Egy kis étvágygerjesztő, tessék. A tanítvány és a tanár (vagyis a címszereplő, Izmael, egy síkvidéki gorilla) beszélgetnek. A szó épp Izmaelnél van:

     – A tegnapi Kurtról és Hansról szóló történetedből arra következtetek, hogy az Adolf Hitler uralma alatt élt német nép életét és korát tanulmányozod.
     – Tanulmányozom? Nem, én nem mennék ilyen messzire. Olvastam néhány közismert könyvet – Speer visszaemlékezéseit, A Harmadik Birodalom tündöklése és bukásá-t és hasonlókat – és néhány tanulmányt Hitlerről.
     – Ebben az esetben biztosan megérted, amit Mr. Sokolow igyekezett nekem megmutatni: nem csak a zsidók voltak rabok Hitler alatt. Rab volt az egész német nemzet, lelkes támogatóit is beleértve. Néhányan irtóztak attól, amit csinált, néhányan csak sodródtak vele, amennyire tőlük tellett, néhányan pedig kimondottan meghíztak rajta – de mindannyian a rabjai voltak.
     – Azt hiszem, értem mire gondolsz.
     – Mi tartotta rabságban őket?
     – Hát... a rettegés, gondolom.
     Izmael megrázta a fejét. – Biztosan láttál filmeket a háború előtti gyűlésekről, ahol több százezren egyként énekelnek és éljeneznek. Nem a rettegés hozta őket az egység és a hatalom ezen ünnepeire.
     – Igaz. Akkor talán Hitler személyes varázsa.
     – Az kétségtelenül volt neki. De a személyes varázs csak felkelti az emberek figyelmét. Ha már rád figyelnek, akkor kell, hogy legyen valami mondanivalód számukra. És mi volt Hitler mondanivalója a német nép számára?
     Ezt meggyőződés nélkül mérlegeltem néhány pillanatig. – Azt hiszem, hogy erre a kérdésre a zsidó ügyön kívül mással nem tudnék válaszolni.
     – Egy történet volt a mondanivalója számukra. Egy történet, melyben az árja fajt, kiváltképp Németország népét megfosztották attól a helytől, mely a világban megillette őket, megkötözték, leköpték, megerőszakolták, és korcs fajok, kommunisták meg zsidók a porba taposták. Egy történet, melyben Adolf Hitler vezetésével az árja faj letépi láncait, bosszút áll elnyomóin, megtisztítja az emberiséget mocskaitól és elfoglalja az őt mint az összes faj urát megillető helyet.
     – Valóban.
     –  Most talán hihetetlennek tűnik számodra, hogy egy népet ilyen képtelenség rabul ejthet, de az első világháborút követő majdnem két évtizednyi lealacsonyodás és szenvedés után ez szinte ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a német népre, és nemcsak a propaganda szokásos eszközei erősítették meg, hanem egy intenzív, fiatalokat oktató és idősebbeket újraoktató program is.
     – Igazad van.
     – Mint mondtam, sokan voltak Németországban, akik a német faj mitológiájaként ismerték fel ezt a történetet. Mindamellett rabságban tartotta őket, mégpedig egyszerűen azért, mert a nagy többség körülöttük azt gondolta, csodálatosan hangzik, és hajlandóak voltak az életüket adni azért, hogy valóra váltsák. Érted, mire gondolok?
     – Azt hiszem. Még ha valakit személy szerint nem is ejtett rabul a történet, ugyanúgy rab volt, mert a körülötte levők rabbá tették. Mint egy állat, mely felett átszáguldanak egy eszeveszett menekülés közben.
     – Úgy van. Még ha valaki úgy is gondolta, hogy az egész őrültség, játszania kellett a szerepét, el kellett foglalnia a helyét a történetben. Az egyet-len mód ennek elkerülésére az volt, ha elmenekült Németországból.
     – Így igaz.
     – Érted, hogy miért mondom ezt neked?
     – Azt hiszem, bár nem vagyok benne biztos.
     – Azért mondom ezt neked, mert a ti kultúrátokban élő emberek nagyrészt ugyanebben a helyzetben vannak. Miként a náci Németország népe, ők is egy történet rabjai.
     Egy darabig pislogva ültem.
     – Nem tudok ilyen történetről – mondtam végül.
     – Úgy érted, hogy soha nem hallottál róla?
     – Úgy van.
     Izmael bólintott. – Ez azért van, mert nem szükséges hallani róla. Nem szükséges megnevezni, nem szükséges beszélni róla. Mindegyikőtök kívülről tudja hat-hét éves korára. Fekete és fehér, férfi és nő, gazdag és szegény, keresztény és zsidó, amerikai és orosz, norvég és kínai, mindnyájan ezt halljátok. És szüntelenül ezt halljátok, mert a propaganda minden eszköze, az oktatás minden eszköze szüntelen ontja. És minthogy szüntelen halljátok, nem figyeltek rá. Nem szükséges figyelni rá. Mindig jelen van, zümmögve a háttérben, tehát egyáltalán nem szükséges foglalkozni vele. Valójában azt fogod észrevenni – legalábbis kezdetben –, hogy nehéz foglalkozni vele. Olyan ez, mint egy soha le nem álló távoli motor zümmögése; olyan hanggá válik, melyet végül már nem is hallani többé.
     – Nagyon érdekes – mondtam. – De kissé nehezen hihető.
     Izmael elnéző mosollyal hunyta le a szemeit. – Nem kell elhinni. Amint megismered ezt a történetet, a kultúrátokban mindenhol ezt fogod hallani, és meg leszel döbbenve, hogy az emberek körülötted nem hallják ugyanúgy, mint te, hanem minden további nélkül elfogadják.

(Daniel Quinn: Izmael, ford.: Trombitás Gábor,
Budapest, Föld Napja Alapítvány, 1999.)

Címkék: Kopipészt, Könyv, Világ+ember

---