyen TV adás is), hogy csak pl. aprólékos levéltári kutatások után lehet megerösíteni a hipnózis alatt elmodottakat. Azaz a hipnotizált személy által elmondott információk nem nyilvánosan hozáférhetö anyagon alapulnak. Nem olvashatott róluk, nem hallhatta öket véletlenül sem a rádióban sem a villamoson. – kérdezi Sztefanó.

Gondoltam, hogy előjön ez a kérdés. Nem tudom a magyarázatot. De elképzeléseim azért akadnak. Az egyik ilyen elképzelés az, hogy tudatos csalásról van szó. Ugyanis az ilyesmiből kiválóan meg lehet élni, még akkor is, ha lebukik vele az ember. (Ugye egy szinten már nem az a fontos, hogy mit írnak az emberről, hanem hogy írjanak róla egyáltalán.)

Eggyel jóhiszeműbb verzió a következő. Tudjuk, hogy tudattalanul végtelenül sok információ megtapad az ember agyában. Elmegy egy könyvesbolt kirakata előtt, ahol ott egy könyvborító egy bizonyos városkáról, és tudtán kívül befényképezi az agyába, hogy hogy kanyarognak az utcák. Egyszer hall egy nevet valahol, valamilyen kontextusban, és valamilyen hasonló kontextusban, mintegy kulcsingerre, bevillan az adott név.

SzámvakságVegyük ehhez hozzá a véletlen nagyon is jelentős szerepét, amivel kapcsolatban érdemes elolvasni egy-két könyvet. Kiderül, hogy az emberek döbbenetesen irreálisan ítélik meg a matematikai valószínűségeket. Ajánlott olvasmány: John Allen Paulos Számvakság c. könyve.

Azok pedig, akik szívesen hiszenk az ilyen jelenségekben, ha nekiállnak felkutatni egy konkrét hipnózisban elhangzottak valóságtartamát, hajlanak arra, hogy elfogultan kezeljék az adatokat, és értelmes mintézatokat lássanak kirajzolódni ott is, ahol valójában nincs semmi. Azt mondja pl. a péciens, hogy "az utcában lakik egy Charlotte". A kutatás kideríti, hogy az adott korban, az adott utcában Charlotte ugyan nem lakott, de volt egy Charles, akit megégettek szodómiáért, tehát "biztos nőies volt". És hurrá, máris stimmel az adat. (Ez teljesen fiktív példa volt.)

És még valami: az ún. fiókeffektus, amivel a parajelenségek döntő többsége könnyen magyarázható. Ez azt jelenti, hogy ha egy kutatás eredménye megfelel az elvárásoknak (a kanál valóbn elhajlik, a hipnózisban említett személy tényleg létezett, a médium tényleg azt a tárgyat rajzolja a papírra, amit a tusló földrészen lévő másik kísérleti alany a kezében fog stb.) – akkor ezt a kutatást publikálják. Nagyon-nagyon publikálják: szerepel minden folyóiratban, magazinban, híradóban stb. Állandóan hivtkoznak rá, új és újabb interjúk és kötetek tart5ják a felszínen az ilyen eseményeket.

Viszont amikor a kanál történetesen nem hajlik el, a hipnózisban említett személy létét semmilyen adat nem erősíti meg, a médium tök mást rajzol (kocka helyett gömböt) – akkor az eredmény nem kerül publikálásra, hanem bizony marad a fiók mélyén, gondosan eltemetve. Innen a kifejezés: fiókeffektus. És statisztikákat ugyan nem ismerek, de erős a gyanúm, hogy egyetlen elhajlott, publikált kanálra legalább ezerötszáz el nem hajlott (és gondosan nem publikált) kanál jut.

Ettől függetlenül természetesen létezhetnek olyan ismeretszerzési módok, amelyekről jelenleg fogalmunk sincs. Az ESP (érzéken kívüli észlelés) jelenségének nemcsak a létezését, de a nemlétezését sem bizonyították eleddig. Ha a tér és az idő összevissza görbülhet ide-oda, akkor miért ne juthatna valaki a XXI. században (ismeretlen úton) olyan információkhoz, amelyek a XIV. században nyilvánosak voltak? – Hangsúlyozom: marhára nem értek a témához, csak eleresztettem a fantáziámat. Ha azonban valaki – normális vagy paranormális úton – megszerzett egy bizonyos ismeretet, akkor az ugyanúgy beépül a személyiségébe és a személyes történetébe, mint bármilyen más ismeret, vagyis ha hipnózisban említést tesz róla, akkor ugyanúgy kell kezelni, mint bármilyen más közlését.

