Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, augusztus 31, 2007
10:34
 
Egy fokkal higgadtabban


Szeretném lassan magam mögött hagyni ezt a szentbékkállai élményt. Annyi szép dolog van az életben, annyi jó van még előttem, minek tekintgessek a kelleténél többet hátrafelé? Zárásként (legalábbis reményeim szerint zárásként) azért fontosnak tartom, hogy integráljam a történteket a világképem egészébe. A világképem egyik sarokkövét pedig már sok évvel ezelőtt úgy fogalmaztam meg: Nincsenek gonosz emberek, csak olyanok, akiket nem szerettek/szeretnek eléggé.

Mostanában, amióta megismertem és tanulom az EMK (erőszakmentes kommunikáció) elméletét és technikáját, inkább úgy mondanám: Nincsenek gonosz emberek, csak olyanok, akiknek nem elégülnek ki a szükségleteik. Kiegészítve azzal, hogy két ember konfliktusában (véleményem szerint) soha nem jó és gonosz feszül egymásnak, nem fény és sötétség kel birokra, mégcsak nem is jogosság és jogtalanság – hanem az eltérő szükségletek.

„Vendéglős úr persze sose fogja belátni, hogy mekkora balfasz” – olvasom az egyik kommentben. A magam részéről (és mint a poszt címében írom: egy fokkal higgadtabban) nem gondolom, hogy balfasz lenne.

Inkább azt hiszem (és persze tévedhetek), hogy egy olyan ember, akinek rengeteg úgynevezett „barátja” van, eközben pedig végtelenül magányos. Olyan ember, aki kisgyerekként félt a sötétben (mint minden kisgyerek), de nem kapta meg azt a biztonságot, amire szüksége lett volna. Nem takargatták be, nem olvastak neki esti mesét, nem éreztették vele, hogy ő – a maga kicsiségében – igenis fontos. Ezzel szemben (továbbra is: szerintem) leszidták minden apróságért, állandóan azt jelezte vissza neki a környezete, hogy ő rossz.

Most, felnőtt fejjel akarja megszerezni utólag mindazt, amit nem kapott meg. Bizonyítani akarja (elsősorban önmaga számára), hogy ő igenis és fontos ember. És mindent megtesz, hogy pótolja azt a hiányt, ami felhalmozódott az életében: elsősorban a hiányzó biztonságot. Jobb ötlet híján teszi mindezt a pénz eszközével: vendéglátósként (kereskedőként) az egyetlen valós célja (noha erről ő maga tud a legkevésbé), hogy folyamatosan kielégítse a biztonság iránti szükségletét. És mivel nem volt az életében olyan, aki szeretettel megtanította volna a konfliktusrendezés hatékony, nem erőszakos technikáira, az egyetlen eszköze a saját – amúgy mindenkinek az életében előforduló – hibák és tévedések kezelésére az, amit hároméves korában megtanult (mint minden tisztességes hároméves): a negáció, a tagadás. „Nem én törtem össze!” – mondja a kisgyerek a kamraajtóban, az üvegcserepek között állva, nyakig lekvárosan. És egy idő után ő maga is elhiszi, hogy tényleg nem ő törte össze: muszáj, hogy elhiggye, mert nem tudná elhordozni a történtek súlyát. A pszichoanalízis ezt hívja meg nem történtté tételnek: ez az egyik legelső, legprimitívebb elhárító mechanizmus.

Nagyon komolyan azt gondolom, hogy ha valaki nem kapott megfelelő mennyiségű és minőségű szeretetmegnyilvánulást kiskorában, az végletesen komolyan képes meghatározni a felnőttkori viselkedést. A világban az erőszak nem keletkezik, nem egy újra meg újra megszülető entitás, hanem egyszerűen van. Van, mint valami gigantikus erőtér. Körülölel minket, mint a levegő. A meglevő erőszakból részesülünk valamennyien, azt szippantjuk magunkba nap mint nap, születésünktől (vagy még korábbtól) kezdve, és azt adogatjuk tovább másoknak (és azzal teszünk erőszakot önmagunkon).

Ugyanakkor hiszem azt (és tapasztalatokkal is alá tudom támasztani), hogy az erőszak nem a végső és egyetlen lehetséges válasz az erőszakra. Van alternatíva.

„Vendéglős úr persze sose fogja belátni, hogy...”

Talán egyszer mégis. Elég fiatal még hozzá. Lehet, hogy kell neki még néhány pofon az élettől. Még néhány kudarc. Vagy talán egy ember kell neki: valaki, aki egyszer majd felbukkan valahonnan, és tényleg megszereti őt. Nem a pénzéért, nem a vélt hatalmáért – hanem önmagáért. És apránként talán képes lesz újratanulni az életet: az emberismeretet, az önismeretet, a kommunikációt. És erre alapozva talán képes lesz újraépíteni a fogadóját is; új elven: nem a profitszerzés, hanem a tisztelet és megbecsülés elvén. És rádöbbenhet arra, amire 15 év alatt nem sikerült: hogy ez az út – nem mellesleg – több profitot eredményezhet hosszú távon, mint a pillanatnak élő kicsinyes, szánalmas trükközés, cinizmus és flegmaság.

Összegezve: az a véleményem, hogy Sárvári Csaba nem jó ember. És nem rossz ember. Mint ahogy én se vagyok jó ember és nem vagyok rossz ember. Mint ahogy senki sem az. Szerethető ember vagyok, és ő is szerethető ember. Mint ahogy mindenki az. Neki is vannak jogos szükségletei, nekem is vannak. Mint ahogy mindenkinek.

Kettőnk között az a különbség, hogy az én emberi szükségleteimet (szeretetre, tiszteletre, biztonságra, gyengédségre, elfogadásra stb.) a környezetem (kisgyerekkoromtól kezdve) jobban, hatékonyabban elégítette ki, mint az övéit. Nem vagyok jobb ember nála.

Szerencsésebb vagyok.

Címkék: , , , ,


csütörtök, augusztus 30, 2007
20:53
 
Felhívás


Takács Judit szociológus barátom nagyon régóta foglalkozik a homoszexualitás társadalmi megítélésével; az ő kérése, hogy terjesszem az alábbi felhívást. Íme:


FELHÍVÁS

A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) emberek
társadalmi kirekesztettsége Magyarországon

című kutatásban való részvételre


Az MTA Szociológiai Kutatóintézet a Háttér Társaság a Melegekért szervezettel és a Labrisz Leszbikus Egyesülettel együttműködésben a Szociális és Munkaügyi Minisztérium megbízásából 2007-ben felmérést készít a leszbikus, a meleg, a biszexuális és a transznemű (LMBT) emberek magyarországi helyzetéről és társadalmi kirekesztettségük mértékéről, különös tekintettel a társadalmi előítéletek és a diszkriminációs gyakorlatok működésére és hatásaira.

A kutatás célja, hogy a feldolgozott eredmények alapján felhívjuk a figyelmet arra, hogy mely területeken szenvednek a társadalmi kirekesztő mechanizmusoktól a magyar LMBT emberek, hogy kiket érintenek leginkább ezek a megkülönböztető gyakorlatok, és melyek az LMBT embereket sújtó kirekesztés legtipikusabb formái Magyarországon. E helyzetfelmérésből kiindulva hatékony stratégiák dolgozhatók ki az érintettek sikeresebb társadalmi integrációjának előmozdítása érdekében: mind a jogvédelem, mind a közösség- és egyéni tudatosságfejlesztés terén.

Kérjük, segítse a kutatómunkát a mellékelt név nélküli kérdőív kitöltésével!
Ha ismer olyanokat, akik szintén kitöltenék a kérdőívet, küldje el nekik is.
Minél több válasz érkezik, annál pontosabb kép alkotható az LMBT emberek magyarországi helyzetéről.

A kitöltött kérdőíveket a következő e-mail címre várjuk 2007 október 10-ig:
diszkriminacio.kutatas@socio.mta.hu

Vagy elküldheti postán a következő címzéssel:

'Diszkriminációs kutatás'
1554 Budapest Pf. 50.

Köszönjük a segítségét!


A kérdőívet http://www.birtalan.hu/balazs/lmbt.rtf címen fölraktam a saját honlapomra. Ha le (és ki) akarod tölteni, kattints a linkre, aztán mentsd el másként, vagy nyomtasd ki, vagy oldd meg, ahogy tudod. :-)

Címkék: , , , , ,


 
dr. Sárvári Csaba ügyvéd úr szomorú


Az egyik homáros kommentelő kíváncsi volt a másik fél véleményére, és föltette levélben Sárvári Csabának a pilátusi kérdést: Mi az igazság? Sárvári Csaba szomorúan válaszolt, én pedig – bánatát enyhítendő – méltónak és igazságosnak tartom, hogy az én verzióm mellett – „hallgattassék meg a másik fél is” alapon – az övé is megjelenjen itt a blogomban.

Remélem, cserébe Sárvári Csaba (mint talpig becsületes ember) is úgy tartja méltányosnak, hogy az Öreghegy Fogadó honlapján továbbra is a „hallgattassék meg a másik fél is” elve alapján – megjelentesse a kérdéses írást. A levél illusztrációként pedig álljon itt a beszkennelt számla képe. (Sajnos nem túl jó minőségű, mert halvány az eredeti is; gondolom, lassan aktuális lenne festékszalagot cserélni a gépben, így 15 év működés után.)

Számla az Öreghegy FogadóbólFeladó: Öreghegy Fogadó (Hozzáadás a címjegyzékhez)
Címzett: hckr
Tárgy: Re: nincstárgy
Érkezett: 2007.08.29 16:51


Üdvözlöm!

Nem igazán szeretnénk hogy egy olyan ember hazugságait közöljék mint az Birtalan Balázs!! Nagyon szomoru hogy egy ember ilyesmit megtehett a mai világban. Nyivánosan rágalmazon embereket stb mert rossz napja volt ökelmének., Ö saját maga mondta hogy finom volt az étel meg stb. De van megoldás erre is nyilvános rágalmazásért perelve lesz. 15 éve foglalkozom vendéglátásal hibák mindenhol vannak!! De ez nagyon durva amit ez az ember firkált az üzltről csak azért hogy jo kis sztorija legyen! szégyen hogy miket irkálnak vissza az embernek mocskolnak minket vannak személyiségi jogok is !! És ügyvéd tanácsára meg is teszem a lépéseket. Sajnos ez már nem vélemény nyilvánitás itt már durva szavakat vagdosnak a személyem ellen.,pl., vastagon szopok meg mosogatok., stb. Kérdem miért nem szürik meg mi az igaz és mi nem. Miért kell egy embert tönkre tenni miért?? JA azért hogy jo kis sztori legyen az urnak a blogjában ., ennyit szeretnék közölni., A mi üzletünk nem olyan mint a hogyan megjelent a kedves Balázs urnak a firkászásábol., Sár cs


A levél stílusa és helyesírása nyilván nem csak nekem idézi emlékezetembe a hol „mese mese mátka”, hol „tulajdonos” néven publikáló ügyvéd (pro memoria: „magam ügyvédként segiteni fogok a tulajdonosnak ., hogy jogiuton ezt a mocskot le szedesem”) alkotásaira.

