Ez most egy hosszú poszt lesz, bocsánat.

A tegnapi posztomra válaszolva a pride.hu-n egy csaktom nevű úr a következőt írta:

megintelek, vasi, álmatlan éjszakákat okozol birtalan balázsnak. ez nagyon csúnya dolog ám! arról ugyan nem tudok, h el is gondolkodott volna azon, amin írtál, ez sem kizárt, bár írni nem ír róla, viszont amiről ír, azt bemásolom, mert vmi azt súgja, h te sem az ő blogját szoktad olvasgatni lefekvés előtt.

Majd idézi az általam tegnap írtakat. Amúgy persze kívülről nézve teljesen jogos a észrevétel: "arról ugyan nem tudok, h el is gondolkodott volna azon, amin írtál". És azt tudom rá mondani: igen, elgondolkozott róla. Az egész rövidre fogott véleményem persze csupán annyi, hogy ha valakinek oly szegényes a szexuális élete, hogy csak arra áll fel neki, hogy a másik embert baszogatja és a jó szándékait fikázza (vélhetőleg azért, mert a jó szándékról, mint olyanról, saját élménnyel nem rendelkezik), azt szánni tudom, komolyan venni nem.

De ettől függetlenül vagyok olyan aggályos és (bár vasika és csaktom ezt nyilván hitetlenkedve fogadnák) áll annyira ingatag lábakon az önbecsülésem, hogy tényleg elgondolkodjak minden kritikán.

Igen, komolyan önvizsgálatot tartottam arra nézve, hogy valóban különbséget teszek-e jó buzik és rossz buzik között, és hogy mi a véleményem a transzszexuálisokról és transzvesztitákról és fiúkurvákról. Még annak is utánanéztem, amennyire tudtam, hogy mikor mit írtam erről a kérdésről.

1.) A jó buzi – rossz buzi ügy elsősorban a monogámiáról szól – ilyen összefüggésben vádolnak is meg vele. Ezzel kapcsolatban a Halállal lakoljanak?-ban többek között ilyesmit írtam:

Melyek a teljes önajándékozás feltételei? Először is a monogámia. Az ember in-dividuum: oszthatatlan. Szétaprózni tudja magát (számtalan társas interakcióban veszünk részt nap mint nap), de megtöbbszörözni nem. Teljességében kizárólag egyetlen másik embernek adhatja át lénye egészét.

Ehhez a következőket kell hozzátennem. A Halállal lakoljanak? 1997 elején jelent meg. Ha valaki írt és ad(at)ott már ki könyvet (nem arra a típusú könyvre gondolok, amely egy reggel nyolckor történt katasztrófáról készült és délután kettőkor már az utcán van, színes borítóval), az kiszámolhatja, hogy mikor készült ez a könyv. Igen, 1995-ben írtam, még írógéppel. (PC-t akkor még nem is láttam közelről.) És a benne feldolgozott gondolatok, értékek – értelemszerűen – egy-két évvel korábbi keltezésűek, mondjuk úgy 1993-94 fordulójáról származnak. Ha valaki ismer engem, akkor ez az időpont is ismerős lehet: igen, 1993-ban futottam le életem legrosszabb köreit, akkor voltak az öngyilkossági kísérleteim, akkor feküdtem a pszichiátrián: akkoriban küzdöttem ki magamból azt a felfogást, amely szerint homoszexuálisként egyáltalán van jogom létezni a nap alatt. – Amikor a könyv keletkezéséről kérdeztek, soha nem tagadtam a személyes érintettségemet, a lényem belsejéből fakadó motivációkat. Azokban az években ott tartottam, ahol.

Azóta eltelt egy bő évtized. Ezalatt éltem, láttam, hallottam, tapasztaltam &– mint mindenki. Ahogy öregszik az ember, a véleményei közül egyre kevesebb íróasztalszagú és egyre többön ismerhető fel a valóságközeliség. Mérő Lászlónál olvastam, bár ő is mint közhelyet idézi: Aki ötvenévesen ugyanúgy látja a világot, mint húszévesen, az harminc évet elpazarolt az életéből. – Ugyanez igaz – mutatis mutandis – 25 és 35 évre is.

2002 szeptemberében a Mások készített velem egy interjút, amelyben Láner Laci nekem szögezte a kérdést:

M.: Pár évvel ezelőtt nagyon szigorú elveket vallottál a monogámiáról. Ez változott az idők során, vagy most sem teszel engedményeket?