És még egy megjegyzés. Tegyük fel, hogy senki soha nem csal. Tegyük fel, hogy nincs fiókeffektus. Tegyük fel, hogy nincs véletlen. Tegyük fel, hogy gondos kutatásokkal kiderül: a hipnózisban elmondott, nehezen hozzáférhető adatok magyarázatául szükségképpen és csakis két hipotézis valamelyike szolgálhat: vagy az érzéken kívüli észlelés, vagy a reinkarnáció. Ha döntenünk kell, és a döntésben a tudományelmélet egyik leghatásosabb eszközét, Occam borotváját hívjuk segítségül – e szoros versenyből, az abszurd körülmények ellenére nem a reinkarnáció az, amelyik győztesen kerülne ki...

Címkék: ,


szombat, január 19, 2008
14:31
 
„Regressziós hipnózis”


El vagyok maradva a blogolással: alig van időm bármire, annyira leköt ez a programozás. De nagyon bízom benne, hogy január végére kész leszek vele teljesen. Most itthon vagyok, a változatosság kedvéért, szemben Tomival. (Mármint nem szemközt, hanem ellentétben...) Szóval most kiszakítottam egy kis időt magamnak, és ezt kihasználva igyekszem eleget tenni egy kommentben föltett kérésnek: írjak az ún. regressziós hipnózisról.

A regressziós hipnózis felkapott témának számít. Van, aki „pártolja”, van, aki „ellenzi” – de mindkét táborra jellemző, hogy tisztázatlan fogalmakat használnak: e két szóból csupán a hipnózis és a regresszió fogalma az, ami pontosabb meghatározásra szorul ahhoz, hogy értelmes kijelentéseket lehessen tenni róla.

Mi van erről a témáról a köztudatban? Röviden a következő: a hipnotizőr képes visszavinni az alanyt korábbi emlékeihez, és gyakran előfordul, hogy amint mennek vissza az időben, a mély hipnózisban lévő alany egyszer csak elkezd beszámolni arról, hogy ő valaki más: adott esetben több évszázaddal korábbi helyzetben van, más a neme, a nemzetisége, a társadalmi helyzete stb. Bámulatosan pontos leírást mond olyan helyekről és körülményekről, amelyeket „ébren” nem ismerhet. A „pártoló tábor” azt mondja: ez a jelenség kétségbevonhatatlan érv a reinkarnáció mellett. És hogy nagyon hasznos dolog ilyen „utazásokat” tenni, mert az ember az előző életeinek feltárásával jobban megismerheti saját magát, saját jelen helyzetét, tanulhat belőle, s ezáltal jobb, teljesebb életet élhet. Az „ellentábor” (többnyire fundamentalista keresztény elkötelezettséggel) viszont azt mondja, hogy mivel nem létezik lélekvánorlás, vagy maga az ezt állítólagosan alátámasztó jelenség sem létezik, vagy ha létezik, akkor annál rosszabb: gonosz szellemi erők (démonok) csapják be ilyenkor mind az alanyt, mind – alkalmasint – a hipnotizőrt. Első esetben azért nem szabad ilyen kísérletekben részt venni, mert csalás (és időrablás) az egész, ami csak összezavarja az ember lelkivilágát. A második magyarázat szerint a „regressziós hipnózis” kifejezetten veszélyes üzem: a sátán ezen az úton végső eltévelyedésbe vezetheti az embert, hogy megszerezze magának, és örök kárhozatba taszítsa.

És mik a tények? Vagy eggyel szerényebben: mi az én véleményem erről a témáról? – Úgy gondolom, a két megfogalmazás erősen korrelál egymással: a véleményem ugyanis olyan személyek tanításán alapul, akik meglehetős otthonossággal mozognak a hipnózis témájában: Bányai Éva hatalmas tárgyi tudással rendelkező kísérleti pszichológus, a Magyar Hipnózis Egyesület egyik alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke (aki tudtommal nem hisz a reinkarnációban); Daubner Béla óriási, több évtizedes rutinnal rendelkező terapeuta, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója és elnöke (akiről tudom, hogy hisz a reinkarnációban). Amit a témáról tudok, azt (az olvasmányaimat leszámítva) tőlük tudom – és ebben a kérdésben történetesen mindketten ugyanazt mondják, legalábbis lényegében.

Először is feltűnhet, hogy a címben a „regressziós hipnózis” kifejezést idézőjelben használom. Mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a szókapcsolat inkább illik a bulvársajtó szóhasználatába, mint a tudományos beszédbe. Nem azért, mintha nem létezne hipnózis vagy nem létezne a hipnózisban regresszió. Hanem azért, mert maga a kifejezés egy redundáns, tautologikus pleonazmus :P – ráadásul még szóhalmozás is. Mint a jobboldali sajtóban időnként előforduló „homoszexuális buzi” kifejezés. A hipnózis ugyanis eo ipso regressziós jelenség. A regresszió szó visszalépést jelent. A hipnózis pedig olyan módosult tudatállapot, amelyben a hipnotizált „visszalép”, regrediál arra a fejlődési szintre, amelyben a főszerep nem a nyelvé és a tudatos, racionális gondolkodásé, hanem a képeké és szimbólumoké, amelyekre költőien szokás azt mondani, hogy „a tudattalan nyelve”.

