Félek, hogy a blog mint műfaj megöli a költészetet és a filozófiát. A hirtelenség, azonnaliság megakadályozza, hogy bármi igazán komoly, mély dolog megfogalmazódjon: ehhez ugyanis hordozni kell a gondolatokat, hosszan, sokáig; szenvedni velük, szeretni és utálni őket, amíg aztán – valóban, mint a verítékcseppek – kipréselődnek az emberből, szavakká kényszerülnek.
Na, a blog nem erről szól. A blog az azonnali reflexió műfaja: legfeljebb egy nap, de inkább pár óra után hevenyészetten odabaszott mondatok; a feszültség oldódik, nem akar robbanni – és aztán nem is fog. Azonnali kiszolgálás, ja meg egy bigmeket is kérek, közepes krumplival, köszike.

Ezért fogom vissza magam, és nem írok magáról a filmről, csupán annyit: megnéztük Tomival a Corvinban, és életemben először tapasztaltam olyat, hogy a közönség nyikkanás nélkül végigüli a végefőcímet is. Aztán persze Tomi kiábrándított, mondván, hogy azért ülték végig, mert nem kapcsolták föl a lámpákat. Na ja.
A Corvinból együtt gyalog a Kálvin térig, onnan egyedül haza, gyalog (Szabadság híd, Bartók Béla út, egészen a végéig). Kurva hideg volt. Közben találkoztam Papp Márióval, valami nővel volt, merően ránéztem, de nem ismert meg, én meg nem akartam ráköszönni. Aztán hazaértem.

Azon gondolkodom, lehet-e az ember meghitt viszonyban hatmillió idegen emberrel, akiket negyedszázaddal az ő születése előtt iktattak ki a bioszférából. Hogy állok én ezekhez az emberekhez? Ismerem őket? Tegeződünk? Mit felelnének az együttérző kérdéseimre? Elfogadnák a szolidaritásomat, vagy vádlón elküldenének a kurva anyámba? Vagy ami a legvalószínűbb: nem még csak nem is vádolnának; kívül vagyok a világukon. Aránylag rengeteget összeolvastam a shoa-ról, valahogy a sajátomnak érzem. De ezt a mondatot, ezt a gonolatot nem merném kimondani, nem lennék méltó kimondani olyasvalaki előtt, aki átélte, túlélte, vagy éppen nem élte túl. A holokauszt mint egyfajta sacrum van jelen a gondolatvilágomban: „inhorresco et inardesco” – megrettenek és lángra lobbanok, mindig, ha rá gondolok, aztán befogom a pofám; „jaj nekem, meg kell halnom, mert tisztátalan ajkú nép között élek”.

Mégsem álltam meg: írtam róla.

Van a filmben egy kép, amely szerintem filmtörténeti jmelentőségű; legalább olyan híressé válhat, mint a Psycho zuhanyzós jelenete. Nem lövöm le. Ki-ki találja meg magának. Aki pedig nem találja meg, az örüljön neki, és élvezze a Valentin-nap rózsaszín bájosságát.

Címkék: Film, Halál, Kapcsolatok, Kisebbség, Világ+ember, Virtuál

---