Azért meta, mert a blogomról szól. Azért szól a blogomról, mert tegnap valakivel érdekes beszélgetést folytattam, ha röviden is. Az illető jó barátom, szerintem benne van abban a tíz emberben, aki a legjobban ismer, és emellett rendszeres olvasója a naplómnak. Ezt tudtam is róla. Egyrészt többször mondta, hogy olvassa a posztjaimat, másrészt én magam küldtem el a blogom indulásakor neki (is) egy levelet. A levélben valami olyasmit írtam, hogy engem is utolért a trendy végzet, és ezennel én is elkezdem közreadni az életem irreleváns eseményeit. Szóval kellőképpen elbagatellizáltam a dolgot. Egyrészt mert magam sem tudtam, hogy mi mindent fogok majd leblogolni, másrészt időnként erőt vesz rajtam egy rossz szokásom, amely szerint ha valami nagyon fontos is a számomra, arról is bagatellizálva beszélek. Ez valami idióta álszerénység, ami – gondolom – elég tenyérbe mászó tulajdonságom/gyakorlatom.

A számomra megdöbbentő azonban az volt, hogy ez a barátom a több mint egy évvel ezelőtti bejegyzésemet komolyan vette. Így, szó szerint. Ez úgy derült ki, hogy megkérdeztem tőle, mint amúgy nagyon is irodalomszerető, mi a véleménye a Jönnek c. versemről. Visszakérdezett, hogy melyik is az, mert nem emlékszik rá, de majd megnézi újra... Így kezdtünk beszélgetni. És elmondta, mint teljesen evidens dolgot, hogy ő a hajdani felkonferálásom óta a blogomat úgy olvassa, mint amiben „az életem irreleváns eseményeit” osztom meg; így olvassa, és ilyen szinten is kezeli. Ha történetesen egy vers van benne, azt is úgy kezeli, hogy az amolyan blog-vers; nyilván leültem blogolni, és közben csak úgy odapötyögtem. Ha én egyszer azt írtam kezdetben (tartalmilag), hogy a blogomban csak lényegtelen marhaságokról firkálok, akkor nyilván mindaz, ami itt van, csak lényegtelen marhaság.

A megdöbbentő számomra az, hogy ez a barátom nem hülye. Nagyon is nem. Tegnap ugyan arra jutottunk, hogy nyilván benne van valami félrekapcsolva, de ezt nem hiszem. A blogomban írtam már üdvösségről és kárhozatról, életről és halálról, szeretről, gyűlöletről, sírásról és nevetésről, szorongásról és felszabadultságról – becsületes exhibicionistaként tényleg majd' mindent kiadok itt magamból, már ami egyáltalán verbalizálható, és ami nem sérti mások magánszféráját. (A szexualitásomról elsősorban azért nem írok, mert az esetek jelentős részében az nem olyan sztori, amelynek egyedüli szereplője vagyok. :-/ ) És ha ebben a barátomban, aki tényleg ismer engem, egy felületesen a dobozra nyomott matrica ennyire felül tudja írni a doboz tényleges tartalmát, akkor bárki másban bármilyen más cimke ugyanúgy felülírhat bármilyen más tartalmat. És ez nagyon ijesztő számomra, végsősoron elkeserítő. Nem a barátommal kapcsolatban, hanem általában. Azzal kapcsolatban, hogy az emberi kommunikáció, a nem harsogó, de annál mélyebb emberi közlés, feltárulkozás milyen hatásfokú lehet ma, az információs/fogyasztói társadalomban; hogy van-e lehetőség az előítéletek eloszlatására, hogy érdemes-e még odatartani adott esetben a másik arcot; hogy tehető-e még emberivé ez a világ – vagy orvosolhatatlanul el van baszva, végérvényesen.

Persze, tudom, hogy meg van váltva a világ. „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Címkék: Kapcsolatok, Kommunikáció, Világ+ember, Virtuál

---