Pszicho-hétvége
Továbbra is rendületlenül járok a pszichoterapeuta-képzésre, a Daubner által „lelkes amatőrök”-nek nevezett csoportba. Ez a hétvége a pszicho-cuccok jegyében telt és telik. Tegnap egész napos szupervízió volt, kivettem rá egy nap szabit. Este Dávidnál voltam, ma pihi, holnap pedig egész napos képzés lesz. Közben olvasom A tudattalan nehezen járható ösvényén c. könyvet, amelynek szerencsére csak az első néhány oldala asztrológiai hablaty, a többi Daubner írása a személyiség struktúrájáról, fejlődéséről, meg általában a pszichoterápiás intervenció lehetőségeiről. Kiemelve a kognitív terápia módszereit és a hipnózist. Érdekes olvasmány; egy csomó fogalom most kezd a fejemben rendszerbe szerveződni, olyanok is, amelyeket már évekkel ezelőtt is ismertem – vagy legalábbis ismerni véltem.
A héten pl. végre annak is utánaolvastam, hogy mi az a valami, amit a szakmában alapzavar néven tartanak számon. A képzésen már eddig is sok szó volt róla, számos eset kapcsán. Az elhangzott és ismertetett esetekhez az olvasottak fényében most N+1.-ként besorolhatom önmagamat is. Ez azért jó dolog, mert hosszú évek, de lassan mondhatom, évtizedek után végre elkezdem érteni önmagamat is. Mielőtt valaki fölvetné, hogy az ismert jelenség, a szakmai hipochondria esete áll fenn nálam is (vagyis hogy a betegségekkel ismerkedő egyén az olvasott tüneteket minden alap nélkül vonatkoztatja magára), sietek hozzátenni, hogy a kérdést tegnap átbeszéltük Dáviddal is, és megerősített, hogy bingó. A basic fault, vagyis alapzavar Bálint Mihály által megalkott fogalma – amelyet őstörésnek is fordítanak – röviden azt jelenti, hogy az emberben valami már nagyon-nagyon korán el lett baszva. Nem úgy, mint a neurózisoknál, az ödipális szakaszban vagy utána, hanem még a preverbális időben, vagyis a beszédtanulás előtt. Ezt azért jó tudni (nekem legalábbis), mert így legalább tényleg értelmezhetővé válik (önmagam számára) egy csomó hülyeségem, irracionális reakcióm stb.
Az alapzavar nem olyan, mint a fél láb; ha valaki összehozta magának, akkor úgy is pusztul el. Kezelhető, csak persze nem okoskodással, nem tudati szinten, nem a logikus összefüggések dimenziójában (ezt de kurva szépen mondtam!), hanem a személyiség mélyrétegeiben turkálva, a tudattalan szintjén pótolva azokat a deficiteket, amelyek az élet első három évében alakultak ki. Néhány év intenzív munka, semmiség.
Vicces (és némileg horrorisztikus) dolog, amikor az ember erre az egészre reflektál; amikor valaki tudatosan rakja ki a műtőasztalra a tudattalanját, és kvázi szándékosan néz más irányba, hogy a beavatkozás hatásmechanizmusa csorbát ne szenvedjen. Az egészben persze az a szép, hogy ha nem fordítom el a fejemet, és pontosan, lépésről lépésre követem a saját terápiám alakulását (márpedig profi intellektualizálóként ezt csinálom!), ha tudatosan figyelek a tudattalanomra, a hatékonyság akkor sem szenved csorbát.
Ha meggyógyultam, majd szólok; leblogolom.
Címkék: Könyv, Pszicho