Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...
Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
– Ez bármire igaz.
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005) |
vasárnap, október 08, 2006
11:51 Mus musculus
Címkék: Sztori Hozzászólások:
Szerintem az arany középutat kellett volna választani. Azaz meg kellett volna simogatni azt a rohadékot! :)
Én bizony először ördőgűző praktikákat alkalmaztam volna, aztán vizes borogatást ettem volna a fejemre és vízszintbe vágtam volna magam, mialatt attól rettegtem volna, hogy az egér keresztülmászik rajtam. Hajnal felé hisztérikus sírásba törtem volna ki, elátkoztam volna minden állatfajt (szigorúan a latin nevüket használva), végül reggel elmentem volna a barátaimhoz, s egy fergeteges egérvadászatra hívtam volna őket (pizzasütéssel és "sírva vigad a magyar"-típusú énekléssel összekötve). Szimre
Kedves Balázs!
Ne alázz tovább... :-( Épp elég énképzavart okozott nekem a gyilkossági kísérlet puszta ténye. Vedd hozzá, hogy nem vagyok egy rutinos egérpusztító; hogy nem értek a fulladásos halálhoz: azt hittem, egy löttyintés és vége; hogy nem tudtam/tudtuk józanul átgondolni a lehetőségeket; hogy előtte órákon át remegtem az idegességtől (meg utólag is, egy Xanax ellenére) -- épp elég trauma volt nekem ez az egész, bármennyire is igyekeztem utólag jópofára venni a posztban... Azóta is összerezzenek, ha ki kell mennem a konyhába, és igen: sajnálom azt a kis szerencsétlent magamtól is; akkor is, ha nem vagyok külön lecseszve az alkalmazott módszrer miatt...
Drága Balázs!
Egy jótanács a következő egérkalad idejére, buknak a csokira! Szalonnával, kukoricával sosem fogtunk cincogit, de csokival mindig. :D << Vissza |
|
látogató 2005. január 10-e óta |