Meg kell hagyni: ha valaki 15 éve vendéglátós, és emellett még ügyvédként is tevékenykedik, az óhatatlanul lefárasztja az embert, még akkor is, ha az olyan kiválóság, mint Sárvári Csaba. Valószínűleg egy ilyen feszített tempó több hibázási lehetőséget rejt magában. Én azt javasolnám Sárvári úrnak, hogy hagyja a csudába az éttermezést, és a jövőben éljen kizárólag jogi hivatásának. E pozícióból nyilván előbb el tudja érni, hogy a „firkászásom” miatt rács mögé kerüljek.

Ha így lesz valaha is, csupán egy kérésem volna: a bablevest lehetőleg ne a szentbékkállai Öreghegy Fogadó konyhájáról szállítsák.

Köszi előre.



A poszt elkészülte után érkezett egy új komment. Ezt szeretném nagyobb nyilvánosság elé tárni. Íme:

Kedves Csaba!
(ha valoban te vagy az)
Sajnalom az egeszet, en a csaladommal sokszor (legalabb 15-20 alkalommal!)
vendegeskedtunk mar a fogadoban
es altalaban elegedettek voltunk. De
azt is meg kell mondanom, hogy szinte minden alkalommal volt egy-ket olyan aprosag (pl. nem azt kaptuk, amit kertunk, hosszu varakozas, vagy epp elfelejtett valamit a pincer, amiert ujra szolni kellett, de az etel minosege, az evoeszkozok tisztasaga sem volt mindig kifogastalan), ami
miatt picit megkeseredett szajizzel tavoztunk.

De minden alkalommal azzal nyugtattuk magunkat, hogy johiszemuek vagytok, de tapasztalatlanok (ld. tinedzser pincer) es a falutok egyeb szepsegei ugyis feledtetik ezeket az
aprosagokat. Amikor nyar elejen arrol beszelgettunk a csaladban, menjunk-e
a Balaton-felvidekre, tk. hozzatok is,
valahogy egyontetuen dontottunk ugy, hogy igen, de ne hozzatok. Valahogy mostanra tul sok lett ezekbol az "aprosagokbol".

Bizony el kellene gondolkodnotok, mikent lehetne a jovoben jobba tenni a szolgaltatasokat es elkerulni az ehhez hasonlo torteneteket.
A veled egyutt dolgozo alkalmazottak kivalasztasa a te felelosseged, nagyobb korultekintessel, kepzettebb alkalmazottakkal kellene dolgoznod. Az tenyleg kinos, ha egy vendeget csak ugy a bejaratnal letegeznek. Az Orban Viktor iranti tiszteleted es szereteted (politikai allasfoglalasod) pedig semmikeppen nem tartozik a vendeglatas temakorebe, egy Orban-kép egyszeruen nem valo az etterembe, meg ha buszke is vagy arra, hogy valaha a vendeged volt (vo. kotelezo Rakosi-kep az 50-es evekben...)

Vegul egy joindulatu tanacs: a vendeget akkor is tisztelni kell, ha a pokolba kivanod. Vagy nem kell a vendeglatoiparban dolgozni.

udv:
"zakos"

Címkék: , ,


szerda, augusztus 29, 2007
16:09
 
Éhség, szomjúság


Ha már az evés-ivásnál tartunk: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6) Ennek az alapvető emberi igényre apelláló ígéretnek értelmében (is) a blogom látogatottsága (amely tavaly decemberben érte el a 30 ezret, rá félévre, június 25-én a 40 ezret) a mai napon 15:17-kor a elérte az 50 ezret.

Ez így persze némileg öncélú számbűvészet: szupervízión ha megemlíteném, hogy valaki ilyesminek jelentőséget tulajdonít, hamar kiosztanák rá a „narcisztikus kielégülés” címkét. Teljes joggal. De hát az emberek többsége igényli a narcisztikus kielégülést.

A Homáron kommentelők némelyike lúzernek, mazochistának tart, és valószínűleg részben igazuk is van. Időnként igénylem a konfrontációt: beveretem a pofámat, aztán panaszkodom, hogy nehéz az élet. Ezt Kővári Edit (a hajdani pszichiáterem) 1993-ban, amikor visszapofozott az öngyilkolászósdiból az élhető életbe, prognosztizálta is, mondván: „Balázs, magának soha nem lesz konfliktusmentes élete, mert mindig megkeresi majd magának a konfliktusokat.” Tisztelem és becsülöm Kővárit azóta is, úgyhogy nem cáfoltam rá az eltelt csaknem másfél évtizedben. Azóta annyit sikerült megtanulnom: a saját boldogságom (jólétem, harmóniám etc.) feltétele nem a konfliktusok hiánya, hanem a biztos tudás azon képességem megléte felől, hogy a konfliktusba, legyen szó bármiről, tudok nem belehalni. Ehhez szükségeltetik némi egykedvűség és humorérzék (nem akarok cinizmust mondani); valami olyasmi, hogy tisztában legyek vele: semmi sem olyan fontos (én magam sem), hogy érdemes legyen beledögleni. (Beledögleni, mondom; meghalni valamiért adott esetben: az teljesen más lapra tartozik.)

Az Öreghegy Fogadóban átélt élményeim nagy tanulsága, hogy a fenti eszmefuttatásnak van némi realitásértéke. Pár évvel ezelőtt egy ilyen történet egyenes következménye lett volna a minimum három napos gyomorgörcs(ben is manifesztálódó generalizált szorongás). Most megúsztam néhány perces lábremegéssel, és úgy gondolom: aránylag hatékonyan sikerült a felgyűlt feszültséget elaborálnom. A hatékonyság egyik visszaigazolása, hogy az írásomból nem csupán az olyanokra izgult rá a nagyérdemű, hogy hű de gáz babgulyáshoz ananászlét inni (btw: de gustibus egy bizonyos IQ fölött non est disputandum), hanem érdemibb dolgokon is elgondolkodtak, pl. hogy nem szükséges (mi több: baromság) kifizetni az áfát, ha számlát nem kapunk, mert ilyenkor az nem más, mint borravaló. Ha csak ez evidenciává válik valakiben (akár csak egy emberben), már hasznos volt az egész.

Címkék: , , ,


 
Ügyvédi fenyegetés


A Homár kommentjei között mindenféle akad. Van, aki szimplán szörnyülködik, van, aki szerint hazudok, mert keresztény vagyok (látta a honlapomat), és van, aki hajmeresztő szemfülességgel megállapította, hogy buzik vagyunk.

Azonban a kommentek között egy ügyvéd simán megfenyegetett. Úgy gondolom, leghelyesebb, ha csatolom a keresetet. Több részletben érkezett; úgy látszik, a doktor úrnak (vagy hölgynek) nem sikerült elsőre rögzítenie a tényállást. Tehát íme a perirat, betű szerint idézve:

mese mese mátka 2007.08.28. 22:35:58
ez egy nagy bunko hazugság., remélem hogy a tulajdonos megteszi a jogi lépéseket .,te firkász jancsi

mese mese mátka 2007.08.28. 22:41:01
szégyen ez a cik vagy mi a fene., hazugság az egész., remélem hogy a tulaj megteszi a jogi lépéseket.,

mese mese mátka 2007.08.28. 22:48:40
Nem értelek benneteket bocsánat ., szerintem lekell menni és ki probálni azt a helyet ., a káli medencében .,én voltam ott és nagyon is kulturált a fogado ., de jo magam ügyvédként segiteni fogok a tulajdonosnak ., hogy jogiuton ezt a mocskot le szedesem .,ez egy mocskos hazug történet., borzalom hogy ezt egy ember csak ugy megteheti., ki vagy te firkász mester.,nem felsz hogy üzletrontásért felelni fogsz?????? mosst üzenem hogy 2 napot kapsz mert az index ügyvédeivel fogom a dolgot ki vizsgáltatni.,micsoda egy embertelen vagy.,

mese mese mátka 2007.08.28. 22:55:12
hazugság minden itt amit ez az ember le mer irni., nagyon is kitünő az a fogado., mindenki probálja ki., és utánna mondjon véleményt.,ne egy jott ment ember mondja meg hogy mi az a jo.,


Egy másik kommentelő felvetette: csak tán nem személyesen a tulajhoz van szerencsénk...?! Az ügyvéd úr (vagy hölgy) üstölést megfelelt e kihívásra:

mese mese mátka 2007.08.28. 22:57:30
képzeld nem a tulaj vagyok te szerencsétlen

mese mese mátka 2007.08.28. 22:59:54
miért lennék a tulajdonos., te jo ember.,csak véleményt mondtam., ja csak a rossz a jo.,értelek.,talán valami bérence vagy a firkásznak???????


Amúgy a tegnapi nap mérlege a blogomon összesen: 3.713 látogatás. Ismétlem: tegnapig a napi átlag 69 volt.

Címkék: ,


kedd, augusztus 28, 2007
14:55
 
A média mint hatalmi ág


Az Index által futtatott Tékozló Homár c. oldalon Rossz ebédhez beszól a pincér is címmel 13 óra 26 perckor megjelent a szentbékkállai élménybeszámolóm kivonata, amelyben a teljes sztori olvasásához linkeltek a blogomra.

A blogom látogatottságának napi átlaga jelen állás szerint 69.
A mai napon – poszt írásáig, azaz 15 óra 04 percig – a blogomra klikkelők száma: 1186.

Ezúton küldöm forró üdvözletemet Szentbékkállára Sárvári Csabának.

Címkék: ,


hétfő, augusztus 27, 2007
13:48
 
Szopjá', ne!


Miután a kötelezően ajánlott élménylistán tavaly végre kipipáltam a repülőgépet is, a tengerpartot is, egyre nehezebben téphetem a pofámat, miszerint „jajjnemvalónekema zutazás”. Lassan ki kéne találnom valami más szöveget. Mindemellett továbbra is igaz, hogy alapvetően budapesti vagyok, azon belül is alapvetően otthon kuksoló. Úgyhogy meglehetősen élményszámba vehető nálam, ha egy hétvégét – leszámítva a nyaralás extra műfaját – nem otthon töltök. Ilyen esetben mindig meg kell birkóznom a szorongás képében jelentkező krampuszaimmal, hogy ugyan, miféle szívatással kínál majd meg a fogát felém csattogtató nagyvilág.

