Nem, nem siránkozni akarok, hanem megosztani. Jót. Van néhány olyan bekezdés, különböző könyvekben elhelyezve, amelyeket ha újraolvasok, legyek otthon, utcán vagy metrón, akaratlanul is mindig elszorul a torkom és nem ritkán küszködnöm kell a könnyeimmel. Öröm, szomorúság, meghatottság, katarzis... Mikor melyik miatt.

Alább tehát idézetek következnek, szám szerint öt darab. Bizonyára létezik több hasonló szöveg is az életemben. Most ezek jutottak eszembe. Persze így kiemelve nem valószínű, hogy másnak is ugyanazt jelenti mindez, mint nekem. De attól még jó érzés volt begépelni őket ide.

(Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön)

Harry mindkét kezével elengedte a seprűnyelet, és előrevetette magát. Félrelölkte Malfoy kezét, és...
   – IGEN!
   Két karját a magasba emelve röppent újra az ég felé. Furán csengett a füle, de azon át is hallotta, hogy odalent a közönség eszeveszett tombolásba kezd. Az aranylabda ott vergődött a markában, apró szárnyaival a tenyerét csiklandozva.
   Egyszer csak megjelent mellette a könnyáztatta arcú Wood; átölelte a nyakát, és ott zokogott a vállán. Két erőteljes lökés jelezte, hogy Fred és George is megérkezett, azután felharsant Angelina, Alicia és Katie kórusa: – A miánk a kupa! A miénk a kupa! – Hét test és tizennégy kar fonódott össze egyetlen nagy, boldog ölelésben.
[...]
   Percy, sutba vetve fennkölt modorát, úgy szökdécselt, mint egy ötéves gyerek. McGalagony professzor még Woodnál is hangosabban zokogott, s egy hatalmas griffendéles zászló sarkával törölgette a szemét; valahol messze a tömegben pedig ott nyújtózott Ron és Hermione. Egy hang se jött ki a torkukon; csak álltak, és sugárzó arccal nézték, ahogy a diadalittas szurkolók Harryvel és a többiekkel a vállukon odatódulnak a dobogó elé, ahol Dumbledore várta őket a győztesnek járó hatalmas kupával.
   Ha ekkor lett volna egy dementor a közelben... Harry átvette a kupát a zokogó Woodtól, s mikor a magasba emelte, arra gondolt, hogy ebben a percben a világ legfényesebb patrónusát is meg tudná idézni.

(J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly)