Persze amikor éber tudati állapotban vagyunk, akkor sem maga a valóság az, ami a fejünkben van, hanem szimbólumok: olyan képek és fogalmak, amelyeket a saját előzetes tapasztalataink (személyiségünk, meglévő megismerési sémáink stb.) és a valóság alapján kialakítottunk. Kiskoromban soha nem értettem, hogy tudunk elképzeli egy elefántot: hogy férhet be az elefánt (ami nagy) a fejembe (ami kicsi). Hát így. A fejemben nem az elefánt van, hanem az elefánt szimbóluma. És ha piros elefántot képzelek el, aki körben táncol, akkor összekapcsolom a pirosságról, az elefántról, a táncról és a körről kialakított szimbólumaimat. Amikor azt mondom: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” (vagy épp Abody Béla zseniális parafrázisát, miszerint „Érdek az, ami szépség nélkül tetszik”), akkor e definíció megalkotásával vagy megértésével absztrakt fogalmakat fűzök össze, amelyek ugyancsak a valóságnak (valamilyen leképezés útján keletkezett) szimbólumai.

Hipnózisban nagyobb eséllyel fogok körtáncot járó piros elefántokról beszélni, mint a szépség, az érdek és a tetszés elvont fogalmairól – pontosan azért, amit fentebb írtam: hipnózisban a törzsfejlődés viszonylag új képződményének, a tudatnak használatáról visszatérünk (regrediálunk) a sokkal ősibb entitás, a tudattalan használatára – már amennyire a „használat” szó helytálló, a tudattalant ugyanis sokkal inkább passzívan megtapasztalja az ember, sem mint aktívan használja.

Gyakori jelenség hipnózisban, hogy (spontán módon vagy a hipnotizőr irányítására) fellép az életkor-regresszió jelensége. Ilyenkor (fiktív példával élve) az ötven év körüli alany elmondja, hogy épp iskolában van, másodikos, ott ül az osztályban, kint süt a májusi nap (miközben a hipnózisra tél közepén kerül sor), a tanító néni rákiabál, és intőt kap stb. Kérdésre elmondja, hogy a tanító nénit Margit néninek hívják, kontyba tűzve viseli a haját, piros-kék csíkos kardigánt visel, a nyakában vékony aranyláncon egy négylevelű lóherét ábrázoló függő lóg, a bal szeme alatt pedig van egy érdekes alakú anyajegy. E bámulatosan részletes beszámolókról utóbb bebizonyosodhat, hogy megfelelnek a tényeknek, noha alanyunk ébren, ha bottal verik, se tudta volna felidézni egykori tanítónője külsejét. Ráadásul elképzelhető, hogy hipnózisban megszólal egy olyan nyelven, amelyet valaha tökéletesen beszélt, de azóta tökéletesen elfelejtett.

Az ilyen jelenségek adnak alapot arra, hogy a hipnózist megpróbálják alkalmazni az igazságszolgáltatásban: mekkora csodafegyver volna, ha az egymásnak gyakran (leginkább mindig) ellentmondó tanúk hipnózisban pontosan fel tudnák idézni az események részleteit! Apró nehézség azonban, hogy ezek a múltra vonatkozó beszámolók nem teljesen megbízhatóak. Fiktív példánkban (mondjuk egy régi fénykép alapján) kiderülhet, hogy a tanító néni leírása pontosan megfelelt a valóságnak, azonban amikor előkeveredik valahonnan az ellenőrző könyv, kiderül, hogy az a bizonyos intő nem májusi, hanem októberi, a tanító nénit pedig nem Margitnak, hanem Jolánnak hívták. Na most akkor mi van?

