Vágósúly
A hétfői futás után kedden és szerdán is futottunk Tomival. Tegnap meg egyedül futottam, mert Tomi ötkenyerezett, aztán meg (lassan mondhatom: hagyományosan) mikivikiztünk, éjszakába nyúlóan. A futástól persze kifulladok, de jólesik. A baj csak az, hogy újra elkezdtem reflektálni a kövérségemre.
Persze voltam én időnként kövér kisgyerekként is (pl. amikor a gyomorszájszűkület miatt fejre állt az egész anyagcserém). Apám sem az a tipikus egyszálbélű valaki, úgyhogy volt kitől örökölnöm a hízásra való hajlamot. De ifjú éveimben (amelyek eltűntek, akár az erdőben a vadnyom) soha nem gondolkodtam el azon, hogy az embernek van olyanja, hogy testsúly, és hogy ez problémát tud okozni. Ha visszanézem a régi fényképeket, úgy látom, hogy egész vállalható alakom volt. Amikor azonban 1998-ban leszoktam a cigarettáról, kb. két hónap alatt meghíztam. Tudom, hogy ez se nem egyedi, se nem szükségszerű, de így történt. A baráti körömben voltak olyanok, akiket minden bizonnyal beoltottak tapintat ellen, és miután hosszabb ideig nem találkoztunk, elkerekedett szemekkel mértek végig, és jókedvűen paskolták meg a hasamat: „Nahát, Balázs, hogy meghíztál!” – Kurva rosszul esett, és akkoriban kezdett kialakulni bennem egy félrekapcsolás, amely szerint az énképem negatív korrelációban áll a testsúlyommal. Kevésbé nagyképűen ez azt jelenti, hogy minél inkább azt tapasztaltam, hogy nem tudom kontrollálni a súlyomat, annál inkább összezuhant az önbecsülésem. (Súlyosbítva ez azzal, hogy a meleg húspiacon a versenyképesség szempontjából nagyon is releváns, hogy az embernek mik a parái).
Aztán nekiálltam fogyókúrázni. Ilyen módszerrel meg amolyannal. Volt, hogy valami tuti recept alapján egy hétig csak tojást zabáltam. Máskor meg füvön és zabon éltem. Majd jött a Herbalife korszaka. Volt, hogy nem ittam sört, volt, hogy nem ittam semmilyen alkoholt. És mindez kiegészítve itthoni tornával, főleg hasizással. Ez a szó a következőképpen keletkezett:
Tomi egyszer épp torna közben hívott telefonon. Lihegtem, térdig lógott a nyelvem. Kérdezte, hogy mi van, és mondtam, hogy tornázom. – „Mit tornázol?” – kérdezte. Mit lehet erre mondani? A közlendőm az lett volna, hogy „mindenfélét, de főleg hasizom-gyakorlatokat végzek”. Ebből azonban, hiperventilációm közepette, annyit sikerült kinyögnöm: „Hasizom...” Tomi meg dög volt, és kapásból visszakérdezett: „Hasizol? Aaaaaranyos...!” :-)
Szóval lefogytam. Aztán meghíztam. Megint lefogytam, megint meghíztam. Da capo al fine. A fél életemet a mérlegen állva töltöttem – szörnyűséges. És amikor már épp kezdtem volna megbékélni magammal, hogy a fölös 20 kilómból sikerült leadnom mondjuk 15-öt, és egész emberszabású kezdek lenni – akkor mindig belefutottam valami rég nem látott jó ismerősbe, aki, mint fent, elkerekedett szemekkel mért végig, és megeresztette az obligát jópofizást: „Nahát, Balázs, hogy meghíztál!” – Anyád.
A lakásfelújítás során, amikor kidobtunk öt köbméter kacatot, megszabadultam a mérlegtől is. Régi volt, pontatlan, úgyhogy nem kár érte. De Tomi azóta sem engedte, hogy újat vegyek. Meg akart kímélni a fölösleges frusztrációtól. Már régen megmondta, és azóta is sokszor, hogy nem a súlyomért szeret, és amíg átér, ha meg akar ölelni, addig nincs baj. Úgyhogy volt egy aránylag boldog évem, amikor nem azzal kellett szaroznom állandóan, hogy mikor és mit ehetek (és főleg mennyit), hanem nyugodtan kajáltam, azt, akkor és annyit, amit, amikor és amennyit kívántam. A hasam persze nőtt, de nem zavartattam magam. Egy ideig.
Csakhogy az utóbbi időben elkezdtem magam ismét rosszul érezni. Egyrészt a tudattól, hogy mekkora nagy marha állat vagyok már megint, másrészt a túlsúly fizikailag is visszaütött, pl. a fölerősödő refluxban. Úgyhogy elkezdtem a futást, és idővel talán jön hozzá a kiéheztetés is. Már a gondolatát is utálom. Korábban egész bizakodó voltam a várható eredményt illetően. De hétfő óta, amikor először voltam futni, egyszerűen reménytelennek látom a helyzetet: szubjektíve sokkal nagyobbnak tűnik a hasam, mint egy héttel korábban.
Akkora, hogy el se fér egy blogbejegyzésbe. :-(
Címkék: Súlyos