A II. János Pál pápáról írott alanti nekrológom megjelent a Magyar Narancs ma már kapható, dátum szerint holnapi számában. Örülök neki. Utólag persze megtaláltam benne a stilisztikai pongyolaságokat, amelyek nyilván kiszűrhetőek egy szövegből, ha az ember nem kapkod vele. De ezzel kapkodtam. Nem a gyors publikáció végett, hanem azért mert kapkodva jöttek elő belőlem a gondolatok, valahonnan nagyon mélyről.

Akik ismernek közelebbről, tudják, hogy a pápa halálának lehetősége nagyon régóta foglalkoztatott. Egyrészt azért, mert látszott rajta, mennyire beteg, másrészt azért, mert egy csomó általa képviselt nézetről úgy gondoltam és gondolom, hogy kifejezetten árt az Evangélium ügyének (ahogy ezt a nekrológban meg is írtam). Ugyanakkor most, hogy olvasom: a Szent Péter téren a „Nagy” jelzővel illették, meg hogy az írek szentté akarják avatni – fenntartás nélkül egyetértek vele. Számomra vitán felül áll, hogy a kétezer éves egyháztörténet egyik legmeghatározóbb alakja fekszik most a ravatalon. És a meghatározó alakok életműve ipso facto vitatható. Ahogy Brúnó szokta idézni (nemtom, kitől): „Nagy fának nagy az árnyéka.”

A nem-katolikusok, érdekes módon, mind baromira értenek hozzá, hogy kit miért nem kellene szentté avatni. Csak azt nem mondta nekik senki, hogy a kanonizáció nem arról szól, hogy X.Y. minden lélegzetvételében tökéletes ember volt. A boldoggá/szentté avatás üzenete az: ennek az embernek az élete valamilyen szempontból példaértékű minden idők keresztényei (és alkalmasint minden ember) számára. Aki pedig ezt tagadja II. János Pálról, arra fenntartás nélkül azt mondom, hogy vagy veszélyesen hülye, vagy végletesen elfogult.

Nagyon haragudtam az utóbbi időben a szentatyára mint az egyház vezetőjére – pont azért, mert nagyon tiszteltem mint embert és mint lelkipásztort. Szombat éjjel, ahogy zötykölődtem a 19-essel a Lánchíd felé, meg ahogy aztán fölkapaszkodtam a Várba a mérsékelten kivilágított lépcsőkön, végig úgy voltam, hogy vagy elbőgöm magam, vagy nem. Ha kívülről nézek magamra, elámulok, mennyire padlóra küldött ez a halál, amelyet – Isten bocsássa meg nekem – a lelkem egyik részével régóta vártam. Most aztán a legkülönbözőbb érzelmek kavarognak bennem: lelkifurdalás, gyász, a katholikosz-mivolt megújuló tudata, várakozás valami újra, és a tehetetlen düh és félelem, hogy úgysem változik semmi.

Hétfőn elmentem a Bazilikába a gyászmisére. Heringesdoboz, naná. Jó volt a mise kezdetére várva bekapcsolódni a rózsafüzérbe. Jó volt újra résztvennem egy igazi „nagy” liturgián: asszisztencia, bevonulás, incenzálás stb., mint boldogult kispap-koromban. De áldozáskor előjött belőlem a mindig-mindig megújúló félelem: mi lesz, ha a pap felismeri a képemet valahonnan és kiállít a sorból? Túlélem-e azt a megaláztatást, a nyilvános kiközösítést? – Soha nem fordult még elő ilyen, de idestova tizenkét éve minden misén ettől rettegek.

Erdő Péter kihangsúlyozta, hogy a szentatya mennyi mindent tett a világ megbékéléséért. Az apostoli nuncius is a helyzet megkívánta méltósággal köszönte meg a mise végén mindenkinek, hogy a jelenlétével hitet tett az egység mellett. Külön kifejezte köszönetét az ugyancsak jelen lévő köztársasági elnöknek, és külön a miniszterelnöknek és országgyűlés-elnöknek, nagyon szép és tisztelettudó szavakkal.

Aztán hallom ám a hátam mögül kivonuláskor, hogy az egyik igaz hitű keresztény emígy szól megvetőeen a másik igaz hitű keresztényhez:

– Na, ott megy ki a két kommunista!

---