Tavasz
Rég vártam ennyire a tavaszt. Utoljára talán egy éve (hehe), de szerintem régebben. Borzasztó banális, de nagyon örülök a napocskának, a szellőcskének, a jó levegőcskének. :-) Hihetetlenül hiányzott. És nagyon furcsa asszociációi támadhatnak annak, aki végiggondolja, hogy a XXI. században, az (éppen összeomlani készülő) hiper-szuper civilizáció (űrkorszak, atomkorszak, mifene) csúcsán ücsörgő ember is pontosan ugyanolyan mértékben van kiszolgáltatva a Föld forgásának, az „elemeknek”, a napsütésnek, mint sok millió évvel ezelőtt az ősei, és sok milliárd évvel ezelőtt az ősök – alkalmasint puhatestű – ősei. A jó idő és a fenti képzáttársítás szükségszerű folyománya, hogy ismét (kb. 15. alkalommal) nekiugrottam az Izmael elolvasásának.
Tavaszköszöntő vers írására eddig nem volt időm, úgyhogy beírok ide egy a szívemnek nagyon kedves verset, az egyik kedvenc szerzőmtől.
Neszek
Írta: Micimackó
A Pillangó csak röpdös és dalol, s a kegyetlen Tél is haldokol. A Kökörcsin bujkál valahol a Földből.
A Báránykák is oly búsan bégenek, a Végek is zörögve végenek, s az Ibolyák epedve kéklenek a Zöldből.
A sok Méhecske zümmög és dönög, szárnyait zizegve láthatják Önök. A Nyárról sok dalt cincog és pönög a lantom.
Tehénszívek közt bőgés a kapocs, Gerlice búg, szürcsög, csobog a locs. Zümmögve verset költ a Medvebocs Galambom.
Bizony Tavasz lesz, hirdetik a fák, saját szagától mámoros a Mák, és egyre csenget a Harangvirág, és énekel.
Haris harsog, és hangja csupa báj, papás hangon dörmög a Papagáj, Mackó kicsiny szíve repesve fáj, És szárnyra kel.
|
Címkék: Könyv, Vers, Világ+ember