Ez az egyik magyarázata a jelen poszt címének. A másik az, hogy a hétvégét Tomival Pécsett (Sopianae; ejtsd: mint fönt) töltöttük, Bikkfa és Bambika szíves invitálásának eleget téve. Leszámítva, hogy első éjszaka csaknem megpusztultunk a hőségtől, nagyon kellemes kikapcsolódás volt – bár nem így indult a dolog.

Tomi megvette jó előre az IC-jegyet, helyjeggyel együtt, szigorúan nemdohányzó kocsiba. A vonat Kelenföldről indult péntek délután, és az expressz paokolást követően lógó nyelvvel érkeztünk a pályaudvarra, hogy szembesüljünk azon kellemes hírrel, miszerint a vonat 30 percet késik. Olybá tűnt számomra, hogy az utazással kapcsolatos averzióim jogosak, a szívatási széria megkezdődött, jaj nekem. A vonat végül is bő 50 perc késéssel indult, addig a tűző napon aszalódtunk, leginkább állva. Felszállás után, amikor a fülkében le akartunk rogyni a helyünkre, látom ám, hogy egy pasas épp rágyújtani készül. Már veszem a levegőt, hogy – kevéssé zsiráfosan – tájékoztassam a bunkó állatját, hogy ez nemdohányzó kocsi, amikor körülnézek, és kiderül, hogy ez bizony sajnos rohadtul dohányzó kocsi. Az történt, hogy a MÁV valamiért egy tök más szerelvényt állított be, amelyben a kérdéses számú fülke dohányzó. Ezen a ponton frusztrációm az égbe hágott: amióta bő kilenc éve leszoktam a napi három doboz cigarettáról, nagyon nem bírom a dohányfüstöt. És úgy festett, hogy Budapest–Pécs viszonylatban választhatok a füstben való üldögélés vagy a folyosón való álldogálás között. – Szerencsére aztán megoldódott a helyzet, jobban, mint vártuk: a kalauz áttessékelt az első osztályra, úgyhogy az utat végül kényelmesen elnyújtózkodva tettük meg, másnap pedig a késés miatt visszakaptuk az IC-jegy árát.

Hogy maga Pécs milyen? Leginkább nagy és áttekinthetetlen, meg még meredek is, amely vonása eddig rejtve volt előttem, pedig, lévén mecseki város, ez teljesen logikus tulajdonság részéről. A két nap beszélgetésekkel, játékokkal, fogyókúragyalázó zabálásokkal, meg (tán ezt kompenzálandó) sétákkal telt. Tomival gondolkodóba estünk, hogy esetleg be kéne szereznünk a Kragmortha (ha ugyan jól írom) nevű táblás társasjátékot, amelyben a játékosok kis goblinok vagyunk, akik ki akarják játszani a Rigor Mortis nevű csontváz-könyvtáros éberségét, hogy elcsórjanak egy-egy könyvet. Amikor ez nem sikerül, akkor Rigor Mortis egy-egy „lesújtó pillantással” jutalmazza őket, amelyek in concreto változatos szívatásokat jelentenek: a játék vége felé a játékosok féllábon állnak és/vagy asztalra szorított állal és/vagy kilaffant nyelvvel, esetleg vicsorgó foggal, ollószerűen megfeszített kézzel élvezik azt, amit a balsors rájuk mér. Nem állítom, hogy kifejezett intellektuális erőpróba, de nagyon jókat lehet szórakozni közben egymás rovására. (Amikor ebbe belefáradtunk, jött a szóbridzs meg a Mr. X., hogy azért adjunk a bölcsész érzületnek is.)

A pécsi ókeresztény sírkamrákat érdemes megnézni, még ha el is kérik az árát, amikor azonban a dómban (ahol dr. Papp Lajos szélsőjobbos, nyíltan homofób szívsebész esedékes haknifellépése volt kiplakátolva) is le akartak gombolni a belépésért fejenként egy ezrest, úgy döntöttem/-tünk, hogy a doktor úr tiszteletdíját tán mégse négy buzeráns adja össze; imádkozni a templomon kívül is sikerülhet, ha valaki nagyon megerőlteti magát. Gyűlöletes számomra, ha egy működő templomban, ahol Oltáriszentséget őriznek, belépti díjat akarnak szedni bárkitől is. Szíveskedjenek az üzemeltetők eldönteni, hogy az adott épület micsoda. Ha múzeumnak deklarálják (megtehetik), akkor szedjenek bátran jó sok pénzt a látogatóktól – de ne tartsanak benne misét. (És főleg ne nyervogjanak, hogy jajjszegény Jézus, milyenmagányos ő ott a tabernákulumban, miért nem térü nk be gyakrabban szentségimádásra.) Ha viszont templomnak, Isten házának (úgy is, mint a mennyország, az új Jeruzsálem, és az örök boldogság előképe) tekintik, akkor tán ne sarcolják meg a belépni akarót. Ahogy a mondás tartja: baszni is meg szűznek is maradni nem lehet egyszerre. Grrr...

A pécsi Tettye éttermet ajánlom mindenkinek a figyelmébe. Nem kifejezetten költséghatékony, de nagyon jó a konyhájuk. Ugyancsak ajánlom a Király utcai olasz fagyizót (a nevét nem jegyeztem meg). Láttam én már sok fagylaltkelyhet életemben, de ilyen bámulatos kompozíciókhoz még nem volt szerencsém. Teljesen lenyűgözött, hogy egy egyszerű vaníliafagyit milyen ötletesen is lehet szervírozni. A hely is szép, kellemes. Viszont szolgált egy kellemetlen meglepetéssel. Amikor kimentem a mosdóba, kerestem kint a villanykapcsolót: nem volt. Sebaj, gondoltam, majd bent. Kinyitottam az ajtót: villanykapcsoló bent sem volt, de az ajtónyílásra felkapcsolódott a villany. A helyiség ízlésesen volt berendezve, tiszta volt, megfelelően fel volt szerelve – abszolút megérdemli a tesztünkön a 10 pontot, gondoltam. Aztán ahogy a fülkében ücsörögtem, és a megvilágosodás reményében töprengtem a világ folyásán, megvilágosodás helyett egyszer csak figyelmeztetés nélkül beütött az egyiptomi sötétség. Teljesen és orvosolhatatlanul. Kapcsoló továbbra sem volt. Kicsit billegtem a helyemen, hátha a mozgásérzékelő bekapcsol, de az sem volt. Némileg feszengve résre nyitottam a fülke ajtaját, de ez sem jött be: a nyitásra érzékeny lámpa a mosdó külső ajtajára volt csak rákötve. nem volt mit tenni: a művelet további részét a mobilom világánál voltam kénytelen eszközölni. Amikor végül kézmosás után kitapogattam a kilincset, hogy kilépjek, a helyiséget ismét elárasztotta a kellemes fényár. Az az igazság, hogy nem tudtam igazán haragudni. Nem tudom, kinek az anyagcseréjéhez kallibrálták a pilács időzítőjét, de ez a megoldás annyira, de annyira gáz, hogy a végén csak röhögni tudtam rajta.

Ilyenformán ez az epizód sem homályosította el a hétvége roppant kellemes összképét – amelyért ezúton is szeretném ismételt hálámat kifejezni Bikkfának és Bambikának. :-)

Címkék: , , , , ,


csütörtök, augusztus 23, 2007
10:28
 
Szentbékkálla, Öreghegy Fogadó


Öreghegy FogadóSzentbékkálla egy barátságos kis falu a gyönyörű és békés Káli-medencében, mintegy negyedórányi autókázásra a Balatontól. A falu egyik nevezetessége az étteremként és panzióként egyaránt prosperáló Öreghegy Fogadó. A helyre a két évvel ezelőtti nyaralásunk során bukkantunk: akkori ábrahámhegyi szállásadónk ajánlotta. Akkor ötösben ebédeltünk ott. A helyet szépnek találtuk, az ételt felejthetőnek. Legnagyobb élményünk a kb. 15 éves pincérfiú volt, akire a főnök távollétében rábízta az egész hodályt, aki méltóságteljesen járkált tökéletes pincérszerelésében az asztalok között, amikor azonban eltávolodott úgy tíz lépésnyire, akkor elkezdett szaladni, mint a mérgezett egér. Kihoznia még véletlenül sem sikerült soha azt, amit kértünk, úgyhogy az ebéd egyszerre zajlott kínosan és kedélyesen: szegény olyan kétbalkezes, olyan mafla, olyan szánalmas volt, hogy az ember nem tudta, sírjon-e vagy röhögjön. Számlát alig tudtunk kapni a végén, mert a főnök elment ugyan, neki azonban nem szabad a kasszához nyúlnia, úgyhogy most akkor nem tudja, mi van... Valahogy mégis sikerült fizetnünk, és összeadtunk neki kb. ezer forintnyi borravalót, hadd legyen neki is egy jó napja. Szemlátomást soha nem látott még ilyet. Ámuló, elkerekedett szemekkel nézett ránk:

– Akkor ez most az enyém...? Tényleg az enyém?!

Öreghegy FogadóGondoltuk hát az idén, megnézzük, mi lett két év alatt a mi kis barátunkból, e célra azonban, úgy véltük, tökéletesen megfelel majd egy leves meg egy kávé. Leparkoltunk hát az Öreg-hegy Fogadó előtt. Nem, nem tévedés: szándékosan írtam kötőjellel, szemben a címben szereplő verzióval. Tessék megnézni a honlapjukat: egyetlen oldalon belül négy különböző formában található fel a hely elnevezése:

   1. Öreghegy Fogadó
   2. Öreghegy fogadó
   3. Öreg - hegy Fogadó
   4. Öreg-hegy Fogadó


Mondjuk részben meg tudom érteni a dolgot – annak idején én is csináltam hasonlót iskolai dolgozatban: ha nem voltam biztos egy többször előforduló kifejezés helyesírásában, egyszer így, másszor amúgy írtam: valamelyik csak bejön, és igaz, hogy egy hibám így biztosan lesz, viszont legalább az is biztos, hogy nem lesz két hibám. (Annyiban nem helytálló a példa, hogy én legfeljebb két verziót próbáltam ki, és a saját nevem betűzése többnyire nem okozott gondot.)

Beléptünk hát, és láttuk rögtön, hogy a fiúcska ezúttal nincs ott. Az éttermet a kerthelyiségtől elválasztó ajtóban egy huszonéves pincér állt, illő eleganciával: fekete szövetnadrág, makulátlan fehér ing – ahogy az méltó egy jó nevű étteremhez.

– Jó napot kívánok! – köszöntünk Tomival nagyjából egyszerre.

