Ifjúság, mint sólyommadár

Azt hányják egyesek a szememre, hogy nem írok blogot. :-( Pedig tkp. írok én, csak nem nagyon és nem mindig. Vannak nagy örömök, amelyek (egyelőre) nem publikusak, és vannak nagy szomorúságok, amelyek meg egyáltalán nem publikusak. Emellett elkészült az Öt Kenyér Közösség hivatalos állásfoglalása úgy általában a melegjogokról; ez majd publikus lesz, de még várunk vele egy hetet.

Szép hazánkat ezentúl sólyomszemek vigyázzák. Ez van. Asszem, jól van így.

Paolo Coelho A Zahir c. regényét olvasom. Olvastam több könyvét, és eddig mindig megállapítottam, hogy nagyon jó olvasni, nagyon elgondolkodtató – és csapnivaló a befejezése. Asszem, valahogy úgy lehetne meghatározni a műfajt, amelyben utazik, hogy kommersz misztika. A talán legnépszerűbb könyve, Az alkimista valójában egy három bekezdésnél hosszabb, jól ismert haszid történet felturbózása kb. 250 oldalassá. Ebben a könyvében az egyik lényeges vonal egyértelmű plágium az Izmaelből – azzal a különbséggel, hogy az eredeti helyen a kis tanmese lényegesen jobban van megírva. Hm... akár még idézhetem is az Izmaelből...

---

Egyszer, az egyetemen – kezdtem bele – írtam egy dolgozatot egyik filozófia órára. Nem emlékszem pontosan, mi volt a feladat – valami ismeretelméleti téma. Nagyjábó1 a következőt írtam a dolgozatban: Képzeljétek! A nácik mégsem vesztették el a háborút. Megnyerték és megerősödtek. Elfoglalták a világot, és megsemmisítették az utolsó zsidót, az utolsó cigányt, feketét, kelet-indiait és amerikai indiánt. Azután, mikor ezzel végeztek, elsöpörték az oroszokat és a lengyeleket, a cseheket, a morvákat és a bolgárokat, a szerbeket, a horvátokat – az összes szlávot. Aztán nekiláttak a polinéziaiaknak meg a koreaiaknak, a kínaiaknak meg a japánoknak – az összes ázsiai népnek. Ez hosszú-hosszú ideig tartott, de mikor az egész véget ért, a világon mindenki száz százalékos árja volt, és mindnyájukat nagy-nagy boldogság töltötte el.

Természetesen az iskolákban használt tankönyvek nem említettek többé az árjákon kívül más fajt, más nyelvet a németen kívül, más vallást a hitlerizmuson kívül vagy más politikai rendszert a nemzeti szocializmuson kívül. Nem lett volna értelme. Néhány nemzedék váltotta egymást, aztán már ha akart volna sem írhatott volna senki semmi ettől különbözőt a tankönyvekbe, mert nem ismertek semmi mást.

Egy napon a tokiói Új Heidelberg Egyetemen két fiatal diák beszélgetett. Jóképűek voltak mindketten, ahogy az az árjáktól megszokott, de egyikük mintha kissé zaklatottnak és boldogtalannak látszott volna. Ő volt Kurt. A barátja kérdezgette: „Mi a baj, Kurt? Miért vagy ilyen rosszkedvű mostanában?” „Megmondom neked, Hans” – válaszolta Kurt. – „Van valami, ami zavar – méghozzá mélységesen zavar engem. Nem tudok megszabadulni attól az őrült érzéstől, hogy valami apróságban hazudnak nekünk.”

---