...meg egy csomó gyomorgörcs. Nemcsak nekem, de a kollegáimnak is, meg gondolom, egy csomó más munkahelyen is, ahol támad a december. Őrültek háza, daráló – ahogy tetszik. Lényeg, hogy objektív menekülés nincs, csak szubjektív túlélés. Ez viszont (ha babonás lennék, lekopognám) önmagamhoz képest egész jól megy. Némi konverziós hát- és hasfájás, időnként egy-egy kisebb kiborulás, de komolyabb tönkremenés egyelőre nem látszik fenyegetni. Nagyon úgy fest, hogy kezd megtérülni a terápiába feccölt pénz. Persze dög fáradt vagyok, de ezzel nem tudok mit csinálni. Januárban majd megyünk megint Hévízre, és akkor kipihenem a dolgokat.

Apa új verses kötete, a Talpig fegyverszünetben épp most van a nyomdában. Novemberre kellett volna megjelennie, de elcsúszott. A lényeg, hogy a héten kész lesz. Ezt valamikor már biztos leblogoltam, de jólesik ismét leírni: a könyv szerkesztője én vagyok.

Emellett mérsékelt karácsonyi várakozás jellemzi a napjaimat, valamint várakozáson felüli mennyiségű olvasás. Olvasni persze mindig szoktam, de az utóbbi időben nemcsak retrók vannak, hanem kifejezetten új könyveket is beengedek az életembe. Elolvastam A TA – MA c. könyvet, amelynek alcíme: Bevezetés a korszerű tranzakcióanalízisbe. Kéjes örömöt okozott, amikor egy-egy jelenség leírásában önmagamra, ill. valamelyik barátomra sikerült ismernem. Elolvastam a Vekerdy c. könyvet, amely gyakorlatilag nem más, mint Vekerdy Tamás önéletrajza vagy önvallomása – ismeretlen okból megszakítva néhány riporteri kérdéssel. Ezen kapva elolvastam Vekerdynek a négy évvel ezelőtt megjelent Zsidó könyv c. kötetét. Majd szép- (azaz aránylag szép-) -irodalomra vágyva elolvastam a polcomon évek óta sorban álló Oliver szerelme c. opuszt (amelynek az első magyar kiadása még a kevésbé elbaszott Oliver története címen jelent meg), vagyis a Love Story folytatását. A Love Storyt sok éve olvastam először, és azóta jó párszor, és most, az Oliver befejezése után ismét, sokadszor. Szeretem. Ez van. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy ne legyek sznob (annyira).

Most pedig a harmadik harmadánál tartok Daniel Keyes Szép álmokat, Billy! c. dokumentumregényének. A könyv capote-i alapossággal dolgozza fel az 1955-ben született és manapság Kaliforniában élő William Stanley Milligan életét, akit 1977-ben tartóztattak le többszörös rablás és nemi erőszak miatt, és akiről a vizsgálat során kiderült, hogy többszörösen hasadt személyisége van. Billyben konkrétan 24 ember lakott. (Azért írok „embert”, mert a vizsgálat és a kórházi kezelés során egy néhányan közülük kifejezetten kikérték maguknak a „személyiség” elnevezést, mondván, hogy ez kétségbe vonja a valós létüket.) A '70-es években ez a kórkép még a hisztériás neurózis kategóriájába soroltatott, ma a szakirodalomban – így a DSM-IV-ben is – disszociatív identitászavar (DID) névre hallgat. Túl azon, hogy a többszörösen hasadt személyiség mint jelenség önmagában is lenyűgöző, számomra azért is érdekes, mert a tanfolyamon tanultam egy olyan módszert (az ún. ego state therapy), amely pont ezt a jelenséget alkalmazza a gyógyításban azoknál is, akiknél alapesetben nincs szó önálló, kifejlett identitásokról. Nem akarom itt leírni a módszert, mert hosszú és szerteágazó, de nagyon érdekes (és megfelelően alkalmazva: hatékony), és azt hiszem, szívesen olvasnék még róla sokat.

És még valami: ha lesz egy szusszanásnyi időm, keresek majd egy szemészt, mert az utóbbi hetekben-hónapokban (alkalmasint a szeptemberi agyrázkódásom óta) úgy érzem, hogy nagyon sokat romlott a szemem. Nem örülök neki. Nem vidám perspektíva, hogy a szövegszerkesztői munkámat úgy végzem a jövőben, hogy fehér bottal ütögetem a billentyűzetet.

Címkék: Könyv, Pszicho

---