– Sziasztok – így a jó nevű étterem illően elegáns pincére, és nem sietett hellyel kínálni. Nyeltünk egyet, majd mondtuk, hogy talán fogyasztanánk valamit.

– Üljetek le valahol – bökött a kerthelyiség felé, így hát leültünk valahol. Az asztalon kék abrosz volt, az abroszon egy hamutartó, valamint egy cigarettától származó lyuk. Kisvártatva a pincér megjelent, kezünkbe adta az étlapot, és tudakolta, mit innánk. Na most ezt a nyitókérdést mi zsigerből utáljuk, két okból is. Ezek közül a kisebb az, hogy italt az étkezni is szándékozó ember leginkább az étel függvényében választ. A nagyobb ok: hogy a bánatba' rendeljünk italt addig, amikor nem tudjuk, mit tartanak? Úgyhogy az ilyenkor szokásos válaszomat adtam:

– Először megnéznénk, mi van...

– Ja, jó – felelte enyhe sértődöttséggel elegy csodálkozással a pincér –, de ez csak étlap, ezen nincsenek italok. – Nem kérdeztük meg, hogy akkor mégis miből feltételezte, hogy az ételek közül tudunk majd italt választani, inkább érdeklődtünk, hogy kaphatnánk-e esetleg itallapot is. Erre késznek mutatkozott, és eltűnt az asztalunktól – jó öt percre. (Dél volt, kánikula, nem sokkal nyitás után; rajtunk kívül tán ha két asztalnál ült vendég.)

Amíg az itallapra vártunk, áttanulmányoztuk az étlapot. Volt rajta mit nézni: először is azt, hogy melyik ételnek mi az ára, mert az étel nevét és az árat tartalmazó oszlopok kissé el voltak csúszva egymáshoz képest. A nyomtatás eme hiányosságait windózos grafikák igyekeztek pótolni: az étlapon épp hogy csak anim gifeket nem találtunk. Viszont szerepelt ott szem-szájnak ingere; a kedvenceinkre még emlékszem: „petrezsejmes” krumpli (így, pontos j-vel), „pároltrízs” (így, egybeírva és hosszú í-vel), valamint valamilyen leves „finommetéltel” (így, 1 t-vel).

A levesek között egy tűnt izgalmasnak; olyasmi neve volt, hogy Raguleves Erdészné módra Erdészné leves „Szép Ilonka” módra. A német fordításban „Försterinsuppe” szerepelt, azaz „erdésznéleves”, ami így elég kannibalisztikusan hangzik; na, gondoltuk, ha egyszer talán visszatalál hozzánk a pincér az itallappal, megkérdezzük tőle, ugyan mi is ez. Így is tettünk.

– Ja, az nincs – volt kész azonnal a válasszal. – Én ma 9-kor kezdtem itt dolgozni, és azt mondták, hogy az az egyetlen, ami nincs. – Ha nincs, hát nincs, törődtünk bele bánatosan, de azért kíváncsiságból megkérdeztem, hogy ha mégis volna, akkor mi volna az.

– Nemtom – vont vállat készségesen a pincér –, asszem, valami marha... – Ebben maradtunk, de mielőtt az erdészné helyett bármi mást választhattunk volna, a pincér ismét eltávozott, ismét huzamosabb időre. Amikor végül visszatért, Tomi kért egy babgulyást meg egy ananászlevet, én meg egy francia hagymalevest (bízván abban, hogy azon nagyon nincs mit elrontani), valamint – az ittalapról választva – 100%-os narancslevet.

Telnek-múlnak a percek, és jön a pincér tálcával, rajta egyetlen pohárral.

– 100%-os narancslé nincs, 50%-osat hoztam – nyújtotta felém –, ugye jó lesz?

– Nem, nem lesz jó – válaszoltam, mérsékelten barátságos hangon. – Akkor kérek egy pohár csapvizet jéggel. – A pincér tudomásul vette, majd közölte Tomival, hogy ananászlé sincs. Tomi kért egy gyömbért, a pincér ki is hozta, a (jég nélküli) vizemmel együtt.

Ismét eltelt egy hangulatos negyedóra, amikor is felbukkant a színen egy klottgatyás, atlétatrikós pasi, a kezében három levessel. Megállt a kert közepén, és fennhangon érdeklődött, melyik kié lesz. Mondtuk, hogy a mienk a babgulyás meg a hagymaleves. Letette elénk, de úgy látszik, elsőre nem tudta megszámolnia, hogy ketten vagyunk, mert ezután a következő kérdést sikerült föltennie:

– Ide lesz-e a húsleves is? – Tájékoztattuk, hogy nem, nem ide lesz, és nekiálltunk a levesnek, amely leginkább forró volt. Tomi babgulyása utóbb egyszerű bablevesnek bizonyult, amelybe belefőztek pár falatnyi mócsingos húst. Az én francia hagymalevesem alapja vélhetőleg valamilyen erőleveskocka volt. A levesen kívül a csészében hagyma volt található, valamint (nem röhög!) grízgaluska. Se habarás, se pirítós, se sajt, se bors: ez volt a francia hagymaleves. Íze nemigen volt; gondoltam, némi sóval és borssal azért mégis megpróbálom ehetővé tenni. Nyúltam volna a sótartó után, de a teríték továbbra is a hamutartóból és az égett lyukból állt. Na, akkor szólok a pincérnek, gondoltam, és nyúlok a szalvétáért, hogy megtöröljem a számat – ekkor tűnt fel, hogy szalvéta sincs.

– Kérek szépen sót, borsot és szalvétát – szóltam oda az arra járó pincérruhás pincérnek. Ő erre, esküszöm, az alábbi mondattal válaszolt:

– A sót-borsot hozom, a szalvéta ott van a leves alatt. – Teccikérteni: van az a fecni szalvéta, amelyet a levesescsésze és az alatta levő kistányér közé szokás elhelyezni, hogy megakadályozza az esetlegesen kicsöppenő leves visszafreccsenését. Arra utalt a fiatalember, és esze ágában sem volt szalvétát hozni nekem. Viszont a másik asztaltól odahozott valamit:

– Tessék, a só és bors. – Ránéztem: nyitott, kétrekeszes tartó volt (az a fajta, amelybe az ember ujjal vagy késheggyel nyúl), így nem volt nehéz megállapítanom a tényállást:

– Elnézést: ez só és paprika. – Bután nézett. – Én sót és borsot kértem.

– Ott a só és bors – mondta, és nemigen értette, mi bajom van. Elismételtem, felfogta, és eltűnt a konyha felé borsért. Vártam, vártam, közben nyammogtam a (sózva már ételszerű) hagymalevest, Tomi meg a babgulyásnak titulált bablevesét (amelyhez természetesen kenyeret nem hoztak, de azért már nem is mertünk szólni). Alig nyolc-tíz perc elteltével visszajött a pincér, és átnyújtott egy borsszórót, amelynek az alján búslakodott úgy másfél milliméternyi őrölt feketebors. (A levesemből volt még hátra úgy három kanálnyi.) Tomi is végzett, és hosszasabb tanácskozást nem igényelt, hogy úgy döntsünk: inkább nem kísérletezünk itt kávéivással. Kértem a számlát.

Ismét telt-múlt az idő, addig volt időnk összeszámolni: a két leves meg az egy gyömbér kb. 1300,– Ft. Majd előkerült az atlétatrikós pasas, és letett elénk egy cetlit. Biztos ismeri mindenki azokat az irodai összeadógépeket, amelyekbe fehér papírszalagot fűznek: na olyat kaptunk, számla helyett.

– Kettőezer-négyszázhúsz forint lesz – mondta kedvesen, mi meg gyorsan összedugtuk a fejünket a blokk fölött, hogy azért ennyire nem lehetünk bénák fejszámolásban. Miután láttuk, hogy a kétlevesnyi-egygyömbérnyi fogyasztásunk négy tételként szerepel a számlán, megkérdeztük az atlétatrikóst (akiről utóbb kiderült, hogy ő a tulaj), tán elmagyarázná-e, miről is van szó.

– Akkor volt ugye a túróscsusza, az ezeregyszáz... – kezdte szemrebbenés nélkül.

– Miféle túróscsusza? – hördültünk fel mindketten. – Két leves volt meg egy gyömbér.

– Ja, akkor biztos a szomszéd asztal fogyasztását mondta be a kollegám – válaszolta anélkül, hogy legalább egy picit zavarba jött volna, illendőségből. Körülnéztünk: sehol senki nem evett túróscsuszát. A tulaj belátta, hogy ez most így nem jött be, úgyhogy pár perc múlva visszatért, továbbra sem számlával vagy nyugtával, haenm egy másik, hasonló cédulával:

– 1320 forint.

Ekkorra azért már meglehetősen alacsony volt az ingerküszöböm, és megkérdeztem:

– Számlát maguk nem szoktak adni? – Így jár az ember, ha egyrészt közgazdász a párja, másrészt, ha ő maga jogi jellegű szakmában sertepertél: az évek során elég jól megtanultam felismerni, hogy a kezembe nyomott, számokat tartalmazó papír számla-e vagy sem. A számla attól számla többek között, hogy sorszáma van, minimum két példányban készül, a másodpéldányt lekönyvelik, az összege pedig bevételként jelentkezik, és a kereskedő adózik utána. Továbbá a számla tartalmazza az áfát is, amely nem a kereskedő zsebében landol, hanem a költségvetésben: abból lesznek iskolák, autópályák – meg gáz és villany például Szentbékkállán. Ha valahol nem kapok számlát, akkor az áfa összege címen kifizetett összeg valójában nem más, mint busás (elvégre 20–25%, mikor hogy) borravaló.

– Ott a számla – mutatott a tulaj a cetlire, és várta a pénzt.

– Ne haragudjon, ez nem számla – mondtam, nem azért, mert egyébként aggályosan jogkövető vagyok, hanem mert megvan a a szint, ameddig még elviselem, ha palira akarnak venni – és az Öreghegy Fogadóban ért ingerek ezt a szintet már messze meghaladták. A tulaj végül elindult, hogy számlát hozzon, én meg (beismerem, kevéssé szofisztikált módon, jó hangosan) utána szóltam: – Végül is nem muszáj számla, de akkor nem fizetem ki az áfát!

Ismét eltelt úgy öt perc (arra tippeltünk, hogy be kellett kapcsolni a számítógépet: valószínűleg az elmúlt szezonban még nem adtak ki tényleges számlát), és kijött a tulaj, és ezúttal valódi számlát hozott: rajta volt a cég rövidített neve (Sárvári Csaba és társa KKT), székhelye (8281 Szentbékkálla, Dózsa Gy. u. 1.) és adószáma (20604008-2-19), valamint az összeg: 1309,– Ft. (Arra nem kaptunk értelmes választ, hogy az előbb a végösszeg miért ezerháromszázhúsz volt.) Kifizettük fillérre, aztán felálltunk és mentünk. A kijáratnál jól érthető „Viszontlátásrá”-val köszöntünk a pincérszereléses pincérnek, aki a változatosság kedvéért most nem azt mondta, hogy „sziasztok”, hanem egyszerűen nem köszönt vissza.

