Természetesen könyékig rágtam mind a tíz ujjam tegnap este, és természetesen én se tudtam se köpni, se nyelni, hogy bejutott az MDF. Gyönyörű disszociációt éltem át: a lelkem koalíciót féltő része azon drukkolt, hogy álljanak meg 4,99 %-nál; a lelkem demokrata része azon drukkolt, hogy lépjék át a küszöböt, mert minél színesebb a parlament, annál jobb. Amióta pedig átlépték, azon görcsölök, hogy na, akkor vajon most mi a nyű lesz itten... A politológusnak hívott levelibékák persze csaknem egyöntetűen azt jósolják, hogy marad a koalíció, de azért Magyarország látott már nagy csodákat és nagy disznóságokat.

Aztán, mire eljutottam odáig, hogy kilőjem a tévét, beütött az övön aluli frusztráció, onnan, ahonnan a legkevésbé számítottam rá. Egy nappal korábban megígértem egy tévével nem rendelkező barátomnak, hogy este tíz körül dobok neki egy SMS-t, hogy mi a helyzet. Nemcsak ő és én: mindenki arra számított, hogy addigra bőven elődl, milyen kormány lesz. Persze nem dőlt el. És végig azon görcsöltem, hogy meg kéne írnom azt az SMS-t, hiszen megígértem, de hogy a bánatba lehetne besűríteni akár 5×160 karakterbe is azt a feszültséget, azt az ordas nagy bizonytalanságot, azt a teljes körvonalazatlanságot, ami van. Percről percre, negyedóráról negyedórára változott a dolog, és ma már nyilván ez a barátom is tudja, hogy nem lehet tudni semmi biztosat.

Csakhogy, amint írtam, mihelyt a tévét kikapcsoltam, pittyeg a mobilom. Az illető barátom írt, teljesen számonkérő stílusban, hogy ő várta az SMS-t, de én arra se méltatom őt, hogy pár sort írjak neki... – Gyorsan válaszoltam, hogy figyelj, ne már, azért nem írtam, mert nem volt mit, és hogy beszéljünk telefonon. (Hosszú órákat szoktunk beszélgetni.) Kisvártatva jött a válasz-SMS, miszerint nem, ne beszéljünk telefonon, és elege van belőlem, meg a blogomból is, meg a virtuális kapcsolatunkból, és nem tekint a barátjának.

Borzasztó volt olvasni.

Hívtam – kinyomott. Írtam még SMS-t – nem válaszolt. Nagyon fáj. :-( Jobban,mint ahogy azt szavakba tudom itt foglalni.

Ez a tejcukor-érzékenység meg jobban kiborít, mint elsőre gondoltam volna. Nagyon nehezen viselem a gondolatát, nagyon nehezen viselem önmagamat ebben az állapotban. Rengeteg macera, rengeteg odafigyelés – más se hiányzott nekem most, amúgy is olyan habkönnyű és vidámka volt a pici életem... A mai napon meg lett fejelve mindez egy csomó soron kívül munkával; 6 óra helyett 1/4 9-kor indultam haza, addigra már abszolválva a második dilibogyót is.

Tomi aranyos volt ma (is). Utánajárt, és vett nekem tejcukor-mentes tejet meg margarint meg joghurtot; vett olyan zsömlét, amely nem tejjel készült, mégis finom – szóval nagyon aggódik értem; kedves és figyelmes. (Mondhatnám: laktózmentes tejben-vajban füröszt. ;-)) Az élet minden elbaszottságának dacára azért baromi szerencsés vagyok, hogy ő van.

Címkék: Kapcsolatok, Politika, Szomatik

---