B. B.: Változott, igen. Amikor fiatal az ember, akkor idealista, és összekeveri az ideákat a realitással. Mind a mai napig úgy gondolom, hogy az ember akkor tud kiteljesedni, hogyha párkapcsolatban él. József Attila azt írta: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Ez a másban nem azt jelenti, hogy mindennap egy másik pocsolyában. Legyen egy Te az ember életében, akinek a szemébe nézve Énné válhat. Ez az ideális állapot. Aztán hogy az élet mit hoz, az egy másik kérdés. Amikor belebuktam a többedik párkapcsolatomba – pedig mindegyikbe életfogytiglani elkötelezettséggel kezdtem –, akkor azt is kénytelen voltam átgondolni, hogy az íróasztalnál kidolgozott elvekkel hogyan is állunk. Annak idején a promiszkuitást elítéltem és elvetettem, mostanában leszoktam arról, hogy bárki embert elítéljek vagy megvessek. Nem feladatom, hogy emberek fölött ítélkezzek. Mindegyik hozza magával a sorsát, a tegnapjait, és nem tudom, kinek milyen módon alakult úgy az élete, ahogy alakult. Nem tudhatom, hogy más szituációkban én milyen ember lettem volna. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy azt az életet élhetem, amelyiket élem. Azt hiszem, hogy akik megtalálják a maguk párját, akivel együtt tudnak maradni becsületben, boldogságban öt, tíz, húsz, ötven évet, azok nem jobbak vagy tisztességesebbek az egyedülállóknál, csupán szerencsésebbek.

Nagyjából ennyit arról, hogy mit gondolok jó és rossz buzikról.

2.) Ami a transzneműség és transzvesztitizmus kérdését illeti, különbségeket kell tenni.

2/A) Egyrészt a WHO a transzszexualitást betegségnek tekinti (szemben ahomoszexualitással). Ugyancsak betegségnek tekinti a transzvesztita fetisizmust. Ez független attól, hogy én mit gondolok a kérdésről.

2/B) Maguk a transzszexuálisok ugyancsak betegségnek tekintik a saját állapotukat, erről lásd az általuk készített oldalt. Ez is független attól, hogy én mit gondolok a kérdésről.

2/C A melegirodalom minden szintjén megjelenik mint alapinformáció: a homoszexualitás, a transzszexualitás, a transzvesztitizmus egymással fel nem cserélhető fogalmak. A jelenségek között lehetnek és vannak is átfedések, de logikai hiba igaznak tételezni egy állítást a kutyáról, csak azért, mert igaz a macskára. Alapesetben mndkettő roppant kedves háziállat (kivéve, amelyik ronda dög), de ettől még a kettő nem ugyanaz. Nem igaz, hogy a kutya dorombol és fára mászik, és nem igaz, hogy a macska megugatja a postást.

Következik ebből a különbségtételből bármilyen erkölcsi minősítés a kutyára vagy a macskára? Egy frászt. És ha hangsúlyozzuk, hogy a homoszexualitás nem azonos sem a transzszexualitással, sem a transzvesztitizmussal, abból következik ez utóbbi kettő erkölcsi elmarasztalása? Egy frászt. Lehet, hogy vasika másképp gondolja, de ezzel számoljon el ő maga. – És ebből még mindig nem következik az, hogy én mit gondolok a transzneműségről.

2/D) Hogy én mit gondolok a kérdésről, arra talán az szolgálhat implicit válaszul, hogy barátaim közül az egyik legrégebbi, akit nagyon szeretek, és akivel hihetetlenül jól megértjük egymást, történetesen transznemű. Régóta tudtam róla, hogy meleg, de egy beszélgetés során explicitté vált, hogy alapvetően ő lélekben nőnek érzi magát. És akkor mi van? Ez soha, egy negyed másodpercre sem árnyékolta be a kettőnk közötti kapcsolatot.

3.) Ami a fiúkurvák témát illeti: a prostitúcióról általában az az elvi véleményem, hogy rossz. Erkölcsileg rossz, mert az ember nem árucikk. Igaz, emiatt tartom erkölcsileg rossznak az egész fogyasztói társadalmat, mert az embert és az emberi cselekvést nem önmagában értelmezi, hanem csak mint fogyasztót és mint terméket. Ami konkrétan a prostitúciót illeti: senki nem tud olyan sort felmutatni tőlem, amelyben az egyes embereket, akik prostitúcióból élnek, elítélném. Tudom, hogy a kérdés túlegyszerűsítése, de ha már a bűn dimenziójában akarjuk értelmezni a dolgokat, a prostituáltak – akár nők, akár férfiak – az én szereposztásomban soha nem a bűnös, hanem mindig az áldozat szerepét kapják. A prostitúció intézményét rabszolgatartásnak tekintem, az emberi szabadság és személyes méltóság megsértésének. Ezt mondatja velem teljes evidenciaként a liberalizmusom is, a keresztény hitem is.

Ez az elvi hozzáállásom. Ami a gyakorlatot illeti: a nagyon közeli baráti körömben van prostituált is, és van olyan is, aki prostituáltaktól veszi meg a saját kielégülését. Mind a ketten tudják, hogy mi az elvi véleményem a kérdésről (lásd előző bekezdés), és egyikükben sem merül fel a szikrája sem annak a gondolatnak, hogy esetleg elutasítanám őket. Szeretm őket, és ők is szeretnek engem. Egyikünk sem jobb vagy rosszabb a másiknál.

Összefoglalásként csak ismételni tudom magam:

Nem feladatom, hogy emberek fölött ítélkezzek. Mindegyik hozza magával a sorsát, a tegnapjait, és nem tudom, kinek milyen módon alakult úgy az élete, ahogy alakult.

Ha valaki mindebből azt veszi le, hogy én egy homofób buzi vagyok – hát legyen neki az ő hite szerint.

Címkék: Melegség, Vallás, Világ+ember, Virtuál

---