Az, hogy az emberi emlékezet nem dokumentációs központ a valóságról, a hipnotikus életkor-regresszió pedig nem mechanikus visszajátszása az eseményeknek. Amiről az ember hipnózisban beszámol, az – csakúgy, mint a nem hipnózisban való minden egyes megnyilvánulása! – nem a valóság, hanem a saját valósága. A külső valóságnak az a szűrleménye, amely a saját személyiségének, történetének, észlelésének és felejtésének szitáján fennmaradt – és nem mellesleg egymásra íródott egyéb (korábbi és későbbi) valóság-megtapasztalásaival. Ebből az aspektusból pedig (ha nem bírósági, hanem pszichoterápiás keretek között vagyunk) teljesen lényegtelen, hogy a tanító néninek mi volt a neve valójában. Ha az alany úgy számol be róla, hogy „Margit néni”, akkor az úgy van jól. Akkor az ő valóságában ez így igaz, így alkot történetet, így magyarázza a múltját és jelenét. Lehet, hogy valaki mást hívtak Margitnak, aki gontos volt az életében. Lehet, hogy egy meghatározó olvasmányélményében csupán olvasott egy Margitról, akinek a személyisége és története valamiért alkalmas volt arra, hogy szimbolikusan kifejezze egy ominózus iskolai élményét. Mi több, még az is előfordulhat, hogy utazott pár hete a villamoson, és hallotta, amint valamelyik utas „Szia, Margit!”-ot mond valaki másnak, amikor a villamos nagyot fékezett, és az ő ekkor megélt ijedelme a tudattalanjában összekapcsolódott azzal a félelemmel, amit akkor érzett, amikor a hadani tanító néni (akiről tök mindegy, hogy Jolán néni volt) intőt adott neki...

Tehát még egyszer: a hipnotizált személy által megélt és elmondott valóság tényleg valóság: az ő valósága. A terapeuta szakmai szempontból helyesen jár el, ha ezt a valóságot feltétel nélkül elfogadja, vagyis kísérőként együtt van páciensével az adott képben, élményben, mert ezzel magát a pácienst fogadja el. Szakmai szempontból azonban helytelenül jár el, ha ezt a valóságot tényként fogadja el. Egyrészt azért, amit az előbb írtam: az emlékképek nem az események objektív dokumentációi. Másrészt azért, mert a terapeuta dolga nem az, hogy kinyomozza a múltat, hanem hogy segítsen élhetőbbé tenni a jelent (és ezáltal a jövőt).

Mindez nemcsak akor igaz, amikor a páciens azt mondja: „az osztályban ülök, másodikos vagyok, és süt be a májusi nap, Margit néni rám kiabál, és intőt kapok”, hanem akkor is, amikor mondjuk így szól: „Egy felhőkre épült kristálypalota arany tróntermében vagyok, gyémánt szárnyaim vannak; gyönyörű zenét hallok, de tudom, hogy a palota alatt a pincében egy szörnyű sárkány rejtőzik, a trónterem falairól pedig vér csöpög.” Ez pontosan ugyanolyan valóság, mint Margit néni meg az intő: a páciens saját valósága. A terapeutának is pontosan ugyanaz a dolga: biztos támaszként jelen lenni, kísérni a pácienst a képben, és ezzel feltétel nélkül elfogadni őt. Továbbra is szimbólumokról van szó: szimbólum Margit néni is, az intő is, a májusi napsütés is, és szimbólum a sárkány is meg a kristálypalota a vérző falaival. És értelmetlen a kérdés, hogy „minek a szimbólumai” ezek. Nem minek, hanem kinek: a páciensnek a szimbólumai. Bennük van az egész élete, a teljes személyisége, méhen belüli lététől kezdve a jelen pillanatig, minden eseményével.

És mi van akkor, ha a (férfi) páciens azt mondja: „Egy nagy kőkastélyban vagyok cselédlány; kinézek az ablakon, és azt látom, hogy lovagi tornát vívnak a vitézek”? Vagy épp ezt: „Rómában vagyok, és mindjárt az oroszlánok elé vetnek az aránában”? Mi lenne? Semmi: a szobalányság, a kőkastély, Róma és az oroszlánok a lovagi torna ugyanúgy szimbólumok, mint Margit néni meg a sárkány. A valóságot fejezik ki: a páciens valóságát, nem pedig a megtörtént eseményeket. A terapeuta dolga továbbra is ugyanaz: jelen lenni, elfogadni, kísérni. Hogy honnan jön be a képbe a történelmi múltat idéző háttér? Ki lehetne deríteni, nyilván, de a gyógyulás szempontjából nincs jelentősége. Az ember belső világában teljesen mindegy, hogy (létező) tanító nénikkel, (hajdan létezett) oroszlánokkal vagy (soha nem létezett) hétfejű sárkányokkal kell megvívnia. A lényeg, hogy magát a megvívást hogyan éli meg: sikerként vagy kudarcként, győztesként vagy legyőzöttként stb. És ha a képben történetesen múltbeli kudarcról számol be, át lehet alakítani úgy a szubjektív múltat (szimbolikus eszközökkel), hogy az elveszítse a jelenre negatívan ható erejét, és vagy semelegesítődjön az emlék (függetlenül attól, hogy egyáltalán megtörtént-e ténylegesen), vagy akár pozitívvá váljék.