Épp készülünk beszállni a kocsiba, amikor feldúltan jön ki utánunk egy középkorú házaspár, szemlátomást közel az agyvérzéshez. Megkérdeztük, mi bajuk. Elmondták dúlva-fúlva, hogy kértek két buborékmentes ásványvizet meg egy rántott camembert-t. A pincér kihozott nekik két pohárban (tehát nem üvegben!) valami vizet, ami leginkább csapvíz volt, azután vártak úgy félórát, amikor a pincér megint jött, és közölte, hogy camembert sajna nincs, jó lesz-e trappistából. Ezen a ponton fölpattantak, a pasi mondta a pincérnek, hogy jól van, öcsi, akkor ezt az „ásványvizet” te fizetted, és kirobogtak. Mi ezen a ponton kapcsolódtunk be a történetbe. Beszálltak az autójukba (mi közben javasoltuk nekik, hogy ha ebédelni akarnak, menjenek Badacsonytomajra, a Borbarátokba). Ekkor a következő történt.

Az étteremből rohanva jön a pincér, és ordít a középkorú házaspárra, konkrétan a férfira:

– Te faszszopó kis geci, szállj ki a kurva kocsidból, mert leszedem a fejed, bazmeg, te rohadék! – Nyilvánvalóan nem volt számára megfelelő megoldás, hogy az állítólagos ásványvizet nem fizették ki. A férfi visszaordított a volán mögül a pincérnek, hogy „Köcsög!”, aztán beletaposott a gázba és elhúztak. Mi azt se tudtuk, köpjünk-e vagy nyeljünk: számos éttermi élményünk során nem sikerült még elsajátítanunk az adekvát viselkedést arra, amikor a pincér faszszopó kis gecinek titulálja a vendéget. Ezért inkább mielőbb el akartunk menekülni, mielőtt bajunk esik. Látjuk ám azonban, hogy a lépcső tetején megjelenik az atlétatrikós tulaj, mellette egy másik fickó, öltözete alapján minden bizonnyal szakács, és mondja jó hangosan a mi autónk rendszámát, meg azt, hogy na OK, akkor ezt felírjuk és feljelentjük...

...Ebben a helyzetben nem lehetett eljönni. Mi baja van ennek az őrültnek?! Odamegyünk hozzá, és kérdezzük: mi van, mit akar a rendszámunkkal?! Azt feleli, hogy ez üzletrontás, amit csináltunk, és hogy legyünk erősek, a kamera mindent rögzített, és feljelent, és... – Azt hittem, arra gondol, hogy ajánlottam a távozóknak egy másik éttermet, de nem: kiderült, hogy az az üzletrontás, hogy mi olyanokat kiabáltunk nekik, hogy faszszopó meg köcsög...

Úgy éreztem magam, mint Nyilas Misi, amikor a bizottság azzal vádolta meg, hogy ő ette meg a cipőkenőcsöt. Szerencsére a parkolóból odaérkező pincérben azért volt annyi jó érzés, hogy közölje a főnökével: nem mi kiabáltunk ilyesmit. (A jó érzés odáig nem terjedt, hogy megmondja: az inkriminált kifejezések az ő szájából származtak: simán rákente az eltávozott vendégekre.) A tulaj valójában csak az ordítozást hallotta, a hangot nem ismerte föl (meg aztán ha csak reggel 9 óta dolgozik ott a pincér, akkor még nem ismerhette annyira a hangját). Azonban ütötte tovább a vasat: ő akkor is feljelent, mert ez akkor is üzletrontás, és ezt nem tűri...

– De hát nem mi kiabáltunk, fogja fel! – próbálkoztam, de megvolt a válasz erre is:

– De szóba álltak velük!

Hát igen, erre tényleg nehéz volt mit mondani: valóban szóba álltunk velük. Ujjat húzni csak mérsékelten mertünk velük: ha ezek erdésznékből csinálnak levest, akkor nem kizárt, hogy az elégedetlen vendégeket is feldolgozzák, mondjuk pörköltnek. Tomi azonban most már a végére akart járni a dolognak, és követelte, hogy azonnal mutassák meg, hol van kifüggesztve a felügyeleti szervek neve és elérhetősége. Bementünk, ezúttal a bárpulthoz: a nevek és telefonszámok valóban ott voltak a pult fölött a falon, Orbán Viktor dedikált fényképe fölött. Tomi leírta az adatokat, a tulaj azonban azt mondta:


– Na, ebből elég, én hívom a rendőrséget! – Fel is vette a telefont, látszólag tárcsázott is: nyilván meg akart ijeszteni bennünket. A „rendőrségen” azonban úgy látszik, „nem vették fel”; amikor pedig látszott, hogy eszünk ágában sincs megijedni a rendőrség szó hallatán, sem a felemelt telefontól (utóbb megbeszéltük: voltaképpen kicsit meg is könnyebbültünk mindketten), és kiderült, hogy ezzel beégett, igyekezett észrevétlenül lerakni a kagylót.

Ezenközben a szakácsruhás fickó (lehetett csaknem húsz éves) azonban úgy vélhette, neki ma még nem jutott elég fontos szerep, ezért elkérte a személyi igazolványomat. (Az ötletet tőlem vette, ugyanis még odakint, amikor a tulaj a kamerával meg a feljelentéssel fenyegetőzött, én mondtam, hogy akkor tán lesz szíves igazolni magát, kihez is van szerencsém, de nem volt szíves). Én megmutattam a személyimet a srácnak (elovasni azért nem volt ideje), de mondtam, hogy OK, ha most épp ilyet játszunk, akkor ő is igazolja magát. Mire méltóságteljes hangon így kegyeskedett szólni:

– Az én nevem ott van az étlapon! – Elvettem egy étlapot: a Sárvári Csaba név mellett volt egy másik név is (nem emlékszem már), hogy konyhafőnök. Kérdeztem, hogy ő-e az, és büszkén helyeselt. Nem vettem a fáradságot, hogy elmondjam neki: egy étlap felmutatását általában kevés helyen fogadják el a személyazonosság igazolására.

A pincér közben (a konzekvens magázásunkkal dacolva, továbbra is tegezve) próbált közvetíteni: a vállamat paskolta joviálisan, hogy „a Csabi nem úgy gondolta ám, naaa...” – ám „a Csabi”, úgy tetszett, igenis úgy gondolta, mert a telefon után most új ötlettel próbálkozott: le akart buktatni minket.

– Tudom én, hogy önök valójában szélhámosok!

– Hö? – kérdeztünk vissza, mert ez új fejlemény volt.

– Igenis szélhámosok: adóhatóságnak adták ki magukat! Úgy viselkednek, mintha hivatal volnának! – Végül rájöttünk, mire gondolhat: az bánthatta a lelkét, hogy volt képünk valódi számlát kérni, és hogy az ezerháromszázkilenc forintunk után adót kell majd fizetnie. És olyan bonyolult szakkifejezéseket vettünk a szánkra, mint „áfa” meg „adószám” – ilyet csak szélhámosok tehetnek – vagy valódi APEH-esek...

És önmaga megnyugtatására elkezdte lóbálni a kis számológép-fecnit (amelyet fizetéskor végül is nem kaptunk meg), és azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy azt mi nem kaptuk meg, hangos szóval magasztalta előttünk a saját jogszerű magatartását, hogy márpedig ő igenis adott számlát, bibibí, bizonyítsuk be az ellenkezőjét, hahaha...

...A történetnek nincs poénja: szó szót követett még egy darabig, aztán a szereplők – vélhetőleg mindkét oldalon – arra a belátásra juthattak, hogy hülyékkel kár vitatkozni. Eljöttünk, az idegességtől remegő lábbal és gyomorral, és végül nem hívtuk fel sem a jegyzőt, sem a fogyasztóvédelmet. Mit mondhattunk volna? Milyen elégtételt várhattunk volna? Milyen lehetősége van ilyenkor az embernek?

Hacsak nem az, hogy leírja, mint én, és igyekszik a beszámolót minél szélesebb körben teríteni. Ha már üzletrontásról beszéltek: kapják meg. Túl fényesen amúgy sem mehet az üzletük. Megnéztem a cégkivonatukat: a cég jegyzett tőkéje mindösszesen 45.000,– Ft.

Szegények.

Címkék: , , ,


vasárnap, augusztus 19, 2007
18:34
 
Poszt-nyaralós poszt


Kép a képbenHát, az történt, hogy hazajöttünk. Vége a nyaralásnak. Mivel a blogom fogyaszthatóságát eddig is aránylag fontos szempontnak tartom, a két hét részletes naplózásától szokás szerint megkímélem az olvasót. Mivel azonban Tomi aránylag sok képet készített (konkrétan 620 darabot – na jó, ebből egy pár tucat az én művem), módomban áll egynémely történést illusztrációval együtt megörökíteni.

A szállás (miként korábban írtam: a badacsonytomaji Borbarátok) kiváló volt. Talán a kényszerneurotikus áprilisi szobafoglalásunknak is köszönhető, de a panzió legjobb szobáját kaptuk, Balatonra néző kilátással. BorbarátokAz egész személyzet nagyon kedves és figyelmes volt, kezdve a pókháló közepén a szálakat rángató Judit néni nevű tulajtól (akivel egyszer kontaktáltunk, a bejelentkezésünkkor, amelynk során azonmód meg is hívott minket egy kávéra) a pincéreken és a pincemesteren át a szobaasszonyig. Két hét alatt persze (gondolom én) a legjobb helyen is történhetnek bakik – ez rendben is van. A kérdés, hogy ezeket a bakikat hogy kezelik, teszem azt, megpróbálják-e elmagyarázni a vendégnek, hogy ő a hülye. Ilyen tapasztalatunk van bőven máshonnan, lásd később – a Borbarátokban hasonló fel sem merült. Úgyhogy a vacsoráink többsége nagyon jól sikerült.

Pancsoló kissrácUgyanakkor nem minden étkezésünk zajlott „otthon”: felkerestünk az előző évekből már ismert és eddig ismeretlen éttermeket is, és mivel strandoltunk is sokat, volt lángos is meg sült hal meg főtt kukorica meg palacsinta is – olyan igazi balatonos hangulattal. A parton találtunk egy elhagyott frizbít, és napi rutinná vált, hogy a napozások és úszkálások között dobálózunk is. Aztán egy vehemensebb lubickolás során a történelem megismételte önmagát: a talált frizbí ismét elveszett. Egy darabig bánatosan kerestük, aztán tudomásul vettük az „ebül szerzett jószág ebül vész el” mondás megfellebbezhetetlen igazságát, és beruháztunk 220 forintot egy új (és szebb meg jobb) frizbíbe.

