Földön, égen zeng az új dal: ifjúság...
Pénteken 4-kor Dáviddal azzal indítottunk, hogy max. 7 perc, amíg átbeszéljük az esettanulmányomat. Nagyon megdicsért, és mellesleg rámutatott néhány terminológiai, stilisztikai stb. hibára... Aztán egyszer csak 4:50 lett, és én rohadt frusztrált lettem. Azért, mert nagyon készültem erre az alkalomra, hogy most aztán igazán mélyre megyünk – ehelyett meg szakmai kérdésekről fecsegtünk. Ami nagyon jó volt, nagyon hasznos, nagyon fontos, csak éppen nem terápia. Induláskor megkérdeztem Dávidot, hogy véletlenül nincs-e még egy szabad órája. És nem röhögni: volt. 6-kor. Úgyhogy ezek után elbasztam még egy bő órát, és 6-kor visszamentem hozzá („Nahát, milyen régen találkoztunk!” – mondtuk szinte egyszerre az ajtóban, mert mi ilyen viccesek vagyunk.)
A hónapban úgyis kimaradt egy alkalom, úgyhogy anyagilag nem buktam a dolgon. És mit tesz Isten: tényleg mélyre fúrtunk. Olyan mélyre, hogy aztán este lementem a pincébe, és a legmélyebb zugból fölhoztam azt az ezerszer lecelluxozott zacskót, amire hajdan (bő tíz éve) még Emil írta fel, hogy „A MAMA DOLGAI” (annyira utáltam ilyesmivel foglalkozni, pár évvel anyám halála után). Fölhoztam, és péntek este, ill. szombat egész nap átnéztem (-olvastam) több száz képeslapot, levelet, verset, amelyek családon belül, anyai ágon íródtak. A legrégebbi 1943-ból származik, nagyapám írta Törökszentmiklósról Marosvásárhelyre nagyanyámnak, aki akkor már egy éve a felesége volt. A levél magázó formában íródott.
Voltak képeslapok, amelyeket anyám kb. 10 évesen írt a szüleinek a kórházból (a Pető intézetről van szó, csak az ötvenes években úgy hívták, hogy „a Terápia”; anyám ott volt vagy két évet), miszerint remekül érzi magát, már egyáltalán nem is fáj a lába, de vasárnap majd vigyenek be neki szappant, mosószappant és citromot. Egy másik levélben örömmel újságolja, hogy a Pető doktor bácsitól kapott egy tábla csokoládét, mert fölemelte a rosszabb lábát. A felét, írja, elosztotta a többiek között, a másik felét félretette, hogy majd látogatáskor odaadja Anyunak, Apunak és Gabinak (az öccse, a nagybátyám).
Első osztályos írásfüzetek („Lenin meghalt. Az egész világ munkásai gyászolták. Most a bölcs Sztálin vezeti a nemzetközi munkásmozgalmat.”), amelyek címlapján ott szerepelnek a felhívások: „Jó tanulással ötéves tervünk teljesítéséért!” és „A tanulás fegyver az imperializmus ellen!”.
És egy csomó levél, ide-oda: a lányok levelei pasizásról, a fiúk levelei lányokról (érdekes: nem „csajozásról”) – és levelek 1957-ből Bécsből, majd Brazíliából, hogy „annyira sajnálom, hogy nem volt időnk elbúcsúzni, de rengeteget gondolok rád”.
És számtalan megnyilvánulás arról, hogy anyámat mindig, mindenki nagyon szerette.
Nagyon felkavaró időutazás volt; teljes regresszióba kerültem tőle. És azt hiszem, van mivel folytatni Dáviddal jövő pénteken.
Címkék: Emlék, Pszicho