Nyaralásos képek már szétválogatva: a kíváncsi szemnek már nem 1500, csupán mintegy 600 fotót kell végignéznie. Sajnos a 6 órányi videó még mindig 6 órányi. Be kell szereznünk egy digitalizáló nevű állatot (amelyről pár nappal ezelőttig nem is hallottam, hogy létezik), és akkor majd össze lehet állítani egy hangulatos, 50 perces filmet, mindenki boldogságára.

Némileg elhanyagoltam a blogolást, de tegnap megint kaptam egy kis motivációt. Zsolt, a rendszergazdink, akivel egyébként asszem, mondható, hogy baráti nexusban vagyunk, mondta, hogy hosszú idő után eljutott a honlapomra, és áttanulmányozta azt, a bloggal együtt, és gratulál a nyíltságomhoz (értsd: exhibicionizmusomhoz). Persze az is kiderült a beszélgetésből, hogy az egész hóbelevanc abszolválására mintegy 15–20 perc elegendő. :-)

Nehezen bírom a hőséget. Két napja az irodában (csak úgy, mint kb. egy hónapja) akkorát hánytam ebéd után, hogy tán még a két nappal korábbi reggeli is kijött. Nem tudtam mire gondolni, csak a kánikulára, tegnap azonban irdatlan hasmenésre ébredtem, és kénytelen voltam egész nap Smectát zabálni. (Nyamm-nyamm...) Úgyhogy egyre inkább azt hiszem, valami vírust sikerült összeszednem, jó eséllyel Miki-Vikitől, akik nemrég hasonló tünetekkel fetrengtek. Egyébként velük meg Tomival tegnap este a Wasabi nevű étteremben ünnepeltünk. (Heveny hasmenésre nincs is jobb, mint egy kiadós vacsora wokos kajákból, szusiból és egyéb tengeri szörnyekből.) Az ünneplés tárgya Viki volt, akinek szerdán, ill. Tomi, akinek ma van a születésnapja.

Tomit fölköszöntöttem (egyébként már két napja), de nem mellékes a köszöntéshez társuló azon kiegészítés, hogy az ő születésével (ergo létezésével) kapcsolatban a „sok boldogság” osztályrészese alapvetően nem ő, hanem én.

Más. Zakynthoson – ha már egész évben erre spóroltunk – a lehetőségeink szerint rugdaltunk kifelé a hámból: ennek jegyében két koktélbárban végigpróbáltunk egy csomó koktélt, a Pink Elephant-tól kezdve a Kamikazé-n át a What The Hell-ig. És rájöttünk, hogy koktélozni nagyon vicces dolog. Úgyhogy kitaláltunk magunknak egy új hobbit. A múlt héten beszereztünk egy shakert meg néhány alapanyagot (a készlet a következő évtizedek során bővíthető), és elkezdtünk koktélosat játszani. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap döntjük magunkba a Sex On The Beach-et meg a Margarithá-t. De ha este, főleg ilyen hőségben, megkívánunk valami hideget (és szeszeset), akkor jó dolog, ha az agybutítás legalább valami kreatívkodással jár együtt.

Tartozom egy válasszal arra nézve, hogy a görögök mért nem tudnak görögül. E mondat nyilván túlságosan általánosít. De rengeteg kellemetlenségünk volt odakint a kommunikációval. Megtanultunk pár görög szót, néhány egyszerűbb mondatot, mert annak állítólag örülnek. Volt is, akinek fülig szaladdt a szája, akinek a „Where are you from?” kérdésére nem azt válaszoltuk, hogy „From Hungary”, hanem ékes hellén kiejtéssel imígyen: „Apo tin Ungaría”. Akadtak többen, akik vissza is kérdeztek, hogy görögök vagyunk-e. Mások azonban kifejezetten úgy csináltak, mintha a görög számukra kínai lenne: a szállódában az egyik pincér a harsány „Efharisztó!”-nkra két héten keresztül rendre így reagált: „Bitte schön.” Egy malacképű pultosfiú (aki, amikor egy alkalommal meglátott étkezési időn kívül az étteremben, kerestem ugyanis az egyik recepciós lányt, így érdeklődött húsz méter távolságból, hogy miben is állhatna a kedves vendég szolgálatára: „What?!”) – szóval ez az úriember, amikor kedvesen kafé ellenikó-t kértem tőle, visszakérdezett: „Greek coffee?”, amikor pedig az édes frappét a görög szakkifejezéssel kértem (gliko), ostobán érdeklődött: „With sugar?”

De az egyik legszebb dolog a takarítónővel esett meg, aki minden bizonnyal a kicserélt lepedők és törölközők után kapta a jutalékát. Kedvesen mosolygó fiatalasszony volt, aki kurvára nem zavartatta magát, hogy amikor bejön takarítani, Tomival épp ott fekszünk az ágyon, hogy aludni szeretnénk, ne adj' Isten, egymáshoz bújni. Ő takarított, ezerrel. Egyszer kinéztem a szótárból (mert angolul egy vakhangot nem tudott), hogy „Ma nem kérünk takarítást”. Vidáman bólogatott, hogy érti, majd bejött, kicserélte a törölközőket, kivitte a szemetet, felmosta a szobát meg az erkélyt – mindeközben mi Tomival az ágyon feszengtünk, és vártuk, hogy mikor húz el végre a sunyiba.

Szóval ilyen és ehhez hasonló kalandjaink voltak. MÉg sorolhatnám, de egyrészt túl hosszúra nyúlna ez a post, másrészt el kll indulnunk, mert megyünk Tomi szüleihez ünnepelni. Tomit is, meg az édesanyját is, akinek holnap névnapja lesz (és akit nem Xéniának hívnak).

Címkék: Gasztro, Nyaralás, Sztori, Ünnep, Vendéglátás

---