Torta, terepautó, konyhaszék
Szerdán, a hasmenésem örömére, este tortát zabáltam, nagyobb mnnyiségben. Ez úgy történt, hogy Linával már hosszabb ideje esedékes volt egy tortaevés. Amko is kiderült rólam, hogy laktóz intolerancia, akkor Lina, úgy is, mint kreatív, felujjongott, hogy tök jó, akkor sütht nekem tortát, ti. az megoldható teljes mértékben tejcukor nélkül. Laktózmentes tej, ~ tejszín, ~ akármi – úgyhogy csak az időpontot kellett fixálni. Ezt szerda estére sikerült. És hogy azért mégse egyedül kelljen elbánnom egy egész (btw. csokis-gesztenyés-meggyes piskóta) tortával, az értekezletet kibővítettük: értelemszerűen Tomival, valamint Miki-Vikivel. Gátlástalanul kipletykáltunk mindenkit, olyan igazi príma, szégyentelen módon. És ha már ott voltunk, egyúttal kölköszöntöttük Linát, mert épp szülinapja volt. (Vicces konstelláció, amikor a szülinapozó társaság tortával tömi a fejét, amely tortát az ünnepelt készített valaki másnak.) A torta nagyon finom volt; a maradékot elhoztuk, és – mivel szerencsére nekem jobban ízlett, mint Tominak – másnap az egészet magamévá tettem.
Csütörtökön, amíg Tomi Öt Kenyérben volt, én itthon terepautóztam valakivel. Pénteken pedig – két hét kihagyás után – Dávid terepautózott velem. [Gyk.: terepautó = terápia, nagyon frappáns, haha.] Dávidnak úgy fogalmaztam, hogy az a határ, ami a tudat és a tudattalan között (valószínűleg nincs, de tételezzük fel munkahipotézisként, hogy) van, elkezdett egészen elvékonydni, hártyaszerűvé, átjárhatóvá válni. Az állatok és mindenféle lények elemi erővel akarnak kiörni az erdőkből, pincékből, barlangokból, és mindegyikkel lenne valami dolgom. Mondtam Dávidnak: ha aktuálisan úgyis arra vagyunk szerződve, hogy én szabadon ventilálok, ő meg hagyja, akkor ebbe az is belefér, hogy ha ő nem akar engem hipnotizálni, legközelebb juszt is megcsnálom, hogy magamtól transzba megyek, „oszt' jó napot” – vagyis elkezdem mondani a megjelenő képet. Azt mondta búcsúzáskor, hogy ne dumáljak erről, hanem csináljam végre. Asszem, fogom is; tök jó, hogy egy csomó okos dolgot megbeszéltünk már a pszichoterápiáról: lassan talán ideje lenne csinálni is a terápiát.
A fenti „ne mondjad, csináljad” mondathoz van egy anekdota a hatékony lelki gondozásról. Laci nagyanjya falun él, nagy dumájú öregasszony, olyan szabad szájú, hogy hozzá képest én szende ibolyka vagyok. Amikor a szomszéd Pista bácsinak meghalt a felesége, az öreg nagyon elkeseredett, és elkeze modgatni a faluban, hogy ő bizony megöli magát. A mami aztán nagyon ráunt erre, és rászólt az öregre: – Ne mondjad, bazmeg, csináljad! – Az öreg pedig megfogadta a tanácsot, hazament, és a padláson illendő módon fölakasztotta magát.
A dolog morbiditásához hozzátartozik, hogy a Pista bácsi hátrahagyott cuccait a szomszédság elcapcarázat, és így történt, hogy mi, itthon a konyhában éveken keresztül olyan székeken ülve vacsoráztunk, amelyek egykor az (általunk egyébként nem ismert) öregé voltak. Úgyhogy a mami intuitív krízisintervenciója nemcsak hatékonyan és véglegesen oldotta meg a tartós szuicid fenyegetettséget, hanem a család szempontjából még direkt költséghatékonynak is bizonyult.
Tegnap egyébként a kiderülés napja volt. Tomi tudta valakiről már korábban, hogy meleg, aki még annál is korábban tudta Tomiról, hogy meleg, csakhogy az illető azt nem tudta, hogy Tomi tudja, hogy ő meleg, és azt sem tudta, hogy Tomi tudja, hogy ő tudja, hogy Tomi meleg. Aztán tegnap tisztáztak mindent, és kiderült, hogy az illető olvassa a blogomat, és mindent tud rólam (asziszi, a kis naiv!); ezúton is köszöntöm őt szeretettel. :-)
Címkék: Gasztro, Melegség, Pszicho, Sztori