Megint negyvenezer
Az otthoni blogolás hiányának sanyarú következménye, hogy csak hézagosan tudok visszaemlékezni a történtekre. Alakul a lakás, vásárolódnak a cuccok. Többek között ilyesmivel telt a péntek.
Szombaton elmentem a Zeneakadémiára, a Magnificat Gyermekkar 15. születésnapja alkalmából rendezett jubileumi koncertre. A koncertnek voltak angyon szép pillanatai. Az egyik darab, amely számomra teljesen új volt, A dal születése, egy bizonyos Veljo Tormis nevű észt zeneszerzőtől. Ritkán van, hogy egy darab ilyen mélyre menjen nekem, de ez valamit nagyon eltalált, és azóta is minden idegszálamat bizsergeti. Tormisról egyébként a botrányosan konferáló, a beszédét a saját unokájának írt saját versikéjével agyoncsapó és valószínűleg teljesen szenilis Czigány György azt bírta mondani: „...az idén hetvenéves zeneszerző, aki 75 éve született...” Ennél nagyobb marhaságokat is összehordott: A Puszta malomba cserfa gerenda... kezdetű balladáról pl. azt sikerült mondania, hogy az Bartók saját szövege. Laci mellettem majdnem felrobbant. Emellett nagyot alakított az ünnepi köszöntőt mondó terézvárosi polgármester is (aki valószínűleg hebegésből és nyíltszíni töketlenkedésből doktorálhatott egykor): miután az ünnepelt karnagynak, Szebellédi Valériának vagy háromszor olvasta fel a nevét a papírjából, a papírt félretéve kétszer is sikerült őt „ Szebellédi Vera” néven említeni. A szemem sült ki, komolyan; a közönség felhördült (a nézőtér értelemszerűen Vali néni lelkes híveivel volt tele), a pasi meg nem vette észre a tévedését. A nagybátyám temetése jutott eszembe, amikor szintén azt hittem, hogy én süllyedek el. A református lelkész hatalmas pátosszal, mély érzelmekkel nevezte meg kétszer is „szeretett Sándor bátyánk”at, amikor is végre apám (úgy is, mint – értelemszerűen – a nagybátyám öccse) az egész ravatalozóban jól hallhatóan közbeszólt:
– Tiszteletes úr: László...
Tegnap egyébként Apánál voltunk Tomival. Ebédeltünk, beszélgettünk, aztán próbálkoztunk a számítógép gyógyításával. Majd Tomi elment a neurológushoz (én ottmaradtam vagy este 10-ig; közösen szidtuk a jobb- és baloldalt egyaránt), hogy megnézzék, mit forgat a fejében. Most már papírja is van róla, hogy migrénes; kapott rá valami gyógyszert, ami úgy néz ki, hogy 2 db tabletta, csaknem 3.000,- Ft-ért. És azt mondták neki, hogy ne sportoljon, vagy ha igen, akkor leginkább sétáljon. Szerezzen be hozzá mondjuk egy kutyát. Tomi tájékoztatta a neurológus nénit a Negró nevű eb létezéséről. Most már minden szép és jó tehát. És remélhetőleg pusztán a gyógyszer árától elmúlnak majd a görcsös fejfájások.
Ázsiában negyvenezer ember halt meg a szombati földrengésben, és közel egymillióan váltak hajléktalanná. A szakadatlan eső és egyáltalán, a hegyvidéki viszonyok miatt gyakorlatilag lehetetlen a mentés. – A múlt héten volt Assisi Szent Ferencnek, „Isten Szegénykéjének” az ünnepe, aki a bérmálásban védőszentem. – Ha minden igaz, ma rakják fel a gondosan kiválasztott csempét a szép, új konyhámban; a fő egzisztenciális problémám jelenleg az, hogy össze ne cseréljék a fürdőszobai csempével.
Hej, kurva világ...
Címkék: Brühühü, Kapcsolatok, Sztori, Zene
–
Sorskönyv nélkül
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