Mindez végtelenül izgalmas, nagyon kalandos, nagyon tanulságos eseménysorozat lehet, nemcsak a páciens, hanem a terapeuta számára is. A hipnózisban megélt korregressziók a lélek és a valóság, a tér és idő számos ágába-bogába burjánozhatnak el. Az egész folyamatnak azonban egyetlen dologhoz bizonyosan semmi köze sincs: a lélekvándorláshoz. A hipnózis nem alkalmas eszköz az előző életekhez való hozzáférésre. Egész egyszerűen nem úgy működik, nem arra való. Lehet persze reinkarnációval is magyarázni a regressziós jelenségeket, ha valakinek épp olyan a világ- és tudományképe, de az ilyen magyarázat jellegét tekintve nem különbözik attól, amikor az epilepsziás beteg tónusos-klónusos rohamát azzal magyarázzák, hogy az ördög rángatja belülről, vagy a villámlást azzal, hogy Isten haragszik.

Azzal persze, hogy ismerjük az epileptikus roham, a villámlás vagy a hipnózisban jelentkező múltbeli képek mitológiátlanított magyarázatát, semmit nem mondtunk arról, hogy van-e ördög, van-e Isten vagy van-e lélekvándorlás.

Címkék:


szombat, január 12, 2008
11:07
 
Munka és munkahely


Érdekes: többen azt hallják ki az írásaimból, hgy utálom a munkámat. Valaki a minap azt írta nekem: „sajnálom, hogy kihasználnak a munkahelyeden.” Sokadik visszaigazolása ez számomra annak, hogy az emberek nem a tényekre reagálnak, hanem a tényekről kialakított saját elképzeléseikre.

A munkahelyemmel kapcsolatban semmi olyat nem írtam, hogy utálnám, hogy elegem lenne belőle. Fel se merült bennem soha a gondalata, hogy kihasználnának. Igen, volt olyan munkahelyem, ahol kihasználtak, de ez nem az. Arról írtam többször, hogy a tényleges munkám melletti programozással borzasztó sokat dolgozom, hogy leterhel, hogy kimerít. De erre senki nem kényszerített, ezt senki nem várja el tőlem: abszolút szuverén döntés volt részemről, hogy egy kritikus helyzetben magamra vettem a megoldás terhét.

Szeretem ezt a munkahelyet: mind a napi munkámat, mind a bónuszként bevállalt programozást. Szeretnek engem, megbecsülnek. A „normális” munkám általában nem nyom agyon: kényelmesen el tudom végezni az aránylag rugalmasan kezelt munkaidőmben, és közben bőséges blogolásra is futja. A főnököm pedig nem azt várja el, hogy a dolgozás látszatát keltsem, hanem hogy a munka el legyen végezve. Ha véletlenül úgy járkál az irodában, hogy a monitorom beleesik a látószögébe, és én épp golyókra lövöldözöm, nem kell kínosan-gyorsan átkattintanom egy másik ablakba. Abszolút nem zavarja, ha mással vagyok elfoglalva munkaidőben, mert tudja, hogy a munkámat megcsinálom (többnyire jól), munkaidőben vagy azon kívül. Szóval nagyjából felnőttként vagyok kezelve.

Tud mindenki a melegségemről is: ha a nyári szabadság jön szóba, nem kell titokzatos „haverokról” és nemlétező „barátnőről” hazudoznom. Ismerik és kedvelik Tomit.

Tényleg jól érzem magam itt, és bánatos lennék, sőt szoronganék, ha máshova kéne mennem dolgozni.

Az, hogy most írom ezt a programot – hát igen, rengeteget kivesz belőlem és elvesz a szabadidőmből. De ismétlem: saját döntés alapján csinálom, ráadásul: szívesen. Mivel nem vagyok programozó, sőt, alapjában véve elég technofób ember vagyok, kifejezett sikerélményt jelent számomra minden új megoldás, egy-egy esztétikusan kialakított, jól működő párbeszédpanl megalkotása, egy bonyolult logikai szerkezet szabatos lekódolása. Örülök ezeknk, és büszke vagyok rájuk.

Tegnapelőtt azt írtam a programról: kiderült róla, hogy „pont a lényegét tekintve van benne egy hatalmas lyuk, és az egész koncepcióját újra kell gondolni”. Az újragondolás megtörtént, és ez hihetetlenül jó érzés. A lyuk még mindig ott van a programban, de ez már csak idő kérdése. Tegnap alig írtam programkódot, ellenben bő két és fél órát elpöcsöltem egy logikai elágazás felrajzolásával. Gyönyörű ágrajzot készítettem, amely nyolc szintes mélységben vizsgál egy helyzetet, hogy aztán megszülessen a válasz: mit is kell csinálni. Ez azt jelenti, hogy egy adott helyzetet a program úgy fog megvizsgálni: HA az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... – AKKOR azt kell csinálni, hogy... Ez még nem programozás, mert ezt a gonolatmenetet át kell majd rakni programkódba – de az már voltaképpen aprómunka lesz. A nagy teher, ami valóban nyomasztott, az az volt, hogy ezt az elágazásrendszert szabatosan tisztázzam, elsősorban önmagam számára. És amikor kész lettem vele, bár égett a szemem, ordítani tudtam volna a gyönyörtől.