A pancsolásnak nem a tomaji strand volt a kizárólagos helyszíne: felkerestük két ízben is a füredi Annagora Aquaparkot (másodszor az éjszakai nyitvatartás idején), és végre, közel 40 évesen, kedvemre kicsúszdázhattam magam mindenfél kanyargós, tekergős, nyitott és zárt, hosszú és még hosszabb borzalmakban, lubickoltam a hullámfürdőben – nagyon élveztem a regressziót. A mellékelt ábra az egyik hátborzongató és merész aquaparkos kalandomat hivatott dokumentálni:

Aquapark


Csacsi Voltak azért ennél kevésbé zajos időtöltéseink is, például amikor fölkerestük a Káli-medencében található Salföldet, és szemrevételeztük a csacsikat, szürkemarhákat, bivalyokat, lovakat és egyéb állatfajtákat. Azt a békés hangulatot sajnos a fénykép nemigen tudja visszaadni, amikor a tűző napon, szamarakkal és szamárkórókkal körített úton, darázsdöngicsélés és egy-egy méla mú közepette a pesti ember elérzékenyülten lélegzi be a lótrágya illatát.

NagyvázsonyÉvek óta fűztem Tomit, hogy ugyan, menjünk már el Nagyvázsonyba, de valahogy mindig messze volt, így kimaradt a programból. Most végre belefértettük. Hát, mi tagadás, tényleg messze volt, de csak azért, mert a 71-es út helyett egy feltételezett rövidebb utat néztünk ki a térképről, ami nemcsak hogy hosszabb és kacskaringósabb volt, hanem még el is tévedtünk rajta. Amikor szegény Bercike már hangosan tiltakozott, mondván, hogy nem szeretné egyik kerekét sem otthagyni az úttalan úton, a kövek között, végre hajlandóak voltunk kiszállni a Concorde-csapdából, és visszafordultunk. Úgyhogy nagy nehezen megérkeztünk Nagyvázsonyba, ahol először is pisiltünk egy jót, egy megörökítésre méltóan hangulatos kis falusi pisildében.

Pisilde cserépkályhával


Viktor és FerencEgészen véletlenül épp akkor értünk a Kinizsi-várhoz, amikor a délelőtti várjátékok kezdődtek. A kép jobb szélén látható udvari bolond vállalta egyben a mesélő szerepét, és visszakalauzolta a társaságot a XV. századba. Volt dárdavetés, nyilazás, lovagi torna, falmászás, reneszánsz tánc, még akasztás is. Az pogány terek ellen hadat viselő vitézek felesküdtek a vár védelmére – az eskü szövege, mit tesz Allah, betű szerint megegyezett a hatodikban kötelező Egri csillagokban olvasható esküszöveggel. Ezen nagyon jót mulattam. Nem kevésbé azon, amikor az udvari bolond – ezúttal mint várkapitány – egy fertelmes latinságú keresztvetést követően fakardjával lovaggá ütött két deli vitézt, „a haza két védelmezőjét” – akik történetesen a Viktor és Ferenc nevet viselték. Tényleg jót röhögtem – kíváncsi vagyok, a nézők közül hányan vették észre ezt az enyhe áthallást.

A nagyvázsonyi vár jellegzetessége, hogy völgybe épült, ami roppant mókás; szemre talán emiatt is látszik kifejezetten alacsonynak. A csigalépcsőn fölmenni a tetejéig azonban elég húzós. A turistákat számos felirat tájékoztatja mindarról, ami fontos – többségük magyarul és németül. De találtunk egy információt, amely csak magyar nyelven olvasható – erről a személyzet valamilyen különös okból úgy gondolta, hogy a német turistáknak fölösleges fölhívni rá a figyelmüket:

WC-infó


GOJUgyancsak Nagyvázsonyban sikerült lencsevégre kapni egy autót hátulról. Szeretném mindenkinek a figyelmét fölhívni a szimbólumok ezen bámultatos tartalmi harmóniájára: az árpádsávra, a Nagy-Magyarország emblémára, valamint a rendszámban a GOJ (gyk.: a goj zsidó elnevezés arra, aki születésénél fogva nem zsidó). Ki-ki gondoljon arra, amire akar – de az akármire gondolásban legyen ott ismeretként, hogy az autótulajdonos némi plusz pénzért választhat magának tetszése szerinti betűket tartalmazó rendszámot, vagyis az egybeesés jó eséllyel nem a véletlen műve.

Ebben a posztban csak érintőlegesen említem meg nyaralásunk vitathatatlanul legnagyobb negatív élményét, a Szentbékkállai Öreg-hegy Fogadó éttermében eltöltött kb. egy óránkat, amelynek során a Sárvári Csaba nevű tulajdonos csaknem ránk uszította a rendőrséget azért, mert fizetéskor számlát merészeltünk kérni. Röviden összefoglalva: a személyzet szakértelme és hozzáállása kritikán aluli, az étel felháborító, az étlap helyesírása bravúrosan pocsék, ha pedig a vendég nem óhajtja kifizetni az ásványvízként felszolgált csapvizet, a pincér (aki egyébként nem tudja, mi a különbség a bors és a paprika között) a „faszszopó geci” kifejezést ordítja utána, és megpróbálja kirángatni őt a volán mögül. A részleteket lásd egy megszületendő önálló bejegyzésben.

E tapasztalat is arra indított, hogy komolyan újragondoljuk az étterem-tesztünk struktúráját, faktorait, kritériumait – szóval az egészet. Jó sok óránk ráment, amíg össze tudtuk szedni a szempontokat, és még jó sok óra rá fog menni, amíg az oldalon is frissítjük az egészet.

Szemcsepp: Game overEnnél lényegesen vidámabb dolog, hogy időközben eltelt 5 hónap a márciusi szemműtétem óta, és abbahagyhattam a szemcsepp használatát. A látásom elvileg továbbra is tökéletes (sasszem, ahogy nevezik) – mondjuk az UV-szűrős napszemüveg használata továbbra is javallott. Ez a strandolást olykor kicsit megnehezítette, de egészében véve a mérleg egyértelműen pozitív. Az „elvileg” kitétel a tökéletes látásomra vonatkozóan arra utal, hogy a tökéletességnek azért vannak korlátai. Az alanti képen látható hegyek közül a jobb oldalin például aránylag jól kivehető a híres fonyódi vár, ahogy azt az északi partról már évek óta láttuk:

Fonyód


El is határoztuk, hogy áthajókázunk Fonyódra, hogy megnézzük ezt a bizonyos várat. Úgyhogy az egyik napunk csaknem teljes egészében Fonyódról szólt. SzélboszorkánySok érdekes dolgot láttunk: ilyen volt többek között az egyik háztetőn egy szélboszorkány, valamint a vásár, ahol mindenféle turistariogató és -csalogató kacatot, ócskaságot, könyvet, csecsebecsét, gesztenyemézet, ruhát, játékot és miegyebet lehetett kapni. Lehetett kapni pl. német kiadású konkordanciát a görög nyelvű Újszövetséghez. Amikor ezt megláttam, egyrészt nem akartam hinni a fent említett sasszememnek, másrészt hatalmasat dobbant a szívem. Az árus ezt szerencsére nem hallotta, így csupán egy gyatra próbálkozást tett felém („Ez nagyon ritka könyv ám!” – mondta, jóllehet fogalma sem volt, mi is az valójában), de simán hagyta, hogy lealkudjam a ceruzával beleírt 5000,- Ft-ról 2700-ra – és madaratat lehetett volna fogatni velem, annyira örültem a vételnek. Ez a könyv már nagyon régóta hiányzott a polcomról, és bőven megérte volna nekem nem hogy az ötezret, de a dupláját is.

A vásár forgatagában találtunk egy ártáblát, amely meglehetősen megmozgatta a fantáziánkat:

Állatos kisköcsög


Ha netán a blogom olvasójának is szöget ütne a fejébe a „kisköcsög” és „állatos” kifejezések egy lapon történő említése: kérem, hogy az így kreált történeteket ne akarja kommentként közzé tenni...

És akkor vissza is térhetünk a sasszemhez, meg a fonyódi várhoz. Hogy a kérdéses hegy tetején mi van, arról fogalmam sincs, tán soha nem fogom megtudni. A fonyódi vár valahol tök máshol volt, amíg volt: amíg pár száz évvel ezelőtt el nem pusztították. Fonyódi látogatásunk végső céljánál ilyesmi látvány fogadott:

Fonyódi vár



Mélázó képMondhatnám, hogy ennyi volt... Mondhatnám, de nem lenne igaz. Ennél sokkal gazdagabb volt ez a két hét. Finom vacsorák, borkóstolások, játékok, beszélgetések, esti és hajnali meztelen fürdőzések, egy szál napszemüvegben való napozás a vízibiciklin, esti séták, hullócsillagok... és végül, de nm utolsósorban: a balatoni napfelkelte. Ez már szinte tradíció, hogy ha nyaralni vagyunk, akkor mindig megnézzük egyszer, hogy tényleg felkel-e a nap (és tényleg felkel, de leírhatatlan az utolsó percek izgalma-aggodalma, hogy mi van, ha ezúttal mégsem). A mellékelt kép a badacsonyi mólón készült hajnalban: a lábunk előtt a Balatonban millió hal, a fejünk körül millió szúnyog, ember egy szál se (csak valahol jóval messzebb egy elszánt horgász) – és a nap kiemlkedik onnan, ahonnan eleddig egyikünk sem látta felkelni: a vízből. Ez az élmény, bármily snassz, giccses vagy közhelyes is, azt kell mondjam, semmivel sem helyettesíthető.

Erről tájékoztat az alábbi kép is. Címe: Információ: Az élet szép.

Információ: Az élet szép



És végül, ha már Badacsonyban voltunk: hoztunk haza pár üveg bort is. Magunknak, valamint azoknak, akiket szeretünk (és akik – tudtunkkal vagy remélhetőleg – szeretik a bort).

Badacsonyi emlék

Címkék: , , ,


péntek, augusztus 03, 2007
14:24
 
Új blog


Étterem Teszt

Nyaralás után jelentősen bővülni fog. Addig is, köszönet előre, ha belinkeled a saját oldaladra.

