Sok az eszkimó, kevés a számítógép meg a szabadidő, ezért nem írtam blogot már kedd óta. Most is Joe gépéről írok, mert a másiknál Tomi blogol (miután közölte velem, hogy az én blogomra senki sem kíváncsi, az övét viszont várják a rajongói; ezt követően kölcsönösen leöntöttük egymást vízzel, úgyhogy két melegítőnadrág szárad épp a radiátoron.)

Szóval alapvetően idill. Tegnap Öt Kenyér, Ungame volt. Késtem, mert beírtam, hátéemeltem és feltöltöttem a '92-ben írt szonettkoszorúmat. Sok helyen giccshatáron innen vagy túl mozog, de azért büszke vagyok rá azóta is.

Ugyancsak tegnap este A kísérlet címmel ment egy film a TV2-n. Laci hívta fel a figyelmemet: Zimbardo klasszikus börtönkísérletéről szólt, némileg túlírva meg túlakciózva. Az eredeti kísérlet úgy nézett ki, hogy egészséges önként jelentkező egyetemistákat random módon két csoportra osztottak: foglárokra és rabokra, és a Stanford(?) egyetem alagsorában berendezett terepen börtönéletet szimuláltattak velük. A két hétre tervezett kísérletet 6 nap után abba kellett hagyni. A „foglárok” teljesen kivetkőztek emberi mivoltukból, szadista állatokká váltak. A „rabok” akarat- és egyéniségvesztett gépekké. A film súlyos hiányossága volt szerintem, hogy nem mutatta be kellően: ezek a fiatalok teljesen kiegyensúlyozott, kulturált háttérből származtak. Pont olyanok, mint bármelyikünk: maga a szituáció embertelenítette el őket, és hasonló helyzetben semmi garancia nincs arra, hogy mi nem estünk volna át ugyanilyen metamorfózison.

Lacival beszélgettünk még a film után, elég sokáig, a két világháború különbségéről. Én amellett érveltem, hogy az I. vh. voltaképpen lightos háborúcska volt: nagyon szörnyű, nagyon véres, nagyon tragikus, de csak nagyságában különböző évszázadok háborúitól. Az ember emberképét nem tette végképp taccsra: csak a magyar kultúrában utána tudtak alkotni olyan egyéniségek, mint Karinthy, Kosztolányi, Babits, József Attila, Bartók, Kodály stb. A II. vh. viszont elhozta a teljes kiábrándultságot, és egy Radnóti csak ekkor fogalmazhatta meg, hogy oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy... Ekkor lett az európai emberiség tapasztalatává az, hogy az ember nem jó, hogy bármire képes, hogy „normális” emberek a legaljasabb tettekre rávehetők. A II. vh. után már csak a nihilizmus, a posztmodern jött, a teljes kiábrándultság, a mindennek megkérdőjelezése. Merthogy Auschwitz után nem lehet verset írni. És ezt máig nyögjük, ha nem is tudunk róla.

Milgram kísérlete jutott még az eszembe, arról beszéltünk: amikor a pszichológiai laborban létre tudtak hozni olyan kísérleti helyzetet, amikor az alanyok 100 %-a(!) képes volt arra, hogy a szomszéd szobában ülő kísérleti partnerét (ő legalábbis úgy hitte) halálos áramütéssel sújtsa. Engedelmességből. Amire Milgram kísérlete irányult, az pontosan a II. vh.-s engedelmesség: a perek során rendre visszaköszönő „parancsra tettem”. Hát tényleg tud ilyen lenni az ember? A körülmények tudnak annyira úrrá lenni mindenkin, hogy az összes erkölcsi normáját, elvét feladva ölni legyen képes?

A válasz a kísérletek alapján (Zimbardo börtönkísérletét is ideértve) egyértelmű igen. És ha ezt az igent nem szorítjuk ki a tudatunkból, akkor (a kollektív öngyilkosságot leszámítva) egyet tehetünk: nagyon mély alázatra jutunk, és végleg leszámolunk azzal az illúzióval, hogy mi „"emelkedett jellemek"”, ún. "kultúremberek" vagyunk.

Címkék: Felmutatható, Film, Kapcsolatok, Pszicho, Vers, Világ+ember

---