Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...
Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005) |
kedd, január 25, 2005
02:34 Mé blog?! Asszem, a honlapom nagy részével kész vagyok. Szerkezeti átalakítást most nem tervezek, és (egyelőre legalábbis) kész vagyok a Tudatmódosítók oldallal, immár negyedórája. Ezt igazság szerint jóval lelkesebben kéne írnom: nagyon örülök, hogy mindezt össze tudtam vakarni magamból, aránylag kevés képmutatással. Utólag megnéztem Word-ben az egészet: 12-es betűvel jó tíz oldal. Így már értem, hogy miért tartott ennyi ideig. És kétségtelen, hogy rég végeztem magamban ilyen mélyfúrást. Múlt csütörtökön Öt Kenyérben valaki megkérdezte tőlem, mire jó, ha az embernek van saját honlapja. Válaszként csak az exhibicionizmusomat tudtam felhozni; valamivel eufemisztikusabban: a gondolataim megosztására való igényt. Hétvégén megmutogattam Apának az újabb dolgaimat, köztük ezt a blogot is, ma (egy frászt, már bőven tegnap :-( ) délelőtt pedig felhívott, és mellesleg megkérdezte, hogy mire jó ez, kinek szól. Meglepődött ugyanis, hogy sok személyes dolgot leírok, gyakorlatilag teljes nyilvánosság előtt. Azt feleltem, kicsit olyan ez, mintha valaki a négy fal között brahiból meztelenül táncol, de hagy egy kis rést a függönyön, hogy aki nagyon akar, beláthasson. Ez persze csak egy közepesen frappáns analógia (amolyan C-kategóriás tanmese a Birtalan összes zsibbasztó példabeszédei című majdani posztumusz-kötetemből), csak éppen nem magyaráz meg semmit. Miért olyan divatos a blogolás? És miért blogolok én, aki már pusztán elvből is igyekszem nonkonformis lenni? A válasz szerintem az Ady-féle „Szeretném magam megmutatni... Szeretném ha szeretnének” programcsomag környékén keresendő, és végső soron az ember istenképiségére, az egymásban kommunikáló isteni személyekhez való hasonlatosságára vezethető vissza. Ez tök jó. Kíváncsi vagyok, hogy az aktív bloggerek hány százaléka bólogatna önfeledt lelkesedéssel a fenti mondatra. :-/ |
|
látogató 2005. január 10-e óta |