Tegnap este Tomival, valamint a fiúkkal (Gáborral, Csabával és Petivel) megnéztük a Brokeback Mountain – Túl a barátságon c. filmet, amely tavaly bezsebelt 3 Oscart, 3 Golden Globe-ot meg egy Arany Oroszlánt. Meleg film ilyen mennyiségben talán még soha nem kapott hivatalos elismerést. A Philadelphia Oscarból és golden Globe-ból csak 2-2-t kapott 1994-ben. a különbség a két mű között az, hogy a Philadelphia jó film. A Brokeback Mountain-nak sincs semmi baja – csak az a gond, hogy emellett sztorija és mondanivalója is kevés van neki. Nem tudom, milyen lehet a film alapjául szolgáló novella, de számomra a történet így, ahogy elém adták, hiteltelen volt; egy D-kategóriás pornófilm szintjét sem ütötte meg. Adott két hipermacsó kovboj 1963-ban, akik annyira macsók, hogy ilyenek szerintem csak képregényben léteznek, és akik beleunva a macsóságba meg a mogorvaságba meg az ötezer birka őrzésébe, egy hideg éjszakán minden átvezetés nélkül megdugják egymást a sátorban. Ezzel önmagában semmi gond nincs, csak épp az egész fordulat a levegőben lógott. Nem következett az előzményekből – mint ahogy aztán a folytatás sem következett az eddigiekből. A két főszereplő nem tudott meggyőzni. Az előbb a képregényeket említettem – és kb. annyira is volt kidolgozva a jellemük, mint az átlagos képregényfiguráké. (Nem akarom leszólni a képregény műfaját, nem is igen ismerem, de azért tudtommal nem jellemző, hogy az volna a természetes közege a mélyre ásó lélekelemzésnek.)

El tudom képzelni, hogy a maga nemében igaza van Tóta W. Árpádnak, aki a Rómeó és Gyula c. cikkében az alábbi mondtokkal ajánlja megtekintésre a filmet:

Ez a történet nem a Gay Pride transzvesztita bohócairól szól, hanem a buzilélekről, ami, és nyilván ez a lényeg, eléggé hasonlít a nembuzi ember lelkéhez. Dilemmák, vágyak, emlékek, bűntudat, ragaszkodás, fájdalom, féltékenység, gyász. A Túl a barátságon sztorija és megvalósítása simán működne heteroszexuális szerelmesfilmként. Rómeó és Júlia, csak itt nem a torzsalkodó családok, hanem a homofób világ szolgáltatja a pressziót. Rendesen, érzékenyen megcsinált Love Story lenne, sőt valójában az is, azzal a melléküzenettel, hogy a buzi is ember. Ő is lehet boldogtalan, és neki is fáj, ha meghal a szerelme.
     Aki ennyit nem hajlandó elhinni, nem képes felfüggeszteni a gyűlöletét és undorát, és akit nem érdekel a tőle különbözők sorsa, annak nem való a film. Kizökkentené, aztán még a végén kiderülne, hogy a maga gyűlölködő, egyszerű kis világa undorítóbb, mint megannyi kovbojsegg. Mindenki másnak erősen ajánlott. Hogy legalább tudja, miről beszél, aki buzizik.

Valóban: aki nem látott (pontosabban: azt hiszi, hogy nem látott) még buzit közelről, annak lehet, hogy kifejezetten jót tesz a film, amelyben nem szerepelnek sem nyakban hordott fülbe valók, sem rózsaszín bőrtangák, de még szakállas bácsik sem (Jack bajusza és Ennis pajesza nem számít). Sztereotípia-bomlasztásra alkalmas a film, még csak nem is olyan didaktikus, mint a Felelős nagykorúság (ezt 1992-ben láttam, és nagyon sokat segített nekem, de oly mértékben nem jegyzik, hogy a Google egyetlen találatot sem hoz fel rá), és vannak benne érzelmek, jó sok – úgyhogy jó eséllyel a melegmozgalom egyik kultuszfilmjévé fog válni. De ahhoz, hogy az legyen, amit az [origo] kritikája „könnyen átélhető igazi katarzis”-nak nevez – ahhoz nekem ennyi kevés.

Címkék: Film, Melegség

---