Lehet, hogy nem comme il faut az évösszefoglaló után még posztolni, de nem baj; ez esetben legfeljebb comme il ne faut pas cselekszem.

Az történt, hogy tegnapra virradó éjszaka leizzadtam. Ilyen van: távfűtéses lakás kell hozzá, és/vagy a megfázástól való némi aggodalom miatti (szokás ellenére) pizsamában történő alvás, és/vagy egynémely éjjeli rém. Szóval felébredtem, és olyan vizes volt a hajam, mintha több kilométert futottam volna. Erre azt mondtam, hogy hinnye, a teremburáját, most már aztán irgum-burgum – és elhatároztam, hogy halasztást nem tűrve levágom a hajam (alliterálhatnám: üstöllést uninstallálom az üstökömet.)

Távolabbi előzmény: A hajam már zavaróan nagy volt, és a hajvágás-projekt rég esedékessé vált. Annak idején közölte velem egy fodrász, hogy úgy vannak elhelyezve a forgóim, hogy tulajdonképpen tök esélytelen bármi épkézláb outputot kihozni a fejemből (már ami a látványt illeti). Innentől kezdve teljesen rászoktam a hajnyíró géppel történő kopasztásra: minek szenvedjek végig a fodrásznál hosszú órákat és fizessek neki hosszú órák munkájával megkeresett pénzeket, amikor a hajam néhány házi mozdulattal is letolható a fejemről, egyenletes 1 cm-es borostát hagyva a koponyámon? Ezt a műveletet egy időben Éva néni végezte (Laci anyukája), pár éve azonban Tomiban felébredt a lelke mélyén szunnyadó borbély, és azóta átlag három havonta ő intézi a fejem szőrtelenítését. Intézi a sajátjáét is, én azonban ilyen öncsonkításra soha nem vetemednék. (Egyszer próbálkoztam fenomenológiailag hasonló akcióval, de annak oka nem a hajrövidítési szándék volt, hanem a tényleges öncsonkítás, és a történet a zárt osztályon végződött; rég volt, lassan tizennégy éve, nem aktuális.)

Közelebbi előzmény: Tomi hajnyíró készüléke voltaképpen nem az övé, hanem az egész famíliáé, s mint ilyennek, állandó lakcíme nem nálunk van, hanem a város másik végén. Ez a helyzet meglehetősen bekorlátozta idáig fodrászkodási lehetőségeinket. Ezért a karácsonyi nagybevásárlás idején gondoltunk egy nagyot és merészet, és vásároltunk egy saját hajvágó gépet. Az Electro World-ben nem találtunk kedvünkre valót: drágák voltak vagy csak úgy simán nemteccők, míg nem aztána következő stációnál, a Tescóban találtunk egy szemrevaló jószágot, kifejezetten óccsóért (kb. 2–3.000,– Ft.). Határozottan úgy nézett ki, mint egy hajvágó gép, kellemesen formatervezett, ezüstös szín stb. Megvettük, mert nagyon aktuális volt már a hajvágás. Igen ám, de a karácsonyi készülődésben-rohanásban egyszerűen nem találtunk megfelelő időpontot a művelet kivitelezésére. Így a készülék bő két hete ott szomorkodott a fürdőszoba polcán, és várta, hogy mikor jön el az ő ideje.

Tegnap reggel aztán eljött. Amikor fölébredtem (a vázolt vízügyi státuszban), Tomi már nem volt otthon. És a víz major döntésre sarkallt: nem igaz, hogy olyan hülye legyek, hogy a saját fejemen ne tudjam végigtolni azt a gyalut!

Nekiálltam. Már az első pár percben gyanús volt, hogy lassabban megy a dolog, mint ahogy azt megszoktam. Aztán egyre lassabb volt. A gép simogatta-tépte-kócolta a hajamat, és – dacára annak, hogy félpercenként leállítottam és kitisztítottam – mind kisebb csomókat tépett ki a fejemből. Elöl kialakult egy holdbéli tájra emlékeztető valami, hátul néhány megritkított csimbók jelezte a próbálkozásomat. A készülék mind bánatosabban és mind megszeppentebben brummogott, aztán fogta magát, és egy nagyobb hajtincsbe ütközve leállt.

A helyzet olyan volt, mint amikor az ember ott áll a zuhanyzóban, tetőtől-talpig leszappanozva, samponos fejjel – és hirtelen elzárják a vizet. Teljes pánik uralkodott el rajtam. A tükörből visszanéző alak olyan volt, hogy gondolkodás nélkül megszavaztam volna neki egy nagyobb adag haloperidolt vagy egy intenzív elektrosokk-terápiát. Így nem mehetek emberek közé! Még saját magam sem viselem el a társaságomat ezzel a csomagolással, hát még olyasvalaki, aki történetesen nem én vagyok! Teljesen összezavarodott a testsémám, az énképem, az identitásom. Csaknem sírtam a kétségbeeséstől.

A történet vége az lett, hogy írtam egy SMS-t Tominak, miszerint jaj, aztán beszéltünk telefonon, aztán gyorsan félbeszakította a programját, aztán bement rohanvást a Media Markt-ba, és vett egy igazi – mert hülye azért nem van, hétezerbe, nem pedig huszonezerbe kerülő –, történetesen Philips gyártmányú hajvágó gépet. Hazajött, és öt perc alatt rendbe hozta a testemet-lelkemet. Még órákkal később is hálálkodtam neki, annyira megkönnyebbültem.

A súlyos megrázkódtatás utóhatásait ellensúlyozandó, este elmentünk vacsorázni az egyik Trófea Grill étterembe, és magunkat halálra zabálva, immár kellő távlatból, jólesően tudtuk nyugtázni, hogy sikerült saját élménnyel megerősíteni a régi közhelyet: A nagyon olcsó gyakran veszett sokba kerül.

Ezzel az átszenvedett életbölcsességgel kívánok a blogom minden kedves (és minden kedvetlen) olvasójának pontosan olyan új évet, mint amilyet nyíltan vagy titokban szeretne magának.

Címkék: Sztori

---