Mondhatnám: flówá tettem magam.

Azt hiszem, ha valaki ezt elmondhatja a munkájáról, arra minden kimerültsége ellenére se lehet ráfogni azt, hogy szar helyen dolgozik.

És kaptam még egy felhívást keringőre: egy következő posztban majd leírom, hogy mit tudok és gondolok a „regressziós hipnózisról”.

Címkék: ,


csütörtök, január 10, 2008
23:17
 
Megvagyok


Szemben a programmal, ami nincs meg. Üzembe van helyezve élesben, de közben íródik továbbra is: továbbra is 13-14 órákat dolgozom (kivéve, ha kell valahova mennem este). Tegnap már azt hittem, mindjárt vége, erre ma kiderült, hogy pont a lényegét tekintve van benne egy hatalmas lyuk, és az egész koncepcióját újra kell gondolni... Fáj a fejem, fáradt vagyok, kimerült vagyok, szeretnék elmenni szabadságra Tomival, aki fáradt és kimerült; azt, hogy fáj-e a feje, nem tudom, mert kidőlt: elaluldt, mielőtt lefeküdt volna aludni.

Közben meg gyűlnek a megválaszolatlan levelek a mailboxomban. A blogomban kommentelők lassan megoldják a cigánykérdést és a világ többi problémáját, miközben vérig sért mindenki mindenkit. Apa decemberi legutóbbi publikációit lassan egy hónapja nem volt időm kitenni a honlapjára. A két éve felújított lakásban penészedik a fal, így az egész napos munka után Tomival – így tél közepén – falat festünk. Ma, amikor sok nap után végre volt úgy 3-4 szabad percem, belekattintottam valakinek a blogjába, és látom, hogy az illető azt kívánja az olvasóinak, hogy rohadjanak meg, amiért nem kívánnak neki kommentben jobbulást a betegségéhez. Egyik barátomnak tegnap meghalt az édesanyja; nagyon megrázott; akartam neki okosat írni, nem tudtam.

Ezek vannak.

Mocskosodó havú január; hideg van.

Címkék: , , ,


péntek, január 04, 2008
08:56
 
Gomb, ház, sej...


Nem reagáltam az évértékelőmhöz írott kommentekre, mert nem látok ki a munkából, otthon ráadásul épp nincs internet. Egy valamit azért szeretnék mondani.

Bigott karizmatikus koromban sok vérforraló marhaságot hallottam (és mondtam is) „tanúságtétel” és „tanítás” címen. Olyan tanításokat, amelyek nagyrészt minden létező lélektani törvényszerűséggel frontálisan ütköztek. E sok neurotizáló agyrém között azonban volt egy, amely máig megmaradt bennem, és nagyon jól egybevág mindazzal, amit ma gondolok az emberről. H. Péter (a vezető) mondta egy alkalommal: ha valakinek leég a háza és a tűzben odavész az egész családja, egy másik embernek pedig reggel, amint épp munkába indul, leszakad a gombja – akkor simán megtörténhet, hogy a két ember – szubjektíve, az adott pillanatban – pontosan ugyanakkora tragédiának éli meg a történteket.

Olcsó dolog volna azt mondanom, hogy az, hogy kinek hány gyereke van, a saját döntésének (vagy felelőtlenségének) a következméánye (a megerőszakolt nőket nem számítva); hogy ki milyen környezetben lakik, az – ha nem is egykönnyen – megváltoztatható dolog; ehhez képest próbáljon valaki elköltözni a saját szexuális orientációjából, vagy elköltözni a 94%-os társadalmi el nem fogadás elől.

Olcsó dolog volna ezt mondanom – ezért nem is mondom. Egyrészt nem tartom előrevivő dolognak azt méricskélni és azzal dicsekedni, hogy kinek nagyobb a fütyije. Másrészt mélységesen egyetértek azzal az indián mondással (amely már a dakota közmondások kora előtt is létezett), amely szerint senkit ne ítélj meg, amíg nem jártál legalább egy napot az ő mokasszinjában.

