Egy megjegyzésre írt megjegyzésemre írt megjegyzésre kell megjegyeznem: én a blogomat elsősorban nem naplónak használom, hanem a hálás/hálátlan jelen/utókornak. Vagyis elég ritka az, hogy kötelesség- és tényszerűen beszámolok a történtekről, és az se jellemző, hogy valamely privát nyöszörnek úgy adjak hangot, hogy tudom róla: baromira nem érdekel senkit rajtam kívül. (Ha tisztán személyes sérelem ér, levelet írok az érintettnek, tízoldalasat, megmondósat, igazság- és észosztósat. Aki látott már tőlem ilyet, valószínűleg eleve reszket tőle – ha más miatt nem, hát a röhögéstől.)

Ha már egyszer költőnek indultam, bő 25 éve, akkor ma is fontosnak tartom, hogy úgy próbáljam meg megragadni a szubjektív valóságot is, hogy annak legyen valami közérdekű mondanivalója. Pl. tanulhasson belőle az, aki véletlenül rábukkan a blogomra. Nem azért, mert én vagyok a kurva okos tanító, hanem mert úgy érzem, vannak olyan gondolataim, amelyek átmosattak a saját szenvedéseim, sikereim és kudarcaim szűrőjén, s mint ilyeneket, abszolút hitelesnek tartom őket. Ettől persze más szemében lehet mindez hiteltelen, esetleg szörnyen érdektelen – ugyanakkor, hogy apámat idézzem,
...hiszek a szó, a vers megváltó erejében. Vallom: élő nyelvünk hatalom, fegyver, fáklya, amely világít a ránk omló halálsötétben, megvéd a ránk fagyni akaró csillagközi magánytól, s nem engedi, hogy rátévedjünk a galaktikus semmibe vezető utakra; amely szívdobogás-közelben bennünket megtartani képes.

Ez akkor is így van, ha hosszú évek óta egyetlen épkézláb szépirodalminak mondható szöveg nem került ki a kezem alól.

Mondják: az írók valójában elvetélt költők.

Kicsit ijedten teszem hozzá: lehet, hogy a bloggerek valójában elvetélt írók? (Gy.k.: Az ijedelem oka nem a jelzett szó, hanem a jelző.)

Címkék: Apa, Kommunikáció, Virtuál

---