Címkék: ,


 
Ápdét


Otthon megleltem a két évvel ezelőtti füzetet, gyorsan átfutottam, s ennek megfelelően az előző posztot bővítettem egy „étel mennyisége” kategóriával. Ezzel az erővel megnézhettem volna a faktorsúlyokat is, de mindez a reggeli rohanásban történt, úgyhogy nem volt már rá időm.

Közben eldőlt: este indulunk. Csak győzzem kivárni!

Címkék: ,


csütörtök, augusztus 02, 2007
12:05
 
Étterem-teszt


Az előző posztban beígértem, hogy leírom a Tomival kifejlesztett étterem-tesztünket. A projekt gyengesége, hogy ezt két év távlatából teszem, ráadásul fejből, úgyhogy bizonyára pontatlan leszek, de a lényeg valószínűleg átjön.

A lényeg az, hogy az ember a valóságot ún. Gestaltokban észleli, vagyis egészlegesen. Ha valamit megtapasztalunk, akkor azt szőröstől-bőröstől tapasztaljuk meg: a jelenet egészében színeket, formákat, méreteket, hangmagasságot, hangerőt, illatokat, ízeket, hőmérsékletet, állagot stb. regisztrálunk, nagyrészt tudattalanul – és végül az egészről lesz valamilyen véleményünk, hogy akkor most ez jó volt-e vagy sem, tetszett-e vagy elborzasztott stb.

Az iskolai bizonyítványban kevés lenne annyi információ, hogy „okos gyerek” vagy „okos gyerek” mert egyrészt az okosságnak van mértéke, másrészt attól, hogy valaki hülye a matekhoz, még lehet zseniális irodalomból vagy fordítva. Egy étterem értékelésével ugyanez a helyzet. Az adott helynek lehetnek jó és rossz tulajdonságai, és ezek (elvileg) függetlenek egymástól. Vagyis ha sikerül néven nevezni ezeket a faktorokat, akkor különböző osztályzatokat lehet adni az étterem egyes adottságaira. Ez az egyik. A másik: a súlyozás. Ez például az iskolai bizonyítványból hiányzik: ha valaki amúgy színjeles lenne, de tornából történetesen kegyelemkettese van csupán, akkor ez alaposan lehúzza az átlagot. A bizonyítványban – szerintem hibásan – minden tantárgy (ha tetszik: minden faktor) egyformán súlyos. Az étteremnek azonban lehetnek kis erényei és nagy hibái vagy fordítva. Ha az étel például ehetetlen (vagyis az étel minőségére adott osztályzat 1-es), az lényegesen jobban aláássa az összbenyomásunkat, mint ha az étterem környezete kap ilyen osztályzatot. Emlékezetem szerint az étel minőségét pl. 3-as faktorsúllyal számoltuk: vagyis úgy, mintha 3 db 1-est vagy 3 db 5-öst adtunk volna. De hát ezt mindenki maga dönti el, hogy mennyire érzékeny pl. a tálalás esztétikus voltára vagy a vécé tisztaságára. Az alábbiakban részben ezért (részben pedig azért, mert nem emlékszem) az általunk kitalált faktorsúlyokat nem írom le.

Ami az egyes faktorokat illeti, azok viszont (nagyjából) a következők voltak:

Ételválaszték
Lehet egy étterem konyhája kiváló, de ha az étlap összesen kétféle levest, négyféle főételt és három desszertet tartalmaz (amiből mindhárom palacsinta), az lehet nagyon kiábrándító. Az sem ideális, ha darabszámra ugyan sok étel van, de azok unalmasan egyformák. A legjobb az, ha megtalálhatók mind a hagyományos fogások, mind az ilyen-olyan specialitások. Ez a szempont természetesen nem kérhető számon a specifikus (pl. indiai) éttermeken.

Italválaszték
Ez vonatkozik az alkoholos és az alkoholmentes italokra egyaránt. Az ideális az, ha röviditalokból, palackos és folyó borokból, üveges és csapolt sörökből is van választék, továbbá mind szénsavas, mind rostos üdítőkből választhatunk.

Étlap
Egy jól szerkesztett étlap nagyon megkönnyíti a vendég dolgát, a rossz étlap viszont akár az egész étkezés élményét tönkreteheti. Az étlappal szembeni elsődleges követelmény, hogy fedje a valóságot. Vagyis ami kapható, az szerepeljen rajta, ami nem, az ne – továbbá a feltüntetett árakról ne fizetéskor derüljön ki, hogy „ja, bocsánat, elfelejtettük átírni a múlt havi menüt”. Az is legyen egyértelmű, hogy az adott étel ára tartalmazza-e a köret árát is. Az étlap továbbá legyen jól szerkesztett, áttekinthető, és nem utolsósorban: informatív. Ha egy ételnek fantázianeve van (pl. „Nyári pecsenye bergengóc módra” vagy „Ponty, ahogyan mi szeretjük”, az kedves ugyan, de magyarázat nélkül idegesítő. A magyarázat (és egyáltalán maga az étlap) lehet ugyan frappáns, de az öncélú jópofizás idegesítő. Különösen akkor, ha ez kritikán aluli helyesírással társul, valamint ha a többnyelvű étlapoknál a fordítás oly mértékben hibás, hogy szinte már a vendég szégyelli magát.

Étel minősége
Egy étkezés során vélhetőleg ez a szempont a legfontosabb, és aránylag egyértelműen el is dönthető: vagy jó, vagy nem. Kiegészítő szempont lehet, hogy az étel friss alapanyagból készült-e vagy konzervből, mirelite-ből stb.; hogy frissen tálalják-e, vagy érezhetően mikrózták; hogy egyáltalán elég meleg-e (vagy éppenséggel hideg) az étel; hogy a fűszerezés megfelelő-e stb.

Étel mennyisége
Ha jó az étel, az még nem elég – főleg, ha nem elég. Van olyan étterem, ahol a kihozott fogások tökéletesek ugyan, csak éppen tökéletesen alkalmatlanok jóllakásra. A másik véglet sem ideális, bár eggyel jobb: amikor annyi ennivalót hoznak ki, hogy a roppant angyétkű vendég is kénytelen otthagyni a felét. És persze vannak ennek változatai: kevés hús sok körettel, sok hús kevés körettel, gesztenyepüré jelzésértékű tejszínhabbal vagy fordítva stb. Ugyanide tartozik a kihozott ital mennyisége is: egyrészt, hogy mércés pohárban szervírozzák-e, másrészt, hogy az ital szintje és a mérővonal milyen távolságban van egymástól (és milyen irányban).

Tálalás
Nem vitás, hogy a pukkanós sült kolbász papírtálcáról a legfinomabb (szigorúan állva fogyasztva). Ezt leszámítva azonban a tálalás nem elhanyagolható része az étkezés egészének. Egyrészt nem hátrány, ha a tányérok, poharak, evőeszközök tiszták. Másrészt egy ételt lehet gusztusosan és/vagy fantáziadúsan tálalni, illetve gusztustalanul és/vagy unalmasan. A második legkiábrándítóbb megoldás, ha az aránylag kis adag étel szinte eltűnik egy hatalmas tányér közepén. Az első (a mi osztályozásunkban legalábbis) a szárított petrezselyemmel dekorált tányér. Ennél egy fokkal jobb, ha a tálalás gusztusos is, ötletes is – de oly mértékben ötletes, hogy az ételtől nem lehet hozzáférni a körethez (vagy fordítva), csak úgy, ha a vendég első dolga, hogy szétbarmolja az egész tányért.

Terítés
Bizonyos helyeken adekvát a terítő nélküli, gyalulatlan faasztal. A legtöbb esetben azonban elvárható a tiszta (nem műanyag) terítő. Bisztrótól fölfelé a műanyag vagy papír tányéralátét is kínos: a vendég elvárhatja, hogy a pénzéért nyugodt lélekkel leehesse az abroszt. Egy elegánsan megterített asztal kedves a szemnek, de jogos elvárás, hogy a vendégnek ne az órákkal ezelőtt felhelyezett (és vélhetőleg beporosodott) terítékből kelljen fogyasztania. Ha az evőeszköz nincs az asztalon, mire az ételt kihozzák, az mindennek a teteje. Ugyancsak nem jó pont, ha a vendégnek kell szólni só- és borstartóért, szalvétáért vagy fogpiszkálóért. Nüansz, de fontos: formatervezett világunkban is hasznos, ha a só-, bors- és paprikaszóróról kiderül, hogy melyik micsoda (anélkül, hogy a vendég a tenyerébe szórva legyen kénytelen kipróbálni.) És nem utolsósorban: ami a tálalásban a szárított petrezselyem, ugyanaz a terítésben a művirág.

Környezet
Ez az, ami a leginkább adott, és amin a személyzet a legkevésbé tud változtatni. Vagyis számonkérni nem lehet, hogy miért egy dübörgő gyár közvetlen szomszédságában épült az étterem, és nem is kifejezett érdem a lenyűgöző balatoni panoráma. Mindazonáltal amikor a vendég dönt, hogy legközelebb is jöjjön-e ide vagy sem, a döntésében ez a szempont is szerepet fog kapni. A külső adottságok kompenzálhatók (vagy ellenkezőleg: leronthatók) a belső környezet kialakításával. Ide tartozik a dohányzó és nemdohányzó rész elkülönítése, az étterem egészének tisztasága stb.

Meghittség
Ez némileg összefolyik az előző faktorral. Itt értékelhető az, hogy a pincérek a főhadiszállásukról belelátnak-e az ember szájába, hogy a vécéajtó közvetlenül a vendégtérbe nyílik-e, hogy az asztalok távolsága megfelelő-e (tehát lehet-e nyugodtan beszélgetni evés közben) stb. Sokat emelhet, de sokat ronthat az étkezés hangulatán a berendezés, a falakon található dekoráció – valamint a zene. Ha már egy étteremben zene szól, akkor nagyon gondosan kell megválogatni, hogy az milyen zene legyen – ennél nagyobb odafigyelést már csak a hangerő beállítása igényel.

Pincér szakértelme
Noha egy étterem megfelelő működése számos ember összehangolt munkájának eredménye, a vendég a pincéren keresztül tapasztalja meg az étterem egészét. Ha egy pincér nem érti a dolgát, az katasztrófális. A pincérnek tudnia kell, hogy melyik étel micsoda, és hogy melyikhez milyen köret, milyen savanyúság és milyen ital passzol. Az ő feladata, hogy az étel időben kerüljön az asztalra: ne túl későn de ne is túl korán. Kevés idegesítőbb dolog van annál, mint amikor a vendég még az egyik fogás elfogyasztásával bajlódik, de a pincér már kihozza a következőt (ami pompásan el is hűl, mire a vendég ténylegesen hozzájut). Gyakori szakmai hiba (100 esetből 99-ben), hogy a pincér első kérdése ez: „Mit paracsolnak inni?” – holott egyrészt az italt sok esetben az étel függvényében választjuk ki – másrészt, ha nem is vagyunk ilyen ínyencek: akkor is, miről válasszunk italt, amíg (étlap hiányában) nem tudjuk, mit tartanak? A pincér szakértelmének egyébként alapvető fokmérője, hogy képes-e mindig jelen lenni, amikor szükség van rá, és soha nem jelen lenni, amikor nincs szükség rá.