Címkék:


kedd, január 01, 2008
20:29
 
Retró


Elcseszett liberálisként tradíciókat alkotok, és tartom magam hozzájuk. Ha megkésve is, de nem marad el a blogomban immár hagyományos évvégi (bocs, most épp év eleji) összegzés. Szóval ez történt 2007-ben:


Január

  • A valamikori legjobb barátom váratlanul bejelenti, hogy nem tart igényt a társaságomra a továbbiakban, mert tulajdonképpen semmit nem jelentek neki.
  • Tomival négy, roppant kellemes napot töltünk Hévízen.
  • Minekutána szilveszterkor 94 (más mérés szerint 96) kilónak bizonyultam, elkezdek fogyókúrázni. – A jelen poszt írásakor (újévi malacsült után) 77 kg vagyok.
  • Gőzerővel veszek részt a a Wikipédia szerkesztésében; az általam létrehozott vagy tartalmilag komolyan megpiszkált szócikkek száma ez idő tájt kb. 50 körül van.
  • Egy este akkorát taknyolok a metró lépcsőjénél, hogy alig bírok lábra állni; többen is odajönnek, gondoskodó figyelemmel segítenek talpra és vesznek körül – úgy élem meg, mint nagyon pozitív tapasztalatot emberségből.


    Február

  • Felkerül a Magyar Elektronikus KÖnyvtár honlapjára az 1997-ben megjelent Halállal lakoljanak? c. könyvem.
  • Közös megegyezéssel lezárjuk Dáviddal a több mint egyévig tartó pszichoterápiámat.


    Március

  • Az Optik-Med Lézerklinikán megoperálják (mintegy 4 perc alatt) a jobb szememet; azóta tökéletesen látok vele.
  • Az Eucharisztia c. szócikkem miatt az egyik szerkesztő valaki válogatott gyalázkodásokat szór rám; válaszként formálisan otthagyom a Wikipédiát. Azóta gyakorlatilag csak névtelenül szerkesztek.
  • „Összetartozunk” – mondja Gyurcsány Ferenc a március 15-i ünnepi beszédében, kiemelve a melegeket is.
  • Az epresso.hu oldalán rábukkanok egy versemre, a Prognózis címűre, a saját nevem helyett Áprily Lajos nevével fémjelezve. Nehezményező levelemre Csík Gergely főszerkesztő bocsánatkérés helyett azzal vádol meg, hogy nyilván elloptam Áprily egyik versét. Perrel fenyegetőzöm, de annyiban marad a dolog.


    Április

  • A blogomban komoly vita kezdődik az Erőszakmentes kommunikáció témájában.
  • Megjelenik Apának A félnégyes barom c. verseskötete.
  • Kb. egy hónappal a Wikipédiáról való távozásom után a Szondi-teszt c. szócikkem megkapja a kiemelt státuszt.
  • Elolvasom Daniel Qunn The Story of B c. könyvét, s ez a hitem alapjainak jelentős újragondolására késztet. A könyvből Sztefanó blogján megjelenik magyarul (az ő fordításában) a Nagy Felejtés c. részlet.


    Május

  • Elolvasom Daniel Quinn My Ishmael c. könyvét. Ettől a kezdve a blogomban visszatérő téma a civilizációnk múltja és jövője.
  • Tomival megnézzük Al Gore Kellemetlen igazság c. filmjét.
  • Függetlenül a lezárt terápiámtól, négy ülés során sajátélményt szerzek hipnózisból.
  • Tomi munkahelyet vált.


    Június

  • Elolvasom Daniel Quinn Beyond Civilization c. könyvét, és hirtelen felindulásból lefordítom kb. az egy harmadát.
  • Továbbra is napi szinten foglalkoztat az ember és világ viszonya, a világ megmentésének kérdésköre.
  • A blogom látogatottsága (nem utolsósorban az e témával kapcsolatos pezsgő vitáknak) az előző decemberi 30 ezerről 40 ezerre nő.


    Július

  • Szetey Gábor államtitkár bejelenti, hogy meleg.
  • Valaki (vélhetőleg egy dolgozatírásra készülő kisiskolás) a Google-ből a következő keresőkifejezéssel talál rá a blogomra: „Egri csillagok tartalma lécci add már ki”.
  • „Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána!” – skandálják a melegfelvonulás során az ellentüntetők. Éjszaka véres hajtóvadászat a melegek ellen. A KDNP közleménye egyazon mondatban, egyformán ítéli el az agresszorokat és az áldozatokat.
  • Megismerkedem a Hat Gondolkodó Kalap módszerrel.
  • Egyhét szabadságot veszek ki, hogy nyugodtan elolvashassam (angolul) a Harry Potter-sorozat befejező kötetét, a Harry Potter és a Halál ereklyéit.
  • A casus belliként szolgáló Eucharisztia szócikkem megkapja a kiemelt státuszt.


