Azon tűnődöm, hogy tartozom esetleg némi magyarázattal a blog olvasóinak, miért is írtam én kb. 16-17 évesen a minap felidézett Tenyérjóslat c. verset. Mitől támadhattak olyan félelmeim akkoriban (a '80-as évek közepe táján), hogy „sziklát keres új fészkének a sas”? Átlapoztam a korabeli kézirataimat, és tényleg nem találtam a verset, így a pontos dátumát sem tudom. Nem akarom a post hoc, ergo propter hoc hibáját elkövetni, de van egy-két kósza emlékem azokból az évekből, amelyek biztos, hogy összefüggenek a vers keletkezésével.

Elöljáróban annyit: árulkodik a neveltetésemről, hogy antiszemitizmussal és rasszizmussal nagyon sokáig nem találkoztam. Általános másodikban jött egy cigány kislány az osztályba, és a többiek elkezdtek csúfolódni meg utálkozni a háta mögött, hogy „fúúúj, cigány jár az osztályba!” Amikor otthon én is rákezdtem, hogy „fúúúj, cigány jár az osztályba”, akkor Apa leültetett, és kb. másfél órát beszélgettünk arról, mi az, hogy cigány, meg mi az, hogy előítélet, meg ilyesmi. Onnantól kezdve föl sem merült bennem, hogy bárkivel szemben averziót tápláljak magamban a származása miatt. Ez ilyen egyszerű.

Aztán találkoztam idővel a zsidóság fogalmával is, elég speciális kontextusban. Szeretnék idézni egy passzust a Tudatmódosítók c. oldalamról. Íme:

Apám Valóban c. verse kapcsán találkoztam Peter Weiss nevével, és – emlékezetem szerint – az általános iskolai ballagás utáni nyáron olvastam el A vizsgálat c. drámát.

„A német drámaíró leghíresebb dokumentarista darabja, az 1965-ben született tizenegy énekből álló oratórium, a németországi Auschwitz-per (1963–1966) jegyzőkönyveinek felhasználása alapján készült. A darab egy törvényszéken játszódik, a vádlottak padján – saját nevükön – az auschwitzi koncentrációs tábor egykori személyzete, orvosok, kihallgató tisztek, őrök stb. ülnek. A tanúk a tábort túlélt egykori foglyok, illetve a tábor néhány német alkalmazottja. Rajtuk kívül még a vád és a védelem képviselője, valamint a bíró szerepel az előadásban. A darabban nincs cselekmény és színpadi utasítás, csak a bírósági procedúrában megszólalók hangját halljuk. Az egyes énekek a tábor poklának újabb és újabb köreibe vezetnek alá. A névtelenül szereplő tanúk, a táborban egykor nevüktől megfosztott foglyok szenvtelen monotóniában, harag és neheztelés nélkül részletezik a velük történteket. (...) Ebben az egységes és összefogott lüktetésben halljuk a táborba való megérkezésről, a szelekcióról, a tábor politikai osztályán folyó kínzásokról, a tömeges kivégzésekről, a szívbe adott fenolinjekciókról, az éhségcellákról, a gázkamrákról, a krematóriumokról szóló emlékezéseket is. Általuk a mérhetetlen szenvedéseken túl az egész tábor működéséről és struktúrájáról is pontos képet kapunk. De Peter Weiss oratóriuma nem is annyira az auschwitzi láger, mint inkább a húsz évvel később lefolyt per drámája. A szigorú szerkezetbe zárt, versbe szedett emlékezésekben az író »költészetté tudott emelni olyan anyagot, amely addig nem számított költőinek« – mondja a darab fordítója, Vas István.” (Tiszóczi Tamás)

Itt kezdődött a zsidósághoz, holokauszthoz és napjaink antiszemitizmusához való furcsa viszonyom. Ennek mibenlétét nehezen tudnám meghatározni. Beszélgetések során – definíció helyett – ezzel a fordulattal szoktam érzékeltetni attitűdömet: noha meleg vagyok, zsidó nem vagyok, mégis sokkal jobban felháborít és megvisel, ha zsidózást hallok vagy olvasok, mint ha buzizást. Miért? Nem tudom. De az antiszemitizmus el nem viselése kiirthatatlanul beépült a személyiségembe.