Pincér kedvessége
Attól, hogy egy pincér papírfor ma szerint érti és teszi a dolgát, még lehet tapló, vagy legalábbis kiábrándítóan mogorva. És fordítva: ha a pincér viselkedésén átsugárzik a kedvesség, szolgálatkészség, rugalmasság, az még a kisebb szakmai hibákat is képes feledtetni. A kedvességbe belefér a humor is, az indiszkréció, a bratyizás azonban annál kevésbé.

WC
Azt mondják az okosok: ha kíváncsi vagy arra, mennyire higiénikus egy étterem konyhája, nézd meg a wc-t. Amilyen a tisztaság a wc-ben, nagy valószínűséggel olyan a konyhában is. Mi várható el egy wc-től? Elsősorban az, hogy legyen. Másodsorban az, hogy elfogadható helyen legyen. (Voltunk már olyan helyen, ahol jó ötperces, többszöri lefelé és felfelé való lépcsőzést is magába foglaló kalandtúra árán sikerült csak pisilni.) Az elfogadhatóságba – amint azt fentebb említettem – az is beletartozik, hogy a klotyó legyen elválasztva a vendégtértől. A tisztaság alapkövetelmény. Hasonlóképpen a felszereltség: zárható fülke, működő villany, vécépapír, hideg- és melegvíz, szappan, kéztörlő és/vagy -szárító.

Számlázás
A számlázás legfontosabb szempontja, hogy stimmeljen. Erre több szót kár is vesztegetni. A másik szempont, hogy amit kapunk, ahz valóban számla legyen: szerepeljen rajta a cég neve, székhelye és adószáma, valamint egyértelmű legyen, hogy a számlának létezik másodpéldánya is. (Gépi számlánál ez elvileg egyértelmű.) Tehát ha a pincér kihoz egy cetlit, amire rá vannak firkálva az ételnevek és a hozzájuk tartozó árak – az nem számla, hiszen egy cetlinek a könyvelésben nincs nyoma. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az általunk (elvileg a költségvetés felé) kifizetett áfából nem nekünk lesz majd autópályánk, hanem az étterem személyzetének lesz majd autója. A számlának kifejezett érdeme (és a számítógépek korszakában nem is lehetetlen ennek megvalósítása), ha nem az szerepel rajta, hogy „étel” meg „ital” vagy „GYŰJTŐ I.” és „GYŰJTŐ II.” – hanem beazonosíthatóan és visszaellenőrizhetően szerepelnek a fogyasztott ételek és italok, lehetőleg a fogyasztás sorrendjében. Teljesen más szempont, de ugyancsak lényeges, hogy a számla valamilyen módon a vendéghez kerül. Ennek legotrombább módja, amikor a pincér az asztalhoz lép, és fennhangon közli a végösszeget (ami azért elég kellemetlen lhet, ha valaki épp meghívni szándékozik a másikat). A legelegánsabb természetesen az, ha a pincér egy „Parancsoljon!” kíséretében átnyújtja a számlát kérő vendégnek a számlát tartalmazó, átlátszatlan mappát. Létezik olyan étterem, ahol a számla végösszege eleve tartalmaz valahány (többnyire 10) százalék borravalót (szervízdíj néven). Ezt elvileg kötelező jól látható helyen feltüntetni mind a számlán, mind – megelőzőleg – az étlapon. Ennek elmulasztása közönséges csalás.

Ár-érték arány
Vannak olcsó és vannak drága éttermek. Ez rendben is van. Az sem baj, ha egy étterem nagyon drága. A baj az, ha aránytalanul drága. A fenti szempontok ismeretében eldönthető, hogy az étterem által nyújtott szolgáltatás összességében aarányban áll-e azzal az összeggel, amit a végén otthagyunk nekik. Ennek megítélésekor könnyebb, ha van összehasonlítási alapunk. Ha több éttermet hasonlítunk össze, akkor összevethetjük néhány jellemző cikk árát. A „jellemző” azt jelenti, hogy az illető termék (vagy valami hasonló) csaknem mindenütt megtalálható. Az ár szempontjából általunk rendszeresen tesztelt termékek a következők voltak: erőleves cérnametélttel, rántott szelet körettel, somlói galuska, három deci szénsavas üdítő, presszó kávé. Ezek alapján nagyjából körvonalazható, hogy végeredményben drága vagy olcsó helyen jártunk.

Szubjektív szempont
Mindezen szempontok mellett és ellenére, az, hogy valahol hogy éreztük magunkat, végletesen szubjektív. Ebben szerepet játszhat a saját hangulatunk, az időjárás meg ezer más tényező: olyanok, amelyek vagy függenek az étteremtől vagy sem, ha pedig függenek, akkor vagy szerepeltek a fenti kategóriákban vagy sem. Ha valóban lelkiismeretesen és racionális alapon osztályoztunk az eddigi faktorokban, akkor a végeredményt jelentő átlagot javítandó – vagy épp rontandó – adózhatunk egy szubjektív osztályzattal az emberi irracionalitásnak és intuíciónak is.




Tomival már megkaptuk néhányszor a pofánkba barátoktól, ismerősöktől, hogy milyen egy kukacos, kötekedő, elégedetlen banda vagyunk mi így ketten. Nem értek egyet. Magyarországon az emberek többsége még mindig nem alakította ki magában az egészséges vásárlói önérzetet. Közértben, piacon, étteremben, presszóban a legtöbben „bocsánat, hogy élek” mentalitással kommunikálnak: szívességnek tekintik, ha a pincér udvarias velük, szabadkoznak, ha minőségi kifogásuk van, és szégyellnek reklamálni, ha a pénztáros „véletlenül” hibásan számláz vagy ad vissza.

Úgy gondolom, különbség van a kötekedés között, illetve aközött, hogy amiért kiadom a pénzt, azért elvárom, alkalmasint megkövetelem az ellenszolgáltatást. Egy étteremben két ember egy–másfél óra alatt játszi könnyedséggel eltapsol öt, tíz vagy akár tizenötezer forintot. Vajon akkor, amikor behúzott nyakkal, alázatosan kanalazzuk befelé a hideg erőlevest, fölmerül bennünk, hogy hány órát dolgoztunk ezért a pénzért?

Az éremnek másik oldala is van. A vélemény nemcsak negatív, hanem pozitív is lehet. A személyzet nagyon tud örülni az akár az ételt, akár a kiszolgálást dicsérő szavaknak. A Vásárlók könyve pedig nem „panaszkönyv”, hanem „Vásárlók könyve”. Aránylag rendszeresen elkérem: többnyire azért, hogy a megelégedettségemet, az elismerésemet és a köszönetemet rögzítsem benne. Ha elégedetlen vagyok, akkor csak a legszélsőségesebb esetben írok be. Többnyire azzal büntetem őket, hogy legközelebb nem viszem oda a pénzemet, sőt adott esetben másokat is lebeszélek arról, hogy oda menjenek.

Címkék:


 
Nyaralós


BorbarátokA baloldalt látható kép a Borbarátokat ábrázolja. Borbarátok: vagyis borozó barátok (értsd: szerzetesek), emellett szemmel láthatóan barátai egymásnak, valamint barátai a badacsonyi bornak (ez ugyancsak szemmel látható).

A szerzetesség Tomiról kevéssé állítható, rólam is csak életem két hónapjában volt elmondható, 1990-ben. A többi azonban mindkettőnkre nézve stimmel. Ilyenformán nagyrészt adekvátnak tekinthető a nyaralásunk helyszíne: a badacsonytomaji Borbarátok Étterem és Panzió.

A dolog úgy történt, hogy 2004-ben, amikor először jártunk Ábrahámhegyen, a kéthetes nyaralás vége felé megkérdeztük a majdnem-házigazdánkat (e kifejezés nem viccelődés, hanem véres valóság, amelynek külön története van, de ezt most nem írom le), hogy ugyan, ajánljon már a közelben valami olyan éttermet, ahol igazán jót lehet enni. Kapásból a Borbarátokat mondta, amely két falura van csupán Ábrahámhegytől. Utolsó napunkon el is mentünk oda ebédelni – és mit mondjak: azóta is elérzékenyülök, ha eszembe jut az a kecskesajttal felülsütött bélszín. Egyszerűen hibátlan volt. Arra nem emlékszem, hogy Tomi mit evett (talán valami vadat), de ő is maximálisan elégdett volt. Ilyenformán este ismét elzarándokoltunk oda, és amellett, hogy megtekintettünk egy bűvészműsort a kerthelyiségben, jól be is vacsoráztunk. És vertük a fejünket a falba, hogy miért csak a nyaralás végén fedeztük fel ezt a helyet.

Következő évben ugyancsak Ábrahámhegyre mentünk, és akkor már okosabbak voltunk. Noha a két hét során körbeebédeltük és -vacsoráztuk a Káli-medencét, időről-időre visszatértünk Tomajra, és megállapítottuk, hogy a Borbarátok vitán felül a legjobb hely az egész környéken. Sőt, azt kell mondjam: a legjobb étterem, ahol eddig valaha volt szerencsém járni. Ebben az évben Tomival elegünk lett abból a szélsőségesen szubjektív értékelésből, hogy kinek melyik étterem tetszett jobban vagy kevésbé, és kidolgoztunk egy multidimenziós osztályozási rendszert. A nyaralásunknak szerves részét képezte az a játék, hogy az adott étteremből távozva megvitattuk a különböző faktorokat, osztályzatot adtunk mindegyikre, és kiszámoltuk a súlyozott átlagot. A Borbarátok gyakorlatilag egyértelműen állt az élen. (Az étterem-tesztet egy következő posztban mutatom be részletesen.)

Amikor pedig idén tavasszal nekiálltunk tervezgetni a nyarat, aránylag gyorsan hoztunk döntést. Az, hogy Balaton északi part, nem volt vitás. A Borbarátok pedig nemcsak étterem, hanem panzió is: közel is van a Balatonhoz, a kaja is (kiváló minőségben) megoldott kérdés, az ára is elfogadható – minek keresgélnénk másfele?

Pénteken este vagy szombat reggel indulunk (ez még szervezés alatt áll), és nagyon remélem, hogy sikerül két hétre teljes mértékben kikapcsolódni mindkettőnknek a jelen darálóból.

Címkék: , , ,




Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta