Profán pünkösd
Amióta kiléptem az Öt Kenyérből, a formális vallásgyakorlatom a nulla felé konvergál. Ilyen világi pünkösdöm utoljára 1988-ban, a megtérésem előtt volt. Ezt nem dicsekvésből írom, csupán tényként közlöm.
Csütörtökön betévedtem egy könyvesboltba, és amint nézegetem a kínálatot, hallom ám, hogy egy vevő érdeklődik egy könyv iránt: a Medicina kiadásában jelent meg, Hipnózis – hipnoterápia a címe. Mondta az eladó néni, hogy nincs, nekem azonban több se kellett. Másnap (pénteken) gyorsan megkerestem a neten, és tényleg van ilyen könyv, most jelent meg. Sok fejezet, mindegyiknek más a szerzője. Az „integratívok” mondjuk csak módjával képviseltetik magukat benne, de a Magyar Hipnózis Egyesület vezetősége és tagsága gyönyörűen leképződik a szerkesztésben. A nyitó tanulmány írója a „nagy öreg”, a néhai Mészáros István, a másodiké az örökös tiszteletbeli elnök, Bányai Éva. Utóbbi immár harminc éve, hogy bevitt egy óriási balegyenest a hagyományos hipnózisfelfogásnak: egy véletlen tapasztalat alapján rájött, hogy a hipnózis messze nem „részleges alvás”, ahogy azt két évszázadon keresztül gondolták (többek között Pavlovval súlyosbítva), hanem speciel kifejezetten felfokozott aktivitással is lehet hipnózist előidézni. Az aktív-éber hipnózist azóta már magától értetődően szerepeltetik világszerte minden pszichológia tankönyvben.
Szombaton továbbképződtem adatbáziskezelésből; most már nincs mese: záros időn belül le ke kell tennem az irodai asztalra az ügyszám-nyilvántartó programot, miután az egyszemélyes tanfolyamomat János finanszírozta.
Szombat délután Tomival elmentünk a budaörsi Decathlon sportáruházba, és beszereztük a nyaraláshoz szükséges úszógatyát, békatalpat, buvcsiszemcsit (ezt a szót én találtam fel, és olyan borzalmas, hogy büszke vagyok rá), valamint vízipipát. Ez utóbbi arra jó, hogy lehet rajta keresztül levegőt venni, kivéve, ha belemegy a víz. Utóbbi esetben megfullad a felhasználó. Beruháztunk továbbá futócipőbe, valamint (nem röhög!) súlyzóba. Ez utóbbi komoly elszánás eredménye, de úgy látszik, a súlyzó birtoklásának puszta tudata végzetes következményekkel járt: tegnap óta úgy fáj a hátam, hogy legszívesebben folyamatosan ordítanék. (Tominak már napok óta fáj, ő sem tudja, mitől. Tegnap produkáltunk egy mókás jelenetet: spontán meg akartuk ölelni egymást; kitörő lelkesedéssel elindultunk a szoba két sarkából, és két másodperc alatt lelohadt a tempó, majd a derekunkat tapogatva úgy támolyogtunk tovább egymás felé, mint két reumás vénasszony: ahogy az a nagykönyvben meg van írva.)
Vasárnap voltunk Apánál; ez aktuális volt, mert – noha majd' mindennap beszélünk – utoljára a kórházban találkoztunk. Este pedig el kellett vinnünk egy kocsit valahova. Ez úgy történt, hogy mentünk két autóval, és jöttünk eggyel (Bercikével). Ami azt jelenti, hogy (életemben először) egyedül vezettem Budapesten. Másnak nyilván nem nagy szám az ilyesmi, de nekem izgalmas volt, s minekutána személyi sérülés nem történt, vagyoni kár nem keletkezett, sikerélményként könyveltem el a történteket.
Hétfőn a főprogram a marinírozott hal volt. Előző este ugyanis a TV Paprika műsorán láttuk a készítését. Én egyszer már ettem ilyet, és emlékeztem, hogy finom, Tomi viszont simán rosszul lett a látványtól. Amikor viszont közöltem vel, hogy „márpedig finom”, akkor tájékoztatott róla, hogy oké, ezexerint holnap ilyet fogok készíteni neki. Hát készítettem. Ez így mondjuk túlzás, mert együtt csináltuk (szerencsére minden volt hozzá otthon), de megcsináltuk. Tomi teljesen odavolt, hogy milyen jó illata van a sült halacskának, és szörnyülködött, amikor gusztustalanul beleplaccsantottuk a hagymás-paradicsomos salátalébe. Aztán három óra pácolódás után nekiálltunk kajálni, és – dicséretére legyen mondva – maximálisan fölülemelkedett az előítéletein. Nagyon finomra sikeredett, mindkettőnk teljes megelégedettségére.
Címkék: Gasztro, Könyv, Nyaralás, Pszicho