Magánügy-e? (folyt.)
„A vallás nem őrizhető meg "magánügyként", az olyanfajta "belülről" megtért, hitüket személyesnek megélő keresztények (vagy zsidók, vagy muszlimok) száma, amilyen a Balázs, elenyésző minden társadalomban azokhoz képest, akik a család és a szűkebb-tágabb szociológiai közeg hatására automatikusan fogadják el a vallást.” –
– kommentálta valaki az imént az egyik előző posztomat. Muszáj erre pár gondolat erejéig reagálnom.
A „hitüket személyesnek megélő keresztények száma” valóban nagyságrendekkel múlja alul a tradícióból vallásoskodók számát. Csakhogy. Jézus a missziós parancsban azt hagyta apostolaira, hogy „menjetek el az egész világba, tegyetek tanítványommá minden népet, és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”. Vagyis nem úgy szólt a parancs, hogy „menjetek, oszt' anyakönyvezzetek mindenkit, orrba-szájba, anélkül, hogy csórikáimnak bármi közük lenne hozzám, hadd dőljön a pénz az eklézsia kasszájába”.
Ha gondosan áttanulmányozzuk a Bibliát – akkor a fenti mondatot meglepő módon nem találjuk meg benne. Sehol nem szerepel az Újszövetségben olyan állítás, amely szerint a személyes döntés nélkül gyakorolt vallásosságnak akár egy fél légyfingnyi értéke is volna. Az ellenkezőjére azonban annál több utalást (mit utalást? egyértelmű kijelentéseket) találunk mind az evangéliumokban, mind az apostoli levelekben.
A kereszténység saját definiíciója (tehát nem Birtalan Balázs fixa ideája!) szerint a kereszténység személyes szeretetkapcsolatot jelent a Jézusban közénk jött Istennel. E kapcsolat aztán persze megnyilvánul mindenféle egyéni és/vagy közösségi cselekedetekben – ezt nevezik vallásnak. Csakhogy a vallás (ismét csak a kereszténység saját rendszerén belül nézve) mindenképpen következmény. Az említett belső istenkapcsolat következménye. Ha ez az alap hiányzik, akkor az egész felépítmény üres, kongó, értéktelen. „Zengő érc és pengő cimbalom” – ahogy Pál apostol írja. Egyéni elköteleződés nélkül az összes vallásos megnyilvánulás (beleértve az oktatást, gyógyítást és karitatív tevékenységet is) egy nagy nulla, hámozott léggömb – és ami ennél is rosszabb: hazug képmutatás.
Az evangélium megtagadása és Jézus Krisztus elárulása volt, amikor a IV. század végén a kereszténységet államvallássá tették. És ez az undorító, szemforgató árulás folytatódik azóta is: ez köszön vissza minden keresztény tömegmozgalomban, minden olyan „misszióban”, amikor egy egész népet kényszerítenek bele a keresztény vallásgyakorlatba, anélkül, hogy az egyes megkeresztelkedők megismernék és megszeretnék Jézust. A „trón és oltár szövetségének” eszméje vagy a „keresztény ország” puszta felvetése, a (keresztény) vallás közüggyé tétele – mindez olyan abszurditás, amely (még mindig a kereszténység saját értékrendjén belül maradva) bőségesen kimeríti a bálványimádás, ebből adódóan az istentagadás fogalmát.
„Az én országom nem e világból való” – mondja Jézus. Becstelenség, ha valaki Jézus országát e világ keretei közé akarja kényszeríteni, ráadásul Jézusra hivatkozva.
Címkék: Politika, Vallás