    Augusztus

  • Elindul az Étterem Teszt blog.
  • Tomival két pompás hetet töltünk Badacsonytomajon, a Borbarátok Panzióban.
  • Egy nagyon kellemes hétvégén Bikkfa és Bambika vendégei vagyunk Pécsett.
  • Megírom a blogomban a szentbékkállai Öreghegy Fogadóban történt kalandunkat; az írás Rossz ebédhez beszól a pincér is címmel megjelenik a Tékozló Homáron is. A tulajdonos, Sárvári Csaba perrel fenyegetőzik.
  • A blogom látogatottsága – a fenti eset kapcsán – eléri az 50 ezret.


    Szeptember

  • Tomi elkezdi levelezőn a pszichológia szakot.
  • Tovább folytatódik a blogomban mind az EMK-, mind az Izmael-téma taglalása.
  • Sztefanó blogjában újabb részlet jelenik meg magyarul a The Story of B-ből, Forralt béka címen.
  • Névtelenül, de kompletten megírom a Wikipédián az Erőszakmentes kommunikáció szócikket.
  • Két napon keresztül non-stop Stirlitz-filmet nézek a Filmmúzeumon, mind a tizenkét részt.


    Október

  • Egy-két napon múlik, hogy a 38. születésnapomat ne 39 fokos lázzal ünnepeljem. Tomitól kapok ajándékba, ha nem is egy egész marhát, de egy egész bélszínt. A születésnapi lakomát követően további két fantasztikus étkezésre futja belőle.
  • Albus Dumbledore-ról kiderül, hogy homoszexuális.
  • A Parlament elfogadja a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos Ptk-módosítást, amely szerint most már nem szabad a buzikat se szidni.


    November

  • Zselyke húgom 14 éves.
  • Elolvasom Thom Hartmann Az ősi napfény utolsó órái c. könyvét.
  • Augusztusi fogadós kalandunk főszereplőjéről, Sárvári Csabáról kiderül, hogy egyrészt egy fideszes képviselő tanácsadója, másrészt jogerősen elítélték garázdaságért. A Homár erről is hírt ad; a blogom látogatottsága 60 ezer.
  • Sólyom László nem írja alá a gyűlöletbeszédre vonatkozó Ptk-módosítást.
  • Elkezdek járni egy pszichodráma-csoportba.
  • A kormány benyújtja az Országgyűlésnek a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényjavaslatot, amely (az örökbefogadás jogát leszámítva) ugyanolyan jogokat biztosítana, mint a házasság (beleértve a társ nevének viselését is).
  • Egy banális balesetben váratlanul és értelmetlenül meghal J. Zoli.


    December

  • A Mazsihisz nem vesz részt a köztársasági elnök által a történelmi egyházak vezetői számára adott szokásos protokoll ebéden, Sólyom Lászlónak a gyűlöletbeszéd-törvény aláírásának megtagadásához fűzött indokai miatt. A többi egyház részéről a szolidaritás föl sem merül.
  • Frankné dr. Kovács Szilvia MSZP-s képviselő módosító indítványt nyújt be a Parlamentnek, hogy a bejegyzett élettársak ne vehessék fel egymás nevét; az indítványnak valós indoka nincs. A (nyilvánvalóan diszkriminatív, és vélhetőleg alkotmányellenes) változtatást csaknem az összes képviselő elfogadja (kivételt képeznek az SZDSZ-frakció tagjai, két fideszes és hat szocialista képviselő).
  • Egy miniszteri rendelet 2008. január 1-jei hatállyal teljes mértékben átalakítja a közjegyzői ügyvitelt, annak ellenére, hogy az ehhez szükséges infrastruktúra nem létezik.
  • Nekiállok programot írni, és ezt teszem éjszakába nyúlóan, hétvégeken is, két és fél héten keresztül, hogy januárban el tudjuk kezdeni a munkát.
  • Az Országgyűlés megszavazza, Sólyom László pedig aláírja a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényt, amely egyrészt előrelépést jelent a melegek jogegyenlősége felé, másrészt kodifikálja az egyenlőtlenséget. Mivel az élettársi kapcsolat regisztrálásához a szükséges infrastruktúra nem létezik, a törvény hatályba lépésének dátuma 2009. január 1.

     

    Címkék:




  • Címkék:

    5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



    Terápiás olvasókönyv
    Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

    Sorskönyv nélkül
    Pszichológiai blogom

    Sématerápia
    Általam szerkesztett oldal


    2015-ben megjelent könyvem:

    Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

    Felmászok a létra
    (versek)


    2009-ben megjelent könyvem:

    Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

    Művirágok a szimbolizmus oltárára
    (versek)


    2008-ban megjelent könyvem:

    Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

    Aszalt szilva naplementekor
    (mémtörténetek)


    Korábbi hónapok:

    január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


    Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
    Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


    >>> LEVÉL <<<



    látogató 2005. január 10-e óta