Még mindig Sorstalanság
Többen jelezték, hogy nem írtam tegnap blogot. Jólesik, hogy figyelnek az emberre. :-) Tegnap napközben beszéltem Kistigrissel; alaposan ki van borulva szegény. Este tanácsadói volt, vagyis az Öt Kenyér Közösség vezetője és a mellé választott néhány ún. tanácsadó havi rendes összejövetele, a közösség ügyes-bajos dolgainak megbeszélése céljából. Megbeszéltük, jól. Kiderült, hogy a Friss Kenyér c. sajtóorgánumot (alapítva by BB, tavaly), amelynek a szerkesztését novemberben lepasszoltam, mostantól ismét én fogom szerkeszteni, mert Kati és Virág elgéptelenedtek. Végül is nem baj; most mintha megint lenne valamivel több időm és energiám. (Ez persze a jelenre vonatkozik; ettől holnap még lehetek teljesen depressziós.)
Utána fölmentem Mikihez; jó rég beszélgettünk utoljára, már elvonási tüneteim voltak. Éjfél után tőle el, itthon még Lacival némi kommunikáció, 1/2 3-3 tájban már aludtam is...
Ma alig csináltam bent valamit, de jól elment vele az egész nap, pedig nem lógás volt, hanem munka. Nem sok, nem nagy, csak egy csomó kis apró szir-szar – 1/2 10-re értem haza. Tomi már várt. Most épp ki van dőlve szegény; mindjárt megyek, aztán dőlök én is.
A Sorstalanságot még mindig nem hevertem ki. És továbbra sem tudom összevakarni magam, hogy értelmes és összefüggő mondatokat írjak róla. Talán egyetlen nüanszot, azok számára, akik nem látták: a film szinte szemérmesen visszafogott, már ami a fizikai borzalmak bemutatását illeti. Nem hallgatja vagy mismásolja el, hanem egyszerűen lemond a hatásvadász eszközökről. Nem ömlik a vér, nincsenek hullahegyek, nincs látványos és horrorisztikus kínzás – azaz minderről tudjuk, hogy van: a rendező is tudja, a néző is tudja, és a rendező tudja, hogy a néző tudja. Nincs szükség a fizikai szörnyűségek naturalisztikus bemutatására. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat” – írta jó pár évvel az Endlösung kiagyalása előtt József Attila. Auschwitz kapcsán az „ott kívül”-ről már hallottunk, olvastunk, láttunk eleget. Most kaptunk valamit az „itt belül”-ről is. Kertésznek és Koltainak sikerült megosztani a megoszthatatlant. Egyébként van a filmben egy olyan kép – és itt minden tiszteletem az operatőré és a főszereplő fiúé és a vágóé –, amely méltán kerülhetne be a filmtörténelem nagy és klasszikus jelenetei közé. Arra gondolok, amikor Köves Gyuri várja, hogy a vállára adják a cementes zsákot, aztán rettegve visszanéz. Azt hiszem, ebben az egyetlen snittben benne van az egész XX. századi zsidóüldözés minden iszonyata, minden megaláztatása. Nem tudom túltenni magamat ezen a képen.
Címkék: 5K, Film, Kapcsolatok, Kisebbség