Ki szabad ám nevetni, de kamaszként a fejemben valahogy úgy álltak össze a dolgok, hogy a rasszizmus és az antiszemitizmus a múlté: a néger rabszolgaságot eltörölték, 1945-ben pedig fölszabadították a koncentrációs táborokat. Soha nem találkoztam olyasmivel, hogy zsidózás.

Aztán gimnazistaként valami megváltozott. Akkoriban (1984-85-ben) játszották a Karpov-Kaszparov sakkvilágbajnoki páros mérkőzést, amely mindenféle előzményeivel és utózmányaival még a nem sakkfanatikus közvélemény figyelmét is fölkeltette. Volt nekem egy osztálytársam a gimnáziumban, aki már elsős korunkban mesterjelölti szinten sakkozott – vele beszélgettünk sokat a sakkról, többek között a két játékos esélyeiről. Én Kaszparovnak drukkoltam, ő Karpovnak. Erről jól el lehetett vitatkozni, igen ám, de egyszer kiderült: azért utálja Kaszparovot, mert az zsidó.

Döbbenetes volt. Nagyon jó haverok voltunk a Tibivel, kedves, jóindulatú srác volt – és akkor egyszerre valami olyasmit mondott, amitől hirtelen nem tudtam, hol vagyok: föltámadt a múlt? visszarepültem negyven évet? Hát mi van itt?! Auschwitz után létezik még olyan ember, akinek a szájában szitokszó az, hogy zsidó?!

Felháborodtam, de elsősorban is: nem értettem – és ez a nem értés metafizikai szintű szorongást generált bennem. Ezt a szorongást ma is őrzöm, bár akkoriban egy időre még alábbhagyott. Eltelt körülöttem pár zsidózásmentes év, aztán uccu, jött a rendszerváltás.

1989-ben, ha valaki még emlékszik, az obligát kávéházi vitatéma az volt, hogy a két „nagy” közül melyikre kell voksolni: az MDF-re vagy az SZDSZ-re. Nemigen láttam át akkoriban a különbséget: sokakhoz hasonlóan csak azt tartottam fontosnak, hogy történjék meg az állampárt leváltása; naiv módon azt hittem, mindenki ugyanúgy jót akar mindenkinek, csak van, aki egy kicsit máshová helyezi a hangsúlyokat. Ilyenformán kellemes csevegésnek szántam, amikor akkori munkahelyemen, a könyvesboltban, egy kevésbé forgalmas őszi délelőttön megkérdeztem Marci nevű, velem egyidős kollegámat (egyébként egy aránylag ismert író fia), hogy ugyan, kire fog szavazni majd tavasszal: az MDF-re vagy az SZDSZ-re? – Az MDF-re – mondta magától értetődően. – És miért? – tettem fel a következő kérdést. – Azért, mert ha az SZDSZ alapítana kormányt, túl erős lenne a Parlamentben a zsidó lobby – közölte velem olyan evidenciával, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

Köpni-nyelni nem tudtam. Hogy Tibi évekkel ezelőtt lerohadtzsidózta Kaszparovot? Nagyon rosszul érintett, de hát gyerek volt, nem is volt tétje a dolognak; folyósói locsifecsiben, csak ha önmagamra nézek vissza, tudom, mennyi baromságot hord össze az ember gimnazistaként! Na de azóta felnőttünk! Rendszerváltozásra készülünk: itt komoly, politikai döntést kell hozni, komoly, politikai érvek alapján!

Zsidó lobby?!

Van ilyen? Létezik? Ez „komoly, politikai érv”?! Számít bármit, hogy ki zsidó és ki nem?! Hát hiába szállt az égre a füst hatmillió elégetett ember után? Semmit nem tanultunk belőle? Ugyanolyan ostoba, begyepesedett fafejek vagyunk, mintha mindez meg se történt volna? (És akkor még nem találkoztam azzal a nézettel, amely szerint mindez meg se történt!) Mi lesz ezzel a világgal? Mi lesz velünk?! – Innentől a folyamat önjáróvá vált bennem, és máig az, hiszen 1989 számomra csak tegnap volt.

Hát valamikor e két esemény: az első felháborodás és a négy évvel későbbi riadalom közti időben született az a bizonyos vers.

Címkék: Emlék, Kisebbség, Politika, Vers

---