Nem sokkal később a pápa megérkezett titkára kíséretében a „Bambino Gesu” nevű gyermekkórházba. Hogy csillogtak a gyerekszemek, mikor fehér ruhájában és piros palástjában odalépett ágyacskáikhoz! Minden egyes gyerekhez lehajolt, kezével végigsimította láztól forró homlokukat, az együttérzéstől és jóságtól tulcsordult a szíve.
   – Ó, Istenem, micsoda boldogság, micsoda öröm, hogy Szentséged személyesen jött el ma, Krisztus születésének ünnepén! – mondta nagy buzgón a főnöknő.
   – Hagyja csak, jó nővér, hol volna az atya helye ma, ha nem szenvedő gyermekeinél? – válaszolta mosolyogva János pápa.
   A kicsik minden ágyban felültek és mindenhonnan kiabálták: – Giovanni, Giovanni! ide is jössz?
   – Igen, mindjárt, kicsi fiam, csak ne légy olyan türelmetlen.
   – Hogy hívnak téged? – kérdezte az egyik apróság kíváncsian, amikor a pápa előtte állt.
   – Amikor még kisfiú voltam, Angelinónak hívtak, aztán Angelónak; a katonaságnál Giuseppe voltam és most János a nevem.
   – Engem is Angelinónak hívnak! – hallatszott rekedten a másik ágyból.
   – Ó, milyen jó, akkor hát névrokonok vagyunk. Hogy vagy, Angelino?
   – Most már jobban vagyok, Angelo – felelt a kicsi. – Ma reggel mindent megettem. Beata nővér azt mondta, jó fiú vagyok.
   – Helyes, így csakhamar ismét egészséges leszel.
   A szomszédos ágyban egy nyolcéves gyerek emelkedett föl párnájáról.
   – Tudom, hogy itt vagy, szentatya, de nm láthatlak.
   – A kis Carmine Lemma vak – súgta oda a nővér a szentatyának. A pápa megindultan simított végig a szegény fiúcska borzas fekete haján. Szeretett volna valamit mondani, de egy szót sem tudott szólni.
   – Itt van a kalapod? – kérdezte a vak gyerek. – Megsimogathatom? Nagyon fogok vigyázni.
   – Hát persze, kicsi Carmine!
   – Ó, ezt nagyon finomnak érzem, olyan, mint a selyem. Azt hiszem, piros selyem.
   – Eltaláltad!
   – Sikerült, sikerült! – örvendezett a kicsi. – Nem láttam, de megéreztem. Ugye, van egy kis sapka is a fejeden? Azt is megfoghatnám egyszer?
   A pápa levette a fehér fejfedőt és a fiú göndör buksijára tette. – Na, most egy kicsit te vagy a pápa.
   – Nem, nem, én csak egy szegény kisfiú vagyok. De egyet mondj meg nekem, Giovanni! Mama mindig azt mondja, ha jó leszek, a mennyországba kerülök. Mit gondolsz, Szentatya, fogom majd látni ott a jó Istent?
   – Egészen biztosan, kedves Carminém.
   – Az angyalokat, meg a Madonnát is?
   – A mennyország minden lakóját! Most egy kicsit még éjszaka van számodra, de akkor mindig nappal lesz, a jó Istent fogod látni és soha többé nem leszel a sötét éjszakában.
   A fiú boldogságában és örömében néhány érthetetlen szót dadogott és világtalan szeméből földöntúli fény ragyogott.
   – Szentatya – kiabált valaki a másik sarokból, mondd meg nekem, hogy mi legyek!
   – Hát mi szeretnél lenni, gyermekem?
   – Rendőr vagy pápa! – hangzott a válasz nagy határozottan. – De ez is, az is biztos nem lehetek.
   – Nem, mindkettő nem lehetsz. – A fiú elkapta a pápa kezét és közelebb húzta magához.
   – Jó volna rendőrnek lnni, az ember sokat beszélhet és mindenkinek rá kell figyelnie, különben jön a felszó... hogy is hívják...
   – Felszólítás.
   – Habár, szerintem, a pápára még többen hallgatnak, mint egy rendőrre.
   – Nem mindig, fiú! Például nekem is szót kell fogadnom a rendőrségnek. Nélkülük ki sem mehetek az utcára, megtiltották.
   – Azért talán mégis inkább pápa leszek! – döntött a gyerek.
   – Persze, mindenkiből lehet pápa, belőlem is az lett, láthatod. Legjobb lesz, ha ezt még jól meggondolod, és ha meggyógyultál, eljössz hozzám, aztán tovább beszélgetünk róla.
   – Biztosan elmegyek, számíthatsz rám.

(Wilhelm Hünermann: A világ plébánosa – XXIII. János pápa élete)

Frodó ott találta Aragornt a domb lábánál; állt, mint egy fa, mozdulatlanul és némán; de kezében egy kicsinyke aranyvirág, egy elanor, s valami fénylett a szemében. Nyilván valami szép emlékbe merült; s ahogy Frodó ránézett, tudta, hogy olyasmit lát, amit ugyanitt látott egykoron. Mert a komor évek egyszerre mind eltűntek Aragorn arcáról, s szálas, szép, fehér ruhás ifjúnak látszott; tündéül mondott néhány szót valakinek, aki Frodó számára láthatatlan maradt: – Arwen nanimelda, namaárie! – mondta, mély lélegzetet vett, fölriadt a gondolataiból, meglátta Frodót és elmosolyodott.
   – Ez a földi tünde-világ szíve – mondta – s az én szívem itt érzi magát itthon, hacsak fény nem hullik a fekete utakra, amelyeket meg kell járnunk, neked is, nekem is, Frodó. Jöjj velem! – Kézen fogta Frodót, otthagyta Cerin Amroth dombját, és eleven emberként nem is tért már vissza oda soha többé.

(J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura)

Fehér volt a hajó, sokáig építették, s hosszasan várta a véget, amelyről Círdan beszélt. Amikor pedig mindez elvégeztetett, és Isildur Örököse lett az emberek ura és a nyugat uralkodója, világossá vált, hogy a Három Gyűrű hatalmának is vége, s az Elsőszülöttek immár vénnek és színtelennek látták a világot. Akkor szállt tengerre az utolsó nolda is a révben, hogy mindörökre elhagyja KÖzépföldét. Utoljára pedig a Három Gyűrű Őrzői szálltak vízre, s Elrond föllépett a hajóra, amelyet Círdan készített nekik. Őszi félhomályban indultak el Mithlondból, aztán a Görbe Világ tengerei elfogytak alóluk, s a kerek ég szelei nem zavarták többé a hajót, amely a világ párája fölötti tiszta légben elszállt az Ősi Nyugatra, s a regék és dalok eldái eltűntek mindörökre.

(J. R. R. Tolkien: A szilmarilok)

---