Széljegyzet egy vatikáni dokumentumhoz
Az Index megkeresésére tegnap pár órás munkával írtam egy cikket a Vatikán Homoszexualitás és hivatás című dokumentumával kapcsolatban.
Ma kiderült, hogy a cikket nem hozzák le abban a formában, ahogy megírtam, hanem az újságíró hölgy átszabta az egészet, mintha ő írt volna cikket egy élőszóban készült interjú kapcsán. Ráadásul, ahogy ezt meg is írtam neki, „a számba adott mondatok ebben a formában csupán egy nyughatatlan kis buziaktivista széteső, inkoherens pampogásának hatnak”. Természetesen nem járultam hozzá, hogy a szöveg így megjelenjen; az eredetit viszont most berakom ide a blogba. (Nyilván lesz, aki erre is azt mondja, hogy csupán egy nyughatatlan kis buziaktivista széteső, inkoherens pampogása, de sebaj.)
A katolikus egyház homoszexualitással kapcsolatos megnyilatkozásairól szólva gyakran összecsúszik három fogalom: egyrészt maga a homoszexualitás, másrészt a pedofília, harmadrészt a cölibátus. E fogalmakból a pedofília és a homoszexualitás elvileg nem szorul magyarázatra. (A gyakorlatban persze messze nincs így, de munkahipotézisnek momentán megteszi.) A cölibátus azonban a modern ember számára önmagában anakronisztikus, teljességgel érthetetlen képződmény – gyakran még a hívő katolikusok számára is. Ezért e kínos fogalomzavar, főleg olyanok részéről, akik számára sem a melegség, sem a kereszténység témaköre nem számít hazai pályának, ha nem is védhető, de legalább magyarázható. A komoly baj akkor van, ha az említett három fogalom összecsúsztatása nem a kommentárokban, hanem magukban az egyházi megnyilatkozásokban történik meg.
Érthető, hogy a papi pedofil botrányok kínosan érintették a hierarchiát. És mint minden botránynál, valakinek itt is el kell vinnie a balhét. Szomorú, hogy a bűnbak szerepe a melegekre lett kiosztva. Természetesen ez lényegesen kevesebb kockázattal jár, mint a kötelező papi cölibátust (és annak mindenféle következményét) felelősséggel újragondolni.
A keresztény hit az ember evilági beteljesülését a másik emberben, következésképpen a párkapcsolatban látja. (Lásd a Teremtés könyve 2,18-ban: „Nem jó az embernek egyedül.”) A cölibátusra (amelynek lényege nem a szexmentesség, hanem az Istenért vállalt egyedüllét) ezért úgy tekint, mint rendkívüli jelenségre, amely soha nem az egyén döntéséből, hanem minden egyes esetben Isten személyes meghívásából adódik. Műszóval: karizma, vagyis Isten ajándéka, amit vagy megad valakinek, vagy nem. Ha igen, akkor – és csak akkor – történhet meg az a szokatlan jelenség, hogy valaki nemcsak elkötelezi magát a cölibátusra, hanem éli is azt – és nem lesz tőle neurotikus, frusztrált, besavanyodott. Így lett a tisztaság a szerzetesek hármas fogadalmából az egyik.
A dolgok két ponton kavarodtak össze. Először is a szerzetespap eszménye alapján a cölibátust elkezdték úgy általában – és tévesen – a papság szükségszerű attribútumának tekinteni. Ez csupán elméleti (teológiai) malőr volt. A gyakorlat akkor csúszott félre, amikor egy idő után a kánonjog a kocsit fogta a ló elé: nem olyanok közül válogatták a papokat, akik eleve részesültek a cölibátus adományában, hanem a papoknak írták elő a cölibátust, függetlenül attól, hogy a papi hivatás mellé meghívta-e őket Isten a cölebsz életre. Innentől a rendszer önjáróvá vált: a társtalanságra kényszerített papság egy része, ha fogcsikorgatva is, de tartja a fogadalmát, másik része nem tartja, és vagy folyamatos bűntudattal, vagy cinikusan, de kapcsolatot, kapcsolatokat tart fenn. A képmutatás intézményesült.
A kötelező cölibátus intézményének jósága vagy rosszasága azóta folyamatosan kérdés, mind az egyházjogászok, mind a teológusok és lelkipásztorok számára. Számos érv hangzott el pró és kontra – az egész problémakörben egyetlen dolog volt mindig is irreleváns: a szexuális orientáció. Ha valakinek nincs partnere, akkor édes mindegy, hogy aki nincs, az milyen nemű. Abban a pillanatban, hogy a nemlétező partner neme szemponttá növi ki magát, a történet már nem a papi tisztaságról szól, hanem egyszerű homofób boszorkányüldözéssé válik, alaptalan sztereotípiák tömkelegével spékelve.
Fantáziálhatnánk egy sort arról is, hogy miként is zajlik vajon a gyakorlatban a vizsgálat, amelynek során egy kispap szexuális életét firtatják (hogy van-e neki olyan egyáltalán). Az elképzelt jelenet Monty Python-jellegű poénok özönével telített. Ennél lényegesen kevésbé komikus abba belegondolni: miért is szükséges egy homoszexuális beállítottságú növendék esetében ilyen vizsgálat, és miért nem szükséges egy heteroszexuáliséban? A válasz magától értetődő: azért, mert egy homoszexuálisról sokkal nehezebb elképzelni, hogy önmegtartóztató életet éljen. Mert a buzik, mint köztudott, gyárilag kicsapongóak és fegyelmezetlenek.
Ez az implicit vád természetesen teljességgel alaptalan. És itt meg is bukott kiinduló munkahipotézisünk: a homoszexualitás fogalma igenis magyarázatra szorul, meg kell világítani, hogy mi is az valójában és mi nem, mert ennek hiányában az egyszeri katolikus felhasználó a legképtelenebb állításokat is elhiszi, ahogy elhitte annak idején azt is, hogy a Talmud a pászka készítéséhez keresztény csecsemők vérének felhasználását írja elő.
Az információátadásnak természetesen csak akkor van értelme, ha a célközönség nyitott az információra. A tapasztalat azt mutatja, hogy keresztény hívők tudnak vitaképesek lenni melegügyben – amennyiben politikailag, ideológiailag nem fanatizáltak. Akinek az életében viszont az egyház mint evilági intézményrendszer jelenti az origót, az többnyire nem tűri, hogy egyszerű és komfortos világmagyarázatát holmi tények összezavarják. A boszorkányüldözések, a tiltott könyvek listája, a Galilei-per, az antimodernista eskü – a maguk korában ezek lehettek ideiglenesen hatékony politikai sakkhúzások. Azonban ha azt nézzük, hogy mennyit ártott mindez az egyház hitelességének hosszú távon (pl. hányan veszik ma komolyan, ha Róma erkölcsi kérdésekben megnyilatkozik), akkor azt kell mondani, hogy a „valamit nem érteni, de elítélni” elv nem bizonyult jó biznisznek.
Valószínűleg az egyházi vezetők számára is rentábilisabb befektetést jelentene, ha nem csuklóból betiltani akarnák a melegkultúrát, hanem előtte pl. megismernék. Hogy mi az, úgy egyáltalán. Így talán kevesebb ostobaságot hintenének szét a világban. Arról nem is szólva, hogy „a homoszexuálisok iránti tisztelet megkövetelése” részükről nem csak írott malaszt maradna.
Címkék: Melegség, Vallás, Virtuál