Kaptam egy levelet. Valaki, mindegy miért, arra kért, hogy írjak neki az Izmaelről. (Nyilván rábukkant a honlapon a Tudatmódosítók oldalra.) Először nem tudtam, mit is írhatnék neki, végül, amennyire lehet, vázoltam a könyv tartalmát, amennyire ezt egy jó hosszú péntek (inkluzíve egy jó hosszú beszélgetés Linával) után lehet. És mivel jobb ötletem most nincs, berakom ide, amit a levélben írtam. Elvégre közhasznú a dolog. Akit érdekel, elolvashatja. Szabad.

Az Izmael nekem az egyik legfontosabb könyv az életemben. A sztori (az, hogy egy gorilla meg egy ember beszélgetnek) önmagában két krajcárt sem ér. Regénynek enyhén szólva is legfeljebb középszerűnek tekinthető – de nem is a szórakoztatás a célja, hanem egy világszemlélet átadása.

Civilizált világunkban úgy tekintünk önmagunkra, mint a világ uraira, a világot pedig saját tulajdonunknak, mi több, legyőzendő ellenségnek tekintjük. S mint ilyen, nap mint nap pusztítjuk: fajok tucatjai halnak ki mindennap; feléljük a Föld édesvíz-készletét; a környezetszennyezéstől nő az üvegházhatás, ettől olyan klímaváltozás várható éveken belül, amely szépen letarolja az embert a Föld színéről. Pusztítjuk a világot, azzal a felkiáltással, hogy az a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. A világ pusztulására, az elkerülhetetln végre pedig úgy tekintünk, mint ami a szükséges ár azért, hogy kényelemben éljünk, civilizáltan, ahogy megszoktuk: növekedve, terjeszkedve. Tudjuk, hogy a technikai fejlődés, az informatikai robbanás az élet egyetlen helyes útja. Tudjuk, mert már a szüleink is tudták. Ha belepusztulunk, hát így jártunk. Ennek a történetnek ez a vége.

Van azonban egy másik történet is. Szemben az előző történettel, ez nem tízezer évvel ezelőtt kezdődött Mezopotámiában, hanem hárommillió évvel ezelőtt. Kétmillió-kilencszázkilencvenezer évig a homo sapiensnek az égvilágon semmi baja nem volt. Békében élte az életét: harmóniában élt önmagával, a természettel, az egész világgal. Önmagára úgy tekintett, mint a világ részére, nem pedig mint leigázójára. Nem bajlódott különösebben termeléssel: az egész világ terített asztalkéánt szolgált számára. Az ember elfogadta, hogy ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a világ többi részére: elveheted a világból, ami szükséges számodra, de csak annyit és nem többet. Az élővilág egyetlen szintjén sem fordul elő, hogy valamelyik növény vagy állat hadviselésbe fog más fajok megsemmisítésére, mondván, hogy az egész világ az övé, és mindaz, ami nem az ő érdekét szolgálja: ellenség. Ez a gondolat fel sem merül.

Tízezer évvel ezelőtt felmerült. Az emberi faj egy kis csoportja úgy döntött, kivonja magát a világ békefenntartó törvénye alól. Ez a kis csoport korlátlan terjeszkedésbe kezdett, és megsemmisített mindent, ami nem az ő fennmaradását szolgálta. És valóban nagy és erős közösséggé nőtte ki magát. Olyannyira, hogy tízezer év alatt – ami az evolúció sokszáz-millió éves időtartamához képest bagatell -- a pusztulás szélére sodorta saját faját és az egész bioszférát. Nem azért, mert útközben nem volt elég ügyes, nem azért, mert valamit elhibázott. Hanem azért, mert az út, amire rálépett tízezer éve, kezdettől fogva a pusztulás felé vezetett.

Ez a lényege az Izmael üzenetének: a civilizációnkkal, az egész európai, amerikai, ázsiai kultúrával nem „valami baj van”, hanem alapjaiban, a lényegét tekintve hibás. Hogy le lehet-e még térni erről az útról, nagy kérdés. A magam részéről úgy gondolom, hogy a globális pusztulás elkerülhetetlen. Ugyanakkor, ha mind többen ismerjük fel, hogy az ember nem a világ ura, hogy a világ (a víz, az oxigén, az állatok, az erdők, a növények stb.) nem a tulajdonunk – akkor talán az emberi faj egy kis részének van még esélye a túlélésre. És arra, hogy ha a bekövetkező világkatasztrófa után eljön az újrakezdés ideje, akkor ne ugyanazon a hibás úton induljunk el ismét, mint a kultúránk ősei tízezer évvel ezelőtt.

Címkék: Könyv, Világ+ember

---